Dr Torgyán József – földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter
Torgyán József a kisgazdapárt elnöke messze jár, és nyilatkozatai szerint az itthon történtek nem adnak okot arra, hogy változtasson programján, azaz idő előtt hazajöjjön. Szerinte az ellene nyilatkozók egyedül vannak, még akkor is, ha a nyilatkozók száma lassan már meghaladja a harmincat. Persze azt tényleg nem lehet tudni, hogy hányan vannak, és főként azt, hogy mekkora a befolyásuk a kisgazdapárton belül. Én mégis azt hiszem, hogy a pártelnök most rosszul tette(szi), hogy nem jött haza idő előtt!
Ezt első sorban nem azzal indokolnám, hogy a Csúcs Lászlóval, Liebmann Katalinnal fémjelzett kritizálóknak, közeli esélye lenne Torgyán József eltávolítására a kisgazdapárt éléről. … Nem, ebben magam sem hiszek! Nem hiszem egyrészről azért, mert nekem sincsenek hiteles adataim a kritizálókat támogatók köréről, de úgy vélem nagyságrendekkel kevesebben támogatják Csúcs Lászlót, vagy a kisgazdák leváltott budapesti elnökét, mint a pártelnököt. A Torgyán József személyiségét elfogadhatatlannak tartók ugyanis már vagy maguktól elhagyták a kisgazda pártot, vagy kizárták őket onnan. Így a párt tagságának döntő többségéhez szerintem érzelmileg közel áll a torgyáni stílus. Az ún. fekete ló itt inkább Lányi Zsolt személye. Neki ugyanis biztosan vannak támogatói a kisgazdapárton belül, és nem is kevesek. Valószínűleg közéjük tartoznak a párton belül a mérsékeltebben megnyilatkozók, illetve a néhány idősebb, érzelmei miatt ma is kisgazda értelmiségi. Létszámarányuk a párton belül, és a párt hívei közül megítélésem szerint azért nem haladja meg a 10-20 százalékot.
A torgyáni stílusnak egyik fontos alkotórésze, hogy fontos, az „erős” emberhez tartozás látszata, mert hívek is ebben, jelen esetben az erős és elmozdíthatatlan pártelnökben élik meg saját „hatalmi vágyaikat”! Így abban az esetben, ha Torgyán József, mint erős ember veszít a tekintélyéből, úgy hamar képesek akár a saját „vezérképükön” is változtatni. Ennek persze feltétele, hogy legyen megszemélyesíthető új vezérkép! Ezt az erős emberképet azonban aligha fogja megvalósítani a párton kívüli, és általában a háttérben maradó Csúcs László, vagy a kisgazda gondolati körben elsőszámú vezetőként kezelhetetlen női nem képviselője. Másrészt ezt, azaz az erős emberkép fontosságát a kisgazdapárton belül Torgyán József is jól tudja, ennek megfelelőek a nyilatkozatai, és talán ebbe a képbe illeszkedik, hogy nem rövidítette le az útját, illetve ennek a képnek ártott volna az idő előtti hazajövetele. Így meggyőződésem szerint nem az ún. pártalkotmány a gátja a pártelnök leváltásának, mint ahogyan ezt Csúcsék szeretnék kifelé látszatni, és ezen keresztül a várható kudarcuknak már jó előre külső okot megnevezni, hanem a kritizálók súlytalansága, és új kisgazda elnökként való felvetésre, személyük alkalmatlansága.
Ha viszont nincs reális esélye a pártelnök elmozdításának, és ez még csak nem is abból adódik, hogy a Torgyán József által megalkotott pártalkotmány jogilag is szinte leválthatatlanná teszi a párt elnökét, akkor miért mondom, hogy rosszul döntött, amikor folytatta külföldi utazásait. Ez egyrészt, egy általánosként is alkalmazható gondolati elv. Lehet, hogy egy adott esetben a saját döntésem előtt még nem látom át annak teljes kihatását a jövőre, de a pártelnök helyében én elgondolkodtam volna azon, hogy egy hasonló esetben máshol és mások, miért döntöttek többnyire úgy, hogy útjukat megszakítva hazatértek, és megkísérelték rendezni a „hátországukat” adó soraikat? További történelmi kérdés, hogy az ún. erős embereket miért próbálták meg – nem ritkán sikerrel – odahaza akkor kikezdeni, amikor azok jelentős földrajzi távolságra utaztak, és ahonnan nehezebb meghozni a soron kívüli hazatérés döntését, míg a korábban mindig egyszemélyi irányításhoz szokott otthoni támogatók vezető nélkül maradtak egy konfliktusban. És ez független attól, hogy a támogatók esetleg sokkal többen voltak.
További indokot jelent Lányi Zsolt, az évtizedes barát lemondása. Az őt támogatók mérsékeltebb gondolkodású kisgazdák köre számára fontos volt, egy mérsékelt hangvételű kisgazdavezető a legfelsőbb döntéshozók között. Arányuk, legyen az akár tíz, akár húsz százalék, mostanság rendkívül fontos a kisgazdapártnak, mert a támogatottságuk további csökkenése rohamos szavazóbázis vesztést indíthat el. Én ennek visszaigazolását várom a mostani időszakot felmérő, elkövetkező közvélemény kutatási adatoktól!
E gondolati kört folytatva vezethető le a legfontosabb indokom. Én ugyanis a pártelnök helyében nem ugyanazt a kérdést tettem volna fel magamnak, amit a média megszólalások sugalltak. E szerint ugyanis a fő kérdés az volt, hogy van-e reális esélye annak, hogy a kritizálók elérjék a pártelnök leváltását. A leírtakból adódóan erről nekem is az a véleményem, hogy nincs erre reális esélyük, azaz emiatt valóban nem kell hazajönnie. A lényegibb kérdés viszont az lett volna, hogy miként hat a kisgazdapárt jövőjére, szavazóbázisára, és ezen keresztül a pártelnök két év múlva esedékes pozíciójára mindaz, ami most Magyarországon a kisgazdapárt körül történik? Ideértve azt is, ahogyan ez keresztül jön, a szavazótábor döntését meghatározóan befolyásoló médián.
Ezek a valóban lényegi kérdések mind a kisgazdapártban, mind magának az elnöknek a saját jövőjét illetően. Ha Torgyán József azonnal hazajött volna az első jelzésekre, úgy indokként arra is hivatkozhatott volna, hogy számára a pártjának egysége, a párt jó hírének a kikezdhetetlensége a legfontosabb. Fontosabb mint bármely miniszteri útja. Ezzel kivédhette volna azon feltételezéseket, hogy a kritikus Csúcs Lászlónak, vagy Liebmann Katalinnak bármi esélye is lenne, a vele szembeni szervezkedésre. Befolyásával élve, egyetlen nap alatt kizárhatta volna Liebmann Katalint és néhány követőjét a pártból, Csúcs Lászlót pedig a frakcióból. Itthonléte esetén egyáltalán nem biztos, hogy Lányi Zsolt ilyen mértékben eltávolodott volna tőle. Neki kellett volna megvédenie a közvélemény előtt Lányi Zsoltot, hogy az intézkedéseivel ő nem megbuktatta a barátját, hanem más feladatokat szán neki. Lányi Zsolt az első napokban még védekezett, védte a párt és Torgyán József tekintélyét azzal, hogy ő még nem ismeri a pártelnök döntésének mögöttes okait. A média nyomása az elkövetkező napokban, azonban már túl nagy volt számára, ebben egyedül maradt, és védekeznie kellett. Vélhetőleg így nem ugyanazokat a nyilatkozatokat tette, mint amit az itthon lévő pártelnök esetén tehetett volna! A kisgazdapárt tagjainak és szavazóbázisának tehát nagyon fontos ez a hatalmat sugalló határozottság, megingathatatlanság. És ez az, ami már több mint egy hete csak azért hiányzik, mert a pártelnök, a távollétében csak kisebb hírértékkel bíró adminisztratív lépéseket tud megtenni (a kritizálókat leváltja a hűségadományként kapott jövedelmező állami tisztségeikből) , valamint az okszerűen most csak néhány másodperces televíziós megjelenései is mind arról szólnak, hogy nem szakítja meg útját, mert nincs veszélyben a pártelnöksége.
Ezért hiszem, hogy az elmúlt hét média megjelenésében erősen meggyengültnek mutatkozó kisgazdapárt, és az egyre gyengülő pártelnök kép hatására, a kisgazdapárt szavazótáborának nagyobbik része elbizonytalanodott, és közülük igen sokan, akár a szavazóbázis 20-30 %-a már véglegesen elfordult az eddig vállalt, és istenített politikai pártfogoltjától. E kört viszont az is jellemzi, hogy a politikai nézeteinek hírtelen fordulatát mind önmaga, mind a környezete számára könnyen meg tudja, szokta magyarázni. Ebben most azok a korábbi hírek (indokolatlan utazások, más célra fordított állami pénzek, házépítés stb) is segítik őket, melyeket korábban a média manipulációjaként hirdettek. Így a leghűbb támogatókból sokan lesznek mostanság, a kisgazdapárt leghangosabb és „meggyőződéses” lejáratói.
Azért egy-egy rövid gondolat erejéig szeretnék kitérni a média környezetben mostanság kisgazda reformerként emlegetett személyekre, Liebmann Katalinra és Csúcs Lászlóra. Meg kell mondanom, hogy személyüket illetően ez is az az eset, amikor én nem értem a magyar médiában dolgozó, és általában általam nagyon tisztelt személyeket, barátaimat. Igaz, én nem vallom, hogy a „cél szentesíti az eszközt”! …. Ők azok az újságírók, szerkesztők, akik nagy tudásúak, informáltak, nem lehet emlékezetkiesésük stb, és én szívesen olvasom, nézem, hallgatom írásaikat. Ha pedig ez így van, akkor miként nevezhetik „reformernek” azt a Liebmann Katalint, akinek sajátos TV híradós tevékenységét ők sokkal jobban ismerik nálam, és akinek Torgyán József korábban – a mostani leváltással teljesen megegyező módon – teremtett üresedést a budapesti pártelnöki kinevezéséhez.
És Liebmann Katalin még a jobban emészthető személy ebben a párosban. Egyszerűen a reform szó megalázásának tartom Csúcs Lászlót reformerként említeni, és személye melletti szimpátiát kelteni a közélet részleteit kevésbé követő többségben. Elfelejteni Csúcs Lászlónak a Magyar Rádió elnökeként történő kinevezésének körülményeit, azt az elnöki tevékenységét, melynek megbecsült egzisztenciák és életpályák sokasága vált könyörtelen áldozatává, és néhány szélsőséges hangvételt a mai műsorokban is neki köszönhetünk. .. De akár el is tekinthetünk a személyiségétől, az általa vállalt, és kellő hatalom, befolyás esetén másokra is ráerőltető világnézetétől. Tisztán pragmatikus megközelítésként is kellő kritikát érdemelne, hogy egy olyan személy vált a „legfőbb” kisgazda szervezővé, aki máig nem tagja a kisgazda pártnak. Meggyőződésem szerint is lehet valaki egy párt parlamenti frakciójának tagja úgy, hogy nem lép be az adott pártba, mivel annak programját kívánja segíteni, de a pártélethez kötődő világképe már más tartalommal bír. Ha viszont a párt egészének szellemisége, azaz a kisgazda szellemiség is a sajátja, akkor a tagságon kívüliség már hitelesen nehezen magyarázható. Azt pedig én erkölcsileg támogathatatlan, és tartalmilag is elfogadhatatlannak tartom, ha valaki nem tagja egy önkéntes közösségnek, de annak szigorú belső életét kívánja valamely erkölcsi kötelezettségre alapozva megváltoztatni. Kívülről megmutatni a tagoknak, hogy mi a számukra jó, és mi a követendő út, ez az a személyiségi jellemző, ami jól illeszkedik Csúcs Lászlóhoz, és ez az ami annyira taszít benne engem. Meggyőződésem, hogy ma nem tesszük jól, ha a rádió elnöksége idején, a szabad újságírás egyik legfőbb ellenségeként, szélsőségesen antidemokratikus felfogásúként bemutatott, és a média jelentős többségében az egyik legnépszerűtlenebb személyt, ugyanaz a média környezet ma a demokratikus vezetésért eltökélten küzdő, példaképként is követhető személyként kezeli csak azért, mert most Torgyán Józsefet kritizálja. A szélsőségesség kötelezően ismert jellemzője, hogy saját felfogásának szabadságát úgy éli meg, hogy azt mások számára is kötelezővé kívánja tenni, mert ő a birtokosa a helyes útnak. Ugyancsak jellemzője e nézetek mindegyikének, hogy önmagát, és az általa képviselt igazságot az elégedetlenségre építi, azt hamisítja meg. Az elégedetlenségre, melynek általában van(nak) valóban kritizálható elemei. Ez bennük a veszélyes! Én jobban tartanék egy Csúcs László által vezetett, kormányzati pozícióban lévő kisgazda párttól, mint a Torgyán József által irányított mai kisgazda párttól.
Végezetül egy gondolat erejéig szeretnék visszautalni a 2000. február 8-án írt írásomra. Az írás címe: „Mi nem választjuk, hanem kapjuk a köztársasági elnököt!”. Az akkori gondolataimban kifejtettem, hogy meggyőződésem szerint Torgyán József lesz Magyarország következő köztársasági elnöke, mert ez az érdeke mind Torgyán Józsefnek, mind a kisgazdapártnak. És ez egy olyan érdek, amely jól felismerhető, tehát a kisgazdapárt biztosan élni fog a koalíciós megállapodás adta jogával. Így a pártelnök betetézi saját életútját egy olyan politikai és társadalmi pozícióval, melynél nincs magasabb, míg az azzal egyenértékűnek tekintett, de több hatalmat adó, így Torgyán személyiségéhez közelebb álló miniszterelnökségre pedig nincs esélye a jövőt tekintve sem. A kisgazdapárt számára pedig ez a váltás, minden bizonnyal jelentős támogatottsági növekedést jelentene, mert a Torgyán hívők megdicsőülve maradhatnak a pártban, míg egy más kisgazda vezetővel, például a jó barát Lányi Zsolttal, a mérsékeltebb megnyilatkozást elvárók táborával vidéken, akár jelentős szavazótábor növekedést is jelenthetett volna. Annak pedig, hogy az ország egészének mi a legjobb megoldás, e kérdésben nem volt, és sajnos ma sincs jelentősége, hiszen, mint azt az írásom címe is tartalmazta, „Mi nem választjuk, hanem kapjuk a köztársasági elnököt!”.
Dr. Csúcs László parlamenti képviselő, korábban a Magyar Rádió elnöke, a Torgyán József leváltására szervezkedő párton kívüli önjelölt vezér!
A pártelnök és tanácsadói másként ítélték meg az akkori helyzetet, más döntésre jutottak, melynek indítékai nem ismertek előttem. Így tehát februárban én tévedtem a döntést illetően. Ma azonban egyre jobban úgy tűnik, hogy a helyzetelemzésben nekem volt igazam, és az elnök úr, illetve tanácsadói valószínűleg tévedtek annak idején!
E tévedésnek azonban lehet, hogy igen nagy lesz az ára mind a kisgazdapártra tekintve, mely szerintem 2002-ben már nem fogja megkapni a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékos támogatottságot, mind Torgyán József személyét tekintve is, aki egy egyre jelentéktelenebbé váló párt elnöki posztját tarthatja meg 2002-ig, esetleg utána is, a Magyar Köztársaság Elnöke posztja helyett! 2001. január 17.
Emlékszem, csak álltam a tárgyalóteremben, és nem akartam elhinni sem az ítéletet, sem annak indoklását!
Ma még nem vagyok képes kellő önmérséklet mellett leírni mindazt, amit a történtekről gondolok. Ezért amellett döntöttem, hogy szolgáljon mindenkinek okulásul maga az ítélet elolvasása. A véleményemet pedig az ítéletet követően szintén szószerinti formában benyújtott felülvizsgálati eljárást kezdeményező fellebbezésemben fejtem ki.
A demokratikus jogfelfogás megköveteli a Bíróságokkal, a bírói ítélettel kapcsolatosan a visszafogottságot, a jóhiszeműség feltételezését. Igyekszem magam is e szerint eljárni. A leírtak azonban soha nem kell, hogy azt is jelentsék, egyetértek bármely ítélettel, ami megszületik. Ezt nem követeli meg semmi, ha egy demokratikus jogrendszer alanyainak hisszük magunkat, így e döntés mind saját jogfelfogásom, jogismeretem, mind elveim tekintetében elfogadhatatlan, azzal nem azonosulhatok, de a következményeit jogkövetőként magamra nézve is kötelezőnek tartom.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG LEGFÖLSŐBB BÍRÓSÁGA Mint másodfokú bíróság
Gf.VII.33 642-1999/4.szám
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
A Legfelsőbb Bíróság a dr. Hidasi ás Társai Ügyvédi Iroda (1055 Budapest, Balaton u. 16. szám, ügyintéző: dr. hidasi Gábor ügyvéd) által képviselt Palotás János (1165 Budapest, Koronafürt u. 15. szám) felperesnek a dr. Dessewffy Alice és Társai Ügyvédi Iroda (1051 Budapest, Vörösmarty tér 4. szám, ügyintéző dr. Dessewffy Alice ügyvéd) által képviselt Postabank Invest Rt. (1051 Budapest, József Nádor tér 1. szám) I.r. és a Postabank és Takarékpénztár Rt. (1132 Budapest, Váci u. 48. szám) II.r. alperesek ellen szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perében a Fővárosi Bíróság 1999. október 21. napján kelt 10.P.20.753/1999/28. számú ítélete ellen az alperes részéről benyújtott fellebbezés folytán – nyilvános tárgyaláson – meghozta a következő
Í t é l e t e t:
A legfölsőbb Bíróság az első fokú bíróság ítéletét megváltoztatja és a felperes keresetét elutasítja. Kötelezi a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek egyetemlegesen 22.000.000 (huszonkétmillió) Ft első- és másodfokú perköltséget. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.
I n d o k l á s :
I. a)
Az I.r. alperest egyszemélyes részvénytársaságként alapította a II.r. alperes 1993. május 25-én, és annak 1998. december 31-ig volt tulajdonosa. Az új tulajdonos a PB Workout Vagyonkezelő Kft. A II.r. alperes az 1998. közepén nyilvános jegyzéssel lebonyolított alaptőke emeléstől kezdődően nyilvánosan működő részvénytársaság. A II.r. alperesnek 1992. november 3-tól 1999. január 29-ig a jegyzett tőkéje 42.125.260.000 Ft volt, amelyet 50.587 db 10.000 Ft névértékű bemutatóra szóló, szavazásra nem jogosító osztalék elsőbbségi részvény és 4.161.939 db 10.000 Ft névértékű névre szóló törzsrészvény testesített meg.
b)
A II.r. alperes 1998. április 10-én közgyűlést tartott. A felperes, aki a közgyűlés időpontjában részvényekkel nem rendelkezett, a közgyűlés előkészítő írásbeli anyagát, a javasolt mérleget, a könyvvizsgáló, az igazgatóság és a felügyelő bizottság jelentését megkapta. A közgyűlésen a felperes az egyik részvényes képviselőjeként vett részt. A közgyűlés napirendjén szerepelt – többek között – az igazgatóság tájékoztatója az 1998. évi üzletpolitikai célkitűzésekről, a felügyelőbizottság jelentése az 1997. évi beszámolóról, a mérlegről, a könyvvizsgáló jelentése az 1997. évi mérleg és vagyonkimutatás megvizsgálásáról. A napirend részét képezte az igazgatóság jelentése a társaság vagyoni helyzetéről, az igazgatóság mérleg megállapítására vonatkozó indítványa, a mérleg szerinti veszteség rendezése zártkörű alaptőke emeléssel, a bemutatóra szóló osztalék elsőbbségi részvények névre szóló törzsrészvénnyé átalakítása és kicserélése.
A közgyűlésen az elnök-vezérigazgató arról tájékoztatta a részvényeseket, hogy 1997. februárjában súlyos nehézségekkel kellett szembenézni, de a II.r. alperes meg tudta őrízni a piaci szerepét. A múlt évben arra is volt ereje a II.r. alperesnek, hogy új nagyvállalati partnerekkel kerüljön üzleti kapcsolatba. A II.r. alperes a kormány részéről is komoly támogatást kapott. A kormány kinyilvánította ugyanis azt a szándékát, hogy megfelelő stratégiai befektető megtalálása esetén a jövőben kész segítséget, garanciákat nyújtani, amennyiben erre szükség van. Fontos és alapvető kérdés egész évben a megnyugtató és végleges tőkerendezés. Az elmúlt év folyamán csak átmenetileg tudták orvosolni az aktív tőkeproblémát, és nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon komoly tőkerendezést kell megvalósítani annak érdekében, hogy tartós maradjon a II.r. alperes tőkehelyzete és jövedelemtermelő képessége. Ennek érdekében 24-28 milliárd forint tőkeemelést kívánnak végrehajtani, amelynek sikere megnyugtató lenne a bank mutatói és tőkeelőírásai szempontjából, ily módon a II.r. alperes a második legnagyobb tőkeerejű bankká válna az országban. A tőkeemelésben az állam 6 milliárd forintos összegben venne részt állami tulajdonú cégek útján. A részvények 140 %-on meghatározott kibocsátási árából tartalékokat lehetne képezni. A 140 %-os árfolyam egyébként megfelel a tőzsdén kívüli piacon kialakult árnak. A II.r. alperes nem mondhat le arról a tervéről, hogy a jövő évben meg kell jelennie nem csak a magyar, hanem a külföldi tőzsdén is.
A felügyelő bizottság alelnöke arról tájékoztatta a közgyűlést, hogy 1997. évben gyakorlatilag újra kellett alakítania II.r. alperest. Hangsúlyos feladat a banküzemi tevékenység hatékonnyá tétele, a jövedelmezőség javítása, a működési költségek radikális csökkentése, valamint a befektetési portfolió megtisztítása. A jövedelmezőség javítására 3 éves stratégiát kell kidolgoznia az igazgatóságnak.
A könyvvizsgáló arról tájékoztatta a közgyűlést, hogy a II.r. alperes vagyoni helyzetéről – a befektetési struktúra összetettsége miatt – valójában csak konszolidált mérleg adhat teljes körűen valós képet. Ennek elkészítési határideje 1998. szeptember 30. Felhívta a figyelmet, hogy a II.r. alperes több ügyleténél a várható veszteségek fedezésére nem képzett céltartalékot. Utalt bizonyos garancia vállalásokra, bizonytalan kimenetelű ügyletekre, amelyek kockázatot rejtenek magukban. Az üzleti jelentéssel kapcsolatos vizsgálatok bizonyos kockázatokkal folytak, és a könyvvizsgálói jelentés nem tartalmazza a vállalkozás nem auditált számviteli nyilvántartásaiból levezetett információk áttekintését. Felhívta a figyelmet arra, hogy egymással összefüggő különböző és nem egyszerűen átlátható tranzakciók történtek, amelynek remélhetőleg lesz pozitív hatása is, de természetesen egy járulékos kockázat mindenképpen fennáll.
A közgyűlésen a vezérigazgató-helyettes arról tájékoztatta a részvényeseket, hogy az 1997. év komoly törést jelentett a II.r. alperes életében, ami nem csak a betétkivonás, hanem az elmaradt betétnövekmény miatt is bekövetkezett.
A közgyűlés elfogadta az előterjesztéseket. Határozattal megállapította a mérleget, és döntött – többek között – az elsőbbségi részvények átalakításáról, az alapszabály módosításáról, és alaptőke emelés elhatározásáról új részvények zártkörű kibocsátásával, valamint feljogosította az igazgatóságot további zártkörű alaptőke emelések lebonyolítására.
