Grand Ph.D Palotás János okleveles közgazda, Címzetes egyetemi docens, a szerző
Több hónapja vitatéma a média hírei között, hogy megkapják-e a működő háziorvosok „praxisuk” jogát az államtól, és ha igen, akkor mikortól, valóban ingyenesen-e stb?
Úgy tűnhetett, hogy a vita ez év végével lezárul, mivel a Tisztelt Ház végszavazást tartott a kormány által beterjesztett törvényről. A Kisgazdapárt elhúzódó frakcióülése miatt a szavazáson a kormány egy szavazattal alulmaradt, így a vitát lehet folytatni. A kormány azonnal lépett, és törvényjavaslatát változatlan formában ismét beterjesztette a Parlamentnek, és tervei szerint januárban ismét lehet szavazni a praxisjogról. Az MSZP jelezte, hogy a parlamenti „baki” lehetőséget teremtett arra, hogy újratárgyalják a kormányjavaslatot, és a végén annak kijavított változata kerüljön megszavazásra. A Kisgazdapárt legutóbbi felvetésében pedig az ingyenes juttatás – szerinte – alkotmányellenes voltát szeretné az újabb szavazás előtt kijavítani. Gógl Árpád miniszter, aki korábban a Kórház-szövetség elnökeként lett a FIDESZ miniszterjelöltje, most mindenképpen bizonyítani szeretné egészségügyünk iránti elkötelezettségét, mivel egyéb ígéretei (lásd: a kórházak költségvetésének megduplázása stb) eddig az ígéret szintjén maradtak.
Azt, hogy az MSZP a valóságban mit szeretne, azt nem lehet tudni. Látszik, hogy teljesen nem szeretne szembekerülni a most kedvezményezett háziorvosokkal, akik – az ellátott betegekkel való szoros kapcsolatuk miatt – tényleges számukat jelentősen meghaladó „véleményformáló” befolyással bírnak. Annak azonban nem igazán örülnek, hogy a FIDESZ népszerűsítő intézkedéssel szeretné ezt a kört befolyásolni, másrészt ellenzi egy vagyoni értékű jog ingyenes átengedését, valamint szeretné meglovagolni a más területeken dolgozó orvosok ellenérzését, még akkor is, ha ennek sárgás színe jól érzékelhető. A Kisgazdapárt jogi felkészületlensége pedig ismét jól érzékelhető. A kormány törvénytervezete jogi szempontból most is számos hiányossággal bír, de a kisgazdák által támadott elem biztosan nem alkotmányellenes. Az alkotmány egyik lényeges alapelve, hogy a tulajdon felett annak jogosultja szabadon rendelkezik. Amennyiben az ún. praxisjogot ma állami tulajdonnak tekinthetjük, úgy az állam annak elidegenítéséről szabadon és korlátok nélkül jogosult dönteni. Így azt akár ellenértékért eladhatja, vagy ingyenesen is átengedheti. Annak sincs alkotmányellenes vonzata, hogy az ingyenes juttatásban most a társadalomnak csak egy kis csoportja részesül. A pozitív diszkrimináció ugyanis nem tekinthető alkotmányosan aggályosnak. A kérdést nem lehet megfordítani, azaz az alkotmányban valóban tiltott negatív megkülönböztetésként értékelni, ha a többi orvos csoport nem kapja meg praxisjogát. A többgyermekes családok fokozott támogatása például nem vetheti fel, hogy az egy gyermeket nevelő családok kevesebbet kapnak.
Érdekesebb lenne más ellentmondások fokozottabb vizsgálata. Így annak vizsgálódása, hogy miként lehet és kell értékelni azon önkormányzatok magatartását, akik értesülvén a törvénytervezet tartalmáról, felbontották a helyi háziorvosokkal sokéves szerződéseiket, ezzel megszerezték a helyi praxisjogot, amit ezt követően akár értékesíthetnek, vagy a számukra kedves személyek vagyoni gyarapodására fordíthatnak. Itt valóban számos alkotmányos és polgári, sőt büntetőjogi felvetéssel lehetne élni. Ugyanakkor a jogalkotás gyakorlata ennek kivédésére számos olyan megoldást ismer, amit a megismételt szavazás előtt, néhány órás szakmai munkával át lehetne vezetni a törvénytervezeten. Ilyen ismert módszer, hogy a törvény az érintett háziorvosok körét nem a hatálybalépés dátuma szerint praktizálókban határozza meg, hanem egy (3-5 hónappal) korábbi időpontban praktizálóknak biztosítja a lehetőséget. Természetesen külön rendezve az azóta „rendes úton” nyugdíjba vonult, vagy újonnan kinevezettek esetét.
Érdekesebb annak áttekintése, hogy a teljesen ingyenes juttatásra miért éppen ebben a körben került sor. Ez a kérdés külön is indokolt egy olyan korszakban, ahol az induló vállalkozások, az első lakáshoz jutók, de a felsőfokú képzésben résztvevők anyagi nehézségeinek megoldási javaslatai is inkább kedvezményes kamatok vagy átmeneti kormánygaranciával ellátott hitelek elérhetőségében gondolkodik?!
És végül érdekes lenne annak áttekintése, hogy a törvénytervezet miként illeszkedik az egyéb hatályos jogszabályok tartalmával. Azaz valóban lehet-e ingyenes ez a juttatás, vagy az érintettek számára a jövő tartogat ún. feketelevest? Érdekes eredményre juthatnának például az adószakértők, ha a törvény adózási következményeit áttekintenék. A vagyonszerzés bármely formája, ideértve az ingyenes szerzést is jövedelemnek minősül az érintettek számára, így a megszerzés évében SZJA köteles. A szerzéskori érték és a majdani praxis-értékesítés közötti különbség is adóköteles jövedelmet jelent. A vagyoni értékű jogok megszerzése felveti az illeték-kötelezettségek vizsgálatát, a megszerzett jog feletti alkotmányos rendelkezési jog érvényesülését, és ennek jogi beillesztését az egyéb jogi szabályozási körökbe (péld. társasági jog, öröklési jog, apporttálás stb).
Ebben a rovatban ún. „kishíreket” szeretnék a magam nézőpontjából röviden, és egy kicsit másképpen kommentálni. Az egyes írásokat elválasztva, címmel és dátummal jelenítem meg oly módon, hogy a legújabb írások kerülnek mindig legelőre e bevezető mondat után. Így az első olyan írást olvasva, amelyet már korábban megismert, a kedves olvasó tudhatja, hogy a következő sorok mindegyikét már ezelőtt is olvashatta. Ugyanakkor a korábbi írásaimat is bármikor újra elolvashatja, ha ezt szeretné. . . .
1999. december 22. —– Patthelyzetben a vasutas-egyeztetés!
A munkavállalói érdekegyeztetés ma már visszatérő konfliktusa az évente ismétlődő MÁV kontra vasutas szakszervezetek bér és kollektív szerződéses vitája. A vita elszenvedői pedig az ország lakossága és gazdasága, akik csak tehetetlen szemlélői lehetnek mindennek. E hírt kommentálva most nem szeretném a konfliktus egészét gazdaságilag elemezni, mert azt valóban kifejteni csak egy terjedelmes írás kereteiben lehetne. Most nem is igazán ennek lenne itt az ideje. A ma kérdése, hogy el lehet-e mozdulni a megmerevedett álláspontokról bármely fél jelentősebb presztízsvesztesége vagy gazdasági ellehetetlenülése nélkül?!
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy megegyezést követően a kormánynak, a MÁV-nak és az érintett szakszervezeteknek nem kellene végre hosszabb távra feloldani a rendszerben meglévő belső ellentéteket. Nem az év végi bértárgyalások feszült közegében kellene többéves megállapodásra jutniuk, hanem több hónapos munka után, lehetőleg a jövő év folyamán. A vitában ugyanis mindkét félnek számos igazsága van, és ezeket csak nyugodt légkörben, a másik legyőzésének szándéka nélkül lehet és kell feltárni, a lehetséges megoldásokat pedig megtalálni. A teljesség igénye nélkül, például a vitatott gondolatok kifejtése és a valós tartalom bemutatása is szükséges arról, hogy a MÁV által hivatkozott milliárdos veszteség valóban indokolhatja-e, hogy nem tud többet bérfejlesztésre fordítani. Ha valódi társasági veszteségről van szó, akkor a MÁV vezetése részéről még az inflációt követő bérajánlat is nehezen igazolható, míg az a feletti már kifejezetten a szállítók jogellenes megkárosítása. A munka világában valós összehasonlító adatokkal kellene feltárni, hogy a MÁV dolgozóinak átlagjövedelme, képzettsége, szociális juttatásai hogyan illeszkednek az összevethető magyarországi átlagokhoz, így mennyire megalapozhatóak a követelések. Mennyiben egyeztethető össze, ha a bértárgyalás nyomatékosítására a szakszervezetek olyan „társszervekkel” kötnek szolidaritási megállapodást, ahol a munkáltató eleget tett a munkavállalóival szembeni kötelezettségeinek, és tétlen szemlélői lehetnek egy másik társaság munkaügyi vitáiból fakadó, de a saját dolgozóik munkabeszüntetését eredményező helyzetnek. E gondolatok eredményesen a mai tárgyalás feszült légkörében reménytelenek lennének, de több, mint hiba lenne, ha egy esetleges megállapodást követően a jövő év végi újabb bérviták idején vennék elő őket legközelebb!
Ami talán egy elmozdulási ajánlat lehetne ma a MÁV részéről, az egy olyan ajánlat, mely közelít a szakszervezetek felé, de mégsem jelenti kötelezően a költségkeretek újragondolását. A MÁV ajánlata ugyanis önmagában reáljövedelem emelkedést hordoz abban az esetben, ha jövőre valóban hat százalékon belül marad az infláció. A 8.5 %-os ajánlat egy viszonylag jelentős reálbér-emelkedést okozhat, összevetve azzal, hogy a várható 4-5 %-os gazdasági növekedés keretein belül is vitathatatlanul szükséges a gazdasági felzárkózáshoz, fejlesztésekhez pénzügyi forrásokat, mint fedezetet biztosítani. A szakszervezetek számára azonban az államilag prognosztizált inflációs adat ma – részben okkal – aligha jelent kellő garanciát. Így itt is alkalmazni lehetne azt a nyugdíjemelés szintjének jövő évi szabályozásakor felvetett megoldást, mely szerint a MÁV tovább emeli a jövő évi béreket, ha az infláció magasabb lesz, mint a tervezett hat százalék. Azaz a MÁV vállalhatná, hogy teljes mértékben kompenzálja a tervezetten felüli inflációs bérveszteséget, vagyis garantálja a két és fél százalékos reálbér javítást. Ez az alap, ahonnan ismét el lehetne indulni, a többi pedig már a tárgyalófeleken múlik! Ezt még lehet, hogy én is folytatom! .
1999. november 18. —– ÁFA csalás és a tudatlan színművész!
