Palotás szubjektív Dr. Polt Péterről

0
320
Dr. Polt Péter az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa Általános Helyettese  -   jogász - 2000. május 15-től a Legfőbb Ügyész

Polt Péter ugyanabban az évben (1955-ben)született, amikor nekem is szembe kellett néznem a nagyvilág kihívásaival. Az élet nem csak a születési dátummal kötött bennünket össze, hanem az életem során többször, és többnyire meglepetésszerűen találkoztunk. Ő jogászként, én pedig közgazdászként folytattam tanulmányaimat, a katonaság mégis összehozott bennünket a kalocsai laktanyában. Miközben több ezren töltöttük együtt az akkor kötelező tizenegy hónapot, ma már aligha tudnék húsz-harminc névnél többet emlékezetemben felidézni, Péter neve és arca is megmaradt bennem. Pedig ő akkor sem volt egy hangoskodó, magatartásával önmagára a „kierőszakolt” figyelmet felhívó személység. Halk,visszafogott volt, de a „kemény” helyzetekben is nyugodt és erkölcsös. E tulajdonság értéke csak a következő években tudatosult bennem az egyetemen. A társaságot, a közösséget fiatalon is szerettem– vélhetőleg ez vezetett később közszereplői mivoltomban -, mégsem voltam képes számos egyetemi társammal (korábbi katonatársammal) felhőtlen kapcsolatot kialakítani. Az évfolyamunkon sok olyan fiatal sráccal jártam együtt, akik aktívak, barátkozóak voltak, résztvettek szinte minden egyetemi rendezvényen, jól tanultak, és én mégis kerültem velük a napi kapcsolatot. A közös barátnők, csoporttársak többször is rákérdeztek, nekem mi a bajom velük, miért tartom azt a bizonyos három lépést? Nem tudtam, és nem is akartam elmondani, hogy e ma oly szimpatikus fiatalok nem tudták kiállni a katonaság által eléjük állított próbát, a normális társadalmi értékektől idegen laktanyai légkört. A nehéz és gyakran méltatlan helyzetekben az ő viselkedésük is méltatlan volt önnön magukhoz. Ekkor vált számomra meggyőződéssé, hogy nem jó megoldás az ún. kötelező sorkatonai szolgálat intézménye. Valószínűleg e fiatalok többsége az egész életét leélhette volna úgyis, hogy egyetlen viselkedésük miatt sem kellene szégyenkezniük. Ugyanakkor nem születtek hősöknek, és a nem normális helyzetekre nem tudtak jó választ adni. Péter személye azért maradt meg – még néhány társával együtt – bennem, mert mindvégig éreztem, hogy értékrendünk (akkoriban még biztosan nem így neveztem) azonos és kellő önuralommal, gyakran humorral, esetenként öniróniával a legtöbb helyzettel meg lehetett, és meg is kellett birkóznunk.

A katonaság idején, majd az azt követő években sem voltak közös dolgaink, így sem az egyetemi évek alatt, sem az azt követő években nem találkoztunk. Személyét mégsem felejtettem el. Sok évvel később tudtam meg, hogy elvégezte a jogi egyetemet, majd közel tíz éven át volt ügyvéd különböző büntetőügyekben.

A katonaságot követően több mint tizenöt év telt el, amikor az 1994-es országgyűlési választások során összetalálkoztunk. Én már 1980 óta laktam a főváros XVI. kerületében, ő ha jól emlékszem akkoriban költözött a kerületbe családjával, és ha jól emlékszem két gyermekével, közülük a kisebbik egy éves lehetett. Ekkor tudtam meg, hogy ő is bekapcsolódott a politikai közéletbe, és a FIDESZ országgyűlési képviselőjelöltjeként indul a választáson. A közös lakhelyből következően a katonatársból politikai vetélytárs lett!

A közös értékrend itt is azonnal felszínre jött. Egyetlen pillanatig sem volt számomra kétséges, hogy a mi választási „küzdelmünk” nem fog rontani az egymásról alkotott képen. A politikai ellenfél, egyikünknek sem jelentett ellenségképet, pedig valóban vetélytársak voltunk. Az MSZP ezen a választáson az egyéni választókörzetekben elsöprő győzelmet aratott. A mi kerületünkben ez a győzelem koránt sem volt oly meggyőző, mint az ország egészében. A második és a harmadik helyen pedig Péterrel ketten osztoztunk.