A II.r. alperes 1998. december 30-i közgyűlése az 1997. évi éves beszámolóját a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. Törvény 72. §-ának (6) bekezdése alapján módosította. Az adózás előtti eredményt -12.015.574.000 Ft -ról -30.174.147.000 Ft-ra, a mérleg szerinti eredményt -8.592.393.000 Ft-ról -26.750.946.000 Ft-ra, a saját tőkét 15.731.246.000 Ft-ról –2.427.327.000 Ft-ra módosította.
c)
1998. elején a médiában II.r. alperes vagyoni helyzetéről rendszeresen jelentek meg egymásnak ellentmondó tartalmú különböző tájékoztatások. Ezek között olyan újságcikkek is szerepeltek (pl. a Népszabadság, és Népszava 1998. május 20-i, a Magyar Hírlap és Napigazdaság 1998. május 27-i számában, amelyek a II.r. alperes kedvezőtlen vagyoni helyzetére hívták fel a figyelmet.
d)
A Budapesti Értéktőzsde Magyar Tőkepiac című hivatalos lapjában a brókercégek jelentései alapján közzétett összefoglaló szerint a II.r. alperes részvényeinek a tőzsdén kívüli értékpapír piacon kialakult piaci ára a névérték 140 %-a körül volt 1998. április és május hónapjában.
e)
A II.r. alperes helyzetének rendezéséről született 1040/1997.(IV.29.) Kormány határozat szerint a pénzügyminiszter és a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter a tőkeemelés előremozdítása érdekében kezdjen tárgyalásokat a II.r. alperes 5 %-nál nagyobb részesedésű tulajdonosaival, folytasson le tárgyalásokat alárendelt kölcsöntőke nyújtására többségi állami tulajdonú bankokkal, szükség és indokoltság esetén állami garancia mellett, és a pénzügyminiszter a II.r. alperes könyvvizsgálójával egyeztetve válasszon ki a banki követelésekből egy csomagot abból a célból, hogy ezekhez garanciát nyújtson. A garancia révén, az 1996-os mérlegben felszabaduló céltartalékképzési kötelezettség támassza alá, hogy legfeljebb kismértékű – 1 milliárd forintot meg nem haladó – veszteség jelenjen meg a II.r. alperes 1996. évi mérlegében. A pénzügyminiszter kérje fel a Magyar Nemzeti Bank elnökét arra, hogy a II.r. alperes helyzetének stabilizálása érdekében alkalmazza a jogilag lehetséges kedvezményeket.
A fentiekben foglaltak teljesülését az 1074/1997. (VII.8) Kormány határozat megállapította.
f)
A felperes 1998. május 29-én a II.r. alperes egyik részvényesétől, az I.r. alperestől megvásárolt 6.836 db 10.000 Ft névértékű bemutató szóló elsőbbségi részvényt. A részvények vételárát a névérték 139,75 %-ában határozták meg a szerződő felek. Így a 338.650.000 névértékű részvényért a felperes 473.261.000 Ft vételárat fizetett. A felperes a vételárat az I.r. alperes részére 1998 május 30-án kifizette a Hungária Golf Kft. üzletrészeinek II.r. alperes részére történt eladásából befolyt vételárból. A részvény adásvételi szerződést a szerződő felek írásbeli magánokiratba is foglalták. Ebben a felperes kijelentette, hogy a II.r. alperes üzleti, jogi helyzetét ismeri, a részvények értéke a vételárral arányban van. Az eladó tájékoztatta a vevőt arról is, hogy 1998. április 28-án hozzájárult az elsőbbségi részvények törzsrészvényre való kicseréléséhez.
A felperes és a részvénytulajdonos I.r. alperes mint eladó között létrejött részvényátruházási szerződés aláírását megelőzően, a szerződés előkészítése során, a felperes a II.r. alperes vezérigazgatójával és más képviselőjével folytatott tárgyalásokat.
g)
A II.r. alperes 1998. december 30-i közgyűlésén az új vezérigazgató arról számolt be, hogy az 1998. évi várható veszteség 158.000.000.000 Ft. A veszteség döntő részét a korábban meg nem képzett céltartalékok megképzése okozza 141.000.000.000 Ft összegben, míg 1998. évi banküzemi veszteség várhatóan 17.000.000.000 Ft. A II.r. alperes korábbi beszámolói, illetve jelentései következetesen tévesen mutatták be a pénzügyi helyzetet, nem realizált vagy nem létező nyereségeket mutattak ki, a saját és a konszolidált éves beszámoló jelentős hibákkal készült, azok félrevezetőek. A II.r. alperes több jogszabályi rendelkezést megsértett, és többszörösen hibás adatokat jelentett be az Állami Pénz és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) részére.
A közgyűlés döntött az alaptőke 2.021.062.630 Ft-ra történő leszállításáról. Az alaptőkét 4.161.939. db 5 Ft névértékű A sorozatú törzsrészvény, 2.000.000 db 10.000 Ft névértékű B sorozatú törzsrészvény, és 50.587 db 5 Ft névértékű osztalék elsőbbségi részvény testesíti meg. A részvények névre szólóak.
A cégbíróság 1999. január 29-én a cégnyilvántartásba bejegyezte az alaptőke leszállítását, amely jelenleg is hatályos adat.
A felperes részvényeinek névértékét 5 Ft-ra leszállították, így a felperes részvényeinek össznévértéke 169.325 Ft.
II.
A felperes az I.r. alperessel szemben 1999. január 25-én keresetet nyújtott be, amelyben a Ptk.210.§-ának /1/, /3/ és /4/ bekezdésére – tévedésre, megtévesztésre és a szerződő felek szerződéskori közös téves feltevésére – hivatkozva a részvény adásvételi szerződést megtámadta, és a Ptk.237.§-ának /1/ bekezdése alapján az eredeti állapot helyreállítását kérte. Keresetét 1999. szeptember 13-án kiterjesztette a II.r. alperesre is a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI.tv. (Gt.) 325.§-ának a) pontjára és 328.§-ának /2/ bekezdésére alapítottan. A Ptk.210.§-ának /1/ és /4/ bekezdésével összefüggésben előadta, hogy az I.r. alperes a II.r. alperes helyzetét ismerte, a II.r. alperes pedig a helyzetére vonatkozó adatokat megtévesztő módon nem hozta nyilvánosságra.
A Ptk.210.§-ának /3/ bekezdésére nézve azt adta elő, hogy a részvény adásvételi szerződés érvénytelen, mert a szerződő felek a szerződés megkötésekor ugyanabban a téves feltevésben voltak. A kölcsönös téves feltevés vonatkozhat a szerződés bármely elemére (alanyára, tárgyára, kikötött ellenszolgáltatásra, stb.), és az ügyletkötés indokára is. Ez az érvénytelenség azt jelenti, hogy a felek olyan körülményekre építették szerződéses akaratukat, céljukat, az ügyletkötés indokát, ami utóbb, a szerződéskötés időpontjára vetítve is hamisnak bizonyult. A részvény adásvételének indokaiban való kölcsönös téves feltevésről van szó, tehát arról, hogy a részvény alkalmas-e befektetési célok megvalósítására. A felperes a részvényt befektetési célból vásárolta meg, az volt a feltevése, hogy a II.r. alperes által korábban kibocsátott részvény erre alkalmas. Ha az I.r. alperes a részvény adásvételi szerződés megkötésekor ezt nem ismerte, akkor az I.r. alperes ugyanúgy, mint a felperes, abban a téves feltevésben volt, hogy befektetésre alkalmas értékpapírt ad el. Senki sem tart befektetésre alkalmasnak olyan részvényt, amelyről tudja, hogy nincs mögötte vagyon, sőt a tartozások meghaladják a saját tőkét.
A felperes ugyanakkor előadta azt is, hogy önmagában egy bankpánik még nem csődhelyzet. A II.r. alperesről szóló információk sem tükrözték a bank csődhelyzetét, a saját tőkéjének elvesztését, kockázati tartalékainak hiányát. Egy bank adott évben előállított mérleg szerinti veszteségei önmagukban még nem jelentik az általuk kibocsátott értékpapírhoz fűződő fokozott kockázatot, mint az más magyar banknál és cégnél is tapasztalható. Az értékpapír kockázat mértékét a mérleg mellett még számtalan tényező befolyásolja, és ezek 1998. első félévében ellensúlyozták a veszteség értékpapír piacra gyakorolt hatását. A II.r. alperesi részvények tőzsdére való bevezetésének kilátásba helyezése, az állam bankstabilizációs törekvései okozták azt, hogy az értékpapír piacnak nem volt bizalma a II.r. alpereshez, és ezt sem a II.r. alperes, illetve a II.r. alperes rendes és rendkívüli tájékoztatói, sem az ÁPTF közleményei és határozatai nem cáfolták. A II.r. alperes még ma is egy olyan jelentős pénzügyi intézmény, amelynek megmentését tartják elsődleges célnak.
A II.r. alperes a részvény átruházási szerződés érvénytelenségéből eredő tartozásokért a Gt. 328.§-a /2/ bekezdésének szabályai szerint korlátlanul felel.
A felperes hivatkozott arra is, hogy a közte és az I.R. alperes között létrejött szerződés a a Gt. 328.§-ának a) pontja értelmében is érvénytelen, mert az I.r. alperes nem vásárolhatta volna meg II.r. alperes részvényeit. Ügyletük tárgyát ugyanis ezek a részvények képezték.
Az alperesek kérték a kereset elutasítását. Előadták, hogy a részvény árfolyamának változását, annak növekedését vagy csökkenését nemcsak a kibocsátó tényleges gazdasági helyzete, hanem számtalan más, a kibocsátó által nem befolyásolható tényező (pl. a kibocsátó társaság üzleti jövőjével kapcsolatos befektetői vélekedés, a belföldi és nemzetközi tőkepiac helyzete, a kereslet és a kínálat alakulása, stb.) is alakítja. A részvény árfolyama nem azonos a társaság könyv szerinti vagy üzleti értékének egy részvényre vetített hányadával. Az értékpapírokra vonatkozó bármilyen üzlet, így különösen a jövőbeni osztalékban vagy az árfolyam növekedésében való részesedés reményében történő részvényszerzés fokozott kockázattal járó ügylet. A II.r. alperes 1997. óta a közfigyelem középpontjában állt, a betétesek ezrei szüntették meg betétszámlájukat és vették ki megtakarításaikat. A II.r. alperes azonban nem szűnt meg, és ha hosszú távon sikeres üzletpolitikát folytat, a részvényei jó befektetéssé is válhatnak. A részvény átruházási szerződés megkötésekor a szerződő felek nem voltak ugyanabban a téves feltevésben, mert a felperes nem tájékoztatta az I.r. alperest az üzletkötés indokáról. Az üzletkötés indokainak ismertetése hiányában sem lehetnek a szerződő felek ugyanabban a téves feltevésben sem. A felperes a szerződés megkötésekor gondatlan befektetői magatartást tanúsított. A felperes elsődlegesen nem befektetési céllal kötött részvény adásvételi szerződést, hanem a Hungária Golf Kft. üzletrészeinek eladása érdekében.
A Fővárosi Bíróság mint első fokú bíróság az 1999. október 21-én kelt 10.P.20.753/1999/28. számú ítéletével megállapította, hogy felperes és az I.r. alperes között 1998. május 29-én létrejött adásvételi szerződés érvénytelen. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül adjon ki I.r. alperesnek 6.836 db 10.000 Ft névértékű törzsrészvényt, és 27.290 db 10.000 Ft névértékű bemutatóra szóló elsőbbségi részvényt. Kötelezte az I.r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 437.261.000 Ft-ot, és ennek 1998. május 30-tól a kifizetésig járó 20%-os kamatát, valamint 15.000.000 Ft perköltséget. Kimondta, hogy a teljesítésben az I.r. alperes köteles előljárni. Megállapította, hogy az I.r. alperes perbeli tartozásáért a II.r. alperes korlátlanul felel. Kötelezte a II.r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 7.000 Ft perköltséget.
Az első fokú bíróság a felperes keresetét kizárólag a Ptk.210.§-ának /3/ bekezdésére alapítottan tartotta megalapozottnak, míg a Ptk.210.§-ának /1/ és /4/ bekezdése, valamint a további érvénytelenségi okok alapján megalapozatlannak, míg a II.r. alperes helytállási kötelezettségét a Gt. 328.§-ának /2/ bekezdése értelmében fennállónak tekintette.
Az első fokú bíróság ítéletének indoklása szerint a felperes keresete megalapozott a Ptk.210.§-ának /3/ bekezdése értelmében. A Ptk. idézett rendelkezése szerint a megtámadás feltétele az, hogy a téves feltevés olyan lényeges körülményre vonatkozzon, mely döntő a szerződéskötés elhatározásában. Ezért nem csak a szerződésben rögzített nyilatkozatokat, hanem az eset összes körülményeit, így a szerződéskötést megelőző minden olyan tényt és körülményt figyelembe kell venni, amelyből a felek feltehető szerződési akaratára következtetni lehet. A felperes részt vett a II.r. alperes 1998. április 10-i közgyűlésén, és megkapta az írásbeli előterjesztéseket, azonban azokat nem olvasta el. A felperes ennek ellenére nem mulasztotta el a befektetői gondosságot, hiszen az 1998. augusztus 7-i közgyűlésen sem volt szó azokról a megállapításokról, amelyeket a december 30-i közgyűlésen az új vezető tisztségviselők tettek. Az új vezetés által végrehajtott vizsgálat olyan mértékű, amely a minimális befektetői gondosságot lényegesen meghaladja. Az 1998. április 10-i és december 30-i közgyűlési határozatok messzemenően nem az üzleti kockázat körébe sorolhatóak, hiszen azok kizárólag a II.r. alperes magatartására vezethetőek vissza. A Ptk.210.§-ának /3/ bekezdése alapján a részvény adásvételi szerződés érvénytelen, ezért a Ptk.237.§-ának /1/ bekezdése értelmében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet vissza kell állítani. A felperes pernyertes lett, ezért a pervesztes I.r. alperes a jogügylet értéke szerint, a II.r. alperes pedig a meg nem határozható perérték szerint kiszámított ügyvédi munkadíjat és eljárási illetéket köteles a felperes részére megfizetni.
Az első fokú bíróság ítélete ellen valamennyi peres fél fellebbezett, azonban a felperes a fellebbezést visszavonta.
Az alperesek a fellebbezésükben kérték az ítélet megváltoztatását, a felperes keresetének elutasítását és perköltségben marasztalását. Arra hivatkoztak, hogy a felperes által a perben megjelölt körülmények a szerződő felek téves feltevésének alapjául nem szolgálhatnak. A felperes tudta, hogy a II.r. alperes részvényeinek 140 %-os árfolyama nem a II.r. alperes gazdasági sikerén alapul. A felperes tudta azt is, hogy az alaptőke felemeléséhez meghatározott 140 %-os részvényárfolyam oka a tartalékképzés volt, a II.r. alperes a 40 %-os felárból kívánta a céltartalék- képzési kötelezettségét teljesíteni, illetve annak terheit enyhíteni. A részvény átruházási szerződés megkötése körüli időszakban köztudomású volt a II.r. alperesnél kialakult kedvezőtlen gazdasági helyzet, a sajtó részletesen elemezte a II.r. alperesnél bekövetkezett eseményeket. Az 1997. éves beszámoló utólagos korrigálását nem lehet az alperesek terhére értékelni, különösen azért nem, mert a veszteségek jó része 1998-ban halmozódott fel, amikor a felperes már maga is részvényes volt. A felperes a rendelkezésére bocsátott éves beszámolót el sem olvasta, ezért azt nem mérlegelte a szerződéskötés során. A II.r. alperes részvényeinek tőzsdei bevezetése egy jövőbeni bizonytalan esemény, amelyek bekövetkezésére számítani a szerződéskötéskor nem lehetett. A felperes szerződéskötéskori magatartásánál a II.r. alperes beszámolójának nem volt lényeges hatása, így arra a felperes téves feltevésként nem hivatkozhat. A mérlegadatok tekintetében való tévedésre csak az hivatkozhat, aki a mérlegadatokat szerződéskötéskor ismerte. Az alperesek nem kifogásolták az ítélet Gt-re vonatkozó indoklását.
A felperes a fellebbezés ellenkérelmében kérte az első fokú bíróság ítéletének helybenhagyását. A szerződő felek közös téves feltevésére vonatkozóan előadta, hogy ha a részvény kibocsátója a kibocsátott értékpapír értékét illetően félrevezető tájékoztatást ad, és ez már a szerződéskötéskor fennáll, akkor ez nem a kockázatviselés, hanem az akarati hiba (érvénytelenség), illetve a félrevezetés esetkörébe tartozik. A kereset helytállóságát illetően azt kell vizsgálni, hogy hatott-e a félrevezető magatartás a támadott szerződés tartalmára.
A fellebbezés az alábbiak szerint megalapozott.
A felperes az érvénytelenség megállapítására vonatkozó igényét tévedésre, megtévesztésre, és a felek közös téves felvetésére alapította, és e megtámadási okok fennálltából bekövetkező érvénytelenség miatt az eredeti állapot helyreállítását kérte. A keresetét utóbb kiterjesztette a II.r. alperesre is a Gt. Konszernjogi szabályzataira alapítottan.
Az első fokú bíróság a felsorolt érvénytelenségi okokból csak a szerződő felek közös téves feltevését látta bizonytalannak, és erre alapította az I.r. alperes marasztalását tartalmazó határozatát, míg a II.r. alperes marasztalására az I.r. alperes marasztalására tekintettel, ennek következtében került sor.
A felperes a fellebbezést visszavonta, ezért a Legfelsőbb bíróságnak mint másodfokú bíróságnak az alperesek fellebbezését az első fokú bíróság ítéletének és az alperesek fellebbezésének korlátai között kellett elbírálnia. Abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes és az I.r. alperes között létrejött részvény adásvételi szerződés megkötésekor valamely körülmény mindkét fél által tévesen került-e megítélésre, a szerződő feleknek volt-e olyan, ugyanarra a körülményre vonatkozó téves feltevése, amely döntő volt a szerződéskötés elhatározásában, és amelynek hiányában a szerződés megkötésére nem is került volna sor. A II.r. alperes helytállási kötelezettsége alapvetően a fentiek elbírálásától függött.
A felperes a II.r. alperes vagyoni helyzetéről szóló negatív információk (pl. a médiában megjelent tájékoztatások, az 1998. április 10-i közgyűlésen a vezérigazgató beszámolójában, a felügyelő bizottság és a könyvvizsgáló jelentésében, a vezérigazgató-helyettes tájékoztatójában elhangzottak) ellenére meg kívánta vásárolni az I.r. alperes tulajdonát képező II.r. alperesi részvényeket. Adásvételi szándékának kialakításában nagy szerepet játszott a II.r. alperes magyarországi pénzintézeti piaci helyzete és szerepe, az 1998. április 10-i közgyűlésen elhatározott alaptőke emelés, a II.r. alperes vagyoni helyzetének rendezése érdekében kilátásba helyezett állami segítség és állami garancia vállalás, az ezekről szóló Kormány határozat, valamint a II.r. alperes részvényeinek a magyar és a külföldi értékpapír tőzsdére való bevezetésének reménye. Ezektől a II.r. alperes vagyoni helyzetének kedvező alakulását és a részvények piaci árfolyamának emelkedését remélte. A felperes ugyanis csak abban az esetben tekinthette a részvényeket befektetésre alkalmas értékpapírnak, ha azok piaci értéke a jövőben emelkedik, vagy legalább is nem csökken. Az I.r. alperesnek mint részvényesnek a felperes ügyleti motivációját ismernie kellett, az számára közömbös volt, így annak helytálló vagy helytelen voltát sem ítélhette meg.
1998. április és május hónapjaiban a II.r. alperes által kibocsátott részvények piaci árfolyama a tőzsdén kívüli értékpapír piacon 104 % körül volt. Ezen az árfolyamon kínálta az I.r. alperes a részvényeit, és ezt a vételárat a szerződéskötés időpontjában a felperes is helytállónak tekintette, mert úgy ítélte meg, hogy a kockázatot más tényezők befolyásolják és ellensúlyozzák. A II.r. alperes 1998. április 10-én megállapított 1997. évi mérlege szerint és az értékpapír piac értékítéletére is figyelemmel kialakított vételár és a részvények ügyletkötéskori értéke tekintetében a szerződő felek a szerződés megkötésekor tehát nem voltak közös téves feltevésben.
A részvény adásvételi szerződés megkötésekor téves feltevés csak a részvények jövőbeni értékének alakulása tekintetében állhatott fenn, ami alapvetően a II.r. alperes vagyoni helyzetének rendezéséről, a sikeres alaptőke emeléséről és annak állami megsegítéséről, az állami garanciavállalásoktól függött. Eben a jövőbeni bizonytalan tényezőben a felperes téves felvetésében lehetett, ez a téves felvetése azonban az I.r. alperes ügyleti akaratának kialakításában nem játszhatott szerepet. Az I.r. alperes részvény eladási szándékát a részvények jövőbeni esetleges értékváltozása nem befolyásolta.
A II.r. alperes részvényeinek értéke a szerződéskötést követően csökkent, amely döntő részben az elhatározott alaptőke emelés sikertelenségére és az 1998. december 30-án elhatározott alaptőke leszállítására volt visszavezethető.
A részvények értékének a szerződéskötés után bekövetkezett, a felperesre nézve kedvezőtlen alakulása a szerződés megtámadására alapul nem szolgálhat, és nem eredményezheti a vitatott részvény adásvételi szerződés érvénytelenségét.
Mindezekre tekintettel a Legfölsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (3) bekezdése alapján a fellebbezés korlátai között felülvizsgálva megváltoztatta, és a felperes keresetét I.r. alperessel szemben elutasította. Az I.r. alpressel szemben előterjesztett alaptalan keresetre tekintettel a II.r. alperes alperessel szemben a Gt.328.§-ának /2/ bekezdésére alapított keresetet is el kellett utasítani.
A Pp. 253. §-a és 78. §-ának (1) bekezdése értelmében a pervesztes felperest kötelezte az első fokú bíróság ítéletében meghatározott, a 12/1991 (IX. 29.) IM r. 1.§-a (1) bekezdése a) pontjának megfelelő méretű ügyvédi munkadíj figyelembe vételével a (2) bekezdés szerint megállapított ügyvédi munkadíjból álló első- és másodfokú perköltség alperesek részére történő megfizetésére.
Budapest, 2000. november 27.
Dr. Bodor Máris sk. A tanács elnöke Dr. Koday Zsuzsanna sk. Előadó bíró Dr. Rózsa Éva sk. Bíró
Eddig tartott az ítélet, melyből az alábbi két bekezdést lehet és kell leginkább elolvasni!
„1998. április és május hónapjaiban a II.r. alperes által kibocsátott részvények piaci árfolyama a tőzsdén kívüli értékpapír piacon 140 % körül volt. Ezen az árfolyamon kínálta az I.r. alperes a részvényeit, és ezt a vételárat a szerződéskötés időpontjában a felperes is helytállónak tekintette, mert úgy ítélte meg, hogy a kockázatot más tényezők befolyásolják és ellensúlyozzák. A II.r. alperes 1998. április 10-én megállapított 1997. évi mérlege szerint és az értékpapír piac értékítéletére is figyelemmel kialakított vételár és a részvények ügyletkötéskori értéke tekintetében a szerződő felek a szerződés megkötésekor tehát nem voltak közös téves feltevésben.
A részvény adásvételi szerződés megkötésekor téves feltevés csak a részvények jövőbeni értékének alakulása tekintetében állhatott fenn, ami alapvetően a II.r. alperes vagyoni helyzetének rendezéséről, a sikeres alaptőke emeléséről és annak állami megsegítéséről, az állami garanciavállalásoktól függött. Ebben a jövőbeni bizonytalan tényezőben a felperes téves felvetésében lehetett, ez a téves felvetése azonban az I.r. alperes ügyleti akaratának kialakításában nem játszhatott szerepet. Az I.r. alperes részvény eladási szándékát a részvények jövőbeni esetleges értékváltozása nem befolyásolta.”
Én soha, semmilyen formában nem állítottam, hogy keresetem a részvények jövőben várható értékének másként alakulására, mint téves felvetésemre alapul! Azt! .. és nem kevesebbet, illetve nem többet állítottam a keresetemben, hogy amennyiben a Postabank törvényi kötelezettségen alapuló módon, a valós információt közölte volna mérlegeiben a részvények vásárlásának időpontjában, és nem hónapokkal ezt követően, de a vásárlást megelőző évre visszamenőleg változtatja meg alapvetően a gazdasági helyzetére vonatkozó adatokat, úgy nem vettem volna meg azokat a részvényeket! … A később valótlannak bizonyult adatok megtévesztettek, ettől voltam én tévedésben!
A felülvizsgálati kérelem!
Tisztelt Legfelsőbb Bíróság!
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Gf. VII. 33.642/1999/4. sz. jogerős ítélete ellen a törvényes határidőben felülvizsgálati kérelmet terjesztek elő. Kérem, hogy az alábbi jogszabálysértések okán, kérelmemet tárgyaláson elbírálva, a másodfokú ítéletet változtassa meg, az első fokú ítéletet hagyja helyben, kötelezze az I. r. alperest 10.000.000,-Ft és a II. r. alperest 5.000.000,-Ft másodfokú, valamint az eljárási illeték hozzászámításával a felülvizsgálati eljárásra megállapításra kerülő perköltség 15 napon belüli megfizetésére.