Ma kezdődött annak a pernek a bírósági tárgyalása, melyben a vád szerint Benkő Péter színművész, felesége (élettársa) Magyar Ildikó és több családtagja közel egymilliárd forint értékben követtek el adócsalást és egyéb kapcsolódó bűncselekményeket. Szeretném előre bocsátani, hogy mint színművészt, én nagyok sokra becsülöm Benkő Pétert, valamint azt is, hogy a jogerős bírói döntésig nem, – de lehet, hogy még azt követően sem – fogok állást foglalni magának az adócsalásnak a tárgyában. Élettapasztalatom alapján okkal vannak kétségeim mind az Adóhivatal megállapításaival, mind az e tárgykörben végzett rendőrségi és ügyészségi munka szakszerűségével szemben. A híreket hallgatva két dolog azért újra felvetődött bennem, melyekről talán gondolkodni volna érdemes.
A fontosabb annak kifejtése, hogy abban az esetben, ha volt adócsalás, akkor nekem hiányosnak tűntek a vádlotti székek. Meri-e vállalni az APEH, a rendőrség, az ügyészség annak kimondását, hogy az adózási rendszer mai szabályai mellett, – érdekeltté tett államigazgatási kapcsolat nélkül – egy színész házaspár és kezdő vállalkozásokat elindító családtagjai a legprimitívebb számviteli visszaélésekkel sikeresen „átverik” a milliárdos összegekért kifejlesztett APEH számítógépes ellenőrzési mechanizmust, és az e területre specializáltan kiképzett munkatársakat. Nincs olyan kisvállalkozás ma Magyarországon, ahol ne tudnák, hogy az APEH saját – szerintem formájában törvénysértő – belső utasítása szerint – százezer forintot meghaladó – ÁFA-visszaigénylés esetén a visszautalást megelőzően adóellenőrzést fog tartani a társaságnál. E célvizsgálat kifejezett célja, hogy az ellenőrzés során áttekintsék az ÁFA-visszaigénylés számításait, könyvelését és a visszaigénylés alapjául szolgáló számlákat megalapozó szerződéseket, a teljesítések valódiságát. Szakmailag elképzelhetetlen, hogy egy ilyen ellenőrzés számára ne tűnjön fel már néhány millió forintos ÁFA-tartalmú fiktív számla, hiszen ez esetben a szerződéses érték már több, mint tízmillió forint. A tényleges és látható gazdasági tevékenységében éves szinten néhány tízmillió forintos bevétellel rendelkező vállalkozás esetén az alaptevékenységnél hússzor, ötvenszer nagyobb fiktív szerződéses hátteret csak akkor nem fedi fel az ellenőrzés, ha ez kifejezett szándéka. Ilyen nagyságrendű eltérésnél még azt sem lehet jóindulattal feltételezni, hogy az ellenőrzésre kötelezettek hozzáértésének hiánya vagy hanyag munkavégzése tette lehetővé a visszaéléseket. Az itt leírtakat én valóban nagyon fontos kérdésnek tekintem. Sajnos ritkán kerül átgondolásra, hogy a magyarországi gazdasági bűnözés mértéke nagyságrendekkel volna visszaszorítható, ha a korrupcióhoz mindig nélkülözhetetlen állami hivatalnoki körben kezdenék a „korrupciós kínálat” visszaszorítását. A magánszféra ugyanis nem bíz meg drágább kivitelezőt saját pénzén végzett beruházásainak kivitelezésére csak azért, mert a felárból a korrumpáló beruházó visszaad. Vesztegetni, jogosulatlan kifizetésekhez hozzájutni csalárd módon csak ott lehet, ahol a megbízó, a kifizetésről döntő nem a sajátjából fizet, de a saját zsebébe kap majd vissza.
A gazdasági bűnözés visszaszorítása is sokkal kétségesebb, ha a korrupció feltárásának célkeresztjébe azt a sokszázezres vállalkozói kört állítjuk, akiknek egy része azonnal kapható ugyan a törvénysértésre, de többsége korábban nap mint nap azt tapasztalta, hogy jobb ajánlatával rendre alul maradt a gazdaság legnagyobb megrendelőinek (állam, önkormányzatok, állami hivatalok stb.) pályázatain. Becsület legyen a talpán, ha folyamatos gazdasági nehézségei mellett az ötödik sikertelenség után sem tör meg, és nem áll be a „kötelezően” visszajuttattatók egyre népesebb táborába. Én ezeket az embereket (vállalkozásokat) sem mentem fel, de abban sem vagyok biztos, hogy egy bíróságon nekik kellene „az első rendű vádlott” megtisztelő címet viselniük.
Még soha nem hallottam az igazságszolgáltatás eljárásában annak vizsgálatáról, hogy a „megbukott” törvénysértő egy kevésbé korrupt államigazgatásban mennyivel előbb bukott volna le az általa kifundált, sokszor oly átlátszó manipulációval, és ez esetben az állam kára is a töredéke lett volna, de a vádlottra váró büntetés is lényegesen enyhébb lehetne. A konkrét esetben – a vád bírói ítélettel történő megalapozottsága esetén – a színművész feleségére akár nyolcéves börtön is várhat, míg a családtagokra is években mérhető a várható ítélet. Míg abban az esetben, ha az adóhatóság az első fiktív szálhoz tartozó, néhány százezer forintos ÁFA-visszaigénylés jogosulatlan voltát feltárja, úgy a kifizetés meghiúsításával, tényleges kár nélkül, egy csalási kísérlet és egy okirathamisítás lehetne a megalapozott vád. A négy személy helyett vélhetőleg akkor még csak egy vádlott lenne, és börtönnel neki sem kellene számolnia. Meggyőződésem, hogy hivatali „közreműködés” kellett ahhoz, hogy a kár egymilliárd körüli legyen, a vádlottak száma négyre növekedjen, és a bűncselekmény súlya nyolcéves börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyegessen. Ha viszont ez így van, akkor miért nem ülnek a hivatalnokok is ott a vádlottak között, méghozzá az első székeken? Miért „felejt el” e területen is kutakodni az adóhivatal erre a célra létrehozott szervezete? Nincs hiányérzete a nyomozó hatóságnak vagy a vádat képviselő ügyészségnek?
Ezek ma még rendre válasz nélkül maradó kérdések. Határozott szándékom, hogy a közeljövőben önálló írásban szedem majd össze az elmúlt évek „egyoldalúan” felderített gazdasági bűncselekményeit. Pedig egy korrupt adóellenőr megbuktatása ötven-száz vállalkozás adókikerülését akadályozná meg. Egy korrupt hivatali döntéshozó elbocsátása a következő megbízások sokaságánál eredményezheti a törvényességet, a korrupció kizárását, és biztosíthatja a valóban legjobb, és a nem kevés korrupciós költségnél biztosan olcsóbb kivitelezés lehetőségét. Biztos vagyok benne, hogy megérné a gazdaság elleni bűnüldözésnek – legalább az egyik – célkeresztjét a megfelelő irányba fordítani!
A következő mondat leírásán nagyon sokáig gondolkodtam A tartalmát ugyan nagyon fontosnak tartom, de azt nem igazán szerettem volna egy konkrét ügyhöz kapcsolni. Hallgatva és olvasva azonban a művész nyilatkozatait, nem tudom szó nélkül hagyni meggyőződésemet. A magyar joggyakorlatban ítélkezőknek bátrabban kellene felvállalniuk elmarasztaló döntéseiket az olyan védekezéssel szemben, ahol a védekezés alapja a felelősségnek rendkívül átlátszó elhárítása. Hallgatni is rossz, amikor az érintett ugyan nagyon élvezte az őt körülvevő jólétet, de nem fedezte fel, hogy ennek forrása nem lehet a saját sikerességük. Nem is gondolta, hogy vállalkozásuk nagyságrendjét akár ötvenszer is felülmúló költekezésük fedezetét aligha termelhették ki. A bevételeket mintegy hússzorosan felülbecsülte, míg a kiadásokat tízszer, hússzor kisebbnek gondolta. Lehet – bár nem valószínű -, hogy így van, de akkor ezért a „tévedésért” kell felelni. . . .
1999. november 11. —– Ma nyílt meg Budapesten a WESTEND CITY CENTER!
Ma 17 órakor kezdődik a nyugati térnél, a Westend City Center ünnepélyes megnyitója. Ez a szórakoztató központ ma Európa legnagyobb ilyen jellegű épületegyüttese. Egy évvel (hozzáteszem, hogy néhány nappal) ezelőtt igen kevesen hittek benne, hogy egy ilyen monumentális beruházás Magyarországon ilyen rövid idő alatt sikeresen megvalósulhat. A kivitelezésben szinte kizárólag magyar – főként kis és középvállalkozások – vettek részt.
Demján Sándornak és csapatának ez most is sikerült. . . .
1999. október 27. —– Az olajmaffia újra milliárdos lehet!
A Parlament az adótörvények módosításakor – két képviselői módosító indítványt elfogadva – döntött arról, hogy 2000. január 1-től két különböző adótartalommal hozható forgalomba egyazon használati értékkel bíró 98-as oktánszámú motorbenzin, és egyúttal bevezeti az ún. „biodízel” termékfogalmat, melynek beszerzését és forgalmazását a jövedéki körön kívül engedélyezi.
Sokszor gondoltam rá, hogy már nem érhet igazi meglepetés a gazdaságban, a gazdaság és a politika korrupciójában. Régi igazság, hogy aki elbizakodik, az hamarosan rájön, hogy nagyot tévedett.
Az olaj-milliárdok elvesztése (mások számára megszerzése!) után, sok éves késedelemmel születtek meg azok a törvények, melyek a lényegét tekintve felszámolták a fekete olajkereskedelemben lévő sokmilliárdos üzlet gazdaságosságát. Ennek hatására az elmúlt néhány évben e terület visszaéléseinek szintje már nem haladta meg a gazdasági átlagot. Ki is tört a „balhé” a jelentős jövedelemhez hozzászokott alvilágban, hiszen a maradékon már nem lehet olyan bőkezűen osztozkodni. Most azonban megnyugodhatunk, hiszen választott honatyáink felismerték a szűkös esztendőkben rejlő veszélyeket, és megnyitották a (pénz)bőség csapjait.
Amennyiben az ostobaságot, mint lehetőséget honatyáink esetében kizárjuk, úgy sem előterjesztéseikre, sem a megszavazott törvény-módósításokra nincs értelmes magyarázat. A 98-as benzin eltérő adótartalmát azzal magyarázták, hogy az alacsonyabb adótartalmú üzemanyag a környezetre kedvezőbb károsanyag-tartalommal bír. Valószínűleg nem ez lesz az igazi sztár a szervezett bűnözés számára, hiszen a két üzemanyag közötti áreltérés oly csekély, ami nagy osztozkodást nem engedhet meg. A rendszeres fogyasztói megkárosítást azért nagy összegekben lefogadhatjuk, ami egyben ott is adóbevétel – kiesést fog okozni az államnak, ahol környezetvédelmi szempontok ezt nem indokolják. Az állami veszteség éves szinten biztosan milliárdos nagyságú lesz. Előre tippelhetünk a várható nemzetközi rosszallásra amiatt, hogy a környezetvédelem ürügyén az állam versenyelőnyt biztosít egy hazai vállalatnak, a MOL-nak. Jelenleg ugyanis csak a MOL finomítói állítják elő ezt a kedvezményezett üzemanyagot.
