DR PALOTÁS JÁNOS – ÉDESAPÁM MA ELKÖSZÖNT TŐLÜNK!

0
174

GYÁSZJELENTÉS

Szomorú szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dr. Palotás János a budai József Attila Gimnázium nyugalmazott igazgatója 2oo8. december 7-én, életének 77. évében, méltósággal viselt hosszú betegség után csendesen elhunyt.

Drága halottunkat december 22-én 1o órakor – a budai Ciszterci Szent Imre templomban – búcsúztatjuk a római katolikus egyház szokásai szerint. Ezt követően hamvait – szűk családi körben – a Nagykovácsi temetőben helyezzük örök nyugalomba.” 

Búcsúztatják: felesége, gyermekei, unokái, testvérei, rokonai, barátai, kollégái és tanítványai.

Sürgönycím:    Palotás Anna – 2090 Remeteszőlős, Rigó utca 11/a.

2008. december 7.

EGY GONDOLAT

Édesapám ma reggel hét óra körül köszönt el tőlünk, és mindenkitől aki ismerte, szerette és tisztelte. Nagyon sok olyan gondolatot tanultam tőle, amely sokszor vezérelte döntéseimet nehéz helyzetekben. Megtanította számomra, hogy felfigyeljek az olyan gondolatokra, amelyre építhetem saját jellememet. Ezen gondolatok között olvastam valamikor egy öregember bölcseltét, aki azt tanította, hogy a bajban ne azon szomorkodjunk, aminek vége lett, hanem annak örüljünk, hogy ami lezárult, megtörténhetett.

Visszagondolva oly sok beszélgetésre édesapámmal, annyi szépség, tudás, humor jut eszembe, amit úgy csak Ő tudott átadni nekünk. Lehet, hogy ezek a pillanatok enyhítenek egy-egy pillanatra a lelkemben ma forrongó fájdalmamon, de ma mégis olyan nehéz elfogadni az öreg bölcs gondolatát.

Biztosan tudom ugyanakkor, hogy édesapám mostantól egy másik dimenzióban ugyanúgy oktatja az ottani halandókat, mint azt a földi léte során tette évtizedeken át!

Ma ennyit tudtam leírni, kiírni a lelkemből. Mennem kell, hogy folytathassam a búcsút önmagamban, csendben, talán egy kicsi utat nyitva a gondolataim szabadságának!

fiad

2008. december 22.

Az urna mellett elhelyezett kép, a búcsúztató gyászszertartás alatt!

         

Néhány útjára indított gondolat, amely ma szárnyra kelt az ég felé!

/Elhangzott december 22-én 1o órakor – a budai Ciszterci Szent Imre templomban/

Szeretném megköszönni a testvéreimnek a lehetőséget, hogy a nevünkben is ma én köszönthessem édesapánkat.

Nem rontottam el a fogalmazásomat, mert mi négyen soha nem fogunk tőle elköszönni, hiszen tudjuk, hogy mi biztosan nem feledjük Őt el egyetlen pillanatra sem!

Aki ismerte, tisztelte és szerette édesapánkat tudja, mert számtalanszor tapasztalta, hogy édesapánk intellektuális tudása mindig a legmagasabb hegycsúcsokkal versenget. Ez nekünk, gyermekeinek nagyon sokat adott az életünkhöz, nemegyszer persze komoly kihívást is jelentve önmagunk útjának megtalálásában.

Gyermekként nemegyszer voltam féltékeny tanítványaira, akik az iskolában nap, mint nap ihatták édesapám gondolatait. Már régen tudom, hogy ez a féltékenység megalapozott volt! Megalapozott, hiszen sosem telik egy egész hét úgy, hogy ne találkozzak egy volt tanítványával, aki azzal kezdi; „édesapád iskolájába jártam, tanítványa, tanártársa voltam”. Mindig hozzátéve, hogy édesapádat nem lehet elfelejteni. Nélküle elképzelhetetlenek a legszebb középiskolás élményeim, léte jelen van mindenben, amivé lettem.