Amennyiben a Tisztelt Legfelsőbb Bíróság úgy ítéli meg, hogy a döntéshez szükséges tények a felülvizsgálat során nem állapíthatók meg, a másodfokú ítéletet helyezze hatályon kívül, és a felmerült perköltségek megállapítása mellett utasítsa az ügyben eljárt első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára.
Kérem, hogy Tisztelt Legfelsőbb Bíróság – még a tárgyalás kitűzése előtt – a másodfokú ítélet végrehajtását függessze fel. Annak törvénysértő jellege folytán ugyanis rendkívül méltánytalan lenne, ha ki kellene fizetnem az alpereseknek 22.000.000,-Ft perköltséget.
Álláspontom szerint a másodfokú bíróság a következő jogszabályokat sértette meg akkor, mikor az első fokú ítéletet megváltoztatta, és a keresetemet elutasította: Ptk. 205.§ (1) bek; 210.§ (3) bek; 235.§ (2) bek. Pp. 3.§ (1) bek; 4.§; 164.§ (1) bek; 206.§ (1) bek., 215.§; 253.§ (3) bek. Épt. 48-53.§
Indokolás
A.
Bevezetőben hivatkozom arra, hogy keresetemben azt kértem, hogy a bíróság „az érvénytelenséget tévedés vagy kölcsönös téves feltevés alapján állapítsa meg, … a szerződéskötést megelőző eredeti állapotot ítélettel állítsa helyre”. Későbbi – 1999. június 28-án benyújtott keresetmódosításomban kértem, hogy a bíróság a Ptk. 237.§ (2) bekezdés második fordulata szerint járjon el, ha úgy ítéli meg, hogy az eredeti állapot már nem állítható helyre, de az érvénytelenség oka kiküszöbölhető. A kiküszöbölést akként kértem, hogy a jelenlegi névérték és a részvény vételára közötti különbözet és járulékai megtérítésére kértem kötelezni az I. r. alperest valamint a Gt. 328.§ (2) bekezdése alapján kértem azt is, hogy a bíróság állapítsa meg a II. r. alperes felelősségét is az I. r. alperes kötelezettségeiért. A jogcím tehát az érvénytelenség. A tévedés vagy a kölcsönös téves feltevés csupán az érvénytelenséghez vezető megtámadás oka. (A másodfokú ítélet említ még egy megtámadási okot, a Ptk. 210.§ (4) bekezdését is, de ennek alapján nem kértem az érvénytelenné nyilvánítást, mert nem állítottam, hogy az I. r. alperes rávett a szerződés megkötésére.). A tényállás és a petitum között abban jelöltem meg az összefüggést, hogy „A szerződés megkötésekor tévedésben voltam, mikor azt hittem, hogy a kibocsátóról napvilágot látott információk és az egyszemélyes állami részvénytársaságok részvényjegyzésének (részvényvásárlásainak) árfolyama, továbbá a sajtó és cégbírósági információk valós gazdasági helyzetet tükröznek. … Amennyiben a szerződéskötéskor a valós helyzetet ismertem volna, nem vásároltam volna postabanki részvényeket. Feltételezem azt, hogy ha az alperes a valós körülményeket ismerte volna, a szerződéskor és a szerződésben erről tájékoztatott volna.” A keresetemben nem olvasható utalás arra, hogy azért kérem az eredeti állapot helyreállítását vagy a Ptk. 237.§ (2) bekezdése szerinti döntést, mert tévedtem a részvények jövőbeni „értékében” (árfolyamában). Az első fokú bíróság keresetemnek teljes körűen helyt adott. Fellebbezésre okom nem volt, mert nem volt mit megfellebbeznem. Nem sérelmezhettem, hogy a bíróság miért csak egy és miért nem több okból állapította meg az érvénytelenséget, mert a kereset sem arra irányult, hogy több okból állapítsa meg, hanem hogy az egyikből vagy a másikból.
B.
A jogtudomány álláspontja egyértelmű abban, hogy a szerződés semmissége és megtámadása között az az alapvető különbség, hogy a semmisség abszolút érvénytelenségi ok, míg a megtámadhatóság relatív. Ezért mondja azt a törvény, hogy a semmis szerződés érvénytelen és ezt nem kell külön megállapítani, elég hivatkozni rá (Ptk. 234.§ (1) bekezdés). Az abszolút jelleg egyúttal azt is jelenti, hogy a semmisségen alapuló érvénytelenség akkor is létezik, ha az érdeksérelem ténylegesen nem következett be. Ezzel szemben a megtámadhatóság többek között azt is jelenti, hogy csak akkor jelent érvénytelenséget, ha a megtámadási ok nem egyszerűen létezik, hanem oda vezet, hogy a szerződést ténylegesen meg is támadják. Megtámadásra nyilvánvalóan akkor kerül sor, ha ehhez a szerződéskötőnek vagy más személynek érdeke fűződik. Érdeke pedig akkor fűződik, ha a szerződés neki hátrányt okoz, és a hátrányt el akarja hárítani. Ez az oka annak, hogy konkrét érdeksérelem és az ezzel okozati összefüggésben lévő megtámadási ok nélkül az érvénytelenné nyilvánítás törvénynél fogva nem is lehetséges és a jogmegóvás esetét kivéve a félnek egyidejűleg a sérelem orvoslását is kérnie kell (Pp. 123.§). A megtámadási érdeket tehát az a sérelem teremti meg, melyet a szerződés okoz. Mondható tehát, hogy a megtámadható szerződés érvénytelenné nyilvánításához nem elegendő a megtámadási ok és a tényleges megtámadás, hanem tényleges érdeksérelem is kell. Erre utal a Ptk. 235.§ (2) bekezdése is.
Ezt az elméleti fejtegetést fontosnak vélem, mert a másodfokú ítéletet alapvetően azért tartom törvénysértőnek, mert nem tesz különbséget a megtámadási ok, a megtámadás elvont joga és a megtámadásban való érdekeltség között, amikor azt mondja, hogy kölcsönös téves feltevés alapján a szerződés nem nyilvánítható érvénytelenné, ha az adott körülmény, bár a szerződéskötéskor kétségtelenül létezett, csak az egyik fél ügyleti akaratának kialakítására volt hatással. Ezzel ugyanis azt mondja, hogy a szerződés csak akkor nyilvánítható érvénytelenné, ha az adott körülmény mindkét félre ugyanolyan hatással volt. Egy adott és tévesen megítélt körülmény azonban nem feltétlenül vagy nem ugyanúgy befolyásolja a feleket, mert az ügyletkötés során az érdekeltségük szükségszerűen eltérő. Mindketten más-más szolgáltatást kívánnak megszerezni, azaz érdekük egy ügyleti akaratazonosság esetén is eltérő. Elsősorban ahhoz fűződik, hogy feltevéseik olyan körülményben bizonyuljanak helyesnek, amely azt a szolgáltatást érinti, amit kapnak és nem abban, amit adnak. Érdeksérelem nem annak a szolgáltatásnak a körében keletkezhet, amit a szerződő fél nyújt, hanem amit kap. Ennél fogva törvénysértő az a felfogás, ami a kölcsönös téves feltevés megvalósulásához nem csak azt várja el, hogy legyen egy tévesen megítélt körülmény, hanem hogy a körülmény ugyanúgy hasson a felek ügyleti akaratára. Ez az absztrakció a konkrét ügyben azt jelenti, hogy a másodfokú bíróság sérti a Ptk. 210.§ (3) bekezdését, ha annak megvalósulásához azt várja el, hogy a szerződéskötéskor mind a részvényeladó, mind a részvényvevő legyen érdekelt a részvények árfolyam-változásában, és úgy ítéli meg, hogy a szerződés csak akkor nyilvánítható érvénytelenné, ha ez a kölcsönös érdek megállapítható.
C.
A Ptk. 210.§ (3) bekezdése szerint „Ha a felek a szerződéskötéskor ugyanabban a téves feltevésben voltak, a szerződést bármelyikük megtámadhatja.” A másodfokú bíróság e törvényhelyet azért nem látta alkalmasnak arra, hogy az első fokú ítéletet helyben hagyja, mert álláspontja szerint nem volt olyan körülmény, amely döntő szerepet játszott a szerződés elhatározásában, és amelyet a szerződéskötéskor mindkét fél tévesen ítélt meg. Erről a következőket írja: „A részvény adásvételi szerződés megkötésekor téves feltevés csak a részvények jövőbeni értékének alakulása tekintetében állhatott fenn, ami alapvetően a II. r. alperes vagyoni helyzetének rendezésétől … függött. Ebben a jövőbeni bizonytalan tényezőben a felperes téves feltevésben lehetett, ez a téves feltevés azonban az I. r. alperes ügyleti akaratának kialakításában nem játszhatott szerepet. Az I. r. alperes részvény eladási szándékát a részvények jövőbeni esetleges értékváltozása nem befolyásolta.” A bíróság érvelése álláspontom szerint téves, mert – nem állítottam, hogy az a körülmény, amelyre a kölcsönös téves feltevés irányult, a részvények értékének jövőbeni alakulása volt. Keresetem szerint ez a körülmény a kibocsátó értéke volt, mégpedig nem jövőbeli, hanem a szerződéskötés pillanatában fennálló. – A kölcsönös téves feltevés alapján történő érvénytelenné nyilvánításnak nem feltétele az, hogy az egyik szerződő fél magatartása a másik fél tévedésére befolyással legyen. – E törvényhely specialitása az egyéb megtámadhatósági okhoz képest az, hogy csakis akkor alkalmazható, ha a felek ugyanabban a körülményben tévednek és az adott körülmény téves megítélésében a másik fél sem aktív, sem passzív szerepet nem játszik. – E törvényhely nem az ügyleti akaratok egymásra hatásáról szól, hanem arról, hogy a szerződéskötéskor ugyanazon körülmény valóságát egymásra tekintet nélkül egyik fél sem ismeri fel. – E törvényhely arról sem szól, hogy mindkét félnek ugyanazon indíttatásból kell szerződést kötnie illetőleg, hogy – kizárólag olyan körülmény téves megítélése vezethet az érvénytelenné nyilvánításhoz, melynek felismerése mindkét fél ügyleti akaratát egyaránt befolyásolta volna.
A Ptk. 205.§ (1) bekezdése szerint érvényes szerződésről egybehangzó ügyleti akaratok kölcsönös kifejezése esetén beszélhetünk. Itt nem arról van szó, hogy csak az jelenti egy érvényes szerződés létrejöttét, ha mindkét fél azonos megfontolásból nyilvánítja ki egybehangzó akaratát. Ez a szerződés létrejötte és érvényessége tekintetében nem elvárás. A szerződés érvényesen jön létre akkor is, ha az indokok rejtve maradnak, csupán a kinyilvánított akaratok harmonizálnak. Erről szól a Ptk. 207.§ (4) bekezdése. Álláspontom ezért az, hogy a kölcsönös téves feltevés aspektusából egy szerződés nem csak akkor nyilvánítható érvénytelenné, ha egy körülmény felismerése esetén mindkét fél elvesztené érdekeltségét abban, hogy szerződést kössön, hanem akkor is, ha a körülmény valóságának felismerése csak az egyik fél oldalán okozna akaratváltozást. A szerződés alapértelmét képező akarategyezéséről ugyanis már ebben az esetben sem lehetne beszélni. Szabadjon egy az értékpapír ügylettől eltérő példával élni: Legyen az adásvétel tárgya egy olyan építési telek, amely barlang fölött helyezkedik el, és ezért arra építeni nem, vagy csak jelentős többletráfordítás mellett lehet. Tény, hogy e körülményt a vételkor még senki sem ismeri. Ha az eladó ismerné, ez nem okozná azt, hogy nem akarná a telket eladni, de okozná azt, hogy a vevő nem akarná megvenni, hiszen tudja, hogy emiatt csak tetemes ráfordítással kezdhetne építkezni, ha egyáltalán kapna rá engedélyt. Az ügyleti akarat hiánya tehát csak a vevőnél áll be, bár a körülmény, amelyben tévednek, a felektől függetlenül létező. Az tehát, hogy építésre alkalmas telekről van szó, akkor is kölcsönös téves feltevés, hogyha az egyik fél ennek tudatában is érdekelt az eladásban. Mint a példa is mutatja, a kölcsönös téves feltevés lényege nem az, hogy kölcsönösen hat a felek motiváltságára, hanem az, hogy a felektől függetlenül létező és alkalmas az ügyleti akarat befolyásolására, de tényleges befolyást csak az egyik szerződő félre gyakorol. A Ptk. 210.§ (3) bekezdés esetében a megtámadás joga mindkét felet megilleti, de ez nem azt jelenti, hogy a szerződés kölcsönös téves feltevés miatt csak akkor támadható meg, ha mindkét félnek van oka és érdekeltsége a megtámadásra. Hogy végül is ki fog támadni, azt az érdekeltség befolyásolja. A szerződést az fogja megtámadni, akinek az adott szerződés hátrányt okoz. Ennek ellenkezője vagy az, hogy mindkét fél megtámadja a szerződést, már csak annál is inkább kizárt, mert ha a megtámadás mindkettőjük érdekében áll, akkor nem megtámadásra kerül sor, hanem szerződésmódosításra vagy a szerződés megszüntetésére, hiszen abban, hogy a szerződés érvénytelen-e, a felek között nincs vita. A megtámadáshoz fűződő kölcsönös érdek tehát nem hogy feltétele a érvénytelenné nyilváníthatóságának, hanem a dolog logikájánál fogva annak ellenére kizárt, hogy a törvény a megtámadásra mindkét felet feljogosítja. A Legfelsőbb Bíróság BH1997.528 sorszám alatt közzétett Pfv.VI.23.118/1995. sz. eseti döntése is ezt az álláspontot támasztja alá. Ha az I. r. alperes tudta volna, (lehet, hogy tudta), hogy a részvényt kibocsátó II. r. alperes abban a gazdasági állapotban van, amit az 1998. december 30-i közgyűlésen megállapítottak, és amit a másodfokú ítélet is rögzít, még (vagy még inkább) el akarta volna adni a részvényeket. A szerződéskötések során a Ptk. 205.§ (1) bekezdése szerint nem érdekazonosságról, hanem akaratazonosságról van csak szó. Nincs olyan szerződés, amelyben az ellentétes oldalon állókat azonos érdek vezérli. Az adott ügyben ez úgy jelentkezik, hogy miközben én azért vásárolok részvényt, hogy befektessek, azaz kockázatot vállaljak (Épt. 3.§ (1) bekezdés 6. pont), addig az I. r. alperes éppen a kockázatoktól kíván szabadulni és a kockázatmentes ellenszolgáltatás, a pénz megszerzésében érdekelt. Az I. r. alperes motiváltsága tehát nem hogy azonos, hanem elviekben éppen ellentétes az én érdekeimmel. Ettől azonban a II. r. alperes fel nem ismerhető tényleges gazdasági helyzete még kölcsönös téves feltevésnek minősül.
A másodfokú bíróság sérti a Pp. 4.§-át, amikor – a petitumokkal és egyéb nyilatkozatokkal ellentétben – tévesen felismert körülményként a részvények „értékvesztését” jelöli meg. Én ugyanis ezt soha sem állítottam. Nyilatkozataim kizárólag arra irányultak, hogy a téves felismerés tárgya a II. r. alperes értéke (valós gazdasági helyzete).
D.
A „feltevés” nem csupán egy, a szerződés kifejezett tartalmi elemeként megjelenő körülmény lehet, mint pl. a vételár, hanem bármelyik, az ügyletre ható körülmény anélkül, hogy azt a felek a szerződésben nevesítenék. A perben soha sem állítottam, hogy vételárban vagy árfolyamban állt fenn kölcsönös téves feltevésünk. Azt azonban 1998. december 30-i közgyűlésén maga a II. r. alperes állította, hogy félrevezette az értékpapírpiacot, mert saját értéke (gazdasági helyzete) nem felelt meg az önmagáról közzétett adatoknak. Ezt teljes bizonyító erejű magánokirat (közgyűlési jegyzőkönyv) valamint egy közokirat is bizonyítja (Állami Számvevőszék jelentése). Ezt a bíróságnak az ellenkező bizonyításáig valósnak kell tekintenie. Ellenbizonyítást pedig az alperesek nem indítványoztak. Az általam bizonyított ténynek a perben a Pp. 206.§ (1) bekezdése alapján jelentőséget kellett volna tulajdonítani, vagy indokolni kellett volna, hogy ezen okiratoknak miért nincs jelentősége. Ezzel szemben ezeket a bizonyítékokat a bíróság nem értékelte, az ÁSZ. jelentést meg sem említi, a jegyzőkönyv idevonatkozó részével pedig a bizonyítási teher alakulása tekintetében nem foglalkozik. Ez is sérti a Pp. 206.§ (1) bekezdését. Az tehát bizonyított, hogy a kibocsátó értéke (valós gazdasági helyzete) a szerződéskötéskor lényegesen rosszabb volt, mint ami megismerhető volt. Ezt bizonyítja az említett közgyűlési jegyzőkönyv és az ÁSZ-jelentés is. Amikor a szerződés 2. pontjában arról nyilatkoztam, hogy ismerem a kibocsátó üzleti és jogi helyzetét, és a „részvények értékét” a vételárral arányban állónak jelentem ki, téves feltevésben voltam. Én ugyanis egy olyan helyzetet ismertem, amelyről utóbb kiderült, hogy nem valós. Jóhiszemű megközelítés esetén az I. r. alperes sem ismerhette fel, hogy a II. r. alperes saját valós gazdasági helyzetéről félrevezette a nyilvánosságot. Ez jelenti a kölcsönös téves feltevést.
E.
Az érvénytelenség megállapíthatóságához a törvény nem várja el azt, hogy az adott körülményt okozzák, vagy hogy a körülmény bárkinek a felróhatósága miatt legyen félrevezető. Jelen ügyben azonban ez a helyzet. E perben azonban a II. r. alperes felelősségéről nem a Ptk., hanem a Gt. és közvetetten az Épt. alapján van szó.
F.
A téves feltevésnek a szerződéskötéskor kell fennállnia, azaz akár előbb, akár később beálló körülményben történő téves feltevés nem vezethet az érvénytelenséghez. Nem is állítottam, hogy én és az I. r. alperes nem a szerződés megkötésekor volt téves feltevésben. Azt sem állítottam, hogy a szerződést befektetési kockázatok tennék érvénytelenné, és hogy a szerződők a kockázatok nagyságában tévedtek. (Az alpereseknek a szerződés körében nem is volt kockázatuk). Nem érthető ezért, hogy a másodfokú bíróság miért érvel azzal, hogy a szerződéskötéskor én csak a „részvények jövőbeni értékében” tévedhettem. A Ptk. 210.§-et az Épt. 3.§ (1) bekezdés 6. pontjával egybevetve egyértelmű, hogy kockázati ügyleteknél kizárt egy prognózisban való tévedés vagy kölcsönös téves feltevés miatt beálló érvénytelenség. A kockázati befektetések körében kizárólag olyan kölcsönös téves feltevés vezethet érvénytelenséghez, ami a szerződéskötéskor fennálló körülményre irányul. A perben kizárólag azt állítottam, hogy a kibocsátó értéke (valós gazdasági helyzete) nem volt felismerhető. Ez és nem más jelenti a kölcsönös téves feltevést.
G.
A Pp. 4.§-át sérti a másodfokú ítélet 14. oldal második bekezdése, amely azt mondja, hogy „A részvények értékének a szerződéskötés után bekövetkezett, a felperesre nézve kedvezőtlen alakulása a szerződés megtámadására alapul nem szolgálhat, és nem eredményezheti a vitatott részvény adásvételi szerződés érvénytelenségét.” Ezzel egyetértek, ugyanis a szerződést nem azért támadtam meg, mert kedvezőtlenül alakult a részvények „értéke”. Ilyen nyilatkozatot soha sem tettem. Állításom az, hogy a megtámadás oka a részvénykibocsátó valós gazdasági helyzetének (értékének) szerződéskötéskori felismerhetetlensége. Ennek nem a részvényárfolyamhoz, hanem kizárólag a részvény-átruházási szerződés megkötéséhez és érvényességéhez van köze. Az érvénytelenség megállapítása körében nem az a lényeges, hogy mi lesz a részvényekkel a szerződéskötés után, hanem hogy mi van a kibocsátóval a szerződéskötéskor. Ha a kibocsátó valós gazdasági helyzete felismerhetően rossz és mégis veszek részvényt, ez az én kockázatom. Érvénytelenségről nem lehet szó, mert nincs téves feltevés. Ha a kibocsátó valós helyzete rossz, de ez nem ismerhető fel, téves feltevésről van szó. A II. r. alperes félrevezette az értékpapírpiacot és ezért nem lehetett megismerni a valóságot, nem lehetett reálisan mérlegelni a befektetés valós kockázatait. Ez a körülmény okozott téves feltevést. Minthogy az I. r. alperes is az értékpapírpiac részese, ő is alanya ennek a félrevezetésnek, ezért ez az ő téves feltevése is, azaz a téves feltevés kölcsönös. A részvény „értékének” az adásvételi szerződés érvénytelenségéhez semmi köze. A vitatott szerződés érvénytelenségét tehát nem a részvények „értékének” kedvezőtlen változása okozza, hanem az, hogy a II. r. alperes valósága felismerhetetlen volt. Ebben pedig a II. r. alperest terheli felelősség. E perben azonban ennek a felelősségnek nincs relevanciája, mert az igényemet nem az Épt. 51.§ alapján érvényesítem, de a felelősség ettől függetlenül létezik. Perbeli nyilatkozataimat helyesen értelmezve ezt állapította meg az első fokú ítélet is. A petitumra és ellenkérelemre tekintettel a perben kizárólag arra folyt bizonyítás, hogy félrevezette-e az értékpapírpiacot a II. r. alperes. (Bizonyítás folyt még a szerződéskötés körülményeire is, de erre csupán azért került sor, mert az alperes összefüggést állított a Hungária Golf Kft. üzletrészeinek eladása és a perbeli ügylet között. Utóbb bebizonyosodott, hogy jogilag releváns összefüggés nincs.) A Pp. 206.§ (1) bekezdését sérti tehát a másodfokú bíróság, amikor a felek előadását nem a felmerült bizonyítékokkal veti egybe, és nem a felmerült bizonyítékokat értékeli, hanem döntését a felek nyilatkozataihoz, mindenekelőtt a petitumhoz és ellenkérelemhez nem illeszkedő tényállásra és feltételezésre építi. A felmerült bizonyítékok ugyanis nem azt támasztják alá, hogy tévedtünk a „részvények jövőbeni értékét” illetően, hanem azt, hogy a kibocsátó szerződéskötéskori értékében tévedtünk. A bíróság tehát nem állapíthatta meg törvényesen azt, hogy tévedtem a részvények jövőjében és nem tévedtem a II. r. alperes gazdasági állapotában. Azt sem állapíthatta meg, hogy én a részvényeket csak akkor tekinthettem befektetési eszköznek, ha azok árfolyama (az ítélet szerint: piaci értéke) emelkedik, de legalábbis nem csökken. Erre a megállapításra egyetlen bizonyíték és nyilatkozat sem adott okot és nem is így van. Állításom csupán az, hogy a gazdaság működése által előidézett „természetes” kockázatok és a részvényvásárlók félrevezetése közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, azaz az értékpapírpiac résztvevőinek nem kötelességük számolni azzal, hogy esetleg becsapják őket. Erre utal az is, hogy az Épt. 51.§ az ilyen esetekre kártérítési kötelezettséget ír elő és rendelkezésre állnak egyéb befektető-védelmi eszközök is.
H.
Meg kell jegyeznem, hogy ha az az eset állna fenn, amit a másodfokú bíróság bizonyítékok nélkül megállapít, tehát az, hogy az I. r. alperes a szerződéskötéskor nem volt téves feltevésben, akkor ez azt jelentené, hogy ismerte a valóságot. Ez viszont azt jelenti, hogy tévedésben tartott és elmulasztotta a Ptk. 205.§ (4) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségét.hj Ez a Ptk. 210.§ (1) bekezdés szerinti érvénytelenséget jelentené, amit keresetemben szintén megjelölök az érvénytelenség okaként. Ez az ok sem vezethetne a kereset elutasításához, mert ekkor az I. r. alperest azért érné előny, mert „csupán” tévedésben tartott. A másodfokú bíróság arra hivatkozik, hogy fellebbezésem hiányában kizárólag az első fokú ítélet és az alperesi fellebbezés korlátai között dönthet. Ez sérti a Pp. 253.§ (3) bekezdését, mely szakasz úgy fogalmaz, hogy „A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét csak a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között (247.§) változtathatja meg, e korlátok között azonban a perben érvényesített jog, illetőleg az azzal szemben felhozott védekezés alapjául szolgáló olyan kérdésekben is határozhat, amelyekben az elsőfokú bíróság nem tárgyalt, illetőleg nem határozott. …” Abban a kérdésben, hogy az érvénytelenség mire vezethető vissza, a másodfokú bíróság szabadon dönthetett, mert ha fellebbezést nem is, de ellenkérelmet előterjesztettem. A perben érvényesített jog ugyanis az érvénytelenség folytán előálló eredeti állapot helyreállítása iránti igény vagy az volt, hogy ha az eredeti állapot helyreállítására a bíróság nem lát módot, járjon el a Ptk. 237.§ (2) bekezdésének második fordulata szerint. A jogcím kérdésében hivatkozom a Legfelsőbb Bíróság Pfv. VII. 20.618/1998. sz. (BH2000.20.) eseti döntésére, mely szerint „A jogcím téves megjelölése miatt a kereseti követelés nem utasítható el, ha a követelést előterjesztő fél által előadott tények valónak bizonyulnak [Pp. 3. § (1) bekezdése].