Az igazi sztár a törvényben igazán körül sem írt(írható) biodízel lesz. Előre látható, amint százával érkeznek majd az országba az ún. olajvonatok. Mivel a törvény a biodízelolajat kiemelte a jövedéki termékek közül, ezért ha a vámokmányokon biodízel szerepel majd, úgy azt bárhol vámkezeltethetik, és a papírokon biodízellel telt tartálykocsik mindegyike gázolajat tartalmaz majd. Meg fogunk „lepődni”, hogy az ország gázolaj szükséglete a növekvő gazdaság ellenére drasztikusan visszaesik, miközben biodízel-felhasználásban Magyarország megelőzi az Egyesült Államokat.
A történteket nem értem! Nem akarom ugyanis elhinni, hogy az olajüzlet szereplői sorrendben már a harmadik kormányt „etetik” meg ilyen primitív módon! Azt pedig még kevésbé, hogy mindhárom rendszerváltó kormányunk ilyen egyszerűen lenne korrumpálható! A kormány helyében ma, amikor az egész ország az ún. Békési olajügyekkel van elfoglalva, és szinte mindenki az alvilág, a rendőrség és a „késlekedő politikusok” érdekkapcsolatát kutatja, én nem mertem volna előállni ezzel az ötlettel. Úgy tűnik, hogy bátraké lesz az olaj(pénz).
(Október 29-i hír, hogy a FIDESZ kezdeményezte a biodízel törvénymódosítás visszavonását! Talán a nyilvánosság, talán más segített a felismeréshez, de ez számomra mindenképpen jó jel. Remélem, hogy a szavazáskor az MSZP és a Kisgazdapárt frakciója is jobb belátásra bírja néhány „megtévedt” képviselőjét!) . . .
1999. szeptember 22. —– Az olajmaffia tízezer milliárdja .
Tegnap este a televíziós csatornák mindegyike vezető hírként tette közzé, hogy szakértők szerint az elmúlt tíz évben az ún. olajmaffiások több, mint tízezermilliárd forint haszonra tettek szert az olajszőkítéssel, azaz ennyivel károsították meg a költségvetést.
Magam is elítélem az olajszőkítést éppen úgy, mint a szándékos adókikerülést, és különösképpen az olajszőkítés jövedelmező piacának kisajátításához kapcsolt erőszakos bűncselekményeket. E témakörben a média több ezer írást adott már közre az elmúlt években. A színes hírek között ezért én most csak a vezető hírközlők legutóbbi szenzációját emelem e helyütt ki. Teszem ezt azért is, mert bizony naponta bosszant, hogy a meghatározó média csatornák olyan adatokat közölnek, amelyek valóságtartalma a minimális szintet sem éri el. Én bizony komoly felelősségnek tartom, hogy a társadalom véleményformálásában jelentős szerepet kapók néha méltatlanul alacsony szinten tartják közleményeik szakmai kontrollját. Nem fogadom el, hogy a hírek tartalmáért kizárólag annak kibocsátója felel. A közreadó, a terjesztő felelőssége is nélkülözhetetlen. Egy-egy országos televíziós csatorna egy adat közreadásával bizony jelentősen hitelesíti annak tartalmát. A ,,felelős szerkesztőknek” bizony kétkedniük is kell időnként. Feladatuk nem lehet kizárólagosan a hír megfelelő megjelenítése, nélkülözhetetlen annak korlátozott szakmai kontrollja is.
Nem szabadna az emberek millióit felbőszíteni egy olyan adattal, amelynek nagysága mintegy ötvenszerese a valószínűsíthetőnek, többszöröse az adott időszakban a magyar gazdaság teljes olajszükségletének. Így akkor sem keletkezhetett volna ekkora veszteség, ha ezekben az években egyetlen csepp üzemanyag sem került volna legális úton forgalomba Magyarországon. Azért azt már észrevennénk, ha tízezer ún. milliárdos szaladgálna ma Magyarországon, vagy több, mint ezren lennének a tízmilliárdos vagyont felhalmozók. Én ugyan szeretném, ha Magyarországon ilyen sokan rendelkeznének ekkora vagyonnal, de ez sajnos nincs így! Sok boldog sportegyesület, alapítvány, művész, sportoló stb. tapasztalhatná, hogy milyen egyszerűvé vált kiemelkedő támogatókra lelniük. Természetesen az adórendőrség számára is fantasztikus lehetőséget kínálna, hogy munkájuk során, lépten-nyomon elszámoltatható vagyonokkal találkoznának. Utólag már nem lenne nehéz a valós adatok felmutatása. Az egyes energiahordozók mennyiségi igénye Magyarországon nem változott jelentősen az elmúlt években. Mivel ma már csak jelentéktelen mennyiségben valószínűsíthető az ún. olajszőkítés, ezért a legális csatornák adatainak éves összevetése valószínűleg elég pontos adatot ad arról, hogy az érintett időszakban mekkora mennyiség ment át a fekete csatornákon. Nem ismerem a konkrét adatokat. A veszteségek valószínű nagysága elérheti akár a háromszázmilliárdot is! Ez a veszteség is éppen elég lenne ahhoz, hogy valódi szándékkal felkutassák a résztvevőket és segítőiket akár a gazdaságban, akár a közigazgatásban, akár a politikában. A bombasztikus hírek azonban ezt aligha segítik, sokkal inkább az egész misztikus, tehát feltárhatatlan látszatát szolgálják!
Dr. Orbán Viktor, aki ma még miniszterelnök/pártelnök, de januártól már csak kormányfőként figyelheti párttársai ambícióit (Áder János és Kövér László pártelnökjelöltek).
Alig két héttel ezelőtt hallhattuk először a hírt, hogy a FIDESZ MPP vezetőinek találkozóján felmerült, hogy a kormányfő elfoglaltságának okán szét kell választani a FIDESZ-ben a pártelnöki és a kormányfői posztot.
A hír meggyőződésem szerint a párton belüli erőpozíciók – legalábbis ideiglenes – átrendeződésére utal! Az a megoldás, amely a médiahír megjelenését követően két héten belül, egységes döntéssel lezárta a vitát, és gyakorlatilag döntött a pozíciók szétválasztásáról, a lehetséges utódlás személyi javaslatairól, kivételesen profi politikai lépésnek számít. Kivételes, mert nem jellemzi a magyar közszereplőket, hogy gyors döntésekkel lehetetlenítsék el a hírek meglovagolásában gyakorlott, de a tartalmat másodlagosként kezelők sokaságát.
Látszólagosan rengeteg, és jól hangzó indokot lehet felhozni a két beosztás szétválasztására. Így a gyors döntéssel jelentősebb presztízsveszteség nélkül hajtható végre a párt elnökének leváltása, új pártelnök választása. Kivételes esetekben egy megfelelően indokolható pártelnöki csere még erősíthet is egy pártot. Ilyen kivétel várható a Kisgazdapártban (lásd a részletes írást), ahol Torgyán József köztársasági elnökké választásával a pártvezető párthívei is elégedettek lesznek, míg egy új pártelnök sokak számára vállalhatóbbá teszi a pártot a Torgyán József személye miatt ma távolmaradók között. Én ma nem látok ilyen előnyt a FIDESZ esetében, így a FIDESZ számára a maximális cél csakis a párton belüli bizonytalanság, pozíciókeresések látszatának minimalizálása lehet. Orbán Viktor most biztosan veszített egy csatát pártján belül. Közel sem biztos – ismerve a FIDESZ eddigi történetét -, hogy ez a térvesztés végleges lesz számára.
A helyzete azonban nem igazán jó. Ha kormányfőként sikeres marad a 2002-es választást követően is, akkor túl hosszú időre adja át a pártvezetést másnak, másoknak, és később már drasztikusan csökkenhet a párton belüli Orbán – elkötelezettek száma, hiszen az elkötelezettek jelentős hányada az erős és befolyásos emberhez kötődik. Ebben a megoldásban a sikeres kormányfőhöz egyre több lojális államigazgatási funkcionárius (hivatalnok) keresi a kötödést, de a kormánynak legitimitást adó párton belül egyre többen vetik majd fel, hogy a kormány túl önálló, döntései előtt nem kéri ki a párt véleményét, nem úgy viselkedik, mint aki tudja, hogy kormányzati jogosultsága kizárólag a párttól függ. A várható pártkövetelések pedig előbb vagy utóbb, de vállalhatatlanokká válnak a kormány számára. A másik lehetőség, hogy a FIDESZ nem lesz képes két év múlva kormányalakításra, és a kormányzati hatalmat át kell adnia – legalábbis egy időre. Ez esetben a pozíció nélkül maradt volt kormányfő pártelnöki visszatérése nehezen lenne indokolható. Egy megbukott kormány vezetője jelentkezne, hogy adják vissza pártelnöki megbízatását, hiszen ő arról csakis a kormányfői leterheltsége miatt mondott le. A januárban megválasztandó új elnöknek így azt kellene felvállalnia, hogy ő nem egy egységes pártakarattal megválasztott és teljes jogkörű elnök volt két évig, hanem csak egy kényszer, egy protokolláris megbízott helyettes szerepét vállalta. Az ambíciózus fiatalokra tekintve ez aligha várható. Kompromisszum-kereséssel kitalálható ugyan ekkor egy új pozíció a pártvezetésben, de a kettős vezetésű pártban ezt követően prognosztizálni lehet majd a belső hatalmi összeütközéseket.
Ezért sem szokásos, hogy egy-egy politikai párt a kormányalakítása okán lemondassa kormányfővé előlépett elnökét. A kormányfői megbízatás ugyanis kifejezetten bizonytalan időszakra szól. Bármikor bekövetkezhet akár a belpolitikában, akár a külpolitikában olyan társadalmi esemény, ami azonnal megszakítja egy kormány létét. Soha nem lehet abban biztos egy kormányfő, hogy akár tudatos és sikeres munkája okán, megbízatása a választási ciklus végéig ki fog tartani. Akár a koalíciós partnernél is történhet olyan belső pártvita, melynek során az kilép a koalícióból. A Kisgazdapárt távozása pedig végét jelentené a FIDESZ kormányképességének, így Orbán Viktor kormányának le kellene mondania. A pártelnökség viszont a párt tagjainak bizalmán alapszik, és akár évtizedekig is fent maradhat. Azokban az országokban lehet példát találni a pártelnöki és a kormányfői poszt kettősségére, ahol a pártelnök személyének eredeti jelölése is más indokok alapján (például személyének évtizedes köztisztelete, összetartó képessége stb.) került kiválasztásra. Ilyen helyzetet teremthet az is, ha egy politikai párt – választási programjának meghirdetésekor – már eredetileg sem a párt vezetői közül jelöli meg az általa győzelme esetén támogatott kormányfőt (például szakértői kormány-javaslat stb.).