Azért mi, a féltékeny gyermekek sem távoztunk „üres kézzel”, még ha nem egyszer oly rövidnek is tűntek azok a beszélgetések! Tanultunk, én sokat tanultam tőle. Sokat, mert nagyon fontos gondolatokkal engedett az utamra. Talán tudatosan, talán mert neki ez volt a természetes. Igaz, oda kellett figyelni, és meghallani a lényeget. Aki hallhatta őt előadni, úgy ahogyan csak ő tud előadni, tudja, hogy apánk el is várta mindenkitől a figyelmet. Tehette, legyen az otthon, az iskolapadban, vagy egy oly annyira szeretett utazás során, mert mindenki érezte, érdemes odafigyelnie. Sosem volt lázongás a csendre, figyelemre intettek között.

Tőle tanultunk olyan, a lényeglátásra késztető gondolatokat, mint az arányosság kötelezettsége, vagy az, hogy mindent azon a képzeletbeli szemüvegen keresztül kell megítélni, amely a történéskori pillanatban mutatja be az egyén, és/vagy a világ egy-egy tettét, ha igazságosan szeretnénk véleményt formálni, ha úgy tetszik ítélkezni valakiről, vagy valamiről.

Tanultunk tőle még akkor is, ha az iskolában eltöltött nap után nekünk, gyermekeinek időnként tudomásul kellett vennünk, hogy otthon már kicsit fárasztó a gyermekek, unokák zsivaja, kérdései. Unokáit azért bármikor kész volt pillanatok alatt elvarázsolni. Számukra a tanári példamutatása, a tanítása is megismerhetővé vált, amikor az érettségi vizsgájukra, egyetemi felvételijükre, majd egy-egy egyetemi vizsgájukra készítette fel őket úgy, ahogy azt senki más nem tudta, tehette. Arra mindig nagyon büszke volt, hogy a négy gyermeke, az élet különböző területein sikeressé váltak. Ezt az érzést felejthetetlenül osztotta meg velünk földi életének utolsó, méltósággal viselt, de nagyon nehéz hónapjai során.

Gondolkodásmódja adta a kezünkbe, hogy megtanuljuk mindig az arányok, és sosem a szélsőségek segítségével tudunk a morális önképünkkel szembenézni. Megtanulva, hogy ritka kivétel a fehér és a fekete, de a világ úgy is szép, ha színes, ha az emberek ugyanazt – akár jelentősen eltérő érzéssel – igazságtudattal élik meg. Így ált a neveléshez, a tanításhoz, a kultúrához, az erkölcshöz, a mindennapok moráljához, a sporthoz, a politikához és még nagyon sok mindenhez.

Ha tanítványait kérdezzük, akik többnyire a rendszerváltás előtt tanultak tőle, akkor ők biztosan azt mondják róla, hogy a legszabadelvűbb iskolát hozta létre, amit a kor még be tudott fogadni. Ha az elmúlt íz évre tekintünk, akkor a saját hite és tudása szerinti szociáldemokratának vallotta magát.

Ami biztos, az hogy minden korban és minden pillanatában, a magyarságára volt és akart büszke lenni. Tőle tanultam meg, hogy milyen érzés, ha egy sporteseményen kellemes borzongás, hideg fut át rajtam egy-egy magyar sportoló sikeréért. De talán különösebb és jobban mutatja be az apámmal töltött idő rám vetített hatását, ha ugyanezen sportélmények kapcsán mondom el, hogy tőle és ezen pillanatok alatt tanultam meg, hogy miért jó és helyes, ha az ember tetteiben időnként tetten érhető a pozitív diszkrimináció. Semleges résztvevőkkel játszódó sporteseményeken mindig az esélytelenebb csapatnak drukkolt, annak sikereiért lelkesedett, ha azok akartak, hajtottak, sportszerűen küzdöttek, még ha a végén a kiválasztott csapat vesztett is.