Összefoglalás
A Ptk. 210.§ sérelme
1. A másodfokú bíróság sérti a Ptk. 210.§ (3) bekezdését, mert annak megvalósulásához azt várja el, hogy mind a részvény eladó mind a részvényvevő legyen érdekelt a részvények jövőbeni árfolyam-alakulásában, és a szerződés csak akkor nyilvánítható érvénytelenné, ha a szerződéskötéskor ez volt a kölcsönös érdek. Nem törvényi elvárás a kölcsönös téves feltevés, mint érvénytelenségi ok esetén, hogy egy adott körülmény egyidejűleg és egyaránt befolyásolja mindkét fél szerződéses akaratát és érdekeltségét, ugyanis kölcsönös és egybehangzó akarat-kifejezésről már akkor sem beszélhetünk, ha az a körülmény, amire a kölcsönös téves feltevés vonatkozik, csak az egyik fél akaratát befolyásolja. Már ekkor sem lehet szó kölcsönösségről és egybehangzásról. A kölcsönös téves feltevés lényege álláspontom szerint az, hogy egy adott és fel nem ismert körülmény – felismerése esetén – képes az ügyleti akaratok egybehangzóságát megszüntetni. Ehhez elég, ha a téves feltevés csak az egyik fél ügyleti akaratát befolyásolja. A másodfokú bíróság sérti a Ptk. 210.§ (3) bekezdését, amikor egy téves feltevést a szerződés érvénytelenné nyilvánítására csak akkor tart alkalmasnak, ha az mindkét fél ügyleti akaratát megszünteti. 2. A téves feltevés mindkét szerződéskötő esetén ugyanabban a körülményben, nevezetesen a II. r. alperes értékében (gazdasági helyzetében) jelentkezett. Az, hogy ez az I. r. alperes szerződéses akaratát (eladási szándékát) nem befolyásolta, nem az ugyanabban a körülményben való téves feltevés cáfolata, hanem a megtámadásban való érdekeltség kérdése. Az, hogy a törvény mindkét felet feljogosítja a megtámadásra, nem jelenti azt, hogy az érvénytelenné nyilvánításra csak akkor van mód, ha a megtámadásban mindkét fél érdekelt. A törvénynél fogva az I. r. alperes is jogosult lenne a részvény-átruházási szerződés megtámadására, de ehhez nem fűződik gazdasági érdeke. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kibocsátó gazdasági helyzetét illetően csak az egyik fél volt téves feltevésben.
A Pp. 3.§, 4.§, 215.§ és 253 § sérelme
3. A kereset jogcíme érvénytelenség. Oka tévedés vagy kölcsönös téves feltevés. Az a körülmény, amire a téves feltevés irányul, a kibocsátó szerződéskori értéke (gazdasági helyzete) és nem a részvényárfolyamok későbbi változása. Ezzel szemben a másodfokú bíróság a részvényárfolyamok utólagos zuhanásában jelöli meg azt a körülményt, amire a téves feltevés irányult. Ebben az esetben a másodfokú bíróság eltér a nyilatkozataimtól, nem a keresetről dönt, és ezzel sérti a Pp. 4.§-át és 215.§-át. A Pp. 253.§ (3) bekezdése sérelme ott jelenik, meg, amikor a bíróság saját döntési korlátait fellebbezésem hiányára vezeti vissza. Döntésének az általa megjelölt korlátai nem léteznek, mert a fellebbezéssel szemben egy, a keresetemhez illeszkedő ellenkérelmet terjesztettem elő. A bíróság az érvénytelenség valamennyi oka felöl dönthetett, mert az általam előadott tények valónak bizonyultak (Pp. 3.§ (1) bekezdése).
A Pp. 206.§ sérelme
4. A perbeli bizonyítás alapján nem állapítható meg az, hogy a szerződéskötéskor a részvények jövőbeni „piaci értékében” tévedtem. Bizonyítás és bizonyítékok hiányában egy ilyen megállapítás sérti a Pp. 206.§ (1) bekezdését. 5. A jogerős ítéletből megállapítható, hogy a másodfokú bíróság nem vetette egybe a felek nyilatkozataival a II. r. alperes közgyűlési jegyzőkönyvét és az Állami Számvevőszék jelentését. A Pp. 206.§ (1) bekezdése sérelmével ezeket a dokumentumokat kirekesztette a tényállás-megállapítás köréből, holott ezek bizonyítják azt, hogy a II. r. alperes a saját gazdasági helyzetéről szóló tájékoztatás körében olyan félrevezető magatartást tanúsított, amely a téves feltevést okozta. A hivatkozott Pp. szakasz értelmében erre nincs mód. A Pp. 206.§ (1) bekezdése szerint valamennyi bizonyítékot egybe kell vetni a felek nyilatkozataival. Bizonyítékok önkényes szelekciója jogellenes.
Az Épt. 48-53.§ sérelme
6. Az Épt. VII. fejezete szerint saját értékéről a kibocsátót terheli törvényes tájékoztatási kötelezettség. Ezt nem pótolják a napi sajtó publikációi. Az, hogy az ítélet egyes sajtóhírek tartalmának tényállási jelentőséget tulajdonít, sérti az Épt. VII. fejezetésben írtakat, mert e szerint kizárólag a kibocsátó által nyújtott hiteles tájékoztatás bírhat jogi relevanciával. Amennyiben a sajtóhírek képesek hatni az értékpapírpiacra, annyiban nyilvánvalóan hatottak a II. r. alperes által kibocsátott részvények árfolyamára is. Az árfolyamról azonban a másodfokú bíróság a bizonyítékok értékelésével helyes megállapításokat tett. A részvényárfolyamnak azonban e perben semmilyen relevanciája nincs, mert az érvénytelenség okaként nem feltűnő értékaránytalanságot, tisztességtelen szerződéses kikötést vagy uzsorát állítottam. A perben nem az árfolyamnak, hanem a részvény-kibocsátó szerződéskötéskor létező értékének (gazdasági helyzetének) van relevanciája.
„Ki ez az állat?! – Mondaná Kern András vagy Hoffi Géza valamely paródiájában vagy láthatnánk,hallhatnánk a Mikroszkóp színpadon vagy a Heti Hetes aktuális heti műsorában.
A napokban született meg első fokon – azaz még nem jogerősen – PappGyula, volt KFOR – parancsnok büntető ügyében az ítélet. A bírói elmarasztalás ötvenezer forint pénzbüntetés! Demokráciákban nagyon óvatosan kell bánni a bírói döntések kritikájával, mert a bíróságokkal szembeni bizalom rendkívül fontos eleme e társadalmi berendezkedésnek.Természetesen ez a tény sem jelenthet kritika nélküliséget. A bírói fórum is tévedhet, amit a fellebbezések kapcsán gyakran megváltozó döntések is bizonyítanak. Az alábbi gondolataimat sem az ítélet kritikájaként szeretném felvetni, sokkal inkább az ítélet kapcsán, annak előzményei váltak számomra elfogadhatatlanná. Azt írom, hogy az elmúlt napokban számos barátom hozta, tőlem függetlenül szóba Papp Gyula meghurcoltatását. Valamennyiük gondolatának lényegét alkotta,hogy magyarként, egy demokratikus berendezkedésű ország állampolgáraként „kikérik maguknak” még a lehetőségét is annak, hogy egy embert, a mai Magyarországon ilyen méltatlan módon büntetlenül meghurcolhassanak. Büntetlenül, miközben a hivatalával visszaélő tisztviselő – anonimitását megtartva – buta és kicsinyes hatalmaskodásával emberi életutakat tesz tönkre, és milliárdos kárt okoz az „újra demokratikus” létét bizonygató országunknak. Költségvetési pénzekből évente tízmilliárdokat fordítunk arra, hogy az ország image-a, a róluk alkotott kép minél jobb, vonzóbb legyen. És akkor jön valaki, aki – ki tudja miért -, okkal vagy ok nélkül, de haragszik a magyar KFOR – parancsnokra. Számomra lényegtelen, hogy e harag miből ered. Nem lényegtelen ugyanakkor, hogy honnan van, és miként működik az a kapcsolatrendszer, amely napok alatt le tudja váltatni, hazarendeltetni és egészen az ügyészi vádemelésig elvinni, az emberi gonoszság eme félelmetes agyszüleményét.
Számomra az ember, az emberi életút mindig a legfontosabb,pénzben és milliárdokban ki sem fejezhető. Most mégis könnyebb az abszurd helyzetet azzal is bizonyítani, hogy a hatalmi arrogancia még arra sincs tekintettel, amikor visszaélésével az egyénen túl, az őt hatalommal felruházó számára is kiemelkedő kárt okoz. Megdöbbentő volt számomra saját és barátaim gondolatait visszaolvasni Sir Mike Jacksontábornok leveléből, aki Papp Gyula szolgálatának idején volt a KFOR főparancsnoka Koszovóban. Az írásom közben bennem megfogalmazódó szavak helyett rendre „szolidabb” alternatívákat kell keresnem gondolataim leírásához, és még így is keményebb, tőlem általában szokatlan indulatokat kifejező mondatok születnek. Most ezt mégis vállalom. Vállalom, mert aki ismeri a diplomácia kötelező és többnyire már túlzott udvariassági elvárásait, az Jackson tábornok levelének olvasásakor észre kell, hogy vegye a híresen mértéktartó angol úr, az angol arisztokráciához tartozó tábornok elképesztő dühét, ami átüt a levél sorain.
Jackson tábornok szerint, „perverzió” kellett a magyar tábornok elleni vádak megfogalmazásához, míg a vádak megalapozatlanságát „triviális” jogi helyzetnek tartja. Azon tulajdonságokat pedig, melyekért a hatalom „közönyös”jogászai bűncselekménnyel vádolják a magyar parancsnokot, az aligha vitathatóan fejlettebb demokratikus hagyományokkal rendelkező Nemzetközi Közösség elismerője és „lekötelezettje” a magyar tábornoknak. Én őszinte híve lettem annak az angol úrnak, aki ha kell vállalja, hogy a magyar kormány „végighurcoltassa Európán”,de megvédi katonájának becsületét, legyen az akár más ország hadseregének tisztje.
De ki véd meg minket, a mi becsületünket, a magyar katonák becsületét, a büszkén vállalt magyarságunkat ért durva sérelem elkövetőitől. Legalább attól, hogy holnap ne tehessék ezt meg velünk ismételten. Mikor mondja ki valaki a jogi pályára való alakalmatlanságát egy olyan embernek, aki nemtelen érdekeket bármikor, és „perverzióval” képes kiszolgálni. Aki a minimális szinten sem rendelkezik a jogalkalmazástól elvárható arányérzékkel. Aki nem észlelte (mert ha észlelte, csak szándékosan hagyta figyelmen kívül,akkor bűncselekményt követett el) az ordító ellentmondást a büntető törvénykönyvnek a „háborús fosztogatást”, a „lopást” elítélő fejezeteinek szándéka, és a pristinai bombázások utáni építési törmelékeknek, vascsöveknek a magyar KFOR táborgyors felállításához, biztonságának növeléséhez való felhasználása között. Egyszerűen nem tudom magam elé képzelni az ügyészt, munkatársait vagy felettesét, amikor előkészítették, leírták, majd aláírták e vádpontokat. Nem ismerem őket, sem nevüket sem arcukat. Igaz nem is vágyom megismerésükre.
Meggyőződésem, hogy Papp Gyula fellebbviteli tárgyalásáig is volna mit tenni az érintetteknek, és főként a nemtelen eljárásban résztvevők hivatali feletteseinek. Különös felelősség vár azonban rájuk,a magyar tábornokkal szembeni eljárás jogerős lezárultát követően.
A demokratikus jog nem „védtelen” a joggal-, a hivatallal visszaélőkkel szemben, ismeri e tényállásokat éppen úgy, mint az egyes hivatalok betöltésének alkalmatlanság miatti megszüntetését. Ez utóbbinál jó gondolatvezetés lehetne annak vizsgálata, hogy arányos jogalkalmazás történt e Papp Gyula esetében. Az ötvenezer forintos büntetés (ha ez marad a jogerős ítélet is), vajon olyan jogsértésekhez van-e rendelve, melyek indokolhatták a magyar tábornok azonnali leváltását, hazarendelését, és évtizedes börtönnel fenyegető vád aláhelyezését, megvádolását?!
Az első fokon hozott ítélet kapcsán mértéktartóan, de azért szeretném azon kétségemet is kifejezni, hogy a hatályos magyar joganyag sem zárja ki, hogy a bíróság észlelje és megállapítsa egy vádemeléshez vezető eljárás „elfogultságát”, a tárgyilagos eljáráshozvaló jog alapvető sérülését, és lépéseket tegyen az ehhez tartozókövetkezmények kezdeményezésére, miközben kétkedővé váljon a megalapozottnak tűnő vádpontok és annak bizonyítékai tekintetében. Egyamerikai bíróság előtt az elfogult nyomozati és vádemelési eljárás miatt, a vád egésze tekintetében kötelező lenne a felmentés. A magyar joganyag ezt nem teszi kötelezővé, de ki sem zárja. Igaz egy ilyen bírói döntés ma Magyarországon még ellentétes lenne a joggyakorlattal, ezért szokatlan is lenne, de egyben figyelemfelhívó és megítélésem szerint kívánatos is.
Végezetül egy gondolat, mely a hatalom mai szereplőinek jelentős részéből hiányzó tolerancia miatt kell, hogy itt leíródjon. Etolerancia hiány mostanság gyakran vezet a kritikát megfogalmazókkal szembeni, a hatalom vélt és vágyott jó hírnevének megvédése érdekében kezdeményezett jogi eljárásokhoz. A fentebb leírt gondolataim mindegyike az őszinte véleményem, a felháborodásom szülötte. Nem hordom magamnál az igazság kövét, így a részletek egészének hiányában a leírtak nemlehetnek állítások, akár tévedhetek is egy részük megítélésekor. Ezesetben is igaz lenne ugyanakkor, hogy az általam megvádoltakkihasználták a vádban a nyilvánosságot egy ember meghurcoltatáshoz, de az igazuk belátásához szükséges információkat már nem tették közzé. Amit tettek, az viszont érdemben sértette az Alkotmányban is rögzített jogbiztonsághoz és annak érzetéhez tartozó jogaimat. Így az alkotmányos jogaim megvédésének eszközéül ez esetben én is csak a nyilvánosságot, a véleményem közreadását választhattam.
A MOL egyre jelentősebb saját finomítói kapacitással is rendelkezik.
Nap mint nap olvasom, látom és hallgatom a különböző híradásokat az olajügyek avatottjaitól. Többnyire kétkedéssel figyelem a megnyilatkozókat, hogy vajon tudják-e miről beszélnek? A hallottak, olvasottak számtalan alkalommal „ösztökéltek” már arra, hogy hozzászóljak, hogy közreadjam gondolataimat. Aztán mégis visszakoztam. Visszakoztam, mert van néhány terület (a kábítószer, minden a gyermekekkel kapcsolatos bűncselekmény, a szervezett bűnözés, a háború stb), amelyet olyan távol tartok magamtól és a környezetemtől, amennyire az csak lehetséges. Így politikusként is csak akkor szóltam e területekről, ha ez kikerülhetetlen volt. Márpedig az olajügyek milliárdjai esetében találkoztam először a legális gazdaság területén, a szervezett bűnözés oly szintű megjelenésével, ahol a gyilkosság, illetve a gyilkossággal való fenyegetés szerves részévé vált az üzletnek. Markos György barátommal, aki e bűnök egyik legszókimondóbb ellenzője, beszélgettem egyszer e témáról a Parlament folyósolyán még a kilencvenes évek elején. A napokban emlékeztetett egykori álláspontomra, mely szerint az aktuális párt- és kormányprogramoknak e témákról nem hangzatos mondatokat kell megfogalmazniuk, hanem csendben, de annál határozottabban fellépni ellene, és megfelelő eszközökkel ellátni az erre illetékes bűnüldöző szerveket. A beszéd még akkor is káros, ha azt valódi tett is követi, mert az emberek túlzottan megijedhetnek, elvesztik biztonságérzetüket, míg a bűnözők felkészülnek, durvábbakká és erőszakosabbakká válhatnak. Arról az esetről nem is szólva, amikor a félelmet keltő megnyilatkozások után, a tényleges tett elmarad, a rendőrség költségvetése csökken, a tizenéves rendőrautók benzinhiányból állnak, a rendőrség legfelkészültebb munkatársai – többnyire létbizonytalanságból, szociális okokból -, de nem ritkán a felelőtlen politikai alkuk következtében elhagyni kényszerülnek választott életpályájukat.
1999. szeptemberében – saját Internetes honlapomon -, mint közgazdász mégsem tudtam szó nélkül hagyni az akkori sajtóhíreket, mely szerint szakértők (!) számításai alapján, több mint tízezer milliárd forint adókiesést okozott az ún. olajszőkítés Magyarországon. … Vajon hol vannak (voltak ekkor) a felkészült gazdasági újságíróink az országos napilapoknál, a kifejezetten gazdasági hetilapok szakértői, az országos televíziós szerkesztőségek hírelemzői? A hír szentségének tükrében senkinek sem tűnt fel, hogy a tízezer milliárd forint adótartalmú olajmennyiség, Magyarország harminc-ötven éves olajfelhasználásával egyenértékű? Hol van ma az a több ezer ember Magyarországon, akinek a vagyona öt-tízmilliárd forinttal indult egykoron, és gondolom azóta jelentősen szaporodott. A valós veszteségeink óriásiak voltak, és vélhetőleg több százmilliárdot tehettek ki, melyből mára, akár megépülhetett volna az oly annyira áhított hatszáz kilométernyi autópályánk is.
Sokat gondolkodtam akkoriban is azon, hogy kinek, vagy kiknek az érdeke az emberek butítása, sokkolása, a hangulatkeltés. Valóban kiszámíthatatlan lenne, hogy mely évben, és mekkora kár érte a költségvetést. … Nem! Ez nyilvánvalóan nem így van. A matematikai- és a statisztikai számítási modellek – egyetemi oktatási szintű alkalmazása mellett- bármikor, és így akár ma is öt százalékon belüli pontossággal meg lehetne határozni, hogy mekkora volt az olajbűnözés valódi értéke, a költségvetést ért kár. A számításhoz szükséges adatok (a legális csatornákon keresztüli olajfelhasználás mennyiségi mutatói ma, 1980-ban, és innen számítva évről évre, a gazdaság és a lakosság számított szükségletének alakulása ugyanezen években stb ) ma is rendelkezésre állnak, és néhány ember egy-két napi, rutinnak tekinthető munkája után rendelkezésünkre állna, és – legalábbis e területen – már tisztán látnánk. ….
Ha ez így van, akkor miért nem számolunk, miért vitáznak és mutogatnak egymásra a politikai pártok? Miért nem lépnek a homályt felváltó, világos helyzetképek feltárása irányába?
Ma már azt nem igazán vitatja senki, hogy az olajbűnözés ilyen mértékű elterjedését jogszabályi hiányosságok tették lehetővé! Akkor vajon miért nem hallunk ilyen természetű gazdasági bűnözésről a fejlett országokból? A válasz nem ördöngösség, és még igazi mentségünk sincsen, mert a válaszhoz az ország fejlettségének sincs köze. Parlamenti képviselőként, politikusként és a gazdasággal foglalkozó szakemberként számtalanszor vetettem fel, a gazdaságot érintő törvényi előterjesztéseknek szakmailag megbocsáthatatlan azon hiányosságát, hogy szinte minden esetben hiányoztak vagy rendkívül alacsony szakmai szinten készültek el az ún. háttérszámítások, hatásvizsgálatok. Az aktuális kormányok által áterőltetett törvények lényege mindig politikai természetű volt, és a változtatás nélküli elfogadtatásuk pedig presztízskérdésként jelent meg.
A konkrét kérdés esetén, ez egy nyugat-európai országban úgy jelent volna meg, hogy a költségvetési törvény bevételi oldalán, az olajszármazékok értékesítéséből származó, és a gazdasági adatokból 2-3 %-os pontossággal kiszámítható adóbevételi értékekhez, hónapról hónapra hozzárendelik a tervezett bevételeket, majd folyamatosan figyelik annak tényleges alakulását. Ennek megfelelően, már az első olyan hónap figyelemfelhívó lenne, ahol a statisztikailag még indokolható néhány százalékos bevételi elmaradás helyett, akár csak tíz százalékos eltérést észleltek volna. Az észlelés után, néhány napon belül feltárható az eltérést okozó ok. Ez lehet olyan elfogadható magyarázat, mint a várnál tartósan enyhébb-, vagy hidegebb tél, valamely meghatározó beszerzési piac drasztikus árváltoztatása stb. Azonnal észlelhető viszont az is, hogy a jogszabály változtatás nem várt lehetőséget biztosított a gazdasági visszaélésre, melyre azonnali (!) átmeneti rendelkezést kell hozni, majd a jogszabály módosításával a visszaélés lehetőségét ki kell zárni.
Hangzatos, de nem valós az a levezetés, hogy amennyiben ez ennyire egyszerű, akkor az azonnali észlelés, majd az intézkedés elmaradása csak úgy történhetett meg, hogy … „az olajjal bűnözők kapcsolatot kerestek a politikai pártok meghatározó személyeihez, a parlament képviselőinek 10-20 százalékához, majd megvesztegették őket, hogy megmaradhassanak a kiskapuk? Így aztán az olajbűnözés nyereségének hatvan százalékát nem a bűnözők, hanem a politikusok tették zsebre!” …. A válasz így túl egyszerű, és túl kézenfekvő is lenne!
A valóságos válasz nem kevésbé szomorú, de talán nem annyira ijesztően inkább az, hogy nem így működik sem az államigazgatási, sem a politikai döntéshozatal nálunk. Sem akkoriban nem készítettek, és még ma sem készülnek ilyen összevetési szándékkal, és ilyen bontásban valós számítások a magyar költségvetéshez. A létező számításokat pedig rendre átírták(ják) valamely politikai indok alapján. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor a költségvetés tervezete túlzott hiányt mutatott néhány területen, akkor a kormányzati előterjesztésében tízmilliárdokkal megnövelték a várható adó- és társadalombiztosítási bevételeket úgy, hogy a szükséges összeget hozzáírták az APEH illetve a TB hátralékok sikeres többlet behajtásához, a hátralékok csökkentésének előírásához. Az pedig máig nem működik, hogy akár csak az ismert számítások esetén is, monitoring szerűen és tudatosan figyeljék hónapról hónapra a várt bevételek alakulását, majd a megengedhető határt átlépő eltéréseknél azonnali jelzéssel éljenek, majd az ok feltárásának követelménye mellett kötelező adminisztrációs beavatkozásra kerüljön sor. Okkal gondolhatnánk korrupcióra – a kiemelten magas haszon miatt – az olajügyek kapcsán akkor, ha az elmúlt évek során, kizárólag az olajügyben maradt volna el, a megszokottan gyors és szakszerű válasz az állam részéről, amikor észlelhetővé vált valamely jogszabály ellentmondása. Az elmúlt tíz év valóságában azonban soha nem így reagált a politika. A kormány soha nem vállalta, hogy az ő előterjesztésének hibája, szakmaitlansága eredményezett volna jelentős költségvetési kiesést. Emlékezzünk csak arra, amikor televíziós és rádiós hirdetésekben hívta fel néhány társaság a lakosság figyelmét arra, hogy tényleges befektetés nélkül is, igen jelentős befektetési adójóváírást alkalmazhat a lakosság az ő segítségükkel és törvényes keretek között. A szakszerű válasz az első hirdetést követő azonnali jogszabály módosítás, pontosítás lett volna akkor is, ha az adott törvény helyes értelmezése vitatott volt az érintettek között. Sajnos a megszokottnak mondható válasz nálunk viszont az volt, hogy az Adóhivatal elnöke a rádióban, a Tv-ben, és az újságokban is „megfenyegette” a lakosságot, hogy akik nem az ő (az APEH) értelmezését fogadják el, azok komoly adóellenőrzésre és büntetésre számíthatnak. Később észlelve, hogy a lakosság nem annyira ijedős, és a befektetési társaságok is vállalták az APEH zaklatásait, tovább kínálták szolgáltatásukat az adózóknak, az APEH mindazok részére, akik adóbevallásaikban érvényesítették e kedvezményeket, egyéni „meghívót” küldtek. A személyes találkozók alkalmával pedig újabb ajánlat-fenyegetés következett, mely szerint szankció nélkül „kijavíthatják” bevallásukat, „önkéntesen” visszavonva a kedvezmény igénybevételét, vagy maximális bírság és késedelmi kamat vár rájuk. Még így is több tízezren vállalták a pert az állammal, illetve annak hatalmi szervével.
