Közel másfél éve írtam az első írásomat, a forint/euró árfolyamának várható alakulásáról, különösen annak szakmai prognózisairól. Az írásomban leírtakat ebben cikkben nem szeretném még részben sem megismételni, azt a kedves olvasóm elolvashatja az alábbi linkre kattintva.
A korábbi gondolataimban foglaltakat fenntartva azért ma már szívesen olvasnám azon szakkollégáim nyilatkozatait, akik a forint folyamatos gyengülése mellett néhány éven belül az akár 300-500 Ft/EURO árfolyamot prognosztizálnak.
A forint állandó árfolyam ingadozás melletti, de trendjét tekintve folyamatosnak mondható erősödése már elkezdődött. Ezt azért egyre többen látják. Rövidebb távra szóló prognózisokban ma már megjelennek olyan nyilatkozatok is, hogy az árfolyam erősödhet akár 230 Ft/EURO lehet átmenetileg. Az okok magyarázatától azért tartózkodnak. Bizony nehéz is lehet indokokat találni, ha a nemzeti valuták mögötti vagyon felértékelődését nem ismerjük fel, mert a napi gazdasági reálfolyamatok Magyarországon, a politikai elit és a kisebbségi kormányzás bizonytalansága sokkal inkább a forint gyengülését kellene eredményeznie. Ugyanakkor van egy folyamat, aminek hatása ennél is erősebb, és egyre inkább megmutatkozik. Különösen akkor, ha néhány szomszédunknál tapintható közelségbe került az euró bevezetése. Így Szlovák szomszédunk 2009. január elsején, alig néhány hónap múlva bevezeti az eurót! Meggyőződésem, hogy az északi szomszédunk nemzeti valutájának erősödése az euró bevezetésének hírére, a leginkább kiváltó oka a magyar nemzeti valuta erősödésének.
A folyamat tehát megindult, a szakértők most még hallgatnak, majd gondolom komolyabb lelki problémák nélkül, az egyértelművé váló trendet visszamenőleg is megmagyarázzák. Egyre többen állnak át a reálfolyamatok felismerésének oldalára. Egyre többen, de a legfontosabb szereplők, ideértve a Magyar Nemzeti Bank beosztásukat tekintve felelős (de szerintem sokkal inkább felelőtlen) döntéshozóit még erősen gondolkodnak, sőt képesek további megmagyarázhatatlannak mondható döntéseket is hozni, akár tízmilliárdos károkat okozva a magyar lakosság és a magyar gazdaság szereplőinek!
A forint erősödését látva számtalan barátom, ismerősöm kérdezi, hogy mi történt, mi várható. Nem könnyű ma ez utóbbira válaszolni! Mint ahogy nem értettem a forint gyengülése melletti „szakmai” nyilatkozatokat, ugyanúgy nem értem, és már nem is akarom megérteni az MNB kapcsolódó döntéseit. Számomra nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a korábbi (már megszüntetett) árfolyamsáv alját átlépő árfolyam mellett, a korábban törvényileg kötelezett Nemzeti Bank beavatkozás tartalmát tekintve irányadó kamatláb csökkentésének kötelezettsége helyett, a folyamatok beindulásakor az MNB kiszivárogtatta, hogy nálunk semmi sem úgy lesz ám, ahogy annak lennie kellene.Mi nem csökkentjük a már korábban is elfogadhatatlan nyereségtartalmat jelentő irányadó kamatot, hanem éppen megfordítva, megemeljük! A hihetetlennek tűnő kacsából valóság lett, mégpedig a hírekben szereplő napon! Számomra annak sincsen elfogadható magyarázata, hogy miként fordulhat elő, hogy a média minden szereplője napra pontosan közli az MNB döntését azt megelőzően, hogy a döntéshozók összeültek volna. Fejlett pénzpiaci országokban, és a tőlük átvett – ma Magyarországon is hatályos – törvények szerint börtönbüntetéssel fenyegetett belső információk kiadói, és közzétevői azt sem tudják mit tesznek. A baj az, hogy a törvényileg kötelezettek sem látják, hogy itt súlyos törvénysértés valószínűsíthető! Szeretném egyértelművé tenni, hogy a média hírek nem egyes szakértők változó véleményéről adtak hírt, hanem egy olyan esetben, amikor szakmailag éppen az ellenkező döntést lehetne prognosztizálni, minden vita nélkül mind időpontjában, mind mértékében, mind irányultságában a későbbi döntést teszik napokkal korábban közzé!