A FIDESZ esetében azonban erről nincs szó. Érdekes volt hallgatni, a vezetői funkciók szétválasztásának, a FIDESZ elnökségi ülésén történt felvetését követő nyilatkozókat. A nyilatkozó teljes megdöbbenéssel és érthetetlenséggel válaszolt, amikor a kérdező felvetette, hogy csak a miniszterelnöki és a pártelnöki feladatok igényelnek-e külön-külön teljes embert, vagy felvetődött a FIDESZ kormánytagok (miniszterek) és pártbeli funkcióik kettéválasztása is. A válaszadó azonnal kijelentette, hogy ő nem lát problémát abban, hogy egyidejűleg miniszter és a párt elnökségének is tagja (sőt parlamenti képviselő is). A miniszterség és a másik két funkció tehát nem igényel teljes embert, ilyen probléma kizárólag a kormányfő-pártelnök kettősségben lelhető fel. Nem gond a Magyarország jogrendjében harmadik közjogi méltóságnak számító, a parlament elnökének és a párt elnökségének (megválasztása esetén a párt elnökének) egyazon személy által történő betöltése sem. E beosztások sem igényelnek teljes embert?! Az újdonsült pártelnöki megbízás legfőbb várományosa, Kövér László sem gondolja úgy, hogy a titokminiszterségéhez, miniszterelnök helyettesi megbízatásához tartozó feladatok annyira lekötnék korlátlan kapacitását, hogy pártelnökké választása esetén e megbízatásairól le kellene mondania.
Ha valóban a dolgok mögé tekintünk, akkor szembetűnővé válnak az egyes magyarázatok ellentmondásai. Érezhető és akár tudható is, hogy a felvetést megfogalmazók számára vagy már túl sok volt Orbán Viktor hatalma, befolyása a párton belül, vagy egyszerűen megirigyelték Orbán Viktor vélt vagy valós lehetőségeinek némelyikét. Meggyőződésem, hogy ezt a miniszterelnök is tudja. Magam érdeklődéssel várom a következő lépését. A felismert vezéráldozatot nagyon gyorsan és szerintem profi módon hozta meg. A vezéráldozat után nyerni ugyan lehet, de nem könnyű feladat!
Egy tipp:
Az alábbi látomás csak egy tipp, amelynek nincs semmilyen tudományos alapja, szakmai magyarázata. A nem túl távoli jövőben belső feszültségek és viták alakulhatnak ki a FIDESZ belső életében. Ezt okozhatja akár a párt népszerűségének csökkenése, vagy pénzügyi elszámolások-, forrásmegosztások vitája, esetleg párton belüli funkciók és döntési körök meghatározásának véleményütköztetése is. A párt belső bizonytalanságát sikertelenül kezelő új elnökkel szemben a vitatkozó felek a régi elnök/kormányfő visszatérésében vélik majd fellelni a megoldást.
Grand Ph.D Palotás János okleveles közgazda, Címzetes egyetemi docens, a szerző
A matematikusok között köztudott, hogy számos olyan matematikai rendszer lenne felállítható, amely eltér a maitól, de ugyanúgy eredményesen alkalmazható lenne az űrkutatásban, mint a ma megszokott. Fontos azonban, hogy bármely rendszer csak akkor működik, ha annak alapjait mindvégig következetesen alkalmazzuk.
A matematikai rendszerek axiómáihoz hasonlóan a demokratikus jogrendszereknek is van néhány olyan alapelve, amelyet a jog alkalmazóinak nemhogy ismerniük kell, de erről mondják, hogy „legmélyebb álmukból ébredve sem téveszthetnek benne”! A jogrendszer axiómáit általában a demokratikus országok alkotmányaiban foglalják össze, igaz kicsit részletesebben magyarázva azok tartalmát. Bennem a „pályaalkalmatlanság” érzetét veti fel, ha jogász végzettségű munkatársak sokaságával rendelkező szervezetek olyan ötletekkel, döntésekkel állnak elő, amelyek szakmai alkalmatlanságát meggyőződésem szerint az előterjesztések gépelői is kell, hogy érezzék.
A demokratikus jogrendszerekben ilyen alaptétel a tulajdon kiemelt védelme. Mindenkinek kizárólagos joga, legyen ő akár egy magánszemély, az állam, egy társaság, vagy egy önkormányzat, hogy a saját tulajdona felett rendelkezési joggal bírjon!
Rendszerváltásunk óta nem először „tévedett” a Parlament, amikor magánszemélyek, társaságok vagy önkormányzatok tulajdonába kívánt „magasabb érdek” alapján törvényileg beavatkozni. Ilyen volt, amikor törvényileg kívánta kötelezni az önkormányzatokat arra, hogy adott vevőoldali teljesítések esetén eladja a tulajdonában lévő lakásokat. Állítom, hogy csak az Igazságügyi Minisztériumban, a kormányban és a Parlamentben lepődtek meg azon, hogy az Alkotmánybíróság egyszerűen megsemmisítette ezt a törvényi előírást. A „hatalmi és/vagy politikai köddel” elhomályosított jogi gondolkodás kivételével a szakma számára nem lehetett kétséges, hogy a tulajdon feletti rendelkezési jogot az alkotmány csak rendkívül kivételes esetben, a kivételeket szinte tételesen felsorolva engedi meg. Tankönyvek példája az a kivételes eset például, amikor valakinek a földtulajdona éppen egy épülő autópálya, vasútvonal stb. területén helyezkedik el.
Ilyenkor, és csak ilyenkor kerül a közérdek előtérbe. A szabályok azonban ez esetekben is rendkívül szigorúak, és kifejezetten előnyt biztosítanak azoknak, akik kénytelenek lemondani a tulajdonuk feletti rendelkezési jogról. Fontos alkotmányos szabály, hogy a tulajdonba való beavatkozásra csak akkor kerülhet sor, ha más megoldás nem található, vagy az aránytalanul nagyobb terhet jelentene. Lényeges, hogy a tulajdonost teljes – általában igen nagyvonalú – kártérítés illeti meg. Erre alapoznak a telek-spekulánsok, amikor már az építkezések esélyének hírére is felvásárolják az érintett területeket.
Ezért is érthetetlen az a napokban nagy politikai vihart kavart parlamenti döntés, amelyben a képviselők törvényben kívánják megszavazni maguknak bárhol és bármikor az ingyenes parkolási lehetőséget . Én nem a döntés erkölcsi szintjéről szeretnék itt gondolatokat felvetni. Erről rengeteget írtak a lapok, nyilatkozatok százait hallhatta mindenki, aki kicsit is figyel a média híreire. Természetesen nekem erről is van véleményem, ami az elképzelést kicsinyesnek, a parlamenti szinthez méltatlannak tartja, de a gondolat kitalálója esetében a politikusi, vezetői alkalmatlanság is felvethető.
Ami lényeges, és összefüggésben van a bevezető gondolatokkal az az, hogy a parkolóhelyek döntő többsége ma már nem állami tulajdonú (itt az állam szabadon rendelkezhet, ha az erkölcsi aggályokon túl tudja magát tenni), hanem általában önkormányzati vagy magántulajdon, esetleg társaságok tulajdonában és/vagy hasznosításában van.
A tulajdon feletti rendelkezési jogot jelenti, hogy azt miként hasznosítja annak tulajdonosa. Jelen esetünkben ilyen hasznosítás, ha azt „fizető parkolóként” működteti, igénybevételéért pénzt kér. Azt pedig aligha lehetne állítani, hogy a képviselők parkolási díjmentességéhez rendkívüli, alkotmányos alapelvet is átértékelő társadalmi érdek kötődik, illetve azt más módon nem lehet megoldani. Így szerintem fel sem vetődhet az alkotmány kivételes szabályainak alkalmazása. Ezen túlmenően a képviselők „megfeledkeztek” arról, hogy a kivételes eset alkalmazhatósága esetén dönteniük kellett volna a teljes kártérítésről, az érintettek elmaradt hasznának megfizetéséről is. Magyarország kormányában, Parlamentjében talán soha nem volt ennyi jogász képzettségű személy. Lehet, hogy a jogi gondolkodás és a jogi képzettség nincs igazán összhangban e hatalmi helyeken?! Meg kellene találni az összhangot, mert lényegesebb esetekben veszélyes lehet a hatalom nagyképűségének áldozatává válni ott, ahol ma még bízunk alkotmányos alapjogaink védelmében!
Minden, magára valamit adó közhivatal, bank, légitársaság, világcég, termék-előállító közzétette már, hogy ő teljes mértékben felkészült az ezredforduló számítástechnikai bummjára, azaz a saját rendszere, terméke hibátlanul fogja kezelni a kettőezres év „problémáját”. A „kivédhetetlennek” hirdetett probléma lényege az volt, hogy az alig néhány tíz évvel ezelőtt tömegszerűvé vált számítástechnikai programozások – helytakarékos programírás okán – az évszámokon alapuló programellenőrzéseknél elhagyták az első két számjegyet, és csak az évszázadon belüli évtizeddel és évvel jellemezték a dátumvizsgálatot. Ezt követően az eredmény elé a programok automatikusan írták oda a tizenkilences számot, és így helyreállt az évszám. A programírás során mindig törekedni kell az egyszerűsítésre, valamint az automatikus ellenőrzések lehetőségeinek maximális kihasználására. Mindezek, mint automatizmusok (pld. kamatszámítás, időszakok meghatározása stb.), és ellenőrzések (pld. véletlen elütésekből adódó elszámítások, félreszámlázások stb.) számos szoftver beépített elemei. Kettőezerben, a „00” végződést e programok érthetik akár 2000-nek, de érthetik 1900-nak is. És ez valóban előfordulhat. Téves számlák sokasága készülhet, téves határozatok születhetnek, számítógépes programok által vezérelt berendezések leállhatnak. Én most mégis azt mondom, hogy dollárban is milliárdos az az üzleti blöff, amely már két-három éve ezt a kérdést körülveszi az egész világon.
Eleinte a „féltő” felvetések még a szoftverekről, és ezen belül is az egyedi fejlesztésű programok problémáiról szóltak. Később már „féltettek” minket az évfordulón történő repüléstől, a mikrohullámú berendezések használatától, tőzsdei részvényekbe történő befektetésektől stb. Később szeretnék szólni arról, hogy a tömegcikkeket (pld. személyi számítógépeket és azok operációs rendszereit stb.) gyártók régen sem voltak figyelmetlenek a vezérlő szoftverek megalkotásakor.
A média-hírek sokasága azonban olyan példákkal szolgált, amelyeknél már nem lehet elnézőnek lenni. A vezérlőszoftver problémája, ha egyáltalán felmerül, akkor az csak olyan programot érinthet, melyben vezérlő szerepe van a dátumnak. A már fentebb is említett mikrohullámú sütő és bármely más háztartási eszköz vezérlése nincs közvetlen kapcsolatban a dátummal. Kivételt talán egyes háztartási berendezések előzetesen programozott be- és kikapcsolása jelenthet. A legveszélyesebb probléma tehát csak az lehet otthonunkban, hogy videomagnónk nem rögzíti az előzetesen beprogramozott filmet. Miután a napokban befejeződött a „Paula és Paulina” vetítése, ezt talán még el lehet majd viselni. Persze ez sem igazán valószínű, hiszen a digitalizált vezérlést is lehetővé tévő háztartási berendezéseink nem igen lehetnek öregebbek, mint tíz évesek, és a kilencvenes években gyártott berendezéseknél valószínűtlen, hogy nem számítottak az ezredfordulóra.