A demokratikus jogrendszerekben példátlan, hogy az állam több tízezer állampolgárával pereskedjen, és végül még veszítsen is! A jogalkotói szándékkal szembeni, befektetés nélküli adókedvezmények miatt, több tízmilliárd forintos bevételtől esett el a költségvetés, miközben évekig pereskedett több tízezer állampolgárával, és minden demokratikus jogelvet figyelmen kívül hagyva további tízezreket „vett rá arra”, hogy ne merjenek élni törvény adta jogaikkal! Az egy mondatos jogszabályi módosításra – a szükséges két hét helyett – több mint egy év elteltével került sor ez esetben is! Itt pedig aligha lehet arra gondolni, hogy az állampolgárok tízezrei megvették a képviselők 20-30 %-át azért, hogy késlekedjenek, meghagyják a jogosulatlan adókedvezmény lehetőségét.
Meggyőződésem szerint tehát nem volt „megvásárolva” a magyar politikai elit 10-20 százaléka. Az újonnan alakult, demokratikus államunkra máig jellemző működési hibájának a következménye volt az elmaradt intézkedés, a költségvetésnek százmilliárdos kárt okozó gazdasági bűnözés tartós fennmaradásának lehetősége. Ez persze a felelősség szempontjából nem mentség sem az Antall kormány számára, sem a Boross és/vagy a Horn kormány és miniszterei számára.
Az azonban mégsem mindegy, hogy egy kormány minisztereinek szakmai és/vagy politikai felkészültségének, vezetői érettségének hiányosságairól, nem ritkán alkalmatlanságáról beszélünk, vagy a felelős politikai elit és a szervezett bűnözés tudatos és tömeges összefonódásáról, együttműködéséről!
Mit kell akkor kezdeni Nógrádi Zsolt, mint koronatanú vallomásával, Pallag László bizonyítékaival? …. Megítélésem szerint foglalkozni kell velük, mert miközben Nógrádi Zsolt vallomása jól összegyűjtötte, az e témában – az elmúlt nyolc évben – keletkezett szóbeszédeket, aközben számos tanulsággal is szolgálhat a mai bűnözői világ mindennapos működésének megértése terén.
Így például szinte biztos, hogy bevett gyakorlata a bűnözői csoportoknak, hogy a csoportok egyes tagjai szívesen csoportosítanak át a haszonból önmaguknak úgy, hogy a szétosztható nyereséget azzal az indokkal csökkentik, hogy „le kellett adni néhány befolyásos” politikusnak, rendőrkapitánynak stb azért, hogy nyugodtan folytathassák a tevékenységüket. Minél jobban hangzik a név, annál nagyobb összeget lehet ezzel visszatartani. Az olaj-milliárdok hasznának „megcsapolásához” pedig igencsak jól hangzó nevekre volt szükség. Pintér Sándor nem egy egyszerű személyiség, mégis biztos vagyok benne, hogy Nógrádi Zsolt vallomásának ez a része sem rendelkezik valóságtartalommal. Szabó Iván és/vagy Pető Iván személyisége pedig egyszerűen összeférhetetlen a szervezett bűnözés általi megvesztegethetőséggel. Szabó Ivánt biztosan terheli szakmai felelősség, mint pénzügyminisztert, a fel nem ismert intézkedési kötelezettsége miatt, de Nógrádi állítása nyilvánvalóan valótlan és manipulált.
Természetesen nem állíthatom, hogy egyetlen politikus sem volt közvetlenül érintve az olaj-bűnőzésben. Azt viszont állítom, hogy az ún. koronatanú vallomásának az a része, mely konkrét nevekkel próbálja a hitelesség látszatát kelteni, e tekintetben alkalmatlan, mint információ forrás.
További figyelemreméltó példája a tanúvallomásnak a piacszerzésre utaló rész. Az adott időszak magyar sajátosságait és közszereplőit jól ismerő volt parlamenti képviselőként, politikusként, a Vállalkozók Országos Szövetségének vezetőjeként, közgazdászként és vezető üzletemberként akár állítani is merem, hogy mindennaposan előforduló eset volt, és ma is az, az ún. állami nyomásra történő piacszerzés. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állami irányítású, így a vezető kijelölését is magába foglaló politikai joggal vezetett állami cégek számára telefonon ajánlanak beszerzési forrást, ajánlott alvállalkozót, esetleg javaslatot arra, hogy az adott cég hol, mikor és főként mennyiért hirdessen, vagy mit szponzoráljon. Az ellenkezőjének bíróság általi bizonyításáig mégsem fogadom el, hogy Boross Péter piacot szerzett volna a szőkített olajnak, s főként azt nem, hogy ezt általa tudottan, egy szervezett bűnszövetség tagjaként tette volna. Ezért személyének nevesítése, egy láthatóan a megtévesztés céljára összeállított vallomás alapján az én értékrendemben, a jogállamiságról alkotott képemben akkor is megengedhetetlen, ha például Boross Péter személyisége igen távol áll tőlem.
A Nógrádi féle vallomás bizonyítékként történő felhasználásának alkalmatlanságát – ha az olvasó valóban akarja, és nem szenved emlékezetkiesésben, akkor – nem nehéz felismerni. Ugyanúgy, mint azt sem, hogy a vallomást tudatosan rakták össze, és abban több személy vett részt, mint ötletgazda. Egy kis szövegelemzésből még az is látszik, hogy a „felkészítő csoport” éppen úgy szakmailag alulképzett amatőrökből állt, mint maga a tanúvallomást tevő előadó. Erre utal számos további ellentmondás az eddig leírtakon túl is. Így az adott időszakot átélőknek tudniuk kell, hogy egy-egy törvényjavaslat kidolgozásában, a kormányon és a javaslattevő minisztériumon kívül, beleszólása még a kormánypárti képviselőknek sem volt, nemhogy az ellenzékieknek. A kormány által a Parlament elé terjesztett törvényjavaslatot, a kormánypárti képviselők az ellenzéki képviselőkkel egy időben kapták meg, és érdemi befolyásuk a végkimenetelre szinte alig volt, és ma sincs. A magyar Parlament működésére – szerintem hibásan – ma is az a jellemző, hogy a kormánykoalíciós képviselőktől kizárólag azt várják el, hogy támogassa a kormány előterjesztéseit, míg az ellenzéki képviselőknek úgymond kötelessége annak akkor is ellene szavazni, ha az előterjesztéssel egyetért. Ezért értelme sem lett volna „megvásárolni” a képviselők 20 százalékát.
Nem nehéz észrevenni vallomásban, a valós és ismert tények esetenként tudatos elferdítését, máskor pedig a tudatlanságból való keveredettséget. A nyilatkozó szavain áttűnik például, hogy sem ő, sem az „ötletadók” nem látják a különbséget az olajszőkítők illegális tevékenysége, és például az évekig nagy vihart kavart KORDAX ügy között. Az előzőek fiktív személyazonossággal céget hoztak létre, majd az alvilágban súlyos kamatra összegyűjtött több százmillió, esetenként egy-kétmilliárd forintért olajat importáltak – általában fűtőolajként -, majd a halasztott vámfizetési időszak alatt azt „feldolgozták”, értékesítették és azonnal fel is oszlottak. Így amikor a vámfizetési határidő átlépése miatt a vámosok jelentkeztek, már nem volt sem cég, sem bankszámla, sem olaj stb. Természetesen az adók sem kerültek befizetésre. A Kelemen Iván által vezetett KORDAX viszont egy bejegyzett, sok éven keresztül működő, ismert személyekből álló, a sportot, a kultúrát mecénásként támogató, jelentős ingatlan és cégvagyonú vállalkozás volt. A felkészült szakembereket alkalmazó cég meg volt győződve arról, hogy egy olyan törvényes útra lelt a jogszabályok tengerében, ahol az olajszármazékok importját terhelő igen magas adótartalom egy részét nekik nem kell megfizetniük, és ezzel jelentős árelőnyt adhatnak a fogyasztóiknak, és még a cégnél is kiemelt extraprofit realizálódhatott. Tiszteletben tartva a Bíróság végső ítéleteit, az én jogértelmezésem is inkább a cég álláspontjához állt közelebb.
A befektetési kedvezményeknél leírt állami reakció itt is azonosan működött. A társaság által feltárt jogi út lehetősége egy-két hónapon belül ismertté vált a hatóságok előtt, hiszen az árelőnnyel szállító, és a nyilvánosság előtt is ismert cég ellen, a piacaikat rohamosan elvesztő versenytársak azonnal tiltakoztak. A jogszabály pontosítása egy-két mondatot jelentett, de a szükséges módosításra, az ismertté vált ellentmondást követően, több mint két évvel került sor. Az ellenmondás ismertté válásakor, a vám- és adójogvita a társaság és az állam között néhány tízmillió forint lett volna. A jogszabályi pontosítás elmaradt, így a társaság igazában bízva vállalta a jogi megmérettetést és a folytatta tevékenységét. Ennek következtében a költségvetés évek alatti vesztesége végül több mint tízmilliárd forint lett, míg maga a tevékenység jelentős piaci feszültségeket okozott a piac számos szereplője között. Mivel a vámhatóság jogszabályt nem módosíthatott, így számára ez esetben is csak az eseti „tűzoltás” lehetősége maradt meg, azaz a bíróságon próbálta védeni az állam igazát.
A Bíróságokon általában csak az egyik félnek lehet igaza, ráadásul a jogkérdésekben az sem biztos, hogy a végén az abszolút igazság kerül kihirdetésre. Jogállamban, a polgári peres eljárás szereplői akkor sem bűnözők, ha a bíróság nem az ő álláspontjukat osztja. Ezért a Nógrádi vallomásnak, a KORDAX ügy egyként kezelése a fiktív cégek adó és vámcsalásaival szintén figyelmet érdemelnének, rámutatva arra, hogy a vallomás összeállítói sem voltak felkészülve az egymástól teljesen eltérő esetek megkülönböztetésére.
Érdemes és érdekes volt hallgatni VPOP parancsnokának, az általam szakmailag és emberileg is tisztelt Arnold Mihálynak a megnyilatkozásait. Ő valóban átélte ezeket az éveket, és valóban küzdött az állami bevételekért. A KORDAX ügyben is látta, hogy a társaság egy olyan jogértelmezést választott, amely alapján egy jelentős adónemben elmaradt az adó megfizetése, és ez nem lehetett a jogalkotói cél. Amikor a VOSZ elnökeként erről a témáról beszéltem vele, ő mégsem beszélt bűnözőkről, miközben az olajszőkítőket ő is és én is e körbe tartozónak tartottam.
A vámparancsnok a saját felügyeleti hatáskörében fellépett a halasztott vámfizetéssel szemben, én meg a VOSZ elnökeként kritizáltam az általános tiltást, mert az azon vállalkozókat és termékcsoportokat is hátrányosan érintette, akik évek óta bejegyzett cégként, valós gazdasági tevékenységet folytattak. Arnold Mihály csak tiltással és jogi eljárással léphetett kármérséklőként. Így most is azt nyilatkozta, hogy a költségvetést akkor érte volna sokkal kevesebb kár, ha a politikától jelzéseire támogatást kapott volna, ami jelen esetben a gyors jogszabályi reagálást jelentette volna. A politikai segítség, a szakmailag jól átgondolt jogalkotás, és szükség esetén jogszabályi változtatás helyett, az állandó nyilvános kritika jutott ki részére, hogy „miért nem lép fel eredményesebben a jogszabályokat kijátszókkal szemben”.
A sokáig értelmetlenül takargatott, rendőrségen belüli összefonódások és visszaélések ma már mégis inkább arra utalnak, hogy voltak érintett rendőrök az olajügyekben. Szerintem is voltak, és voltak vámosok is, és voltak más hivatalnokok is, mint minden olyan testületnél, melyeknek esetenként több tízezer tagja van, így soha nem zárható ki, hogy van és lesz közöttük bűnözésre is hajlamos személy. Itt sem mindegy azonban, hogy az esetenként már feltárt kapcsolatokat annak valós tartalmával mutatjuk-e be, vagy egy kitalációhoz illesztjük azt, annak alátámasztására. Édesapámtól tanultam egyszer, hogy ha valóban meg akarjuk érteni egy elmúlt időszak történéseit, akkor „fel kell vennünk az adott kor szemüvegét”.
E szemüvegen keresztül már jobban kirajzolódik az a rendőrség, amikor a rendőrségnek vigyázni kellett arra, hogy fellépése miatt ne mondják rá, hogy a leváltott diktatúra kiszolgálója volt. Amikor az állam minden korábbinál alacsonyabb szinten biztosított pénzügyi forrásokat a rendőri szerveknek, és tévesen itt is azt hangoztatta, hogy a rendőrség szerezzen támogatókat a tehetősebb állampolgárok és vállalkozók köréből. E támogatások azonban nem csupán a rendőrség előrehozott, gyorsított fejlesztési céljaihoz kellettek, hanem az alapvető működőképesség fenntartásához (személyi állomány megtarthatósága, esetleg bővíthetősége, gépkocsi beszerzés, üzemanyag vásárlás, alapvető számítástechnikai eszközök beszerzése, kommunikációs eszközök beszerzése, rendőrőrsök létrehozása és/vagy fenntarthatósága stb). A rendőrségnek tehát keresni kellett a támogatóképes, sikeres vállalkozásokat. A sikeres vállalkozásoknak azonban nem mindegyike volt attól sikeres, hogy kitűnő érzékkel nyúlt hozzá az egyes gazdasági lehetőségekhez. Természetesen sokuk sikere mögött az adókikerülés, a korrupciós állami megrendelések, privatizációs visszaélések lelhetőekőek fel. Az időbeliséget azonban nem szabadna elfelejteni. Az adott rendőrség környezetében legálisan működő vállalkozás mindaddig sikeres és törvényes, amíg gazdasági szereplők ellenőrzésére hivatott szervek (például az adóhivatal) egy ellenőrzéssel ennek ellenkezőjére rá nem világít. Az azért komolytalan elvárás lenne, vagy lett volna, hogy a rendőrségi alapítványokat támogató társaságoknak, a támogatási szándékuk bejelentésével – egy előzetes és teljes körben végzett – hatósági vizsgálatot kellett volna elszenvedniük, makulátlan mivoltukat bizonyítva. Nyilván az is furcsán hatott volna, vagy hatna ma is, ha a rendőrség a támogatások elfogadása előtt nyíltan, vagy titkos eszközökkel „lenyomozta” volna a támogatóit.
E nélkül viszont soha nem lehet kizárni, hogy a rendőrség egy-egy korábbi mecénásáról később kiderüljön, hogy ő sajátos érdekből ápolta a rendőri kapcsolatokat. Ez utóbbi kockázatát persze csökkenti, ha a rendőrség olyan társaságokkal alakítja ki a megszokottnál szorosabb kapcsolatait, melyek már évtizedek óta ismert és elismert szereplői az adott térségnek, de a kilencvenes évek elején még ilyen vállalkozások nem lehettek. Az pedig emberi, és nem elmarasztalható emberi következmény, hogy akiktől tegnap a munkámhoz nélkülözhetetlen segítséget elfogadtam, azokhoz ma csak nagyon indokolt esetben megyek ki, valamely gyanú alapján. A rendőrség szorult helyzete, a támogatásokra való méltatlan rászorultsága, és az a tény, hogy minden sikeres vállalkozás újként jelent meg ezekben az években, megsokszorozta annak kockázatát, hogy a támogatók közül sokan, megvásárolni látták biztonságukat jogellenes magatartásuk folytatásához a rendőrség támogatásával. Ma könnyű feltenni a kérdést az egykori rendőri vezetőknek, hogy az utóbb megbukott vállalkozók hogyan tarthattak fenn olyan jó kapcsolatot az adott rendőrséggel? A kérdést feltenni könnyű és a média keretei között még hatásos és megtévesztő is lehet, de demagóg és méltatlan is egyben.
Ezzel a levezetéssel én csak a tisztánlátásra törekedtem, és arra, hogy a jövőt tekintve mire kellene odafigyelnünk. Nem jó ugyanis, ha most átesünk a ló ún. túlsó oldalára. Ma már a tisztességes rendőri vezető, a mégoly jó szándékkal felajánlott, és számára oly fontos támogatást sem meri jó érzéssel elfogadni. Fordítva is igaz ez. A rendőrség támogatásától már hosszú ideje visszatart engem is, hogy a támogatási szándékom nem értik e félre, és nem leszek-e a végén, egy a rendőrségen belüli pozíciós csatározás vétlen eszköze?
Természetesen a leírtak nem adnak minden esetben felmentést. Valamennyi kétségeket felvető eseményt tárgyilagosan ki kell vizsgálni, és itt a tárgyilagosságon van a hangsúly. Nem mindegy ugyanis, hogy egy olyan rendőri fellépés késlekedésére derül fény, amikor a korábbi bőkezű vállalkozóval szemben nehezebben indult el az eljárás, vagy a már látható bűncselekményt nem tárták fel a támogatások miatt. Esetleg utasítással állította le a felderítést valamely rendőri vezető, a félreértett lekötelezettség okán. Nem beszélve azokról az esetekről, amikor valamely bűncselekmény aktív részesévé majd haszonélvezőjévé vált egy vagy több rendőr, rendőri vezető.
Meggyőződésem, hogy a mai közélet levegőjében vibráló szintnél sokkal alacsonyabb volt a tudatos rendőri jelenlét az olajbűnözésben. Ugyanakkor ellenérzést keltettek bennem azok a korábbi rendőri vezetői és belügyi nyilatkozatok, melyek arról számoltak be, hogy ismételten áttekintették valamennyi olajügyet, és megállapították, hogy egyetlen esetben sem segítette az olajbűnözőket valamely rendőri szerv, vagy személy, és még tudtuk nélkül, a nem kellő gondossággal végzett vizsgálatok okán sem vádolható senki. Az olajbűnözés nagy száma, volumene, és több évig tartó ideje miatt is biztosra vehető, hogy számos rendőr, vámos, politikus, állami hivatalnok, adóellenőr, megvesztegethető nagyfelhasználó, sok száz fogyasztó (vevő) vett úgy részt ez idő alatt az olajbűnözésben, hogy tudták vagy sejtették a körülöttük és részvételük mellett folyó történések jogellenességét. Ahhoz pedig kifejezett társadalmi érdek fűződik, hogy főként a tudatos bűnelkövető és/vagy segédkező szereplőket megismerjük, és mind az üzleti életből, mind a politikából, mind az államhatalmi szervek vezetői közül kiszűrhetővé váljon a személyük.
Bár az írásom igen terjedelmesre sikerült, a figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy egy fontos kérdésre nem, vagy csak igen érintőlegesen tértem ki. Ezt én is tudom. Tudom, mert számomra is meggyőzően bizonyított, hogy az olajügyek mai eseményeinek jelentős része már irányított, manipulált. Meggyőződésem, hogy az ügyek kirobbanása, az egyes rendőri vezetői túlkapások média megjelenése még spontán történt. Számos szereplő, ideértve akár a meghatározó szereplők némelyikét is – itt például a kisgazda Pallag Lászlóra gondolok – elszenvedője és nem tudatos szervezője az utóbbi idők manipulált történéseinek.
Véleményem szerint Nógrádi Zsolt viszont már a manipuláció részese, érdekeltje. Azt azonban, hogy kik és milyen érdekek mentén teszik ezt ma, én nem tudom, és ebben még találgatni sem szeretnék, a sok lehetséges változat közül (politikai célok, személyes ambíciók állami hivatalokban, médiahír gerjesztés, az igazság felderítésének nehezítése szervezett módon stb) mert az méltatlan lenne írásaimhoz. Ezért döntöttem úgy, hogy nem fejtegettem e kérdést mélyebben.
Abban viszont ez esetben is biztos vagyok, hogy az elmúlt évek történései is éppen úgy letisztíthatóak a sallangoktól, mint a ma eseményei. Ha ezt megtesszük, akkor a múlt is feltárható, és a mát is megismerhetjük. Ha ez nem fog sikerülni, akkor az csak azért lesz úgy, mert az e körben érintett döntéshozók „nem érdekeltek” valamely ok folytán a tisztánlátásban, és mert túl sokan és túl bután kevergetik saját céljaik vélt érdekében az olajbűnözés kérdését, mint céljaik elérésének remélt adukártyáját.
Legvégül érdekes okfejtést hallottam a minap az egyik legnézettebb televíziós csatornán. Az általam felkészültségében igen nagyra becsült műsorvezető, az egyik megvádolt és vezető politikusnak feltett kérdésében azt feszegette, hogy van-e még értelme az olajügyekkel foglalkozni, amikor maguk az elkövetők már nem büntethetőek, mert tetteik elévültek. A politikusi válasszal magam egyetértettem, mely szerint az elévülés nem lehet akadálya annak, hogy megismerjük azt, hogy a gazdasági és társadalmi környezetünkben kik vesznek bennünket körül. Az elévülés, a büntethetőséget zárja csak ki. A mondatra inkább azért lettem figyelmes, mert nekem úgy tűnik, hogy e téren is folyik a beetetés, melynek nem lenne jó, ha mértékadó személyek szándékukon kívül segítőivé válnának. Az elévülés általában öt év, és csak a legkisebb súlyú bűncselekmények esetén kevesebb ennél. Az elévülés idejét csak akkor tudnánk meghatározni, ha ismernénk az elkövetett cselekményeket, mert az határozza meg, hogy az adott bűncselekménynek mennyi az elévülési ideje. Az elévülési idő pedig az utolsó elkövetési dátumtól indul, és az utolsó szőkített olaj még nincs öt éves!
Tehát lehet még nyomozni, felderíteni az igazságot, csak akarat kell hozzá!
Június elején járva aligha mondható megszokott dolognak, hogy a benzinár frontján idén már túlvagyunk a tizennyolcadik árváltoztatáson. Az árváltoztatások döntő többségében persze áremelést, nem ritkán jelentős áremelkedést jelentett. Alig volt lehetőségünk hozzászokni a jóhoz, azaz felejteni a korábbi 20-30 %-os infláció következtében mindennapos áremeléseket, az üzemanyagárak nap mint nap emlékeztetnek bennünket a közelmúltunkra.
Valóban nagyon drága lett az üzemanyag! Ezt ma már nem csak az alacsony jövedelműek elégedetlenségén lehet érezni. Egyre többször szólalnak meg értetlenkedve olyan ismert – és anyagilag is elismert – sikeres közszereplők, akiknél maga az ár magassága önmagában még nem jelenti fogyasztási szokásaik újragondolását. Mondataik mégis kifejezik, hogy magas fizetőképességük ellenére is érzik, hogy az állandó áremelés, a kialakult ár – lehet, hogy eltérő okokból ugyan – ,de szinte mindenkinél az ún. tűréshatáron van. A többség számára, a jelenlegi jövedelmi viszonyaik miatt kezd megfizethetetlenné válni az üzemanyag. Így át kell(ett) gondolniuk fogyasztói szokásaikat. Számukra az emberi természettel ellentétes érzést fogalmaz meg, hogy lehetőségeik bővülése helyett, az állandó újdonságokkal hivalkodó és fejlődő motorizáció korában, nemhogy az újdonságok váltak elérhetetlenné, hanem a korábban megszokott életformából is visszalépésre kényszerülnek. A magas jövedelműek körében viszont az ún. ár/érték arány romlott meg igazán. „Az ennyit már nem ér, itt már becsapnak, kihasználnak bennünket.” Az élet egyéb területein sikeres emberek számára ez egy nagyon nehezen feldolgozható érzés. Megszokták, hogy magas jövedelmük miatt lehetőségük van arra is, hogy ők döntsék el egy-egy szolgáltatásról, termékről, hogy az „megéri-e az árát” , ezért megfizetik azt, vagy sem. Most pedig szembekerültek egy termékkel, ahol érzik, hogy az ár megtévesztő, vélhetőleg becsapják őket, és ők mégsem mehetnek tovább, nem mondhatnak nemet, kényszervásárlók ott, ahol nem kiszolgálják, hanem „megfejik” őket.