Végül visszatérve egy „nevét megadni nem akaró” hírforrás magyarázatára, az MNB azért emelte inkább az irányadó kamatot, hogy ezzel az erősödő forint segítségével sokmilliárdos megtakarítást eredményezzenek a költségvetésnek, amely az erősebb forint mellett „olcsóban” vásárolhat eurót az adósságszolgálat teljesítésére. Ez számomra még annál is szomorúbb lenne, mintha egyszerűen szakmai tévedésből döntöttek volna megmagyarázhatatlanul. Az MNB ez esetben teljesen feladná a legfontosabb feladatát, vagy alapjaiban értené azt félre! Az MNB törvényi függetlensége éppen azért biztosított, mert egyszerűen nem sorolhatja a költségvetés rövidtávú érdekeit a gazdasági folyamatok, érdekek elé. Különösebb magyarázat nélkül csak példaként említem meg, hogy az ország jövője szempontjából oly fontos exportőröknek hányszor tízmilliárdos kárt okoz, hogy teljesítményükért – az MNB felelőtlen és szakszerűtlen – döntése miatt, a mai gazdasági folyamatok által indokoltnál erősebb forint következtében kevesebb bevételre tesznek szert!
Van tehát még mit fejlődnünk! Lenne mire felfigyelniük például a szakújságíróknak! Lenne, de nem igazán teszik. Sokkal könnyebb és talán érdekesebb is, ha közzéteszik azokat a híreket, amellyel éppen vitatkozniuk kellene vagy éppen felismerni bennük a törvények megsértését!
Közel húsz éve foglakozom a magyar egészségügy és nyugdíjbiztosítási rendszer átalakításának szükségességével és alapelveivel. Az e témában írt szakmai okfejtéseim mára már több százoldalnyi tanulmánykötetekben, publikációkban mérhetőek. Ez a két terület számomra mindig egyértelmű prioritással rendelkező terület volt és maradt is, hiszen elképzelhetetlen egy olyan hatékonyan működő gazdasági modellt ma megalkotni, amelyben az egészségügy és/vagy a nyugdíjrendszer alapvető működési zavarokkal küzd. A mai fejlett társadalmak mindegyikében – így Magyarországon is – az ország második legnagyobb költségvetése a mindenkori társadalombiztosítási és nyugdíjbiztosítási költségvetés.
Kicsit már belefáradva figyeltem az elmúlt években, és különösen az elmúlt hónapokban az egymást váltó kormányok majd a kormánykoalíciókon belül váltogatott egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási reform címszó alatt meghirdetett lépéseket. Ezért is „csúszott” a véleményemet röviden megfogalmazó publikáció. Miközben mára valóban igaz, hogy az elmúlt hónapokban tette, igaz csak az egészségbiztosítás területe a legnagyobb lépéseket az elmúlt húsz évben.
Végül is Vágó István barátom „késztetésének” az eredménye, hogy az alább megfogalmazott írás már nem volt tovább halogatható. A tudós, az irigyelt olvasottsággal alátámasztott memóriával és kiváló logikával is rendelkező barátommal folytatott közös ebédek beszélgetései rendre e kérdéskörben csúcsosodtak. A beszélgetések közben figyeltem fel arra, hogy István, aki nem is rejtett szimpátiával figyelte Molnár Lajos miniszteri ténykedését, folyamatosan kereste a választ arra a kérdésre, hogy ma Magyarországon miért olyan vehemens az ellenállás a miniszteri lépésekkel szemben. Ha pedig valóban olyan nagy hibákkal ostorozhatóak a kormány lépései, akkor hol marad az ellenzék tartalmi kritikája, az alternatív javaslat felvetése. Hirtelen nehéz helyzetbe kerültem, mert a bennem meglévő kritikai vélemények, könnyen azt az érzést kelthették volna, mintha magam is az „ellenzék” durva kritikáját osztanám, megmaradva az érvek nélküli általános megfogalmazásoknál. Ugyanakkor e két terület, igen széles szakmai palettát, nem kis könyvtárnyi irodalmat tudhat magáénak, így nem egyszerű feladat, a lényeglátást segítő, tömör, de mégis figyelmet érdemlő kivonatos ismertetése a mai helyzet tarthatatlanságának, a kívánatos váltási iránynak, és a megcélzott célnak. El kellett azonban fogadnom, hogy bár a feladat nem egyszerű, de nem is nélkülözhető, mert a ma gazdasági és politikai vitáinak egyik meghatározó eleméről van szó.
