2000-04-18 06:30:00

Történészeink évtizedes vitája, hogy a XIX. század magyarságának két kiválósága közül ki volt a nagyobb? Gróf Széchenyi István vagy Kossuth Lajos? Édesapámtól tanultam gyermekkoromban, hogy egy ilyen összevetés eredménye csak hibás következtetés lehet, mivel az összehasonlítás végeztével egyikük biztosan alulmarad, vesztessé válik. Ez pedig rendkívül igazságtalan, hiszen büszkén lehetne, kellene vallanunk, hogy ebben az időben Magyarország két olyan férfiút is magáénak tudhatott, akiknek neve beíródott a magyar, az európai és a világtörténelembe is. A magyar főnemes, gróf Széchenyi István, utazásai során megismerte és megértette a fejlett polgári államok működését. Példaértékű önzetlensége, tenni akarása, melyet a valódi tettek követtek, valóban üzenetértékkel bírt évszázadokon át, és bír még ma is. Fontos azonban, hogy értsük gondolatait, tanuljunk belőle, de semmiképpen ne adjunk neki olyan tartalmat, ami nem jellemezte az egyik legnagyobb magyart.

Széchenyi ismerte a múltunkat, de élete, tettei éppen azt bizonyították, hogy országépítő gondolataival előre tekintett, a jövőért kívánt tenni. Bár főnemesi származása megengedte volna a nemesség múltjának dicsősségén ábrándozni, ő mégis a polgári értékek megismertetésének érdekében fejtette ki elképzeléseit írásaiban (Hitel, Világ, Stadium). A nemesi életmódtól általában idegen építeni akarásának eredménye a Tudományos Akadémia, a dunai gőzhajózás, az óbudai hajógyár, a lánchíd építése, a Duna szabályozása, a Tisza árvízvédelme stb. Széchenyi a magyar főnemesek vezetésével képzelte el, hogy az ország egy békés átmenettel veszi majd át a fejlődéshez nélkülözhetetlen polgári értékeket. Képzeletében az új gondolkodású nemességben látta a majdani magyar polgárság első kiválóságait. Széchenyi is érezte az ellentmondást az ősi nemesi és az újszerű polgári értékek között, de a békés átmenetet, a hatalom folytatólagosságát csak úgy tudta elképzelni, ha a nemesség gondolkodásmódja változik meg gyökeresen. Éppen ennek a kérdésnek a megítélése fordította szembe Kossuth Lajossal, akinek nézeteit forradalmi izgatásnak tartotta.

Én ma nem tudom megmondani, hogy a mai polgári demokráciák hová fejlődnek majd az elkövetkező évszázadokban. Széchenyi gondolataival élve azonban biztos vagyok abban, hogy a jövőnket építő gondolatainkat nem az elmúlt évszázadból kell merítenünk.

Széchenyi életének valódi üzenete, hogy a jövőnk érdekében építkeznünk és tennünk kell! Ezért magam is vallom, hogy a fejlett világhoz tartozásunk elengedhetetlen feltétele a növekedésen, az építkezésen, a sikerorientáltságon alapuló tetteinknek. Évtizedeken át bíráltam politikusaink kishitűségét, a nyíltan meghirdetett restriktív gazdaságpolitikánkat. Hiszem, hogy szükségünk lett volna 1996-ban a világkiállításra. Értetlenül figyeltem, hogy évtizedekig nem tudtuk megépíteni a kultúra képviselői által oly nagyon várt Nemzeti Színházunkat. A nyugdíjak teljes elértéktelenedése az egyik legfontosabb vásárlóerőtől fosztotta meg a gazdasági szereplőket, miközben az állam mint megrendelő is radikálisan csökkentette beruházásait. E kormány kudarcaként éltem meg a színház építésének leállítását, majd a metróépítéstől való visszalépést. Ma viszont örülök annak, hogy a kormány gazdasági elképzeléseiben váltásra került sor. A jugoszláv háború, az elmúlt két év rekordokat döntögető belvíz és árvízkárai ellenére, vagy talán éppen ennek okán kellett felismerni, hogy e kiadásokat önmagunk csak akkor tudjuk felvállalni, ha közben egy erősödő gazdaság megteremti ennek forrásait. Ezért minden hibája ellenére jó érzéssel fogadtam az új lakásfinanszírozási döntéseket, a meghirdetett autópálya építésről szóló döntést, vagy a jövő év elejétől várt új felfogású minimálbéreket. A gazdaságnak ugyanis piacra is szüksége van. A valós gazdasági növekedés nem lehet öncélú. Nem épülhet olyan lakás, melyekkel szemben nem áll majd fizetőképes kereslet.