A gazdasági folyamatokkal foglalkozó szakemberek számára felismerhetően, az üzleti élet résztvevőinél pedig érezhetően tovább rontja a fentebb megfogalmazott aggályokat, hogy mindezen hatásokat a rendkívül rossz társadalmi kommunikáció is jelentősen felerősíti nap mint nap. Ebben bizton tapintható felelőssége van magának a nemzeti olajtársaságnak, a MOL-nak is. Ezzel a média bátrabban és többször is fogalmazott. Biztos, hogy későn ismerték fel az üzleti mivoltukból is levezethető tájékoztatási kötelezettségüket, mivel több millió fogyasztóval állnak kapcsolatban. Az irracionális, a szakemberek által is nehezen áttekinthető, jelentősen manipulált nemzetközi benzinpiac történéseit észlelve, tudniuk kellett volna, hogy a máskor elégséges – olyan közleményi általánosítások- , mint a kőolaj világpiaci árának változása, a forint dollárhoz viszonyított jelentős gyengülése stb, most nem lesz elég. Bár némi változás az elmúlt egy-két hétben már észlelhető volt a MOL-nál, még mára sem alakították ki azt a kommunikációs stratégiát, ahol a média megjelenésekkor nem a politikusi nyilatkozatok „megválaszolása” az elsődleges cél, hanem a mindenkihez szóló közérthetőség. Édesapám mondta még egyetemista koromban nekem, hogy azok akik bármely elmélyült tudományos gondolatot nem tudnak néhány mondatban úgy összefoglalni, hogy azt a tanyájukon dolgozó idős parasztemberek is megértsék, azok önmaguk sem látják át igazán azt, amiről éppen előadást tartanak. E gondolatot akkor mélyen az eszembe véstem és a közszereplőként tartott sok száz fórumaim, egyetemi előadásaim idején ez gyakran jutott az eszembe, ha a hallgatóság szemében értetlenséget véltem felfedezni.
Valószínűleg ma még adós a MOL egynéhány válasszal! Így például a tíznapos készlettel dolgozó vállalat, öt hónap alatt nehezen tud szakszerű gazdálkodás mellett – tizennyolcszor más – átlagos beszerzési árral bíró készletet felmutatni. Valamit biztosan mondania kell a hazai kőolaj kitermelés arányáról, annak költségeiről, a saját finomítói kapacitása által előállított (így az önmagától és nem a világpiacon manipulált árral vásárolt) benzin mennyiségéről, az összes forgalmon belüli arányairól, árhatásáról stb.
A sok-sok kommunikációs hiba ellenére engem mégis az állami/politikai fellépés zavart jobban. Zavart mint politikust, mint közgazdászt és mint üzletembert is. A politikai nyilatkozatok nemegyszer nyílt fenyegetettséget tartalmaztak. A nyilatkozók többségénél egyszerűen tetten érhető volt, hogy a magas állami hivataluk ellenére, a demokratikus intézményrendszer alapelveivel sincsenek igazán tisztában. Számomra teljesen elfogadott, ha egy ilyen helyzetben a Versenyhivatal fokozott ellenőrzést tart valamennyi(!) hazai üzemanyag-forgalmazóknál. Elfogadhatatlan ugyanakkor, ha ezt nem a törvényi kötelezettsége alapján teszi, hanem nyílt politikai nyomásra, esetenként a jogalapot is nélkülöző, ezért nehezen értelmezhető utasításra. Elfogadhatatlan, ha vezető pártpolitikusok a Legfőbb Ügyésznél próbálkoznak. Elemző írásaimban nem szívesen használok teátrális kifejezéseket, ugyanakkor meglepő, hogy a kiemelt politikai szereplőknek az alapfokú jogi felkészültsége is hiányzik ahhoz, hogy felismerjék egyes megszólalásaik, lépéseik köztörvényes bűncselekményi (fenyegetés, hivatali/politikai hatalommal történő visszaélés stb) jellegét. Többségükben nem alapvetően gonosz emberekről van szó, hanem a hivatalukhoz nélkülözhetetlen szakmai ismereteik hiányosak oly mértékben, hogy egy kedvezőtlen társadalmi közhangulatban saját politikai felelősségüket próbálják olyan eszközökkel menteni, melyek törvényi korlátját általuk nem látván, kifejezetten törvényt sértőek.
A „közvéleményt megnyugtatni szándékozó” intézkedési elképzelésekről sem könnyű elnéző szakmai kritikát megfogalmazni. A MOL, a tőzsdére bevezetett, akár több tízezer tulajdonossal is bíró nemzetközi társaság. A gazdasági társaságok működési elveinek, jogszabályi környezetének – legalábbis téves – ismeretére utalnak azok a többször kinyilvánított elképzelések, hogy az államnak, mint tulajdonosnak olyan helyzetbe kellene kerülnie az olajtársaságnál, amely esetén az állam képviselője meghatározó befolyással bír a társaság árpolitikájára. Az államnak ugyanis abban az esetben, ha a társaság jogellenesen emelte árait, ma is minden eszköze megvan arra, hogy a jogsértő magatartásától a társaságot eltiltsa, sőt azt szankcionálja is. Abban az esetben viszont, ha a társaság jogszerűen maximalizálja bevételeit ezen áremelésekkel, akkor a társaság – hangsúlyozottan csak egyik – tulajdonosaként akkor sem hozhatna a társaságnak bevételkiesést okozó (alacsonyabb ár alkalmazása) árdöntést jogszerűen, ha a társaság közgyűlése – az ár meghatározását – az Igazgatóságon belül, éppen az állam által delegált igazgatósági tag hatáskörébe utalná. A társaságnak tudatos bevételi veszteséget okozó döntése esetén ugyanis, az adott tag szándékos kárt okozna a társaságnak és a tulajdonostársainak, melyért teljes magánvagyonával anyagi, és büntetőjogi felelősséggel is tartozik. Adott esetben a MOL többi tulajdonosa, a társaságot súlyosan veszélyeztető magatartása miatt, akár az állami tulajdonos kizárását is kezdeményezhetné a MOL tulajdonosai közül jogi úton, és független bírói eljárásban a siker esélyével.
Érdekes és a jogfejlődésünk terén tanulságos peres eljárás lenne, ha a MOL részvényesei közül ma bárki felszólítaná a magyar államot, a tulajdonostársak felé kártérítés megfizetésére. Egy ilyen perben ugyanis nem volna túl nehéz annak bizonyítása, hogy a MOL részvények értékének csökkenését okozta az állam, mint tulajdonostárs számos jogellenes felszólalása. Érzékelhető árfolyamvesztést okozott például annak kinyilvánítása, hogy a pénzügyminiszter „magához hivatta” a MOL vezetőit, és kezdeményezte az alkalmazott árak döntési szintjének olyan új meghatározását, ahol az állam képviselője közvetlenül beleszólhat az árba. Hasonló árfolyamvesztést okoztak azok a felvetések, melyek a hatósági ár esetleges bevezetéséről, az emelkedő beszerzési árak késleltetett, míg az árcsökkentést okozó körülmények idő előtti bevezetéséről, vagy a társaságban meghatározó befolyást eredményező állami tulajdonszerzésről szóltak. Itt most nem kívánok szólni, a jogszabályokon alapuló gáz-árképzési szabályok alkalmazhatóságának késleltetéséről, ami egy önálló írás is lehetne, hasonló végkifejlettel.
Ha viszont kétségesek a MOL lépései, dilettánsak az állami elképzelések, miközben biztos, hogy nincs minden rendben az üzemanyag frontján, akkor hát mi a teendő? Azt gondolom, hogy a megoldások irányába csak akkor fogunk eljutni, ha a kialakult helyzetet sikerül megtisztítani annak hangulatkeltő és gyakran politikai elemeitől. Visszaemlékezve az egykor volt – ún. taxis – tüntetésre, tudom ez nem egy egyszerű feladat. Annak idején, a kormányzati oldalon akkor haragudtak meg rám igazán (ennél jobban semmi nem igazolta, hogy jó úton jártam), amikor az általánosító frázisok helyett, mint a Vállalkozók Országos Szövetségének vezetője, a tényadatokat vettük elő, és hoztuk nyilvánosságra. Az árképzés adatainak teljes (nem manipulált) bemutatása azonnal láthatóvá tette, hogy az olajárak drasztikus emelkedésével indokolt áremelésnek csak felét okozták az olajárak, míg a másik ötven százalék oka, az olajár emelkedését kihasználó költségvetési adóbevétel növekedése okozta. A tények ismerete határozta meg a megoldáshoz vezető utat. Amivel az üzemanyag beszerzése többe került, azt azoknak kellett továbbra is megfizetniük, akik felhasználták az üzemanyagot. A törvénnyel elfogadott költségvetésnek viszont meg kellett elégednie, a költségvetés elfogadásához tartozó tervezett adóbevételekkel.
Valós megoldási szándék esetén, vélhetőleg ez ma sem lenne másképpen! Tárgyilagos helyzetelemzésnél ma is bemutatható lenne, hogy hol lelhetőek fel a tartalékok, és hol van lehetőség jogszerű és elfogadtatható lépésekre. A jövedéki adó ma fix összegű, tehát nem ez az az adónem, ahol az esetleges adóbevételi többletre rátalálhatunk. Az ÁFA, a vámok és illetékek viszont a bekerülési költségre vetített százalékos mértékűek. Itt biztosan terven felüli az elvonás szintje. Esetenként ez még halmozott is, hiszen a magasabb bekerülési árat tervezett fölötti szinten megemelő vám és illeték után, az ÁFA, a magasabb vám- és illetéktartalmat is tovább növeli. Biztos, hogy a költségvetés lehetőségeinek oldaláról finomítani kell ezt a képet azzal, hogy az egységnyi üzemanyaghoz tartozó magasabb adóbevételi többletet, az összes adóbevétel tömegét tekintve csökkenti-e, és ha igen, akkor mennyivel a tervekben szereplő fogyasztás visszaesése. Ez azonban csupán matematika, ahol minden adat ismert. Így valós szándék esetében, az általánosító mondatok helyett, az összegző számok is bemutathatóak lennének. Így láthatóvá válna, hogy a teljes adatsor birtokában van-e lényegi tartalék az adóbevételi többletben. E számításoknál viszont kerülni kellene minden olyan megközelítést, amely célzatosan félrevezető, és más érdekeket próbál meg kiszolgálni. Rossz volt hallgatni azt a pénzügyminisztériumi kijelentést, hogy az ÁFA bevétel az üzemanyagnál most valóban több, de az emberek vásárlóereje egy adott összeg, így abban az esetben, ha többet fordítanak üzemanyagra, akkor más termékcsoportra majd nem költenek, és ott azonos nagyságú ÁFA elmaradás lesz. Ez az érv első hallásra jól hangzik (mint minden demagógia), de egy egyetemi vizsgán a biztos bukást eredményezné a felvetője számára. Üzemanyagot azért – Magyarországon – nem csak a magyar állampolgárok vásárolnak?! Az autósok által nem várt kiadási többletet, nem csupán más termék megvásárlásának elhagyásával lehet ellensúlyozni, hanem a megtakarítások, befektetések visszafogásával, az eladósodottság növelésével, esetleg a tervezett külföldi szabadság kihagyásával stb. Ezek pedig nem okoznak ÁFA kiesést! Természetesen itt is adott – leginkább a nyilatkozó Pénzügyminisztériumban – annak tényleges bemutatási lehetősége, hogy miként alakultak az egyes termékcsoportok ÁFA bevételei. Az összes ÁFA bevétel tényleg a tervezett szinten maradt-e, az üzemanyag területén keletkezett többlet ellenére, vagy mégis többlet keletkezett.
Persze egy ilyen elemzésnél a MOL háza táján is lehetne keresgélni! A MOL jogszabályi keretek közötti árképzése is feltárhat tartalékot abban az esetben, ha a MOL árrés-szabályozása is részben vagy egészében százalékos, ahol többlet nyereséget okozott, ha drágábban kellett vásárolnia, mert így magasabb vetítési alapja keletkezett.
Fontos azonban, hogy az állam és vélhetőleg a MOL is, törvényi keretek között jut ma a tervezetnél nagyobb bevételhez egy olyan területen, amelynek az állampolgárok ma vesztesei. Ezért az állam nem „kötelezhető” az adóelvonás újraszabályozására. A nyilvánosság azonban – demokratikus keretek között – teheti érdekeltté ebben, mert aligha vet a politikára jó fényt, ha a tőlünk független olajár-növekedés, és a kedvezőtlen dollár/forint árfolyamváltozások okán keletkezett állampolgári veszteségeket az érintetteknél az állam – saját forrásainak gazdagításával – tovább erősíti. Ugyanezen logika utján, a MOL-t mint egy gazdasági társaságot jogszerűen csak a nyilvánosság késztetheti arra, hogy az üzemanyag felhasználók nehéz helyzetéből nem akarjon profittöbbletre szert tenni. Ez egy járható út, míg az állami fenyegetés nem is az, és egyben törvénytelen is!
Messzebb mutat, de a végleges megoldáshoz biztosan kikerülhetetlen lesz egy olyan összehasonlító elemzés is, amely az üzemanyag árának összetételét, nemzetközi összehasonlításban végzi majd el, és így tárja fel az esetlegesen szükséges jogszabályi változtatások kereteit. Egy ilyen összehasonlító elemzéssel feltárható, hogy a feszültségeket okozó magyar üzemanyagárban a forgalmazó árrése alacsonyabb-, magasabb- vagy megközelítően azonos a versenytársakéval. Ha alacsonyabb, akkor biztosan nem az a járható út, ha különböző eszközökkel a forgalmazó társaság árrés-bevételének terhére várjuk el a kívánatos árcsökkentést, mert ezzel már rövid távon is versenyképtelenné tesszük, elvonjuk a társaság fejlesztéséhez nélkülözhetetlen forrásait. Ha viszont lényegesen magasabb a jogszabályi keretek között alkalmazható árrése, akkor ez egy lehetséges „támadási” irány. Ugyanez az elemzés elvégezhető a társaság beszerzéseire, ahol képet kaphatunk arról, hogy nem vásárol-e túl drágán alapanyagot, vagy éppen ellenkezőleg, a vállalat extra nyereségessége éppen kiváló beszerzési politikájának eredménye. Ez esetben a nyereségesség többletét nála kell hagyni, az átlagon felüli fejlődését segítve ezzel. Nem lehet viszont attól sem eltekinteni, hogy az áron belüli állami elvonások arányát és mértékét is áttekintsük. Itt is más a teendő, ha az állam már eddig is önmérsékletet tanúsítva, jóval az átlag alatti elvonással élt, mert akkor biztosan nem az adócsökkentés a kívánatos út. Fordított esetben viszont nem csak jogszerűtlen, de erkölcstelen is másokat hibáztatni, másokkal szemben ún. „erő politikát” alkalmazni!
Az út ugyan hosszú, de végig lehetne rajta menni … !
Göncz Árpád ex és Mádl Ferenc újonnan megválasztott köztársasági elnök a Parlamentben, Mádl professzor megválasztását követő percekben.
Nem kevés izgalom után, a parlamentben ma 243 képviselő igenlő szavazata mellett Dr. Mádl Ferenc akadémikust választották meg a magyar köztársaság második elnökének! A szükséges döntést végül is csak a választás harmadik fordulója hozta meg. A 243 igen szavazat jelentős támogatottságot jelent, hiszen csak 15 szavazattal kevesebb mint amire az összes képviselő kétharmados támogatottsághoz szükség van.
Fellélegezhet tehát a magyar politikai közélet éppen úgy, mint a magyar társadalom többsége. Sokak számára „rémálomszerű lidércnyomást” jelentett annak lehetősége, hogy a koalíciós szerződés eredményeként Torgyán József lesz augusztus harmadikától az új köztársasági elnök. Szinte hallani lehetett a „kövek zuhanását”, amikor egy újabb kormányzati paktum eredményeképpen a „kisgazda jelölt” Dr. Mádl Ferenc lett. A polgári jobboldallal nyíltan szimpatizáló, de mind itthon, mind külföldön elfogadtatható nemzetközi jogászprofesszor személye általában is számíthatott volna – főként a közvélemény oldaláról – a jobboldali érzelműeknél szélesebb körű támogatottságra. Ezt a támogatottsági többletett azonban megsokszorozta, hogy jelölésére Torgyán József helyett került sor.
Ezt igazolták vissza az elmúlt napok országos közvélemény-kutatási eredményei is, amelyek a lakosság körében ugyan viszonylag alacsony ismertséget, de igen meggyőző támogatottságot jeleztek Dr. Mádl Ferenc mellett. Éppen ezért nehezen volt érthető tegnap és ma, a választás első valamint második fordulóinak az a nem várt közjátéka, amikor hét szavazat hiányzása mellett, a jelölt mégsem kapta meg a szükséges kétharmados támogatottságot megválasztásához.
Mivel a szavazás titkos volt, ezért soha nem lesz biztosan megmondható, hogy pontosan mi is történt. Az MSZP, a Kisgazdapártra és a FIDESZ-re mutat, kijelentve, hogy az MSZP képviselői döntő többségükben támogatták a jelöltet. A kormánypártok pedig az MSZP képviselőit hibáztatják, hogy nem képesek pártpolitikai céljaikon felülemelkedni, és a kisgazdák „példamutató” önmérséklete mellett sem térnek el a konfrontáló magatartásuktól.
Néhány dolog azért tudható. A százöt „nem” szavazatból a MIÉP csupán tizenhármat tudhat magáénak, hiszen ők már a szavazás előtt is kijelentették, hogy nem fogják támogatni a jelöltet. Az is állítható, hogy nincs olyan ok Mádl Ferenc esetében, amiért a máskor oly lojális képviselőknél, most minden frakcióban számolni kellene tíz-húsz képviselővel, akik „lelkiismereti okokból” figyelmen kívül hagyták frakciójuk döntését, ajánlását. Így a nem várt véletlenek együttes hatása gyakorlatilag kizárható. Az MDF, a Kisgazdapárt és az SZDSZ frakciójának nagysága (itt kicsisége) miatt viszont az is kizárható, hogy e pártfrakciók valamelyikének „titkos akciója” eredményezett volna több mint kilencven „nem” szavazatot. A matematika és a valószínűség számítás nehezem figyelmen kívül hagyható szabályai (törvényei) miatt én azt ki merem állítani, hogy e „nem” szavazatok alapja olyan tudatos döntés volt, melyet vagy az MSZP, vagy a FIDESZ köreiben döntöttek el.
Azt viszont én nem tudom eldönteni, hogy a két lehetséges párt közül hol született meg a döntés. Okot mindkét esetben lehet találni. Számos „befolyásos” MSZP-s politikus nyíltan jelezte, hogy nem ért egyet pártjának azon döntésével, hogy nem állított „saját” jelöltet a választáson. Ebből azonban az nem következik, és az érintettek olyan kijelentéssel nem is éltek, hogy saját jelölt hiányában ellenvéleményüket, a „nem” szavazattal kívánják kifejezni. A közvélemény-kutatási adatok ismeretében pedig az MSZP megítélése számára kifejezetten káros, hogy a lakosság többsége által támogatott jelöltet, a megválasztásának körülményeivel, a támogatottságának megkérdőjelezésével, itthon és külföldön „megszégyenítsék”. Az MSZP tehát támogatottságának csökkenésére számíthatott, ha a választási botrány felelősévé válik a választópolgárok szemében. Ez azonban mégsem kizáró ok, hiszen az MSZP-n belüli frakciózások már számos esetben okoztak jelentős veszteséget a baloldali pártnak. Így csupán az az érvelés, hogy számukra egy ilyen fellépés hátrányos lenne, még közel sem zárja ki, hogy az akció az MSZP köreiből szerveződött, illetve, hogy e hátrányt előzetesen biztosan felismerték volna.
Ugyanez a levezetés viszont, megfelelő magyarázó ok lehet a FIDESZ esetében. Morálisan ugyanis elvethető, de politikailag magyarázható lenne, ha a kormánypárt felismerte, hogy egy sikertelen választási forduló támogatottsági veszteséget jelenthet annak a pártnak, akit a társadalom „vétkesnek” ítél majd meg a botrányért, függetlenül attól, hogy ténylegesen ki okozta azt. A FIDESZ pedig mondhatja, hogy ő nyilvánvalóan támogatta saját jelöltjét, így a mindenki számára valószínűsíthető vétkes nem lehet más, mint az MSZP. Ezt a levezetést is lehet azonban cáfolni. Egyrészt nagyon kockázatos a lebukás veszélye, mert igen sok – később esetleg a pártból távozó – képviselőt kell hozzá „beavatni”. Ellene szól, hogy igen kevés szavazaton múlt Mádl Ferenc megválasztása, így egy „titkos” FIDESZ akciónak jóval nagyobb rátartással kellett volna számolnia. A FIDESZ számára ugyan kívánatos az MSZP lejáratása, és ehhez az eszközökben sem túlzottan válogatós a kormánypárt, de a fenti tudatosság, és átgondoltság eddig nem volt rá igazán jellemző.
Magam részéről örülök, hogy egy időre lezárult belpolitikai életünk e kérdése. Dr. Mádl Ferencnek elődjével összevethető hazai támogatottságot és nemzetközi elismertséget kívánok, valamennyiünk érdekében.
Katona Kálmán – Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi miniszter (MDF) – jogi szakokleveles mérnök, szakterülete a hírközlés, korábban a Hírközlési Főfelügyelet elnökhelyettese volt.
Néhány hónappal ezelőtt, a sorozatosan előforduló gennyes agyhártyagyulladásos megbetegedésekről írt cikkemnek azt a címet kellett adnom, hogy „Járványügyből elégtelen!” . Akkoriban, a járvány elterjedéséhez szinte minden szereplő oly módon járult hozzá, hogy méltán kiérdemelték az elégtelen osztályzatot. A járványügyes, aki az egyazon laktanyában néhány nap alatt előforduló megbetegedések tudatában kijelentette, hogy a hely azonossága, csak véletlenszerű, a megbetegedések egymással nincsenek kapcsolatban. A laktanyaparancsnok, aki a járvány hivatalos elismerését követően úgy gondolta, hogy csak a sorkatonák lehetnek a vírushordozók, így „parancsot teljesítve” a sorkatonák számára laktanyazárlatot rendelt el, de a tisztek szabadon járhattak haza családjaikhoz. Bátran kijárt az elégtelen azoknak is, akik a hatóságok döntésképtelenségét „kihasználva” éltek a lehetőséggel, és a fertőzött laktanyákból hazavitték a halálos kort gyermekeiknek, rokonaiknak, szeretteiknek. Akkoriban – és ez manapság nem mindennapos dolog – talán csak a média szereplői kaphattak jó osztályzatot, akik már a harmadik megbetegedés után naponta ostorozták azokat a bürokratákat, akik a már nyilvánvaló veszély idején sem hozták meg a szükséges döntéseiket. Igaz, még ma is mindannyian a helyükön vannak, és mi csak reménykedhetünk, hogy nem történik semmi olyan, amikor a baj elhárítása ezen embereken múlhatna.
Április első hetében az országnak egy új, igaz más, de nem kevésbé nagy veszéllyel kellett szembenéznie. Az előzetes adatok alapján kiszámíthatóvá vált, hogy az elkövetkező hetekben, a Tisza és mellékfolyóin olyan árhullám fog levonulni, amelyre még soha nem volt példa. Várható, hogy a folyó valamennyi szakaszán akár 50-100 cm-rel is meghaladja majd a víz szintje, a valaha mért legmagasabb vízállást.
Bár sokan reménykedtek abban, hogy valamely „isteni szerencse” következtében ez még sem fog bekövetkezni, a fizikai törvények most sem hazudtolták meg önmagukat, és a vártaknak megfelelően özönlött a tengernyi víz. Szerencsére most mindazok, akiknek dönteniük, tenniük kellett, késlekedés nélkül meg is tették azt. A kormány kihirdette a vészhelyzetet, amit a Parlament – és ez is megbecsülendő – vita nélkül jóváhagyott, illetve meghosszabbított. Katona Kálmán személyében az egyik legnyugodtabb és legfelkészültebb minisztert nevezték ki kormánybiztossá. Gyárak, üzemek álltak át napokon belül olyan termékek előállítására (pl. műanyagzsákok, gáterősítő vasszerkezetek stb.), amelyek nélkül az eredményes védekezés elképzelhetetlen lett volna. A minisztériumok napokon belül, és hallható vita nélkül mondtak le költségvetésük több mint kettő százalékáról, amit a Pénzügyminisztérium azonnal elkülönített, és a védekezés finanszírozásához rendelkezésre bocsátott. A csökkenő létszámú honvédség a korábbi években megszokottnál két-háromszor több katonával mindig ott segített a védelmi munkákban, ahol éppen az áradás maximumával kellett számolni.