Azt csak remélni tudom, hogy az alább leírtakban minden tisztelt olvasóm felismeri, hogy az egy kicsit (talán nem is kicsit) azért más kritika, mint az ellenzéki megszólalások, vagy akár csak az érintett területek dolgozóinak „hergelése”, a kikerülhetetlen feszültségek politikai kihasználása, éppen az érintettek amúgy is nehéz helyzetének további kárára.
Az elmaradt nyugdíjreform lépésekre, mint az egyik legfontosabb kritikai elemre viszonylag egyszerűbb rámutatni egy logikai felvetéssel. Elképzelhető-e bárki számára is egy tartós, a mai kedvenc szóhasználattal élve fenntartható társadalmi- gazdasági növekedés egy olyan piacgazdasági környezetben, ahol a fizetőképes kereslettel, jövedelemmel rendelkezők, azaz a létező vásárlóerő közel ötven százalékát kitevő vásárlóréteg, értsed itt a nyugdíjasokat, reáljövedelme évről évre csökken, azaz tovább szegényedik. Szerintem nem! Az már csak további érv és gondolat, hogy morálisan felvethető e a társadalom azon egyharmadának, akiknek a még átlagosan várható élettartalmuk 8-12 év, hogy legyenek még türelemmel 3-10 évig (és ezt a türelmi időszakot kérjük tőlük kormányváltásonként mindig újra kezdve közel húsz éve), amíg a gazdasági folyamataink felerősödnek, majd utána elkezdhetjük érdemben rendezni a nyugdíjaik értékállóságának garantálását, illetve az évtizedek alatt elértéktelenedett nyugdíjaik részleges felértékelését. Szerintem ezt sem tehetjük!
A mikéntről és a valós teendőkről, az igenis meglévő lehetőségekről és kötelezettségekről egy következő írásban térek majd ki. Ami a mai gondolatokhoz kellett, az annak a megfogalmazása, hogy súlyos hibaként, kritikaként fogalmazom ma meg az e terület kormányzati felelősei felé, hogy ezen a területen (értsed a nyugdíreform területét) a gazdasági nehézségekre való mutogatáson kívül, érdemben semmit nem tettek!
A társadalombiztosítás, az egészségbiztosítás, a gyógyszerforgalmazás területén azonban történtek lépések, és talán az is igaz állítás, hogy léptéküket tekintve akár nagyobbak is, mint az elmúlt húsz évben összesen!
Amikor arra a kérdésre keressünk véleményt az Interneten, hogy milyen árfolyam várható a forint/euró váltás viszonylatában az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban, az év még hátralévő részében, akkor viszonylag gyorsan és számos elemzőtől találhatunk választ. Bár a válaszok részben eltérhetnek egymástól, többnyire azon tapasztalati vonal mellettiek, amelyeket az elmúlt évet éven belüli árfolyam ingadozásának trendvonalai amúgy is megmutatnak a számunkra. Az eltérések inkább az indoklásokból olvashatóak ki, bár abban sem találhatóak drasztikus különbségek.
Jelentősen megváltozott a helyzet, amikor arra a kérdésre próbáltam „rákeresni”, hogy milyen forint/euró váltási arány várható az elkövetkező öt évben, és milyen árfolyam mellett valószínűsíthető az euró bevezetése Magyarországon! Azt nem mondhatom, hogy az a néhány vélemény, amelyre sikerült rálelnem, ugyanolyan „unalmas” és egyhangú volt, mint amilyenek a közeljövő elemzései voltak. Találtam egészen extrém véleményt is, általam többnyire becsült gazdasági embertől, amely arra hívta fel a figyelmünket, hogy meg kell majd barátkoznunk, az akár ötszáz forintos euró váltási aránnyal is.
