1999-09-10 08:00:00

Göncz Árpád

Az 1990-ben megválasztott első demokratikus Parlamentünk Göncz Árpádot választotta a Magyar Köztársaság Elnökének. Ugyanezen Parlament országgyűlési képviselőjeként az Ő személyében éreztem meg azt a politikust és embert, akit politikusi példaképemnek tekinthettem.

Nem értettem egyet azzal, hogy a köztársasági elnök személyét ne a társadalom közvetlenül válassza meg, hanem egy parlamenti alku eredményeként jelöljék. Jobbnak tartottam azt is, ha egy társadalom saját maga rosszul dönt, mintha megmondják számára, hogy neki ki a megfelelő személy. Göncz Árpád esetében számomra a rossz rendszer is egy kiváló államférfit választott meg. Lett is belőle balhé néhány hónap alatt. Antal József miniszterelnök bizony gyorsan „csalódott” a tisztességes író személyében, akitől megítélésem szerint azt várta, hogy kiválóan meg fog felelni az elképzelt protokolláris szerepnek.

Nem így történt. Az író elsősorban kiváló ember volt, aki minden napjaival példát mutatott az új, és sokszor nagyképű, arrogáns „politikus” csapatnak.

Számomra nagyon sokat jelentett, hogy évekig barátként segítette munkámat. Nem kérhettem Tőle olyat, amit – akár tanácsadóinak ellenérzetét is figyelmen kívül hagyva, – meg ne tett volna. Pedig a legközvetlenebb munkatársa évekig próbálkozott személyem eltávolításával az Elnök úr környezetéből, de sikertelenül. Ez csak azt követően vált sikeressé, amikor az államigazgatás – ma már bizonyított – jogellenes lejáratási kampányához olyan társra talált, mint a legolvasottabb magyar napilap, a Népszabadság. Talán számomra Ő volt az egyetlen politikus, akivel sajnálom, hogy ma már csak „véletlenül” találkozhatom.