A helyi lakosság tudomásul vette a kitelepítési határozatokat, de az értékek lehetőség szerint védett helyre történő elhelyezése után önmagában úgy döntött, hogy felveszik a versenyt a természeti erőkkel, és a közös akarat győzedelmeskedni fog. A védekezés során érezhetően háttérbe szorultak, a térséget egyébként oly sokszor jellemző etnikai viták. Az igazságszolgáltatás példás gyorsasággal, és kellő visszatartó hatású ítélkezéssel döntött a veszélyhelyzettel visszaélni akaró bűnelkövetőkkel szemben.
A média tájékoztatott, információkat továbbított, és nem keltett sem pánikot, sőt még a kritikai lehetőségeket sem kutatta oly nagyon, mint általában. Szinte azonnal megindultak a segélyakciók, melyek eredményessége azt mutatta, hogy a társadalom egésze érzékenyen és együtt érezve figyeli az eseményeket.
Egy hónapon át tartott az őrület. Közel tízmillió homokzsákot használtak fel a gátak szintjének megemeléséhez, és a gátak megerősítéséhez. A védekezés közvetlen költsége mára megközelítette a húszmilliárd forintot, és az ár teljes visszahúzódásáig biztosan el is éri majd ezt az összeget. Még megbecsülni sem lehet a védekezéshez kapcsolódó önkéntes munkaórák számát, értékét, a kérés nélkül és ingyenesen felajánlott, használt eszközök elhasználódását. Végül is a kitelepítési határozatban érintett mintegy harmincezer emberből „mindössze” kétezer személynek kellett – időlegesen és/vagy véglegesen – elhagynia korábbi lakhelyét. Ma sok büszke ember mondhatja el magáról, hogy az ő közreműködésével sikerült megfékezni az árt, sokak együttesen erősebbnek bizonyultak a természetnél. Nagyon rossz lett volna, ha ennyi erőfeszítés ellenére a gátak valahol megadták volna magukat a helyenként balatoni szélességűvé vált folyó millió köbméterekben számolható víznyomásának. A siker múlhatott akár a szerencsén, a véletlenen is, de most biztosan állítható, hogy a szerencse egyedül alul maradt volna.
Az elismerésre méltó tettekért a jeles osztályzat tehát most minden érintettnek kijár. A kormánynak éppen úgy, mint az ellenzéknek. A helyben lakóknak, és a távoli településekről pénzben-, technikában- és nem ritkán – a szabadság helyett – a védekezéshez nyújtott élőmunkában segítőknek. A kiskatonáknak, a vízügyeseknek, az árvízhez kapcsolódó járványveszéllyel szemben fellépőknek, a hazai és külföldi segélyszervezeteknek, a segítő cégeknek és magánszemélyeknek, a médiának stb.
A közvetlen veszélyen már túljutottunk. Az elkövetkező hónapok komoly lehetősége, hogy most nem a hibákból kell levonnunk tanulságokat, hanem a sikeres fellépésre jó érzéssel visszatekintve van mód a jövő érdekében áttekintenünk a történteket. A folyamatokat figyelve néhány aprónak tűnő dolgot ugyanis másképpen tettünk, mint korábban, és a megszokott negatív következmények elmaradtak. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül csak néhányat szeretnék megemlíteni.
A korábbiaktól eltérően nem a média találgatta, hanem a kormány jelentette ki még a legnagyobb erőpróbát megelőzően, hogy a védekezés során egyetlen kistelepülést sem fognak „beáldozni” annak érdekében, hogy valamely nagyváros kockázatát mérsékeljék. Ezzel az egy mondattal a védekezéshez megnyerték az ott élők mindegyikét, akiknek az ő községük, az ő életük, összes vagyonuk volt. Így már „csak” a természettel kellett harcolniuk, és nem kellett tartaniuk attól, hogy a fejük felett anonim bürokraták döntenek majd házukról, vagyonukról. Ezt követően már azzal a felelősséggel is tették a dolgukat a gátakon, hogy meg kell menteniük a nagyvárosokat is, mert azok sem válhatnak a víz martalékává azon az áron, hogy az ő községüket megvédték.
Közgazdászként még inkább meglepett, hogy szakítva az elmúlt húsz év gyakorlatával, a kormány „csak” arról döntött, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel minden minisztériumnak valamivel több mint két százalékkal csökkentenie kell az idei költségvetését. Azt azonban, hogy egy-egy minisztérium mely kiadásait tudja úgy csökkenteni, hogy az egész működése a legkevésbé sérüljön, most első alkalommal rábízták az érintettekre. A kormány most nem döntötte el, hogy létszámleépítéssel, a béremelések visszafogásával, a fejlesztések-, beruházások elhalasztásával és/vagy a dologi kiadások megvonásával kell a kívánt költségcsökkentést elérni. Így elmaradt a szakszervezetek tiltakozása éppen úgy, mint az egységes kormánydöntéssel érintettek közös fellépése. Mennyivel több szakember állt volna ki annak idején az ún. Bokros csomag szükségessége mellett, ha a Pénzügyminisztérium a gazdaság helyzetéből indokolható keretszámokat adta volna csak meg, és nem a pénzügyi tárca „szakértői” tudatták volna azt is, hogy mely fogászati ellátást kell a jövőben alapellátásnak tekinteni, vagy azt, hogy a betegszállítás problémáját úgy kell megoldani, hogy a betegnek száz forintot meg kell térítenie?! Érdekes módon a minisztériumokon belül két-három napon belül elkészültek a vállalt költségcsökkentési listák, és a Pénzügyminisztérium biztosítani tudta a védekezés pénzügyi hátterét.
A bajnak mindig vannak haszonlesői. Most is voltak, de csak elvétve. Nem jelentene-e „békeidőben” is sokat a jogbiztonságunknak, ha a mindennapjainkat oly nagyon megkeserítő sorozatos bűnelkövetéseknél visszatartó hatású, és egy-két héten belül megtartott rendőri, ügyészi és bírói eljárásra számíthatnánk. Nem volna olyan nehéz észlelni a hirdetési kampányokkal működő pénzügyi és gazdasági pilótajátékokat. Nem kellene megvárni, míg több tízezer károsult, és több milliárdos kár keletkezik. Nem olyan bonyolult feltárni, a hatóságokkal-, ügyvédekkel összejátszó lakásmaffiák ténykedéseit. Nem nehéz, de talán nem is kellene megkülönböztetni a gépjárművek jogosulatlan eltulajdonításait egymástól. A jogos tulajdonos (a sértett) számára ugyanis azonos az eredmény. Ellopták a tulajdonukat. A tolvaj oldaláról való szándék vizsgálata ugyanis csak a felelősség vállalása alóli menekvésben segíti a bűnelkövetőket. Hetek alatt felszámolható lenne azon brókercégek működése, akik a ügyfeleik pénzét használják saját üzleteikhez, az ügyfelek tudta nélkül. A gyors ítélkezés pedig biztosan visszatartó hatással bírna a bizalomra oly kényes pénzpiac visszaélőinél. Az e feladatot ellátó állami felügyelet felkészült fellépésével több tízezer meglopott befektető kárát lehetett volna elkerülni.
A média szereplői számára is érdekes tanulsággal szolgálhat, hogy a közös célokért fellépők sikereiért való aggódás, és a közös siker is lehet „sztártéma” heteken át. A média fogyasztóit nem csak az érdekli, ha átszakad a gát, ha ennek felelőseit lehet kutatgatni.
A sok elismerés mellett két kétségemet is ki kell adnom magamból. Rossz érzéssel figyelem ezekben a napokban, hogy a védekezés sikerében kiemelkedő szerepet vállaló Katona Kálmán miniszternek ma nem az elismerés jut ki, hanem a tárcájának szétdarabolását, esetleges lemondatását kell érdemtelenül feldolgoznia önmagában. Bár nem értek egyet a tervezett kormányzati változtatással, mégsem mélyedtem még el e témában annyira, hogy annak jó vagy rossz voltáról érdemben véleményt alkothassak. Erre a ma rendelkezésre álló információk sem adnak lehetőséget. Abban viszont biztos vagyok, hogy a döntés előkészítése hagy bírálni valót maga után, hiszen abba az érintett minisztert és munkatársait már tudjuk, hogy nem vonták be (ők éppen a katasztrófa elhárításán dolgoztak). Azt is állítom, hogy egy – általunk még nem ismert -, de helyes kormányzati struktúraváltás esetén sem vall politikai empátiára, hogy a változásról most, a tárca elismerésének, teljesítményének dicsérete idején jelentették be. Aligha lehet e kormányzati lépést halaszthatatlannak minősíteni.
Kicsit zavarnak továbbá, az árvízvédelem jövőjével kapcsolatos „szakmai” jellegű viták. E körben ismét hallatják hangjukat mindazok, akik mesterei a döntések elkerülésének, és akik – mindannyiunk szerencséjére – a baj idején visszahúzódtak. Jelszavuk, „ha nem tesznek semmit, akkor azt el sem ronthatják igazán”. A „22-es csapdájaként” minősített kérdés, hogy minél jobban gátak közé szorítják a Tiszát, annál magasabb gátakat kellene építeni annak érdekében, hogy az áradó folyó megsokszorozódó víztömege is az épített gátak között maradjon. A természet most segített a döntéshozóknak! Az ötszáz évenként valószínűsíthető ár elleni sikeres védekezés önmaga rajzolta meg a szükséges és egyben elégséges védvonalakat, és gátmagasságokat. Szakmai elv, hogy a végleges gátak magasságát úgy kell meghatározni, hogy azok magassága körülbelül egy méterrel haladja meg az adott helyen valaha mért legmagasabb vízszintet. A nyomvonalnak meg lehetőleg ott kell húzódnia, ahol a most levonuló víz megfékezésekor azt sikeresen kijelölték. Ha ennek valamely szakaszon komoly akadálya lenne, akkor amit az egyik oldalon elveszünk, azt a folyó túlpartján vissza kell adni. Kifejezetten jó és szükséges döntésnek tartom, hogy az így keletkező árteret – akár kisajátítással is -, de állami tulajdonba kell venni. Ezzel tartósan biztosítható, hogy az ártéren ne kerüljön sor további engedély nélküli építkezésre. Ott csakis az árterek jellegéhez igazodó földhasznosítást végezzenek. Nem lehet visszatérően a társadalom „megértésére” építeni azzal, hogy csupán külső szemlélőként figyeljük, amint a magántulajdonként ártérként – ennek megfelelő áron – megvásárolt területeken engedély nélkül lakások, gazdasági épületek ezrei épüljenek fel. A természeti katasztrófa idején pedig, az otthonukat-, vagyonukat vesztett emberek tízezreinél arról keljen dönteni, hogy az érintetteket – azok saját felelőssége miatt – a társadalom magára hagyja, vagy humánus okokból milliárdokat fordít a kárenyhítésükre. A magyar társadalom ma nem lehet olyan szegény, hogy a mégoly felelőtlen polgárainak sokaságát hagyja ellehetetlenült élethelyzetbe kerülni. Ugyanakkor nem is olyan gazdag, hogy visszatérően kerüljön ugyanabba a helyzetbe. A következő évek számítható kártérítéseinek milliárdjaiból inkább ma kell a végleges megoldást feltárni, és az ártereken lakó emberek otthonait a megépülő új gátak által védett új területeken kell felépíteni, és nem a jelenlegi helyen újjáépíteni.
A múltban és most sem tartom jó gondolatnak, hogy a kormány nyomást gyakorol a biztosító társaságokra, annak érdekében, hogy azok humánus okokból esetenként olyan személyeknek is adjanak kártérítést, akik korábban nem gondoltak önmaguk biztosítás kötésére. Az is elfogadhatatlan, hogy „rábeszélésre” a biztosítók állami kötvényeket jegyeznek le annak érdekében, hogy az állam könnyebben, és főként olcsóbban tudja megteremteni az árvízkárok pénzügyi fedezetét. Ez azon túlmenően, hogy az államhatalmi szervek nyomásgyakorlását a törvények kifejezetten tiltják, az így kötött szerződések semmisségét a jog kimondja, ésszerűtlen és káros hatású is egyben. Ésszerűtlen, mert ez az eljárás mindazokban, akik biztosítási szerződés nélkül kapnak kártérítést, azt a hamis képzetet kelti, hogy helyesen döntöttek, amikor nem fordítottak pénzt a biztosításra. Megfordítva is igaz, mindazok akik éveken át fizették a biztosítás esetenként nem is kevés költségét, most nem a döntésük helyességének visszaigazolását látják, hanem annak felesleges voltát tapasztalják. Szakszerűtlen is, mert pont abban az időben „készteti” az állam a biztosítókat rendkívüli kiadások vállalására, amikor a természeti katasztrófa miatt a biztosítottak felé amúgy is megsokszorozódó kiadással, azaz eredményromlással kell számolniuk. Ez pedig a biztosítási ágazat fejlődését veszélyezteti. Visszatérő volta esetén pedig, a biztosítók a biztosítási díjba is beépítik e várható – és biztosítással le nem fedett – kiadásokat. Szakmailag éppen a dolgok fordítottja lenne igazolható, azaz a rendkívüli károk idején a biztosítótársaságok adókötelezettségének enyhítése, állami befizetéseik halasztásának engedélyezése. Mivel a biztosítók sem mindig angyalok, ezért annak indokoltágát viszont nem bírálnám, hogy fokozott ellenőrzéssel, és jogviták esetén gyorsított eljárással figyeljen oda az állam arra, hogy sem jogellenes szerződésértelmezéssel, sem életszerűtlen, de megtévesztő szerződéses előírásokkal ne tudják megtagadni kármegtérítési kötelezettségüket a biztosítók ott, ahol a jogilag esetleg kevésbé felkészült biztosítottat próbálják meg megkárosítani.
Emberfeletti erővel építik a gátat a Tisza mentén. A tiszai áradás még soha nem emelte meg ilyen mértékben a folyó szintjét. A védekezésben hetek óta résztvevők kitartása példaértékű! – MTI foto
A védekezés fantasztikus energiát követelt meg mindenkitől. Én mégis úgy vélem, hogy most csak egy rövidke pihenőre, lélegzetvételre van lehetőség. Ki kell használni azt a közhangulatot, hogy élénken van jelen mindannyiunkban az, hogy a természet mire képes. Ezért most kell nekilátni a jövő érdekében meghozandó döntések előterjesztéséhez. Most még mindezek könnyebben kapnak kormányzati, parlamenti támogatottságot. Ma még kisebb és halkabb a bürokrácia érvelése. Ma könnyebb az ártereken élőket meggyőzni arról, hogy el kell költözniük. Az elmúlt hetek képeire visszaemlékezve, ma kisebb ellenállás várható az árterek kisajátításánál, miközben a várható kisajátításhoz kapcsolódó spekuláció és korrupció sem tudott még igazán megerősödni. Lépni kell tehát és most! …
Történészeink évtizedes vitája, hogy a XIX. század magyarságának két kiválósága közül ki volt a nagyobb? Gróf Széchenyi István vagy Kossuth Lajos? Édesapámtól tanultam gyermekkoromban, hogy egy ilyen összevetés eredménye csak hibás következtetés lehet, mivel az összehasonlítás végeztével egyikük biztosan alulmarad, vesztessé válik. Ez pedig rendkívül igazságtalan, hiszen büszkén lehetne, kellene vallanunk, hogy ebben az időben Magyarország két olyan férfiút is magáénak tudhatott, akiknek neve beíródott a magyar, az európai és a világtörténelembe is. A magyar főnemes, gróf Széchenyi István, utazásai során megismerte és megértette a fejlett polgári államok működését. Példaértékű önzetlensége, tenni akarása, melyet a valódi tettek követtek, valóban üzenetértékkel bírt évszázadokon át, és bír még ma is. Fontos azonban, hogy értsük gondolatait, tanuljunk belőle, de semmiképpen ne adjunk neki olyan tartalmat, ami nem jellemezte az egyik legnagyobb magyart.
Széchenyi ismerte a múltunkat, de élete, tettei éppen azt bizonyították, hogy országépítő gondolataival előre tekintett, a jövőért kívánt tenni. Bár főnemesi származása megengedte volna a nemesség múltjának dicsősségén ábrándozni, ő mégis a polgári értékek megismertetésének érdekében fejtette ki elképzeléseit írásaiban (Hitel, Világ, Stadium). A nemesi életmódtól általában idegen építeni akarásának eredménye a Tudományos Akadémia, a dunai gőzhajózás, az óbudai hajógyár, a lánchíd építése, a Duna szabályozása, a Tisza árvízvédelme stb. Széchenyi a magyar főnemesek vezetésével képzelte el, hogy az ország egy békés átmenettel veszi majd át a fejlődéshez nélkülözhetetlen polgári értékeket. Képzeletében az új gondolkodású nemességben látta a majdani magyar polgárság első kiválóságait. Széchenyi is érezte az ellentmondást az ősi nemesi és az újszerű polgári értékek között, de a békés átmenetet, a hatalom folytatólagosságát csak úgy tudta elképzelni, ha a nemesség gondolkodásmódja változik meg gyökeresen. Éppen ennek a kérdésnek a megítélése fordította szembe Kossuth Lajossal, akinek nézeteit forradalmi izgatásnak tartotta.
Én ma nem tudom megmondani, hogy a mai polgári demokráciák hová fejlődnek majd az elkövetkező évszázadokban. Széchenyi gondolataival élve azonban biztos vagyok abban, hogy a jövőnket építő gondolatainkat nem az elmúlt évszázadból kell merítenünk.
Széchenyi életének valódi üzenete, hogy a jövőnk érdekében építkeznünk és tennünk kell! Ezért magam is vallom, hogy a fejlett világhoz tartozásunk elengedhetetlen feltétele a növekedésen, az építkezésen, a sikerorientáltságon alapuló tetteinknek. Évtizedeken át bíráltam politikusaink kishitűségét, a nyíltan meghirdetett restriktív gazdaságpolitikánkat. Hiszem, hogy szükségünk lett volna 1996-ban a világkiállításra. Értetlenül figyeltem, hogy évtizedekig nem tudtuk megépíteni a kultúra képviselői által oly nagyon várt Nemzeti Színházunkat. A nyugdíjak teljes elértéktelenedése az egyik legfontosabb vásárlóerőtől fosztotta meg a gazdasági szereplőket, miközben az állam mint megrendelő is radikálisan csökkentette beruházásait. E kormány kudarcaként éltem meg a színház építésének leállítását, majd a metróépítéstől való visszalépést. Ma viszont örülök annak, hogy a kormány gazdasági elképzeléseiben váltásra került sor. A jugoszláv háború, az elmúlt két év rekordokat döntögető belvíz és árvízkárai ellenére, vagy talán éppen ennek okán kellett felismerni, hogy e kiadásokat önmagunk csak akkor tudjuk felvállalni, ha közben egy erősödő gazdaság megteremti ennek forrásait. Ezért minden hibája ellenére jó érzéssel fogadtam az új lakásfinanszírozási döntéseket, a meghirdetett autópálya építésről szóló döntést, vagy a jövő év elejétől várt új felfogású minimálbéreket. A gazdaságnak ugyanis piacra is szüksége van. A valós gazdasági növekedés nem lehet öncélú. Nem épülhet olyan lakás, melyekkel szemben nem áll majd fizetőképes kereslet.
Fontos azonban, hogy e jó alapgondolatok valóban a társadalom fejlődésének célkitűzésében, kiemelkedő szakmai felkészültség alapján, és a társadalmi környezetbe illesztve, nem attól elhidegülve legyenek meghirdetve, kerüljenek megvalósításra. Fontos, hogy egy nagyléptékűnek beharangozott, új lakásfinanszírozási rendszert követően valóban a vártakkal összhangban váljék hozzáférhetővé annak pénzügyi kerete, ezáltal valóban megalapozva a hírre megpezsdülő építőipari vállalkozások fejlődését. Nehezen lehetne túlértékelni azt a veszélyt, károkozást, amit egy felfokozott várakozást követő kiábrándultság tud(na) okozni, ha a meghirdetett és támogatottságot keltő program csak „politikai hírverésnek” bizonyulna. Nem az az igazán nagy baj, ha az előzetesen vártaknál kevesebben felelnek meg, az elvárt feltételeknek. Fontos azonban a gyors reagálás, a lehetőségek körének bővítése mindaddig, amíg a programtól elvárt építkezési hajlam, lehetőség bővülése el nem éri a tervezettet.
Én nagyon sokat várok az autópályák építésének gazdaságbővülő hatásától, az ország számos régiójának általános felértékelődésétől. Ezt a programot is meg kell azonban szabadítani annak korrupció gyanús meghirdetési elemeitől, a program kormányfüggő kisajátításától stb. Érzékeltetni kell az emberekkel, hogy az autópályát mi építhetjük föl a mi pénzünkből, és mi fogjuk használni, érzékelni annak számos előnyét. A ma érzete inkább azt sugallja, hogy az autópályát a kormány építi meg a mi pénzünkből, és elsősorban a kormányhoz közelálló gazdasági szereplők hasznára. Az autópálya építést bejelentő kormánydöntést követően csak nézni kellett a tőzsdén jelenlévő építőipari cégek szárnyalását, papírjaik értékének néhány napon belüli közel megduplázódását. A megindokolhatatlan kormányzati kommunikációt követően – anélkül, hogy kétségessé tették volna a program megvalósítását – a tőzsde objektív értékítélete mintegy harminc százalékkal visszavette az érintett ágazat jövedelmezőségének megítélését.
Én sokat várok a magyar bérrendszer egészére kihatással bíró új minimálbér meghatározástól, ami mintegy harmadával növeli meg a kötelező minimálbér szintjét. Ennek szükségességéről több mint tíz éven keresztül – talán furcsa módon, de egy munkaadói szervezet elnökeként – győzködtem az aktuális kormányokat. Természetes követelmény a gazdasági teljesítmények eladhatósága, azaz a végső célként, a létrehozott produktumok értékesíthetősége fizetőképességgel bíró vásárlói kör felé. Fontos, hogy a minimálbér drasztikus törvényi emelésével egy időben kerüljenek bevezetésre, a minimálbérhez kötött adó- és társadalombiztosítási elvonások azonos arányú csökkentése. E nélkül ugyanis nem a bérarányok ésszerűsítésének pozitív hatása dominálna, hanem az elvonások növeléséből fakadó gazdasági tevékenység szűkítését eredményező hatást váltana ki a program.
A Gazdasági Minisztérium által meghirdetett program terve az alábbi fő összetevőkre épül
2001-2002-ben (Mrd Ft)
Autópálya-fejlesztési program – 120 (Mrd Ft) Innovációs program – 45 (Mrd Ft) Lakásprogram – 200 (Mrd Ft) Turizmusfejlesztési program – 16 (Mrd Ft) Beszállítói program – 18 (Mrd Ft) Kis- és középvállalkozás fejlesztési program- 25 (Mrd Ft) Regionális gazdaságépítési program – 10 (Mrd Ft)
Összesen a programra fordított összeg: – 434 (Mrd Ft)
Az eddig leírtakból is kitűnhet, hogy a program fő elemeivel egyetértek. A program tervében megfogalmazott, és az autópályák építésétől várt „hozamokat” még jelentősen alulértékeltnek is tartom, sőt számos várható hozadékát a terv meg sem említi. Arányaiban tévesnek, rendkívül alacsonynak érzem a turizmus és a regionális gazdaságfejlesztésben fejlesztésében rejlő lehetőségek megítélését, míg főként csak „szólam” szerűnek érzem a kis- és középvállalkozásokról felvetett gondolatokat.
Az idegenforgalomban, turizmusban meglévő, és már egy-két év távlatában megtérülő fejlesztési lehetőségek, a legtöbb szakember egybehangzó véleménye szerint képes akár ugyanezen időszak alatt megduplázni is saját bevételét.