A fellelhető néhány hosszabb távú becslés abban azért egységet képviselt, hogy a váltásra, a mainál lényegesen gyengébb forint árfolyam mellett kerül majd sor, a többség szerint valahol a háromszáz forint/euró árfolyam környékén. A többségi vélemény szerint, az euró bevezetéséig tartó években, az árfolyam ingadozása kezdetben a 250-300 forint/euró szinten alakul majd, és ez évről évre kicsit emelkedni fog, mindkét szélsőérték tekintetében, de folyamatosan csökkenő sávszélességben. Azaz később 260-305, majd 270-310, végül 285-315 közötti ingadozással.
Számomra vívódást jelentettek az olvasottak, mert egyik elemzés sem mutatott, még irányultságában sem abba az irányba, amelyek hasonlítanának az én becslésemre, és akkor még nem is szóltam az indoklások teljes különbözőségéről. Szakmailag pedig magam azt vallom, hogy érdemes felfigyelni arra, ha valamely gazdasági és/vagy akár más összefüggésről szinte mindenkinek eltér az álláspontja az enyémtől. Mindig az a vicc jut az eszembe, amikor valaki behajt egy utcába, és értetlenül figyeli a szembejövők villogását. Majd az autó rádiójában hallja, hogy vigyázzanak, mert egy „őrült” szembe hajt az általa használt egyirányú utcában. Erre felordít, és azt mondja, mi az, hogy egy, mindenki! Igaz én ennek a viccnek a tapasztalatát is kicsit „másként hasznosítottam” a magam számára. Vélhetőleg a vicc tanulsága inkább az volt, hogy ilyenkor illik neked is megfordulni, mert valószínűleg te mész rossz irányba. Számomra inkább az a tanulság, hogy ilyenkor illik megállni, akár ki is szállni a kocsiból, még megfontoltabban körülnézni, újraolvasni a kresztáblákat, majd dönteni arról, hogy merre folytatom az utat. Mert az esetek nagy többségében, a többségi álláspont figyelmet érdemel, de ma már vallom, hogy kizárólagosságot sosem. Érdemes átgondolni, és néha el is indulni azon az úton, amelyben nagyon hiszünk, de ma még igencsak egyedül sétálhatunk rajta.
A kicsit elnyújtott bevezető rész után talán már nem annyira meglepő, hogy én jelentősen, előjelében is eltérően ítélem meg a jövő várakozását. Nem csigázva az érdeklődést, a számokkal kezdem, és csak ezt követően vetek fel néhány olyan érvet, amely reményeim szerint azért elgondolkodtató lehet sokaknak.
ÉVEN BELÜLI INGADOZÁSOK AZ ELKÖVETKEZŐ ÉVEKBEN
2007. – 240 / 285
2008. – 235 / 270
2009. – 230 / 265
2010. – 225 / 255
2011. – 220 / 240
2012. – 215 / 235
A VÁLTÁSI ÁRFOLYAM AZ EURO BEVEZETÉSEKOR 2012-2013 KÖRÜL
220-235 forint/euró árfolyamszinten
NÉHÁNY GONDOLAT A FENTI SZÁMOK HÁTTERÉBEN
Számomra a szakértői munka első lépése mindig azt jelenti, hogy megpróbálom a szakkérdés hátterében mindig megtalálható hétköznapi folyamatot megérteni, és átgondolni annak logikus folyamatait, algoritmusait. Jelen esetben a magyar gazdaság arra készül, hogy – a politikai játszótér folyamataitól ugyan függő időpontban -, de valamikor 2012. környékén, Magyarország csatlakozzon az úgynevezett euró zónához. Érdekessége a kérdésnek, hogy ugyanazon ismert gazdasági szakértők, akik a csatlakozáskori árfolyamértéket valahol 300 forint/euró árfolyamon képzelik el, velem megegyező állásponton vannak abban, hogy Magyarországnak érdeke az euró bevezetése, mert az jelentős gazdasági előnyt fog számunkra jelenteni. Ez megfordítva azt is jelenti, hogy amíg nem térünk át az euró bevezetésére, addig jelentős veszteségeket szenvedünk el. A csatlakozás gazdasági előnyei között számos érvet sorakoztatnak fel, amelyekkel magam is egyetértek. Csak példaként említem meg, hogy a vállalkozások számára sokkal biztonságosabban válik tervezhetővé a hosszabb távú szállítási szerződések bevétele és költsége. A vállalkozói kockázat jelentős csökkenése pedig egyértelműen növeli a vállalkozási hajlandóságot. Ez akár százalékpontokat is jelenthet a gazdasági növekedésben. Nyilván a banki váltási költségek is megtakarításként jelentkeznek, ami további nyílvánvaló előny. Ugyanakkor ezek az előnyök számomra mégis marginálisnak, jelentéktelennek tűnnek ahhoz a mai „nyereséghez” képest, hogy ma csak 250 forint körüli árfolyamon cseréljük ki a javainkat, az euró zóna országaival, a csatlakozás utáni 300 forinttal szemben, azaz ma húsz százalékpontot „keresünk” minden pénzügyi műveleten, mert a csatlakozás késleltetésével számunkra ennyire nyereségesen tudjuk manipulálni a forint árfolyamát. Itt valami nem stimmel! Számomra ez az ellentmondás nem oldható fel, egyéb kisebb gazdasági hatást kiváltó érvekkel.