Számítástechnikai eszközöket forgalmazó barátaim az elmúlt hetekben mondták, hogy intézmények és magánszemélyek sokasága cserélte újra – minden képzeletet felülmúló módon – eddig használt berendezéseit. A vásárláskori legfontosabb kérdés, hogy biztosan kezeli-e az új gép a kétezres problémát. A válasz természetesen az, hogy igen. Jól felfogott érdekből sem a gyártók, sem az eladók nem teszik hozzá, hogy az ismert gyártók (IBM, Hewlett Pacard, Acer, Pacard Bell, Toshiba, Compaq stb.) soha nem gyártottak olyan PC-t, amely számára problémát okozott volna az évszámváltás. Ugyanez igaz az operációs rendszerek piacának valamennyi szereplőjére is. A szinte egyeduralkodó Windows ’95 vagy ’98 esetében, munkahelyén vagy otthon – szoftver dátumbeállítását „becsapva” – bárki kipróbálhatná, hogy mi történik majd a dátumváltáskor. Amennyiben egy kicsit is tart a kockázattól, akkor a próba előtt elmentheti gépén őrzött dokumentumait.
Bár biztosan állíthatom, hogy senkinek nincs olyan működő számítógépe, használható operációs rendszere, amelynél problémát okoz az évváltás, még arra is van a „feltétlenül szükséges csere” ellen szóló megoldás, ha tévednék. Ez esetben egy vagy két évvel visszafelé be kell csapni a számítógépünk, videomagnónk vagy bármely más háztartási berendezésünk dátumbeállítását, és az ugyanúgy hibátlanul fog működni továbbra is, mint azt 1999-ben tette.
Komolyabb fenyegetettséget jelenthetnének a számítógépes programok által vezérelt repülőgépek, vonatok, erőművek, elektromos hálózatok, pénzintézetek stb. A valóság azonban itt sem olyan ijesztő. Egyrészt a vezérlőprogramok közül ez esetben is csak azon szoftverek vagy programrészek jelenthetnének gondot, amelyekben valamely utasítás feltétele a pontos dátum meghatározása. Az energia előállításának technológiája, a tőzsdei értékpapírok tulajdonjogának nyilvántartása, a pénzintézeti számlák tulajdonosi adatai, az aktuális követelések és utalások kezelése (egyedüli kivételként a kamattartozás vagy kamatkövetelés pontos összege), a repülőgépek műszaki berendezéseinek vezérlése értelemszerűen nincs kapcsolatban aktuális dátumadattal. Ezért egészen biztosan állítható, hogy nem lesz sem kisebb, sem nagyobb zavar tizenhét nap múlva.
A közlekedési rendszerek-, az energiaszolgáltatás-, a hírközlés-, a pénzügyi szolgáltatás területén egyébként is egyedi irányító, vezérlő szoftverekkel dolgoznak, ahol a rendszer üzembe helyezésétől kezdődően állandó a szoftverfejlesztő személyes jelenléte, valamint alapvető biztonsági követelmény a párhuzamos automatika, valamint a manuális irányítás (beavatkozás) lehetőségének biztosítása. E rendkívül bonyolult szoftverek kifejlesztése, a változó feltételekhez való folyamatos igazítása kiemelkedő szakemberek sokaságának állandó jelenlétét, felelősségteljes munkáját igényli. Szinte elképzelhetetlen, hogy e szoftvereken belül, ha egyáltalán van dátumfüggő utasításuk, akkor az ezen részek számára helyes dátumértelmezést biztosító algoritmus átvezetésének néhány perces programozási feladatát e szakemberek „elfelejtsék”. A rendszerbiztonságot szolgáló párhuzamos automatika – előrehozott dátummegadással – pedig lehetőséget biztosít a dátumváltás hatásainak előzetes szimulálására.
Még megbecsülni sem tudom, hogy hány tízmilliárd dollárt fordított a világ felesleges szoftverellenőrzésre, szoftverfejlesztésre, előrehozott eszközcserére, még hibátlanul hasznosítható eszközök és programok idő előtti selejtezésére stb. Amiben biztos vagyok az az, hogy a kétezres dátumváltás valós problémájának mérhetetlen feltupírozása az ezredvéghez köthető egyik legnagyobb üzlet volt, amelynek alapja bizony nem más, mint egy „milliárdos blöff”, felhasználva, hogy ma már egyre nehezebb a ránk zúduló információk sokaságában a valóstartalmat minden esetben helyesen feltárni. Biztos vagyok abban is, hogy a dátumváltás nem lesz hatással mindennapjainkra, de a következő év első hónapjaiban hihetetlen történetek sokaságát halljuk majd arról, hogy minden, amit azonnal nem értünk majd környezetünkben, egyedül az ezredforduló misztikus okán válik majd érthetővé.
Még 18 nap az ezredfordulóig! – olvasható az újságokban, az idegenforgalmi reklámokban, harsogja a rádió, a televízió. Nap mint nap köszönnek el úgy tőlünk kedvelt televíziós sorozatok, hogy ebben az évezredben már nem találkozhatunk velük többet, de „viszontlátásra” a harmadik évezredben. De valóban ilyen közel lenne hozzánk a harmadik évezred?
Én azt hiszem, hogy nem! Erre még valamivel több, mint egy egész évet kell (!) várnunk. A matematikai magyarázat nagyon egyszerű. Időszámításunk szerinti 999. decemberében még nem telhetett el az első ezer év, ahhoz szükség volt még az ezredik év egészére. Ez ugyanúgy igaz, mint az, hogy a kilencszázkilencvenkilenc forint, az nem ezer forint. Az ezer forinthoz hozzátartozik az ezredik forint is. A második ezer forinthoz (évhez) pedig még szükség van a kettőezredik forintra (évre). A harmadik évezred első éve tehát a kettőezer-egyes év. A második és a harmadik évezred fordulójára tehát 2000. december 31-én, huszonnégy órakor kerül sor!
Akkor pedig miért ez a nagy felhajtás, ez a kétértelmű magyarázkodás, hogy lehet így is számolni, meg másképpen is? Meggyőződésem szerint nem más az igazi ok, mint az, hogy ez egyrészt (nagy) üzlet, másrészt az emberek szeretnek ünnepelni, várni valami jóra, valami különlegesre. Márpedig a kettőezer – legyen az az év eleje vagy a vége – egy valóban szép kerek szám. Az ezredvég utolsó évét akár egy egész éven át is tekinthetjük ünnepi évnek, amikor valami különlegeset kellene tennünk, alkotnunk.
Természetesen a kereskedelem, a vendéglátás és főként az idegenforgalom számára sem haszontalan, ha egyazon eseményről többször szakíthatja le a várt extraprofitot. Én szívesen borítékolom, hogy 2000. január harmadikától egyre több írás fog arról szólni, hogy szépek voltak az elmúlt szilveszter eseményei,de az igazi szenzációt a 2000. december vége fogja majd jelenteni, mert az ezredforduló valódi eseményeire majd csak ekkor kerül sor.
Én is várom az idei Szilvesztert, hiszen számomra is különös érzést fog majd okozni, ha a napi dátumozást írásaimban kettőezerrel kell majd kezdenem. Jövőre pedig tudni fogom, hogy amit ebben az évben nem végzek el, az már a következő évezredre marad! Nem is baj igazán,hogy van még egy évünk ebből az évezredből. Szeretném hinni, hogy ennek az évezrednek az utolsó éve szebb és békésebb lesz, mint amit 1999-ben magunk mögött tudhatunk! Jó lenne, ha nem azért kellene várnunk a következő évezred eljöttét, hogy valami rossz jóra forduljon, hanem azért, mert egy – a sikereire is méltán büszke – évezred szeretne jó alapot kínálnia következő ezer év fejlődéséhez!
Kedvelem, mert talán ő az, aki legjobban akarja azt a politikusi sikert, amiért hajlandó akár nap mint nap is megdolgozni. Nem elvárja,hogy írjanak róla, hanem állandóan építi saját közéleti ismertségét. Látszik, hogy tudatosan tervezi, hogy napi programjai között mindig legyen olyan, a médiában eladható fellépése, megjelenése az emberek között, ami egyben népszerűsíti is őt. Mindezt azzal a nyugati eszköztárral, amiről legtöbb „politikus” társának szerintem fogalma sincsen.
Kedvelem talán azért is, mert általában látszanak a céljai és mert feltűnően nagy a munkabírása. Amikor 1990-ben Demszky Gábort először választották meg Budapest főpolgármesterének, a már akkor is közel tízéves politizáló gyakorlattal bíró, de döntési eszközökkel soha nem rendelkező 38 éves politikus belépő nyilatkozatai még nem igazán tetszettek. Emlékszem a képviselőségéről leköszönő főpolgármesterként bemutatkozó rövid parlamenti beszédében kiemelt helyet kapott annak közlése, hogy az ő főpolgármestersége alatt nem lesz politikai protekció, őt egyetlen képviselőtársa se keresse meg, ha a tilosban parkoló gépkocsiját elszállítják. Az első év legismertebb intézkedései is a rendteremtés, a hatalmon alapuló határozottság körébe tartoztak. Akkor sokan hívták Demszky Gábort az autólopkodónak. A Vállalkozók Országos Szövetségének elnökeként ekkor hívtam meg őt egy ebédre (talán ez volt az első és azóta is az utolsó négyszemközti megbeszélésünk) és vetettem fel, hogy hihetetlen lehetőséget kapott, amikor ilyen fiatalon lett a világ egyik legszebb fővárosának választott vezetője. Nem engedheti meg magának, hogy az autólopkodó hír maradjon meg róla az utókornak. Határozott intézkedésekkel rendet kell tennie, hogy ezt mindenki érezze, de sajtónyilatkozatokat arról kell közzétenni, hogy mit épít, minek az átadásán, üzembehelyezésén vesz éppen részt. Javasoltam, hogy találjon ki, valósítson meg valamit, ami biztosan bekerül a következő száz év Budapestről szóló útikönyveibe azzal, hogy ezt a városrészt 1990-ben kezdték el kialakítani, az akkori főpolgármester Demszky Gábor ötlete alapján. Példaképpen a nyolcadik kerület használaton kívüli Ganz telepeinek, és a romos kerületrészek helyén felépíthető ezredvégi belváros lehetőségét vetettem fel, ha vállalja a vitát párttársával, Ráday Mihállyal.
Demszky Gábor tudott váltani, és egy év múlva már arra lettem figyelmes, hogy az Antall kormány média mélyrepülése közben, a televízió híradójának biztos, hogy első számú közszereplőjévé vált. Ha nem is választott ki egy olyan léptékű programot, amelyről az én felvetésem szólt, de már szó sem esett a parkolási szabálytalanságok büntetéséről (miközben a belvárosban és a kapcsolódó kerületekben – szép csendben – minden utca fizető parkolóvá vált). A hírek mindig a város fejlődéséről, gazdagodásáról szóltak.