Hiányérzetem van a programon belül, az oktatás gazdaságélénkítő hatásának felismerése és szükségessége tekintetében is. Az elmúlt néhány évtized felzárkózást, gazdasági kiemelkedést felmutató, a „gazdasági csodát” magukénak tudható országok (Hollandia, Finnország, Chile, Szingapúr, Kanada stb) mindegyikére jellemző volt, hogy felzárkózásukat egy meghirdetett, majd következetesen végrehajtott gazdasági programra építették. Mindegyik esetén igaz volt, hogy a programban megjelölték azt a 5-6 területet, ahová erőforrásaikat koncentrálni fogják, ahol a versenyképességüknek az innovációban, a támogatási forrásoknál, de még az adórendszeren belül is elsőbbséget fognak adni. Felismerték, hogy egyszerre nem lehet minden területen az elmaradást ledolgozni, sőt az élvonalba kerülni. Az egyes országok más-más területet jelöltek ki önmaguk hagyományait és adottságait ismerve. Finnország például a faipar, az üvegipar és az ipari design, környezetvédelmi technológiák és berendezések területére koncentrált. Érdekessége e programoknak, hogy mindössze egyetlen olyan terület volt, amely minden sikeres gazdasági váltást végrehajtó ország programjában szerepelt, és ez az oktatásra fordított kiemelt források felhasználása. Azaz ezen országok mindegyike éveken át, a saját gazdasági erejéből levezethető arány másfél-kétszeresét fordította a fordulat éveiben oktatásra.
A leírtak alapján is jó, sőt nélkülözhetetlen gondlatnak tartom, ha a kormány tetteit, céljait egy olyan programba foglalja össze, melyet akár némi büszkeséggel is emlegethet, ahol a célok ösztönözhetnek mindannyiunkat annak elérésében.
Miért van akkor – oly sokakkal együtt – rossz érzésem, ha a kormány beszédeiben saját programját Széchenyi nevével, „Széchenyi terv”-ként jellemzi? Talán csak azért, mert e program meghirdetésekor sem sikerült igazán annak társadalmi kommunikálása. Azért, mert Széchenyi azon magyar történelmi személységek közé tartozik, akik a társadalom egészének tiszteletét, megbecsülését tudhatják magukénak. A mai magyar politikai közéletből azonban – és az adott megítélés szempontjából mindegy, hogy kinek a hibájából, de – kifejezetten hiányzik a közmegegyezés, miközben naponta lehetünk tanúi az egyes értékek kisajátítási szándékának. Ezért az ellenzékkel való bárminemű közösséget tagadó kormány, illetve annak programjához bizony nem igazán akarja az ellenzék átengedni a társadalmi konszenzust kereső Széchenyi nevet. Talán azért is, mert Széchenyi nem önön maga hasonlította magát a múlt nagy magyarjaihoz, Géza fejedelemhez, István királyhoz, vagy Mátyás királyunkhoz, hanem az utókor sorolta be őt és tetteit a legkiválóbb magyarok körébe. Talán azért, mert történelmi személységeinkről inkább iskolát, színházat, múzeumot, könyvtárat, esetleg helységneveket szokás elnevezni. Ugye furcsán hangzana, ha például István királyunkról elnevezett űrkutatási programról hallanánk?
Nem szeretnék helyettesíteni egy valódi marketing szakembert, de a jövőképünkhöz, fejlődésünkhöz az is hozzátartozik, hogy a politikusok a politikai döntéseket hozzák meg, a gazdasági szakemberek ennek keretében alakítják a gazdaság feltételrendszerét, és a programok meghirdetését, beleértve annak elnevezését is, erre hivatott szakemberekre kell bízni. Valószínűleg egy a jövőt építő gazdasági programhoz jobban illene a „Harmadik évezred Magyarországa”, vagy a „Híd a harmadik évezredbe”, a „Magyarország Európa fejlődéséért”, „Egy új Magyarországgal Európába” stb elnevezések.
Biztosan állíthatom, hogy nagyon boldog lennék (leszek), ha néhány évtized múlva unokáimnak elmondhatnám, hogy a rendszerváltást követő évek olyan kiváló magyar személységeket adtak az országnak, a kontinensünknek mint a XIX. században élt Széchenyi, vagy Kossuth. Szeretném azonban, ha majd akkor, és én vagy sokak nevezzük el a ma személységeit a XX. század Széchenyijének!
Beosztott munkatársaik előtt bilincselték meg, majd vezették el a Suzuki Magyarország három vezetőjét. A hírt, amelyre valamennyi magyar média többszörösen visszatért, napokon keresztül keltett rossz érzést bennem, és látható érthetetlenséget a környezetemben. Azt, hogy a feljelentés formájában, a rendőri fellépésben valami nincs rendben szinte mindenki érzi, érezte. Ez kiérződött még a média híradások bemondóinak kétkedő arcán, és mondataiban is.
Több korábbi írásomban is foglalkoztam már azzal a meggyőződésemmel, hogy valami nincs rendben a gazdasági ügyekben eljáró rendőri, ügyészi jogfelfogással, gondolkodásmóddal, talán a képzettséggel, gyakorlattal, esetleg a vonatkozó jogszabályokkal!
Az adott ügy kapcsán semmilyen információm nincs arról, hogy az érintetteket pontosan mivel vádolják, s így arról sem, hogy vétettek-e szabálytalanságokat a Suzukinál. Mégsem hiszem, hogy sokan tartanának „hazárdjátékosnak”, ha fogadást kötnék ma arra, hogy büntetőjogi értelemben soha nem fogják elmarasztalni a három igazgatót. Nem, mert egyszerűen életszerűtlen és ezért valószínűtlen is, hogy a havi többmilliós jövedelemmel rendelkező vezetők – éveken keresztül – szándékos bűncselekmény sorozatot követnének el bűnszövetségben úgy, hogy annak „eredménye” eddig személyenként hétmillió forint lenne. Arra, hogy egy esetleges adóhatósági vizsgálat az adózási-, számviteli előírások mindegyikében hibátlannak minősíti-e a Suzuki számviteli rendjét már nem kötnék fogadást, sőt az a valószínű, hogy egy átfogó vizsgálat találna olyan területeket, ahol eltér a vállalat és az adóhatóság jogértelmezése. …. Ez azonban nem bűncselekmény!
Sem a büntetőeljárás-, sem a jogalkalmazás tekintetében, sem a bűnelkövetők személyét illetően jogállamban nem illik különbséget tenni a szerint, hogy ki vagy kik az érintettek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jogalkalmazáskor, a nyomozás során nincs az eljáró hatóságnak mérlegelési joga az eljárás mikéntjére tekintettel. Ez a jog azonban nem csupán lehetőség, hanem a törvények által többnyire meg is fogalmazott kötelezettség. A kényszerintézkedések során például, annak alkalmazási feltételeinek fennállta esetén is törvényi kötelezettség, hogy az érintettek emberi méltóságához fűzött jogaira tekintettel kell lenni, és a kényszerítést csak a szükséges szintig lehet alkalmazni. Gyakori válasz a kritizált hatóságok részéről, hogy a törvény számukra biztosítja a mérlegelési lehetőséget, és az adott esetet ők így ítélték meg helyesnek, tehát az eljárás törvényes volt. A megszólalásokból azonban kitűnik, hogy nem értik és nem is ismerik a mérlegelési joguk törvényi korlátozását, azaz azt, hogy ez a jog nem korlátlan, és nem kritika nélküli. A mérlegeléssel hozott döntést éppen úgy meg kell indokolniuk, mint minden más eljárásukat. Ebből következően, ha az indokok nem megfelelőek, akkor a döntésük hibás volt, és annak jogi következményeiért vállalniuk kell a felelősséget. Itt van, és főként lesz majd jelentősége annak, hogy egy esetleges vádemelést követő, és már most is „borítékolható” felmentő ítélet után, választ kell majd adni az eljáró hatóságoknak döntéseik indokoltságáról. Választ adni arra, hogy valóban félni kellett-e, a vélt elkövetési összeg ismeretében attól, hogy az érintettek elszöknek, miközben a magyarországi magánvagyonuk ennek az összegnek a sokszorosa. Nem lett volna e elegendő az útlevelek bevonása (különösen a japán igazgató esetében) stb? Miért a munkahelyen történt a vezetők letartóztatása?
A magyar rendőrségnek és az ügyészségnek még nincs igazán kellemetlen tapasztalata arra, hogy a később megalapozatlannak minősült eljárásukat követően, az érintettek jogi elégtételt kérhetnek. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, az érintettek inkább örültek annak, hogy végre vége a lidércnyomásnak, és szabadulni akartak a hatóságoktól, azok zaklatásától. Ez a felfogás azonban már ma is érzékelhetően változóban van. Előbb vagy utóbb, de követni fogjuk az évtizedes demokratikus tapasztalatokkal bíró országok gyakorlatát, ahol sem az érintettek, sem a média, sem a demokratikusan működő államot féltő politikai erők, civil szerveződések nem engedik meg, hogy következmény nélkül maradjon az állam, mint hatalmi szerv bármely túlkapása. A demokráciára ugyanis az egyik legnagyobb veszélyt éppen a demokratikus intézményrendszer jelentheti, ha e hatalmi ágak működési szabályaikat önmaguk kezdik meghatározni, úgymond „a közösség érdekében”. Jelen esetben valószínűsíti a későbbi fellépést az is, hogy az egyik érintett vezető, az a japán igazgató, akit a japán tulajdonos, japán szokások szerint, különös gondossággal választott ki, és tartott alkalmasnak a Suzuki képviseletére. Nem irigylem köztársasági elnökünket, akinek a napokban zajló japán látogatása során kell, meglehetősen kellemetlen kérdésekre válaszolnia a japán újságíróknak. Talán a vendéglátói tekintetében mentesül e teher alól, mivel a japán szokások, a vendéget fogadóktól nagyon szigorú udvariasságot követelnek meg.
Meggyőződésem, hogy az érintettek felmentését követő kártérítési eljárás lesz a kerete annak, ahol már a hatóságnak kell bizonyítania, hogy az eljárás során minden lépése a törvényi kereteken belüli volt, a mérlegeléssel hozott döntéseiket megfelelően alátámasztották. És ekkor lesz kellemetlen arra válaszolni majd, hogy nem intett-e óvatosságra, hogy a sikkasztás gyanújáról általában az érintett (károsult) szokott feljelentést tenni, hiszen az ő vagyonában keletkezett a kár, és nem egy „bejelentő”. Nem érezték-e „kevésnek”, a gyanúsítottak által – állítólag több év alatt – folyamatosan és bűnszövetségben elkövetett kárértéket, ami az érintettek egyhavi törvényes jövedelmét érte csak el? Vajon mivel fogják indokolni, hogy a gyanúsítottakat – több hónapos titkos nyomozást követően – miért pont munkaidőben, a munkahelyükön, a sajtó jelenlétében, és több száz beosztottjuk előtt kellett „kényszerintézkedések” közepette, bilincsbe verve ún. pórázon elvezetniük? Mely nyomozati érdek támasztotta alá, hogy a rendőrség értesítette a sajtó munkatársait a titkos akciójukról? … A kérdések vélhetőleg válasz nélkül maradnak majd a felelősök oldaláról, de ez százmilliókban kifejezhető terhet jelent majd az adófizetők pénzéből, miközben az országot, a magyar gazdaság megítélését ért kárt soha nem fogjuk tudni forintosítani. Nem tudom, hogy Suzuki úr, és munkatársai foglalkoztak-e mostanában a magyarországi beruházás fejlesztésével, de azt bizton állíthatom, hogy a jelen eljárás alatt, és az azt követő néhány évben ez mint lehetőség fel sem fog merülni bennük!
Rossz, hogy amikor évek múltán elmarasztalják a magyar hatóságokat mai viselkedésükért, szégyenkeznünk kell majd mind magunk előtt, mind a külföldi megítélésünkben. Jó, hogy ma már észleljük, és esetenként már a kritikánknak is hangot adunk, ha a hatalom bármely okból is visszaél jogaival. Ma a kereskedelmi televíziók hírközlői kellemetlen kérdéseket tesznek fel az országos rendőrfőkapitánynak, munkatársai eljárását firtatva. Erősen kétkedő mondatkörnyezetben teszik közzé a rendőrségi gyanúról kiadott közleményt. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a jelen esetben kizárólag a téves jogfelfogás van a szinte biztosan hibás rendőri fellépés mögött, és nincs semmi ok, vagy senki által képviselt személyes érdek, amely vagy aki képes a törvényi kereteket is átlépő rendőri intézkedést is elérni céljaihoz.
Arra kell törekedni, hogy minél több gyermek érkezését a szülők közös akarata és várakozása előzze meg!
Különös figyelemmel olvasom politikusaink megszólalásait, a parlament által tárgyalt, ún. magzatvédelmi törvény módosítása kapcsán. Önmagában már az is politikusi erényre vall, ha egy politikus érthető és saját véleményt fejt ki a magzatvédelemről, ezen belül is az abortuszról, az anya döntési szabadságáról, a magzat jogképességéről. Az abortusz lehetősége, az anya és az apa beleszólásának mikéntje a gyermekvállalásba, a születendő gyermek, és a gyermeket vállaló szülők jogainak kimondása és/vagy jogainak korlátozása olyan területek, melyek valamennyiünket érintenek, melyről szinte mindenkinek van kialakult, azaz nehezen befolyásolható véleménye. Ugyanakkor szinte biztosan állítható az is, hogy e vélemény – bármely véletlenszerűen kiválasztott csoport esetében is -, jelentősen megosztott. Az ilyen esetekben tanácsolják a politikusoknak, hogy ha lehetséges, akkor e témákat kerüljék el, mert a lehetséges majdani szavazóik nem elhanyagolható hányadában kelthetnek ellenérzést, bizonytalanságot önmagukkal szemben. Az abortusz, a halálbüntetés, a kötelező katonai szolgálat, a külföldiek magyarországi munkavállalásának-, ingatlanvásárlásának-, vállalkozásainak engedélyezése, a bűnelkövetőket megillető jogok melletti kiállás stb, olyan témák, melyekre érzékenyek vagyunk, melyek tekintetében még egy-egy családon, baráti körön belül is jelen van az alapvető véleményeltérés. Az eltérő vélemények ráadásul témánként is eltérően alakítják az egymással egyetértő, vagy egymással élesen szembenálló véleményt megfogalmazó csoportokat. Ezért a valamennyi kérdésben határozott véleményét megfogalmazó felszólalónak számolnia kell azzal, hogy kérdéskörönként csökken azoknak a száma, akik az addig elhangzott valamennyi kérdésben egy álláspontot képviselnek vele, és ennek megfelelően folyamatosan növekszik azok száma, akik egy vagy több témakörben is felismerik, hogy véleményük lényegesen eltér a választói bizalmuk megszerzésére törekvő politikusétól.
Én azonban nem osztom ezt a véleményt, még akkor sem, ha a mindennapok – legalábbis rövidtávon – a kétkedőket igazolják. A politikus a választók bizalmát kéri ahhoz, hogy képviselhesse őket. Erkölcsileg is elfogadhatatlannak tartom, hogy miközben sokak támogatását, bizalmát kéri valaki, önnön maga megismerhetőségét igyekszik eltakarni, becsapva mindazokat, akik képviseletére vállalkozik. Hiszem, hogy az emberek saját tapasztalataik alapján előbb vagy utóbb, de felismerik, hogy nincsenek „hibátlan”, velünk mindenben azonosan gondolkodó emberek, és jobb a bizalmunkkal olyan személyeket megtisztelnünk, akiknek gondolkodását, véleményét a lehető legtöbb kérdésben megismerhettük, és a bennünk kialakult összkép vált támogathatóvá, támogatásra érdemessé.
Eleget téve a fentebb megfogalmazott elveknek, én a jelen írás konkrét témáját tekintve, összegzésként vállalom azon véleményemet, hogy az abortusz engedélyezése tekintetében ellenzek minden olyan adminisztratív törvényi korlátozást, amely az orvosi indokokon túl (túlságosan előrehaladott terhesség) korlátozza az anya döntési szabadságát a gyermekvállalásban. Azok a gondolatok, melyeket alább szeretnék felvetni, természetesen ennél sokkal kifinomultabbak, talán többet is mondanak, de ezen elvárásnak mindig megfelelnek.
A határozott vélemény mögött, saját életemben is számos töprengést, kétséget kellett feloldanom. Szüleim igen erős gyermekszeretetet neveltek belém, így a gyermek, a magzat joga az élethez sem hagyható figyelmen kívül. Bár kevesen beszélnek róla, de az apa jogaival, többnyire annak jogon kívüliségével sem igazán foglalkozunk. A megfogant magzat megtartása melletti tüntetésről már sokat hallottam, miként az anya döntési szabadsága melletti kiállásról is. Nem emlékszem azonban olyan társadalmi fellépésre, amely az apa „kritikus” élethelyzetét venné figyelembe, ha ő nem kívánja, tudja vállalni a gyermeknevelés felelősségét, de erre az anya egyszemélyes döntése kötelezi őt. Ez fordítva is igaz, amikor az anya jogosult dönteni a magzat elvételéről saját helyzetének megítélése alapján, pedig az apa mindenek felett vállalná a gyermeket.
Akkor hát nincsenek jó megoldások? … Szerintem kell, hogy legyenek, és talán nem is olyan nehéz a lehetőségek sokaságából, a megvalósításra érdemeseket kiválasztani. Persze nem könnyű ellenállni a hangzatos, de a valóságos helyzetmegítéléstől igen távoli érveléseknek. Jól hangzik, hogy a nem kívánt terhességek megszakításával szemben, a legjobb megoldás, ha a gyermeküket nem vállalók anyagi helyzetén javítanánk. Más okokból ugyan, de valóban kívánatos az életszínvonalunkat javító társadalmi környezet kialakítása. Ugyanakkor tény, hogy a gyermekvállalási hajlandóság éppen azokban az országokban a nagyobb, esetenként többszöröse, ahol a megélhetési feltételek sokszorta rosszabbak, mint a népesség számának drasztikus csökkenését kényszerűen szemlélő fejlett (gazdag) országokban. Az anyagi jólét ugyanis sokszorta több alternatívát kínál a mai világban az önmegvalósításra, mint a hagyományos családfenntartásról való gondoskodás. Tény azonban az is, hogy a jóléti társadalomnak kötelezően meg kell akadályoznia azt, hogy csupán anyagi, egzisztenciális okok vezessenek egy nem kívánt terhességhez, vagy a terhesség megszakításához. Ezért támogatni kellene a fogamzásgátló szerek árának lényeges csökkentését, a mai drasztikus áremelkedéssel szemben. Különösen igaz ez, a saját jövedelemmel nem rendelkező korosztály esetében, ahol a szexuális életet élő, iskolába járó gyermekek esetében az ingyenesség felvetése is indokolt lenne. A saját jövedelemmel még nem rendelkező fiatalok szexuális életüket gyakran évekig elhallgatják szüleik elől, így az ő esetükben még a szülők rendezett anyagi körülményei sem teremtik meg az anyagi hátterét a fogamzásgátlás költségeinek.
Szakszerűtlenek, az életet nem ismerők és képmutatóak is azok a felvetések, melyek a terhesség megszakítás költségeinek emelésével kívánják „kierőszakolni” a gyermekvállalást. A műtét néhány tízezer forintos költségét vállalni nem tudót kényszeríti ez a „megoldás” abba a helyzetbe, hogy néhány hónap elteltével, a gyermeknevelés költségeit kelljen előteremtenie.
Ha tudjuk, hogy az erkölcsi értékeinken túl, a magyar társadalom népességének megőrzéséhez, a társadalom „elöregedésének” megakadályozásához kívánatos a gyermekvállalási hajlandóság érdemi növekedése, akkor ezt a politikai elvárást, szakmai feladatot kell a téma szakértőinek kitűzni, és nem azt, hogy miként lehetne az abortusz szabályozásának szigorításával, akár emberi tragédiák okozásával is, de növelni a szülések számát. Ez a kérdésfelvetés ugyanis csak a nem kívánt gyermekáldások számának emelkedésével növeli a születések számát, míg azon intézkedések, melyek a gyermekvállalási kedv növekedését célozzák, olyan gyermekek születését ösztönzik, akiknek jövetelét szüleik várják. Fokozhatja a gyermekvállalási kedvet, ha olyan közvélemény formáló társadalmi program kerül kidolgozásra, amely az „anya” szerepet vállaló nők esetében növeli az anyaság, mint egy életpályaszakasz közmegbecsülését, az ún. nagycsaládosok tiszteletét. A későbbiekben pedig, felvállalt pozitív diszkriminációk sokaságával (például a lakáshoz jutás könnyítésével, kedvezőbb nyugdíjszabályozással, a gyermeknevelés melletti ingyenes és/vagy támogatott továbbképzések biztosítása stb) „jutalmazza” a vállalt anyaságot, a sokgyermekes családot. A magas színvonalú gyermeknevelés, különösen az oktatás állami biztosításával, a költségek jelentős részének átvállalásával, a kifejezetten a gyermekvállaláshoz, a gyermekhez kötött kiadások állami megtérítésével egyrészt a gyermekvállalás kockázatát lehet csökkenteni, másrészt a társadalom fejlődését is csak ezeken keresztül lehet eredményesen biztosítani.
A gyermekáldás kihordása, a gyermek szülése biológiailag az anyához kötött. Éppen ezért el nem vitathatóan mind a gyermekkel, mind az apával szemben elsődleges kell, hogy legyen az anya döntése, őt döntésében segíteni lehet és kell is, de abban kényszeríteni soha nem szabad. Az eddig leírt néhány példa arra tett kísérletet, hogy az anya „akarja” a megfogant gyermeket, számára az anyaság legyen felvállalható és vonzó is egyben. Előbb vagy utóbb, de azzal is foglalkoznia kell a modern társadalmaknak, hogy az apai döntés is jelen lehessen a gyermek születésében úgy, hogy az anya fentebb kimondott jogai ne sérülhessenek. Csak egy lehetséges gondolkodási irányként vetem fel, hogy a gyermeknevelés szülői kötelezettségeiben esetleg meg lehetne jeleníteni a gyermekvállalás döntésének körülményeit. Így a szülők által közösen „akart” gyermek esetén a szülői kötelmeknek is egyensúlyban kellene maradniuk. Abban az esetben, ha az anya kifejezetten az apa kérésére, a gyermek egyoldalú vállalására vállalja a gyermek kihordását, akkor az apa ezen jognyilatkozata a gyermeknevelés felelősségében, annak költségvállalásában is domináló kellene, hogy legyen a gyermek nagykorúvá válásáig. Azokban az esetekben, ahol az apa jelezné a nem tervezett terhesség felismerésekor, hogy az ő életében okoz, vagy okozhat válsághelyzetet a gyermek megtartása, de az anya – élve jogával – meg kívánja tartani gyermekét, úgy a gyermek felnevelésében is fokozott felelőséget, a költségek fokozott vállalását kell, hogy jelentse az egyoldalú döntése. E kérdéskörben is lehet és kell találni olyan jogi megoldásokat, melyek egyszerre biztosítják a joggal való élés lehetőségét, és az elvárható szintig korlátozzák a joggal való visszaélés esélyét. Itt is további lehetősége az államnak, hogy a gyermekét „egyedül” vállaló szülőnek, e vállalásához kiemelt támogatást, gyermeknevelési segítséget adjon. Ez pozitív üzenetként szolgálhat arra, hogy a gyermekvállalás mellett döntő szülő még sincs egyedül! Az évek előrehaladtával pedig, az önmagát válságos helyzetben érző szülő helyzetében is bekövetkezhet olyan pozitív fordulat, melyben már a maga teljességében felvállalható szülői szerepre is vállalkozhat.
Ha tapasztalható, hogy sok fiatal, vagy alacsony képzettségű nő a felvilágosítás hiányában, a fogamzásgátlás korszerű lehetőségeinek nem ismerete miatt kerül nehéz helyzetbe, akkor is adott a feladat. Hozzáértően megtervezett, és célzott társadalmi kampány segítségével kell a felvilágosító munkát minél eredményesebben elvégezni.
A magzat már megszületése előtt teszi a dolgát édesanyja méhében!
Összegezve, a gyermek esetére különösen igaz, hogy kizárólag pozitív döntések, feladat meghatározások eredményezhetnek kívánatos megoldást. Így gyermek nem születhet szülői akarat hiányában! Kifejezetten kívánatos viszont a szülők pozitív döntését elősegíteni, a születendő gyermek fejlődéséhez minden segítséget megadni. Nemcsak Magyarország, hanem a fejlett világ gondja az elöregedés, a gyermekvállalás drasztikus visszaesése. Tennivaló tehát itthon és külföldön is nagyon sok van. Sokaknak nagy felelősségű feladata azon társadalmi lehetőségek feltárása, amelyek nem csupán megállítják, de az egészséges szintig meg is fordítják a ma nem kívánt folyamatait.