Számomra ez egy, a hétköznapi logikával is szembenálló ellentmondás. Éppen úgy, mint az, hogy a magyar gazdaság számára előnyöket hozó, egy sokkal stabilabb értékzónát képviselő euró övezethez való csatlakozási időpont közeledtével, a magyar gazdaság által kitermelt javak értékének átlagos megítélése folyamatosan „leértékelődjön”, a logika szabályai szerinti felértékelődés helyett. A forint árfolyam gyengülésében való hit, számomra olyan lenne, mintha az ingatlan spekulációban azt várnánk, hogy amikor egy külterületi ingatlant átminősítenek belterületivé, vagy amikor döntenek az ingatlanok közművesítéséről, akkor az ingatlan értékvesztésére spekulálnánk.
Ezen érvelés szerintem sántít és megítélésem szerint a forint gyengülése melletti spekulációk helytelen kiinduló álláspontból vezethetőek csak le, amelyben különböző érvelési érdekek mentén elcsúsztak a folyamatokra ható arányok megítélései, és így éppen a lényeglátás szenvedett csorbát. Az okok elemzése számomra spekuláció lenne, és jelentős értékkel sem bír, ezért ettől tartózkodnék. A hibás árfolyam megítélése a prognózisokban, nagyon sokaknak jelentett összességében milliárdos veszteséget az elmúlt 15 évben, és az érvelést akkor, és most sem értettem. Így alakulhatott ki, hogy az elmúlt tizenöt évben százezrek tartották megtakarításaikat forint helyett különböző devizanemekben, és szenvedtek el igen jelentős veszteséget, amikor évekkel később, a megtakarítás felhasználásakor, alig változó árfolyam mellett váltották vissza az igen mérsékelt kamatokkal megnövelt pénzüket. Időközben, a hazai jelentős infláció hatására, sokkal drágábban jutottak a javakhoz. Ugyanebben az időszakban, a forintban megtakarítók számára, ha a reálkamatot nem is minden esetben elérő módon, de az áremelkedés vesztesége nagyságrenddel volt kevesebb.
Pedig az elmúlt 15 év is pont azt a folyamatot vetítette elő, hogy a magyar gazdaság produktumai felértékelődési folyamatban vannak, hiszen felvetődött, majd megvalósult, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. A felértékelődő gazdasági produktumok kifejező eszköze pedig a forint, így itt sem volt várható, hogy a forint megtakarítás kedvezőtlenebb lenne, mint a devizában történő megtakarítások.
A magyar gazdaság fenntartható növekedéséről szóló írásomban már a kilencvenes években is leírtam, az Európai Unióhoz közeledő magyar gazdaság úgynevezett felértékelődési folyamatát, amelyet az azóta eltelt közel tíz év vissza is igazolt. Ez is egy olyan folyamat, a korább ingatlan spekulációs példámat folytatva, mint az a várakozás, hogy az ingatlanomat várhatóan belterületté nyilvánítják, az ingatlan környezetét közművesítik, vagy más, jelentős fejlesztéseket hajtanak végre a közelemben.