Kedveltem, mert az MSZP-SZDSZ koalíció ellenére, ha általa véltena főváros érdeke ezt megkívánta, bármikor kemény vitába szállt a kormánnyal. Az 1998-as választási kudarc után is vállalta saját pártját, az SZDSZ-t, pedig sokan javasolhatták neki, hogy csak akkor mehet a siker esélyével neki az 1998-as főpolgármesteri választásnak, ha kinyilvánítja eltávolodását a választáson komoly pozíciót vesztett pártjától. Az 1994-es választáson pedig nem mondta a választópolgároknak, hogy azért szavazzanak rá, és ne a polgári ellenzék jelöltjére, mert párt hovatartozása miatt az általa vezetett fővárossokkal több támogatásra számíthat az MSZP-SZDSZ kormánytól, mint amit egy akkori ellenzéki vezetésű Budapest elérhet. Ezt a magatartást (politikusi tartást) a mai utódok igazán lekoppinthatták volna!
Nem kedvelem, mert …
Néhány hónapja, ha barátaim rákérdeztek a főpolgármester személyére, akkor általában azt válaszoltam, hogy nem igazán kedvelem, mert a személyisége nem áll hozzám elég közel. Nincs igazán konkrét problémám tetteivel, de a célok tudatos eszköztárában az érdekek motiváltságának arányai (benne a hatalmon maradás, az akarat érvényesítése) nem egyeznek a saját értékrendemmel. Az elmúlt néhány hónapban oly méltatlan támadások érték és oly hitvány emberektől, hogy ma már magam is hajlok személyének és tetteinek nagyvonalúbb megítélésére. Teszem ezt annak ellenére, hogy a megszólalásaiban ma meghatározó súlyt kapó ” védekezésként támadok ” taktikájának alkalmazásában korántsem olyan sikeres és felkészült, mint a fentebb kiemelt években megszokott magabiztos és alkotásra hivatott politikusi közszerepléseiben. Számomra ugyanis a fiatal politikusok közül Demszky Gábor egyike azon keveseknek, akik sok hibával, gyakran igen sok naivitással fűszerezve ugyan, de valóban felléptek a kádári rendszer alig érzékelhető totális jellege ellen. Valóban politikai felfogása miatt zárták ki az egyetemről, ahová előtte tudása alapján felvették! Majd írásai alapján került publikálási tilalom alá, illetve írásai miatt ítélték el! Bizony figyelem a ma hangos polgári és nemzeti politikusokat, akik ebben az időben legfeljebb ún. reform szárnyát képezték – koruktól függően – a KISZ-nek, vagy az MSZMP-nek. Illetve bármely írásuk bármikor megjelenhetett és meg is jelent. Így ma már úgy vélem, hogy pozitív közéleti képességei és tettei jelentősen felülmúlják a néha felfedezhető kisebb, az emberi gyarlóságból fakadó hibákat.
A politikusokról írt gondolataimban már sokkal korábban írnom kellett volna Orbán Viktorról, mint Magyarország miniszterelnökéről. Mégis sokat vártam vele, miközben arról gondolkodtam, hogy miként tudnám a személyével kapcsolatos érzéseimet legalább részlegesen elszakítani az általános közérzetemtől. Ez valószínűleg nem fog menni, ezért döntöttem úgy, hogy marad a szubjektív megközelítés.
Orbán Viktorral és sok akkor még barátjával 1988-89-ben találkoztam először. Személyesen mi nagyon keveset beszéltünk, inkább az a fiatal kör (Stumpf István, Fodor Gábor, Ungár Klára, Kövér László stb.) volt akkoriban számomra szimpatikus, akiknek a társaságához ő is hozzátartozott. Először a KISZ-t leváltó Magyarországi Ifjúsági Szervezet Országos Tanácsának (MISZOT) szervezésekor kerültem a FIDESZ fiataljaival kapcsolatba, majd a Századvég politikai iskola és folyóirat környezetében, végül az 1990-es Parlamentben találkoztunk. Engem pártokon kívüli, ismert közgazdász-, üzletemberként a lakóhelyemen választottak meg képviselőnek, de MDF támogatással. Így a Parlamentben én a kormányoldalon, míg a FIDESZ, Orbán Viktorral az ellenzék soraiban tette feladatát. A kormányoldal és ellenzék között már akkoriban sem jellemezte a parlamenti munkát túlzott baráti hangnem. Talán sajátos, kissé különálló szerepemnek köszönhetően gyakran beszélgethettem kölcsönös szimpátia közepette is ellenzéki képviselőkkel. Számomra kedves nyári emlék, hogy a FIDESZ fiataljainak akkoriban kedvenc pihenőhelyén, a Parlament főbejáratának lépcsőjén összejövő fideszesek időnként meghívtak köreikbe, és felvetették tiszteletbeli fideszes státuszomat, amit én köszönettel el is fogadtam.
Az első homokszemet kapcsolatunkban az 1990. októberében lezajlott taxis-blokád megítélése jelentette. A taxis-blokád kialakulásának, majd elmérgesedésének felelőssége meggyőződésem szerint az MDF kormányt terheli. Magával a blokáddal én soha nem azonosultam, de a felelősség nem a résztvevőket illette, míg a megoldás keresésének kötelezettsége kifejezetten politikai feladat volt. Így kormányoldali képviselőségem ellenére – kivédhetetlenül – szembekerültem a kormánnyal. A politika logikája szerint viszont az ellenzék részéről támogatásra kellett volna lelnem. Az ellenzéki pártok azonban, köztük az SZDSZ és a FIDESZ is, nem találták sem helyüket, sem szerepüket e konfliktusban. Miközben a kormány nyíltan támadta őket a törvényi kereteket valóban átlépő társadalmi tiltakozás felelőseiként, a valóságban semmi közük nem volt sem a tiltakozás kirobbantásához, sem a megnyugváshoz. Főként a FIDESZ került védekező pozícióba, és a kormány ormótlan felelősségének politikai bemutatása helyett a tiltakozóktól határolódott el, ezzel bizonyítva, hogy nem ő a felelős a tiltakozásért. A politikában kezdő fiatalok ebben a helyzetben szerencsétlenül és felkészületlenül reagáltak. Az első nyilatkozatban elhangzott álláspontjukon azonban már akkor sem voltak hajlandók változtatni.
Számomra azonban a nézeteltérés ekkor is és a későbbi esetekben is csak véleménykülönbséget jelentett, és érdemben biztosan nem hatott ki a FIDESZ egyes fiatal politikusainak megítélésére. A Parlament folyosóján sétálva, beszélgetve azonban észre kellett vennem, hogy a FIDESZ oldaláról sérült a kapcsolatunk. A következő homokszemet az év végi költségvetési vita jelentette, ahol a FIDESZ-véleményt meghatározó szakmai hátteret néhány olyan fideszes politikus adta, akik az akkori pénzügykutató munkatársaiként dolgoztak, gondolkodásukat a pénzügyminisztérium akkori felfogásának kutatói alátámasztása jelentette. Így fordulhatott elő, hogy a FIDESZ – ellenzéki párttól szokatlan módon – kijelentette, hogy egyetlen olyan módosító indítványt sem fog támogatni, amely felborítja a kormány előterjesztésének egyensúlyát, miközben természetesen magát a költségvetést nem fogja megszavazni. Így az én kritikus felszólalásaim, a kormányzat előterjesztőin túl a FIDESZ és köztem is konfliktust teremtettek. Az igazi törést azonban a világkiállítási vita jelentette. A parlamenti pártok között a FIDESZ kötelezte el magát leginkább a világkiállítás ellen. A vélemény származási helye ekkor is a pénzügyminisztériumi kutatóintézetként funkcionáló Pénzügykutató Rt. volt. A FIDESZ egyik vezérszónokaként Orbán Viktor mutatta be határozottságát. A jogász politikus közgazdasági felkészületlenségét – a már ekkor is elismerésreméltó szónoki tehetsége – ebben az esetben nem tudta elkendőzni. Látszott, hogy erre a beszédre nagyon készült, és a közte és köztem kialakult parlamenti szópárbaj eredménye nagyon megviselte. Ezt követően már éreznem kellett, hogy a korábbi barátság – a folytonos véleményeltérés miatt – mára kifejezetten ellenséges érzetté alakult. A dolog mindvégig bántott, hiszen számomra egy fiatal, szimpatikus csoport emberi és politikai szimpátiájának elvesztését jelentette a kialakult helyzet. Talán csak Fodor Gábor vállalta továbbra is a pozitív emberi, politikai kapcsolatot.
Azt, hogy a FIDESZ és Orbán Viktor nem felejt, az 1994-es választásra készülve tapasztalhattam legközelebb. A választást megelőzően, az egyre népszerűtlenebbé váló MDF koalíciós körrel szemben, az MSZP-s alternatíván kívüli választási lehetőséget szeretett volna kínálni egy harmadik szövetség, az ún. Liberális koalíció. Az akkoriban szerveződő és erősödő, általam vezetett Köztársaság Párt esetében is felvetődött, hogy a politikai palettán koalíciós elképzeléseinket bemutatandó esetleg csatlakozzunk-e a szerveződéshez. Gátolta a csatlakozást, hogy az új tömörülés ragaszkodott a liberális elnevezéshez, és ez magyarázkodásra késztethette volna a Köztársaság Párt tagjait és szimpatizánsait az emberek magánszférájához tartozó világnézetek kérdésében. Végül is a Köztársaság Pártnak nem kellett erről döntenie, mert informális úton jelezték felénk, hogy Orbán Viktor és a FIDESZ csak abban az esetben lesz a szövetség tagja, ha abban a Palotás János vezette Köztársaság Párt nem vesz részt. Ez elég világos utalás volt arra, hogy Orbán Viktor miként viszonyul személyem megítéléséhez.
1994. novemberében indult meg a személyemmel szembeni méltatlan és a nagy nyilvánosság előtt is láthatóan törvénytelenül fellépő államigazgatási nyomás. Egy politikusnak fel kell készülnie arra, hogy ilyen helyzetbe kerülhet. A politika íratlan szabályai szerint azonban a fokozott politikai kockázatot ellensúlyozza, hogy egy politikussal szembeni jogsértő fellépés az államigazgatás számára is fokozott kockázat, mivel a kormánypárti képviselőket saját társai védik meg, míg a kormányhoz nem tartozó közszereplők államigazgatási zaklatását minden esetben az ellenzék hangos tiltakozása, kontrollja követi. A közszereplői kockázat tehát megtalált és az államigazgatás nekilendült. Ami elmaradt, az az ellenzéki pártok felszólalása, tiltakozása a nyilvánvaló és azóta már jogilag is igazolt törvénysértések ellen. Tapasztalnom kellett, hogy az Orbán Viktor által vezetett ellenzék vélt önérdekeivel nem ütközött a hatóság törvénysértése, így érdekei ellen lett volna, ha felszólal ellene.