Legközelebb 1995-ben találkoztam vele, amikor a FIDESZ által jelölték az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa általános helyettesének. Számomra ez a megbízatás egy demokratikus berendezkedésű országban, a jogász számára elérhető egyik legmagasabb elismerés, amely egy szinten van az alkotmánybírókkal, és/vagy a Legfelsőbb Bíróság bíráival. Örültem neki, hogy egy a számomra rendkívül szimpatikus személyt választottak ki erre a posztra, és az is jó érzést keltett bennem, hogy az én korosztályom képviselői is ekkor kezdtek szerepet vállalni és kapni a társadalom irányításának legmagasabb fokán. Ez a jogász társadalomban különösen ritka jelenség. Az életem –részben akaratomon kívül – úgy hozta, hogy az elkövetkező években számos alkalommal találkoztam Polt Péterrel hivatalában. Hol saját beadványaim tárgyában találkoztunk , hol a Vállalkozók Országos Szövetségének elnökeként egyeztettünk néhány jogi helyzetet. Telefonon történő bejelentkezéseim harmadánál azonnal kapcsolták, de soha nem emlékszem olyan telefonra, amikor egy napon belül nem kaptam visszahívást. Országgyűlési biztosként is megmaradt ugyanaz a halk szavú, de a véleményét határozottan kifejtő, ugyanakkor másokra rá nem erőltető magatartású embernek, mint akit a katonaságon megismertem.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az életem során sok, valóban nagy tudású, szakmájában elismert emberrel találkoztam, beszélgethettem. Persze sok olyan közismert személységgel is, akikről sokkal többet feltételeztek az emberek, mint ami bennük volt. Beszélgetéseim során, jó belső mércének számított, hogy a tárgyaló partnerem mondatai egy-egy kiemelt témakörben mondtak e számomra valami újat, adtak-e hozzá a közismert indoklásokhoz, vagy ugyanazt az állítást, egy más megvilágításban képesek voltak-e érthetőbbé tenni. Ha igen, akkor mindig úgy éreztem, hogy volt értelme az eltöltött időnek, és egy más időpontban szívesen folytatnám az érintettel való beszélgetést. E beszélgetésektől én soha nem a világmegváltó gondolatokat vártam és várom. Mégis fontos, hogy érezhessem, hogy volt valami „plusz”, amit az elmúlt idő adott. Polt Péterrel folytatott beszélgetésekben ez a plusz mindig érezhetően benne volt.

Korábbi írásomban kifejtetteknek megfelelően, én nem örültem annak, hogy Györgyi Kálmán lemondott a Legfőbb Ügyészi megbízatásáról. Ezt annak ellenére éreztem így, hogy Györgyi Kálmán alatt méltatlan eljárást kellett elszenvednem a rendőrségtől, és a Legfőbb Ügyész által irányított ügyészségtől. Igen bizonytalan érzés fogott el akkor is, amikor először vetette fel a magyar sajtó, hogy Györgyi Kálmán vélhető utódául Polt Pétert lehet valószínűsíteni. Bár a Legfőbb Ügyész megbízatása is a legmagasabb jogi elismerést jelenti, de az én felfogásomban nem előzi meg az Állampolgári Jogok Biztosa társadalmi elismertségét, inkább egyenértékű azzal. Ugyanakkor egy átmeneti társadalmi korban a Legfőbb Ügyész személye jobban ki van téve a politikai beavatkozás szándékának. Az ügyész nem igazán térhet ki a legkényesebb helyzetek elől sem. Györgyi Kálmánnak is állást kellett foglalnia – és nem is mindig sikeresen – a „médiakuratóriumok” ügyében, <ahref=”st-gondol19990917151525.html”> Juszt László vélt államtitok sértésekor </ahref=”st-gondol19990917151525.html”>, majd hamarosan Kaya Ibrahimról. Általánosságban igaznak tartom, hogy egy ország Legfőbb Ügyészének személyében fontos a pártokon felüliség. Ha viszont elfogadom azt, hogy egy-egy ember világképe a magánszférájába tartozik, úgy annak meglétét, az arról való korábbi megnyilvánulásait nem lehet kizáró oknak tartani. A valódi kérdés, az sokkal inkább az, hogy a saját világképének ne legyen elfogult, szélsőséges képviselője. Képes legyen mások másságának elfogadására, valamint ügyészként a törvényességhez, az alkotmányossághoz, az igazsághoz ragaszkodjon, mégpedig megfelelő empatikus hozzáállással. Polt Péter esetében bennem nincs kétség a fenti feltételek meglétéről.

Még a „szóbeszéd” idején beszélgettem erről Polt Péterrel, és elmondtam a rossz előérzeteimet is. Természetesen tiszteletben tartva az ő döntését, akaratát. Majd néhány nappal ezelőtt a televízió egyik reggeli adásában a köztársasági elnök által már hivatalosan is jelölt Polt Péter, a műsorvezető kérdésére azzal válaszolt, hogy az ő felfogásában, egy büntetőjogász számára az elérhető szakmai elismertség csúcsa a legfőbb ügyészi megbízatás. Innentől kezdve én kétségek nélkül drukkoltam azon, hogy a parlamenti szavazáskor -mellékzöngék nélkül – kapja meg a szükséges támogatást a megbízatásához. Örülök, hogy a szavazás sikeresen zárult, és a szükséges szavazati arányt jelentősen meghaladó támogatottsággal választották meg az ország Legfőbb Ügyészének. Mindannyiunk érdekében kívánom, hogy céljai sikerek között valósuljanak meg, és a bennem meglévő kétségek a feledésben oldódjanak fel.

Dr Györgyi Kálmán – 1990 és 2000 között a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyésze – büntetőjogász, egyetemi docens, az MTA Közgyűlésének tagja, társszerzője az utóbbi évek büntető törvénykönyveihez kapcsolt kommentároknak, magyarázatoknak.           MH fotó

Polt Péter a szó köznapi értelmében nem sorolható a barátaim közé. A magánéletem szférájában nem találkoztunk. Családtagjaink nem ismerik egymást, nem járunk közös társaságba. Soha nem töltöttük együtt a szabadidőnket stb. Személyét azonban olyan embernek tartom, és magamban úgy is kezelem, mint azon barátaimat, akikkel sok-sok közösélményt tudhatok magaménak. A jövő pedig mindig kiszámíthatatlan.