A korábbi írásaimban is idézett példa, hogy kevéssé (fel)ismert hatású folyamatnak lehetünk tanúi a magyar gazdaságban, amikor igen jelentős ún. „beértékelődési folyamatok” kedvezményezettjei vagyunk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a korábbi évtizedekben létrehozott javaink kezdenek átértékelődni. Korábban is építettünk hidakat, utakat, irodaházakat, raktárakat, távvezetékeket, olajfinomítókat stb. és képeztünk közgazdászokat, mérnököket, jogászokat, szakmunkásokat, amelyek vagy akik a folyamat végén a társadalmi vagyonunk részévé váltak, költségeit pedig a létrehozásuk során fizettük meg. Bizony sokszor keseregtünk, hogy miközben sokat dolgozunk, szakembereink képzettek, a létrehozott érték egy főre tekintve töredéke a fejlett országok eredményeinek. Ez bizony igaz is volt, de nem teljesen. A Budapesten felépített lakás ugyanúgy egy lakás volt, mint egy angliai vagy egy német lakás. Az építőipar produktumát azonban nem a lakások egymás mellé rendelésével határozták meg, hanem termelési értékükkel, azaz menyit ér, amit felépítettek. A német fővárosban viszont ugyanaz a lakás korábban akár ötször, tízszer ért többet, mint Budapesten, de az eltérés még ma is eléri a 30-40 %-ot. Példaként mindkét országban egy darab pld. nyolcvan négyzetméteres lakás készült el, de a nemzeti össztermékhez – dollárban vagy euróban – számítva sokszor többszörös érték adódott hozzá a nyugat-európai országokban, mint idehaza. A korábban elszenvedett értékvesztés folyamata most megfordult! Ez a gazdaság minden értékmérőjén megfigyelhetővé vált. Európa csak ámulva figyeli, hogy miközben saját ingatlanpiaca stagnált az elmúlt években, aközben Magyarországon euróban számolva folyamatosan és jelentősen növekszenek (szerintem beértékelődnek) az ingatlanárak. A tőzsdei cégek értékének növekedési üteme szárnyalt, az éves szinten elérhető átlaghozam éveken át elérte akár a nyolcvan százalékot is. Ez a folyamat 1998-99-ben részlegesen kifáradt, majd 2006-ban újra erősödni kezdett. A befektetők panaszkodnak, hogy a nemrég még oly olcsónak tekinthető képzett magyar munkaerő egyre drágul (szerintem beértékelődik!). Törvényekkel is óvjuk termőföldjeinket, mert nem akarjuk ma olcsón elherdálni, miközben az értékük folyamatosan növekszik.
Mi a korábbi évtizedekben is megfizettük a magyar oktatásban pld. egy mérnök képzésének valamennyi költségét. Egy végzett mérnök értékét az a produktum határozza meg, amit életpályája során várhatóan létrehoz majd. E produktumok értékelésekor azonban abból kellet kiindulni, hogy amit létrehoz, az egy kelet-közép európai termék lesz. A kilencvenes évek mérnökeit már úgy értékelhetjük, hogy egy csatlakozás előtt álló országban fejtik majd ki tevékenységüket. A kétezer után munkába állók már az Unió drága mérnökei lesznek. Az ő értékük már az induláskor magas szinten kerül majd be a nemzeti vagyonba, de közben a nyolcvanas évek mérnöke is átértékelődik. A különbség az, hogy az ő költségeit már a képzése idején, régen megfizettük, míg a többletértéket napjainkban hozzák.
Az elmúlt évtizedek munkája – még sok-sok éven keresztül – akár évi 3-5 %-ot is hozzáadhat a magyar gazdaság reálfolyamataihoz. Ezt azonban ki kell használni, mert a beértékelődési folyamat előbb lassulni fog, majd értelemszerűen befejeződik, megáll. Ennek a folyamatnak a gondolatai mentén, talán érvekkel is alátámasztható, hogy miközben aligha férhet kétség ahhoz, hogy Európa mely felének a gazdasága fejlettebb, hatékonyabb, aközben éppen a fejletlenebb régió növekedési üteme haladja meg évről évre százalékpontokkal a fejlettebb társáét.