Fontos azonban, hogy e jó alapgondolatok valóban a társadalom fejlődésének célkitűzésében, kiemelkedő szakmai felkészültség alapján, és a társadalmi környezetbe illesztve, nem attól elhidegülve legyenek meghirdetve, kerüljenek megvalósításra. Fontos, hogy egy nagyléptékűnek beharangozott, új lakásfinanszírozási rendszert követően valóban a vártakkal összhangban váljék hozzáférhetővé annak pénzügyi kerete, ezáltal valóban megalapozva a hírre megpezsdülő építőipari vállalkozások fejlődését. Nehezen lehetne túlértékelni azt a veszélyt, károkozást, amit egy felfokozott várakozást követő kiábrándultság tud(na) okozni, ha a meghirdetett és támogatottságot keltő program csak „politikai hírverésnek” bizonyulna. Nem az az igazán nagy baj, ha az előzetesen vártaknál kevesebben felelnek meg, az elvárt feltételeknek. Fontos azonban a gyors reagálás, a lehetőségek körének bővítése mindaddig, amíg a programtól elvárt építkezési hajlam, lehetőség bővülése el nem éri a tervezettet.

Én nagyon sokat várok az autópályák építésének gazdaságbővülő hatásától, az ország számos régiójának általános felértékelődésétől. Ezt a programot is meg kell azonban szabadítani annak korrupció gyanús meghirdetési elemeitől, a program kormányfüggő kisajátításától stb. Érzékeltetni kell az emberekkel, hogy az autópályát mi építhetjük föl a mi pénzünkből, és mi fogjuk használni, érzékelni annak számos előnyét. A ma érzete inkább azt sugallja, hogy az autópályát a kormány építi meg a mi pénzünkből, és elsősorban a kormányhoz közelálló gazdasági szereplők hasznára. Az autópálya építést bejelentő kormánydöntést követően csak nézni kellett a tőzsdén jelenlévő építőipari cégek szárnyalását, papírjaik értékének néhány napon belüli közel megduplázódását. A megindokolhatatlan kormányzati kommunikációt követően – anélkül, hogy kétségessé tették volna a program megvalósítását – a tőzsde objektív értékítélete mintegy harminc százalékkal visszavette az érintett ágazat jövedelmezőségének megítélését.

Én sokat várok a magyar bérrendszer egészére kihatással bíró új minimálbér meghatározástól, ami mintegy harmadával növeli meg a kötelező minimálbér szintjét. Ennek szükségességéről több mint tíz éven keresztül – talán furcsa módon, de egy munkaadói szervezet elnökeként – győzködtem az aktuális kormányokat. Természetes követelmény a gazdasági teljesítmények eladhatósága, azaz a végső célként, a létrehozott produktumok értékesíthetősége fizetőképességgel bíró vásárlói kör felé. Fontos, hogy a minimálbér drasztikus törvényi emelésével egy időben kerüljenek bevezetésre, a minimálbérhez kötött adó- és társadalombiztosítási elvonások azonos arányú csökkentése. E nélkül ugyanis nem a bérarányok ésszerűsítésének pozitív hatása dominálna, hanem az elvonások növeléséből fakadó gazdasági tevékenység szűkítését eredményező hatást váltana ki a program.

A Gazdasági Minisztérium által meghirdetett program terve az alábbi fő összetevőkre épül

2001-2002-ben (Mrd Ft)

Autópálya-fejlesztési program – 120 (Mrd Ft)
Innovációs program – 45 (Mrd Ft)
Lakásprogram – 200 (Mrd Ft)
Turizmusfejlesztési program – 16 (Mrd Ft)
Beszállítói program – 18 (Mrd Ft)
Kis- és középvállalkozás fejlesztési program- 25 (Mrd Ft)
Regionális gazdaságépítési program – 10 (Mrd Ft)

Összesen a programra fordított összeg: – 434 (Mrd Ft)

Az eddig leírtakból is kitűnhet, hogy a program fő elemeivel egyetértek. A program tervében megfogalmazott, és az autópályák építésétől várt „hozamokat” még jelentősen alulértékeltnek is tartom, sőt számos várható hozadékát a terv meg sem említi. Arányaiban tévesnek, rendkívül alacsonynak érzem a turizmus és a regionális gazdaságfejlesztésben fejlesztésében rejlő lehetőségek megítélését, míg főként csak „szólam” szerűnek érzem a kis- és középvállalkozásokról felvetett gondolatokat.