A tőle kapott gondolkodásmód tanított meg arra is, hogy a mindennapok történései során legyek képes arra, hogy felfigyeljek egy-egy olyan gondolatra, ami a későbbiekben segíthet helyes, vagy csak vállalható döntést hozni a nehéz vagy csak bonyolult helyzetekben, az élet vitatott kérdéseiben. Így vált számomra lényeges mércévé az a gondolat, hogy „ne hazudj, mert az egyrészt nem tisztességes, később megbánod és előbb vagy utóbb le is fogsz bukni, amikor megszégyenülsz. Ugyanakkor megadatik a válasz arra is, hogy mit kell, lehet tenni, ha az igazság kimondását helytelennek érezzük. Ilyenkor lehetőséged van arra, hogy az igazat az általad helyesnek vélt ütemben és mértékig mond el.

Így figyeltem fel egy filmbéli bölcs öreg azon tanítására is, amely szerint valami szépnek, felejthetetlennek a végén ne azon szomorkodjunk, hogy annak vége lett, hanem legyünk boldogok, hogy a mi életünkben ez megtörténhetett. Ez a gondolat is sok nehéz helyzetet tett legalább elviselhetővé számomra az életem során, és ezt hívtam most, édesapánk távozásakor is a lelkem támaszául. Azt még nem tudom, hogy ez segít-e, de arra megtanított, hogy a bölcsekre oda kell figyelni, mert mondataikban évezredek tapasztalata, bölcsessége van jelen, de bizony érzem, néha nem könnyű a bölcsekre hallgatni.

Végül, mert talán az ég akarta így, hogy karácsony előtt néhány nappal itt kell köszöntenem édesapánkat, szeretném még egy gondolatomat megosztani mindazokkal, akik ma eljöttetek ide.

Ahogy közeledett a karácsony, és tudtuk édesapánk halálos beteg, mindig fájdalommal töltött el, hogy milyen lesz ez a karácsony, a szeretteink ünnepe, amikor köszöntjük, megajándékozzuk egymást. Mi lesz ezen a karácsonyon! Mivel fejezhetem majd ki édesapámnak a szeretetemet, tiszteletemet? Mivel ajándékozhatom meg, ami bármely csekély mértékben is kifejezheti érzéseimet? Nem is tudtam erre a karácsonyra olyan örömmel készülni, ajándékokat keresni, vásárolni szeretteimnek, mint bármikor korábban, mert kerestem a megválaszolhatatlannak tűnő választ.

Azt tudtam, hogy amit szeretnék kapni tőle, azt én nem kaphatom meg, mert az csak az Ő gyógyulása lehetett volna. De rá kellett jönnöm, hogy édesapánk bölcsessége nagyobb, mint az én gondolataim határa. Ő tudott válaszolni. Azt kérte, hogy karácsonyra engedjük el békében, engedjük meg neki, hogy mostantól egy másik dimenzióban oktathassa az ottani halandókat, mert ami itt várt még rá, az nem volt már méltó az Ő földi életútjához. És Ő itt tudta hagyni nekem, nekünk az eddigi legnagyobb karácsonyi ajándékát, amit valaha is kaptunk tőle. Ez pedig azok az emlékek, gesztusok, mosolyok, előadások sokasága, amit vele tölthettem, tölthettünk. Ma nincsen olyan pillanat, amikor valamely csodás pillanat eszembe ne jutna ezek közül. Nem hiszem, hogy kaphatnék ennél többet, szebbet, jobbat!

E karácsonyi gondolat után még inkább tudom, hogy édesapánk itt van velünk, gesztusai, példája, gondolkodásmódja, az emlékek mindig segíteni fogják családja, gyermekei és unokái, tanítványai és barátai életét. Az amit ő adott, adhatott és még sokáig adni fog, sosem fogy el, minden lényeges pillanatban itt lesz velünk. Itt vagy a világ bármely pontján, ahol nekünk, gyermekeinek szükségünk van rá. Most is itt van, de tudom lelkének egy kis része a távoli német honban, talán éppen most költözik be Petra húgunk kicsi születendő babájának, Borának a lelkébe. Mert amiként ezt Hegel gondolatainak magyarázatakor tanította nekünk, az élet egy mindig magasabb szinten visszatérő körforgás.        

fiad