1997-ben Princz Gáborral, a Postabank elnökével beszélgettem. A barátságról volt szó, amikor elmeséltem, hogy nekem sokszor okoz gondot, ha az elmérgesedett közéletben két barátom durván egymásnak esik, majd mindketten elvárják tőlem, hogy foglaljak állást, melyikük mellett tartok ki. Én ilyen választási kényszernek soha nem engedtem. Az esetek többségében így mindkét kapcsolatomat sikerült megőriznem, de néhány esetben akár mindkettőjüket is elvesztettem. Ez igaz volt a banki szférában is, ahol mint a VOSZ vezetője számos bank első számú emberével volt közel baráti a viszonyom, miközben közülük többen, mint bankárok egymással kemény küzdelmet folytattak. Princz Gáborral is köztudott volt a barátságom, és ezt néhány vetélytárs nehezményezte. Végül ezt is többségében tudomásul vették, elfogadták, de volt olyan bankvezér is, aki nyíltan megzsarolt, hogy amennyiben nem szakítok a Postabank elnökével, akkor ő és a bankja szakít velem és a VOSZ-szal is. Ez utóbbi történt. Princz Gábor erre föl mesélte el, hogy neki sem könnyű minden esetben. Évek óta tartó barátságunkat követően ő is összebarátkozott Orbán Viktorral, mert egy határozott, politikai sikerre törő fiatal személyiségnek tartja, és sok más személlyel ellentétben szívesen támogatja is őt céljaiban. Neki is kezelnie kell ebben a baráti kapcsolatban, hogy Orbán Viktor véleménye rólam nem azonos az ő megítélésével. Én megnyugtattam, hogy számomra semmilyen ellenérzést nem jelent ez a barátsága. Én is kedveltem, és talán még ma is kedvelném Orbán Viktort, de ezt nehezen lehet úgy tenni, ha az ember érzi, tudja, hogy a másik kifejezett ellenérzéssel van iránta. Princz Gábor e szentendrei beszélgetésünk idején kifejezetten szépen beszélt Orbán Viktorról, találkozásaikról, beszélgetéseikről. Ez a beszélgetés ma sokszor jut eszembe, amikor a – meggyőződésem szerint minden alapot nélkülözően – közellenséggé nyilvánított bankvezető méltatlan meghurcolását az egykor volt barát szó nélkül hagyja. Legalább annyi tartást azért látok, de ez számomra nagyon kevés, hogy ” a minden rossz egyedüli okozója a Postabank ” hangulatban Orbán Viktor sajáthangján eddig még nem vett részt.
Az 1998-as választásokat követően én nem voltam elkeseredve, hogya FIDESZ meglepetést okozóan nyertesként jött ki a választásból. Meggyőződésem szerint ugyan az MSZP szakmai, politikai felkészültsége, háttere lényegesen felülmúlta a győztes párt adottságait, de biztos voltam abban, hogy nem árt az MSZP-nek, ha kényelmes önhittségéből, az önérdekek kicsinyes belső játékaiból valami kijózanítja. Üzletemberi felfogásomból adódóan pedig kifejezetten optimista alkattal hiszem, hogya hátrányosabb induló adottságot a bizonyítási akarattal, a sikerorientált lendülettel eredményesen lehet pótolni. Fontos azonban, hogy siker- és ne hatalomorientált legyen a cél!
A kormányzás eddig eltelt másfél éve alatt azonban Orbán Viktornak, és a kizárólag általa megbízott csapatnak nem sikerült megtalálnia a pozitív sikerorientáltságot. Nem sikerült felismernie a választóvonalat a döntési lehetőség által kínált kreativitás, alkotási lehetőség pozitív üzenete és a hatalomgyakorlás kétélűsége között. El kell ismerni azonban azt is, hogy a sokak által prognosztizált, a kormányzati felkészületlenség miatti működésképtelen állam nem következett be. Orbán Viktor számos olyan lépést, nyilatkozatot tett,amely politikailag is kifejezetten hibának számít (megfigyelési ügy, nyilatkozat az atomfegyverekről, jegybanki fellépések, a pontos időismeretének problémái, számos nyílt politikai leváltás és kinevezés, a gazdasági múlthoz kapcsolódó kétségek, Juszt László meghurcoltatása stb.), de olyan lényeges helyzetbe eddig egyszer sem került, ami a miniszterelnöki, a kormányfői alkalmatlanságot vethette volna fel.
Gondolom, az olvasónak is feltűnt, hogy gondolataim többsége csak közvetve a FIDESZ, mint politikai párt viselkedésén keresztül utal Orbán Viktorra. Ez azonban most nem véletlen. Orbán Viktorral közvetlenül én szinte soha nem dolgoztam együtt, nem volt igazán közös társaságunk. Orbán Viktor személyisége azonban mindig meghatározóan befolyásolta a FIDESZ arculatát. Ezért személyes viszonyom e párthoz szinte azonosan alakult, mint annak mai elnökéhez. Azt hiszem,hogy a tévedhetetlenség látszatára való konok törekvés, a hatalomgyakorlás erőszakos stílusa talán kedvezhetett a politikai hatalom megszerzésének, de a stílusváltásra való képtelenség okozhatja és szerintem várhatóan okozza is majd mind a FIDESZ, mind Orbán Viktor bukását, ami itt a kormányképes politikai erő, és az ezzel járó miniszterelnöki pozíció elvesztését jelenti.
Grand Ph.D Palotás János okleveles közgazda, Címzetes egyetemi docens, a szerző
Napokon keresztül érkeztek a hírek az amerikai Seattle-ből, ahol miniszteri értekezletet tartott a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). Valamennyi média hírt adott az értekezlet kapcsán tartott tüntetésektől felfordult város nehéz napjairól, a dollármilliókban kifejezhető károkról, valamint a tanácskozás teljes kudarcáról.
A miértekkel már sokkal kevesebb írás foglakozott. Aki minden írást elolvasott, az azért a fő ellentétekről képet kaphatott. A WTO, ahol a közösen meghirdetett cél a szabad világkereskedelem, a tagok érdekeit tekintve már korántsem olyan egységes. Az Egyesült Államok, mint a világ gazdagodásához vezető utat kijelölő ország, elkötelezetten hirdeti a szabadkereskedelem nélkülözhetetlenségét, de szívesen korlátozná e versenyben a vetélytársakat azokon a területeken, ahol azoknak van versenyelőnyük. Így a saját – és a WTO-ra is ráerőltetett, rugalmasan értelmezhető – dömpingellenes törvénye jó ürügy a fellépésre, főként, ha a japán vagy az ázsiai termékek olcsón és tömegesen jelennének meg az amerikai piacon. Ide illeszkedett az a próbálkozás is, hogy a fejlett országok szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályait (melyeknek költsége értelemszerűen beépül az adott ország termékeinek költségeibe) fokozatosan kötelezővé tegyék a fejlődő országok export termékei számára is. Az agrártermékek terén az USA számára hátrányos az Európában szokásos túlzott állami agrártámogatás szintje.
A belső ellentétekhez kapcsolódtak falakon kívüli, gyakran egymással is ellentétes érdekek mentén szerveződő (gyakran vandál szélsőségektől sem mentes) tiltakozások. Az amerikai szakszervezetek követelték, hogy a fejlődő országok ne kapjanak szabad utat termékeikkel, mert ott a dolgozók kizsákmányolásával elért alacsony bérköltségek amerikai munkahelyeket veszélyeztetnek. Környezetvédő mozgalmak szerint a szabad utat adó kereskedelem olyan országokban okozhat robbanásszerű termelésbővülést, ahol nem védik meg a termelés által okozott károktól a természetet. Más szervezetek pedig saját országaik fejlődésének gátját látnák abban, ha a WTO szigorító szabályokat vezetne be a szabad kereskedelem alkalmazhatóságának feltételrendszerébe.
Seattle-ben a WTO eddigi szabályozásának újragondolását, a szabadkereskedelem gyorsítását megcélzó új korszak elveinek miniszteri szintű kijelölése volt a cél. Az új és korszerűsített szabályok szakmai kidolgozását kellett volna feladatul szabnia egy közös határozatnak. Ez adta volna a következő tanácskozás napirendjének szakmai hátterét. Mint ismeretes, ilyen határozat nem született, valamennyi kérdés, véleménykülönbség a tanácskozás lezártával is megmaradt, sőt némely ellentét jelentősen el is mélyült.
Sikertelenség, de miért?!
A történelmi személyiségekről mesélve Édesapám mondta egykoron, hogy az egyes személyek, események helyes megítéléséhez kívül kell emelkednem a mai kor értékrendjén, és mintegy a kor szemüvegén keresztül kell átgondolnom a történéseket. Igaz, de most is egy történelmi korban vagyunk, és mégis lehetséges, hogy akár 5-6 szemüvegre is szükség lenne. Tényleg valamennyien egy történelmi korszakot élünk meg, ha a Föld egészére kitekintünk? Meggyőződésem, hogy a valódi megoldást keresve fel kell venni azt az 5-6 szemüveget. A világgazdaságban ma érintett országok társadalmi-, politikai-, technikai- és gazdasági különbségei oly mértékben eltérnek egymástól, hogy egységes értékrendet az egészre sikeresen ráerőltetni biztosan nem lehet! Nem tűnik logikusnak, hogy a mai fejlett országok gazdasági erejéhez igazított környezetvédelmi és/vagy szociális költségvállalásához kötnénk a fejlődő országok termékeinek szabad bekapcsolhatóságát a világkereskedelembe. A szabad kereskedést ma büntetésként gátló szankciók (kvóták, vámok, illetékek stb.), pedig kifejezetten ellentétes célt szolgálnak, mivel – a megcélzott piacon elérhető árból – ezen költségeket is a fejlődő országok fizetik be a fejlett világ kasszájába. Így a fejlődő országok pénzügyi forrásai ezzel is csökkennek, azaz még kevésbé tudnak felvállalni kívánatos környezetvédelmi és/vagy szociális kiadásokat. A fejlődés, melyet a fejlett világ saját történetének áttekintésével már megismert, éppen azt mutatja, hogy a termelés drasztikus bővülését követően csak a lakosság életszínvonalának emelkedése, az adott ország gazdasági fejlődésén alapuló gazdagodása után következik a környezetvédelem és a szociális biztonság iránti igényesség megjelenése. Pénzügyileg is ekkor lehet finanszírozni ezen területek rendkívül magas költségeit.
A folyamatot nem lehet megfordítani! Nem követelhetők meg a legszegényebb országoktól előfeltételül azok a kiadások, melyek megfizetésére ezen országok képtelenek. Nem állítom, hogy a munkaerő éhbéren tartását, a gyermekmunka tömeges alkalmazását, a környezet teljes kizsákmányolását, rombolását jólelkűen elnézve kellene szabad utat adni a kereskedésnek, de állítom, hogy a maitól eltérő felfogásban kellene a tárgyalóasztalhoz ülni. Én bizony még azt is állítom, hogy a fejlett világ mai viselkedése sokszor képmutató. Nem hiszem ugyanis, hogy ne tudná viselkedésének erkölcstelenségét, amikor saját tőkéjének, gazdasági és politikai erejének ismeretében kiköveteli saját termékei és pénze számára a korlátok nélküli utat a fejlődő országokba, míg azok termékeinek megjelenésekor, a felzárkózásukat késleltető céllal ún. büntető kifizetéseket követel termékeik, szolgáltatásaik beengedése ellenében saját piacukra. Vajon a vámfizetéssel ezen országok megváltják a környezetrongálást, vagy a gyermekmunka alkalmazását?!