Az idegenforgalomban, turizmusban meglévő, és már egy-két év távlatában megtérülő fejlesztési lehetőségek, a legtöbb szakember egybehangzó véleménye szerint képes akár ugyanezen időszak alatt megduplázni is saját bevételét.

Hiányérzetem van a programon belül, az oktatás gazdaságélénkítő hatásának felismerése és szükségessége tekintetében is. Az elmúlt néhány évtized felzárkózást, gazdasági kiemelkedést felmutató, a „gazdasági csodát” magukénak tudható országok (Hollandia, Finnország, Chile, Szingapúr, Kanada stb) mindegyikére jellemző volt, hogy felzárkózásukat egy meghirdetett, majd következetesen végrehajtott gazdasági programra építették. Mindegyik esetén igaz volt, hogy a programban megjelölték azt a 5-6 területet, ahová erőforrásaikat koncentrálni fogják, ahol a versenyképességüknek az innovációban, a támogatási forrásoknál, de még az adórendszeren belül is elsőbbséget fognak adni. Felismerték, hogy egyszerre nem lehet minden területen az elmaradást ledolgozni, sőt az élvonalba kerülni. Az egyes országok más-más területet jelöltek ki önmaguk hagyományait és adottságait ismerve. Finnország például a faipar, az üvegipar és az ipari design, környezetvédelmi technológiák és berendezések területére koncentrált. Érdekessége e programoknak, hogy mindössze egyetlen olyan terület volt, amely minden sikeres gazdasági váltást végrehajtó ország programjában szerepelt, és ez az oktatásra fordított kiemelt források felhasználása. Azaz ezen országok mindegyike éveken át, a saját gazdasági erejéből levezethető arány másfél-kétszeresét fordította a fordulat éveiben oktatásra.

A leírtak alapján is jó, sőt nélkülözhetetlen gondlatnak tartom, ha a kormány tetteit, céljait egy olyan programba foglalja össze, melyet akár némi büszkeséggel is emlegethet, ahol a célok ösztönözhetnek mindannyiunkat annak elérésében.

Miért van akkor – oly sokakkal együtt – rossz érzésem, ha a kormány beszédeiben saját programját Széchenyi nevével, „Széchenyi terv”-ként jellemzi? Talán csak azért, mert e program meghirdetésekor sem sikerült igazán annak társadalmi kommunikálása. Azért, mert Széchenyi azon magyar történelmi személységek közé tartozik, akik a társadalom egészének tiszteletét, megbecsülését tudhatják magukénak. A mai magyar politikai közéletből azonban – és az adott megítélés szempontjából mindegy, hogy kinek a hibájából, de – kifejezetten hiányzik a közmegegyezés, miközben naponta lehetünk tanúi az egyes értékek kisajátítási szándékának. Ezért az ellenzékkel való bárminemű közösséget tagadó kormány, illetve annak programjához bizony nem igazán akarja az ellenzék átengedni a társadalmi konszenzust kereső Széchenyi nevet. Talán azért is, mert Széchenyi nem önön maga hasonlította magát a múlt nagy magyarjaihoz, Géza fejedelemhez, István királyhoz, vagy Mátyás királyunkhoz, hanem az utókor sorolta be őt és tetteit a legkiválóbb magyarok körébe. Talán azért, mert történelmi személységeinkről inkább iskolát, színházat, múzeumot, könyvtárat, esetleg helységneveket szokás elnevezni. Ugye furcsán hangzana, ha például István királyunkról elnevezett űrkutatási programról hallanánk?

Nem szeretnék helyettesíteni egy valódi marketing szakembert, de a jövőképünkhöz, fejlődésünkhöz az is hozzátartozik, hogy a politikusok a politikai döntéseket hozzák meg, a gazdasági szakemberek ennek keretében alakítják a gazdaság feltételrendszerét, és a programok meghirdetését, beleértve annak elnevezését is, erre hivatott szakemberekre kell bízni. Valószínűleg egy a jövőt építő gazdasági programhoz jobban illene a „Harmadik évezred Magyarországa”, vagy a „Híd a harmadik évezredbe”, a „Magyarország Európa fejlődéséért”, „Egy új Magyarországgal Európába” stb elnevezések.

Biztosan állíthatom, hogy nagyon boldog lennék (leszek), ha néhány évtized múlva unokáimnak elmondhatnám, hogy a rendszerváltást követő évek olyan kiváló magyar személységeket adtak az országnak, a kontinensünknek mint a XIX. században élt Széchenyi, vagy Kossuth. Szeretném azonban, ha majd akkor, és én vagy sokak nevezzük el a ma személységeit a XX. század Széchenyijének!

2000. április 18. Palotás János