Sokkal jobban érteném, ha az Európai Unió, az USA és/vagy Japán a fejlődő országok számára oly fontos tőkebefektetések esetében kötnék ki feltételül, hogy a fogadó országgal együttműködve kidolgozott, és az elvárható fokozatosság elvén elkészített közös program mentén működjenek együtt a környezetvédelem területén, javítsák saját lakosságuk szociális biztonságát, számolják fel a gyermekmunkát stb. Újszerű, és sokkal tisztességesebb jogfelfogás lenne, ha a fejlett világ nagyvállalatait köteleznék (szankcionálnák), ha a fejlődő térségbeli befektetéseiknél nem tartanák be a fejlett régiókban már természetszerű környezetvédelmi-, szociális normákat. Ebben a felfogásban azt a működő tőkét szankcionálná a fejlett világ, amelyik valóban a profit mindenhatóságát képviseli, és az éppen felzárkózni kívánó országokban akarja tovább hasznosítani azt a környezetrongáló technológiát, amit a fejlett országok jogrendje már száműzött.
Kíváncsian figyelném, hogy miként reagálnának a nagy befektetési alapok, ha olyan törvényjavaslatok jelennének meg a munka világában, hogy a fejlődő térségbeli befektetéseik során – a célország jogrendjén túl – kötelesek néhány – saját jogfelfogásukban oly nyilvánvaló – általános környezetvédelmi-, munkajogi-, szociális jogi előírást is betartani.
Ez a gondolatsor oldalakon keresztül folytatódhatna, és bízom benne, hogy a nem túl távoli jövőben el fog következni e szemlélet történelmi ideje is. A fejlett világ mára sokat gazdagodott, fejlődése e területen is megelőzte a tudati váltást. A fejekben ugyanis még ott van a saját nehéz időszakunk. Jó élvezni a gazdagodást, de még megmaradt az önzésünk jó része!
Az előző gondolatokat társadalmi és gazdasági súlyuknál fogva lényegesen fontosabbnak tartom, mint például az USA – Európa agrártámogatási vitát, vagy a dömpingszabályok valós okait. A WTO-tanácskozás tanulságainak összefoglalásához azonban e vitákról is szólni kell, hiszen a tanácskozás eredménytelenségéhez e területek is hozzájárultak.
Mint közgazdász, magam is teljesen elrontottnak vélem Európa országainak és magának az Uniónak a szinte átláthatatlan agrár- és élelmiszeripari támogatási rendszerét. E terület valódi versenyképességének kialakulásához, fejlődéséhez előbb vagy utóbb, de nélkülözhetetlen lesz a rendszer újragondolása, rendbetétele. Ez elsősorban az érintett országok érdeke és problémája. Ugyanakkor itt is rossz és a jövőt tekintve veszélyes utat jelent, ha az érintett felek saját érdekeikhez keresnek érvrendszert, és uniformizálni akarnak ott, ahol másoknak van látszólagos előnyük.
Az USA az európai agrártermékek állami támogatási rendszerének leépítését követeli, mert e támogatások jelentős előnyt jelentenek az agrárpiacon az érintetteknek. Érdekes lenne, ha Európa viszont követelné, hogy az USA csökkentse a tudományos és technikai kutatások állami támogatását, mert e kutatási eredmények úgy növelik az USA ipari termékeinek versenyelőnyét, hogy a kutatás költségeinek dollár-milliárdjai nem jelennek meg az USA ipari termékeiben. Az ún. olaj-országoktól pedig meg kellene követelni, hogy az energiát ők is az átlagos világpiaci áron adják az ott termelő cégeknek, mert a szinte ingyenes energiaárral bújtatottan támogatják cégeiket. A nemzetközi verseny pont attól verseny, hogy az egyes nemzetállamok vagy azok szövetségei eltérő feltételrendszert tudnak biztosítani az adott térség vállalkozásainak.
Abban az esetben, ha valamely régió kormánya saját támogatási rendszerében célt téveszt, és irreális eszközöket alkalmaz, úgy előbb vagy utóbb ez az eszközrendszer lehetetlenedik el. A konkrét esetben várható, hogy az európai országok költségvetése fog kifulladni, ellehetetlenedni, ha a világpiacra tömegesen szállító vállalkozásai azért tudnak olcsón eladni, mert költségeik jelentős részét az állam költségvetésből finanszírozza. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy az európai adófizetők adópénzeit adják a világ távoli pontján élők élelmiszerfogyasztásához. Ehhez Európa előbb vagy utóbb, de szegény lesz! Magyarország is maga jött rá a kilencvenes évek elején, hogy a magyar lakosság tej és tejtermék fogyasztásának többszörösét kellett ár-támogatnia, amikor üzletek százai jöttek létre a déli és a nyugati határon átjövő bevásárló-turizmus kiszolgálására. Miután a költségvetés nem tudta tovább finanszírozni, hogy déli szomszédaink és osztrák barátaink a termelési költségek töredékéért jussanak tejhez, sajthoz stb, megszüntette az e termékek eladásának támogatását. Átmenetileg nyilván károkat okozott a magyar támogatási rendszer az osztrák tejgazdaságoknak, termelőknek, de az igazi kárt a magyar költségvetés szenvedte el, amikor amúgy is szűkös szociális költségkeretéből milliárdokkal támogatta a szomszédos ország lakosságának fogyasztását.
Az Európai Unió elkerülhetetlen költségvetési reformjának már évek óta felismert gátja, hogy eddig nem sikerült megtalálnia az agrártámogatási rendszer új és főként finanszírozható változatát. A jelenlegi rendszer finanszírozhatósága ugyanis már majdnem lehetetlen. A változás kényszere tehát már ismert, ehhez nem kell a WTO-n keresztüli nyomás.
Én hiszek benne, hogy a WTO tagállamai végül is megtalálják a fejlődéshez, a változtatáshoz vezető jó utat. Én ugyanis abban egyetértek a Clinton elnök beszédében foglaltakkal, hogy a történelem tanulsága szerint a fejlődéshez minden esetben a korlátok feloldása vezetett. A korlátozásokkal védett nemzeti érdekek végül mindig alulmaradtak, mert nem valós érvek eszközéül szolgáltak.
Én (is) dühö s vagyok Kosztolányi Dénesre. Miért? Teszem fel a kérdést magamban. Emlékezetem szerint soha nem találkoztam vele személyesen, soha nem kerültünk közvetlen kapcsolatba. Figyelem önnön magam és nem értem igazán saját reakciómat. Nem jellemző rám, hogy egy-egy személy, legyen akár hitvány alakja mindennapjainknak, nehezen leplezhető indulatokat hozzon felszínre bennem. Kosztolányi Dénesnek pedig nincs előzménye közéletünkben. Utánanéztem és az 1998-as Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda még meg sem említi az Eötvös Lóránt Tudományegyetem egyetemi doktorát. Kosztolányi Dénes a Fidesz budapesti területi listájáról került be 1998-ban a Parlamentbe, és lett egyből két bizottság (önkormányzati és nemzetbiztonsági) tagja, majd Orbán Viktor elhíresült nyilatkozata után a miniszterelnök szavahihetőségének legfőbb kincstárnoka, a Megfigyelési Vizsgálóbizottság elnöke.
Mint számos írásomban már érintettem, megítélésem szerint Orbán Viktort jól értesült munkatársai egyrészt megvezették az ominózus megfigyelési nyilatkozatát megelőzően, valamint azon a vasárnapon ő is áldozata lett a politikusokkal oly gyakran előforduló nyilatkozati kényszerbetegségnek. Az udvarias mondat lényege, hogy Orbán Viktor nyilatkozata nem felelt meg a valóságnak. Ez ugyan egy miniszterelnöktől nem szép dolog, de Orbán Viktor televíziós megjelenésekor mégsem leszek indulatos, a Kosztolányi Dénes által védett mondatait ugyan elítélem, de wenem értékelem túl.
Akkor mi bajom van Kosztolányi Dénessel, aki a politikában és a közéletben oly súlytalan, végrehajtói szerepe sem több mint egy politikai bábfiguráé. Jelen írásomig egyetlen képviselői önálló indítványt sem nyújtott be a Parlamentben, összesen tizennégy felszólalása volt. Mint a legtöbb dologra, úgy erre is van válasz, csak nehezen felfedezhető. Az a tekintet, az a stílus, az a nyugalom, ahogyan szembenéz velem a televízió képernyőjén, az az, ami annyira sértő. Sért,mert ekkora nyugalommal átlépni minden demokratikus jogelvet, mert a szemembe nézve állítani a nyilvánvaló valótlanságot oly mélyen lealacsonyítja a képernyő előtt ülőket. Azt sugározza, hogy én bármit mondhatok, nektek ezt el kell fogadnotok, ez jár nektek, ez az a szint, amit megérdemeltek.
És valóban tehetünk-e ellene valamit? Annál többet, minthogy várjuk a 2002-es választást. Igaz ez sem kínál igazi megoldást, mert 1998-ban sem a választópolgárok akarták őt látni a képviselők között, hanem a budapesti területi listáról kaptuk ajándékba.
Én valóban azt gondolom, hogy Kosztolányi Dénes mind erkölcsi, mind politikai és már büntetőjogi értelemben is átlépte a demokratikus jogrendszer határait. Atyánszky György megítélésem szerint érdemtelen mentelmi jogának felfüggesztése kapcsán igyekeztem rámutatni a parlament döntési mechanizmusának ellentmondásaira. Attól tartok, hogy demokratikus jogérzésünk újabb pofonját Kosztolányi Dénes kapcsán viselhetjük majd el. Kifejezett jóérzéssel olvastam, hogy több érintett, köztük a Pinpoint Kft. vezetői megelégelték jogaik szembetűnő sárbatiprását, személyük minden jogkövetkezmény nélküli lejáratását. A legfőbb ügyészhez intézett feljelentésük sorsát azonban sajnos ma borítékolni lehet. A nagy nyilvánosság előtti, közepes jogérzékű emberek által is érzékelhető törvénysértések nyomozásához, a vádemeléséhez ugyanis az elkövető személy parlamenti képviselő volta miatti mentelmi jog előzetes felfüggesztésére lenne szükség.
A parlament mentelmi bizottsága önmaga is állítja, illetve a parlamenti gyakorlat is mutatja, hogy a képviselők nem vizsgálják egy-egy ügyben a mentelmi jog felfüggesztésének kérelmében a kérelem indokoltságát, hanem a rágalmazás, a hamis vád stb. esetekben érdemi vizsgálat nélkül megőrzik (fenntartják) a képviselő mentelmi jogát. Így válhatnak emberek érinthetetlenné, míg a sértettek kénytelen viselik alkotmányos jogaik sokaságának semmibevételét. Bár őszintén hiszek abban, hogy előbb vagy utóbb, de a Parlament változtat ezen a gyakorlatán, mégsem hihetem, hogy erre pont Kosztolányi Dénes esete nyújt lehetőséget, aki a parlamenti többség miniszterelnökét védte ily gyalázatos módon.