Természetesen hiba lenne, az árfolyam arányokra igencsak jelentős befolyással bíró inflációs értékkülönbözetet figyelmen kívül hagyni, aminek azért ellentétes előjelű hatása van, de itt is fontos kiemelni, a hatások eltérő nagyságrendjét. Azaz az adott gazdaság korábbi évtizedeken át tartó alulértékelésének „beértékelődési” folyamatának nagyságrendje, és az inflációs eltérések hatását.
Mottó: Az alábbi írás, annak természetéből adódóan nem lehet más, mint vélemény, a véleményem kifejtésének teljes szabadságának megkövetelése mellett.
Lassan már hónapok óta, nap mint nap figyelem, egyre nagyobb bosszúsággal, amint szinte valamennyi tévé csatornán szembesülnöm kell, hogy emberek tízezreit csapják be, a legnagyobb hatással bíró média eszközeinek gátlástalan használatával.
Azért egy valamit becsülök az emberek nyomorúságából, hiszékenységéből, befolyásolhatóságából bármi áron meggazdagodni akaró társaság vezetőiben. A bátorságot, hogy a folyamatos csalásaikat, az emberek szándékos megkárosítását végző tevékenységüket nem rejtik el, sőt a stratégiájuk középpontjába állítják annak teljes felvállalását. Ideértve a folyamatos reklámtevékenységet, a hirdetéseikben bárki által látható, a jó ízlésen túl, számos törvényt és piacgazdasági alapértéket sértő elégtelen szolgáltatásukat, és azzal aránytalan ellenérték követelésüket (lásd.: 400 százalékot meghaladó THM érték kiírását). A magabiztosságot, amely azon a tapasztalatukon alapszik, hogy az államigazgatás, ha erre nem kap kifejezett, és politikai parancsot, teljességgel kerüli a feladatának teljesítését, a konfliktus vállalást. Ezen keresztül pedig gyakorlatilag alkalmatlan a feladatainak ellátására. Ez különösen akkor igaz, amikor a sértetti oldal nem a politika és/vagy az állam, hanem az állampolgárok. Legyen szó akár sok tízezer ember megkárosításáról. Az nem számít, legyen az ő káruk, felnőttek, miért nem védték meg önmaguk, saját érdekeiket. Miért is várnak az államra. Arra, akinek egyébként ez lenne a kifejezett feladata.
A Társaság vezetői arra a tapasztalatukra építenek, hogy az állam „feladat elutáló” gyakorlata éppen úgy a demagóg érvrendszerekre épít, mint a politika. Azaz észleli ugyan, hogy itt valami még sincsen rendben, hiszen a nagyon agresszív hirdetési politika éppen a kispénzű emberekre épít, és így legalábbis „érdekes”, mi biztosítja e tevékenység ilyen mértékű jövedelmezőségét! A válasz is ott van szem előtt, hiszen a pénzpiacon megszokott, az arányos szolgáltatást jellemző 6-18 % körüli THM (teljes hiteldíj mutató) helyett, a Társaság ennek 25-50 szeres nagyságát számítja fel az ügyfelei felé.
Az állami szervek demagóg érvrendszere arra épít, amikor a semmittevését igazolni szeretné, hogy látszólag a pénzügyi társaság eleget tesz a törvények által elvárt adminisztrálásnak. Ugyanerre, a mi nem tehetünk semmit gondolati körre építi öncélú döntéseit a semmittevő hatóságokkal karöltve, a jelentős hirdetési díjbevételből hasznot beszedő média, akinek éppen úgy törvényi tilalma lenne, az emberek megtévesztését segítő hirdetések közzététele.
A helyes, a becsapással érintetteket megvédő jogértelmezésnek, jogfelfogásnak természetesen nem a feladat „elutalásából” kellene kiindulnia, hanem annak észleléséből, hogy itt valami nincsen rendben, mert ez a gazdasági szolgáltatás nem normális, nem kívánatos, nem lehet sem etikus, sem törvényes. Akkor pedig a hatóságoknak lépéskényszerük van, mert ők nem dobhatják tovább a labdát, az ő feladatuk a társadalom és a gazdaság normális működésének a feltételeit biztosítani. Így, ha tényleg nem lenne más lehetőség, akkor a hatóságok feladata lenne, a nyilvános vélemény kifejtésen túl, a megfelelő törvények szükséges módosításaira előterjesztési javaslattal élni.
Véleményem szerint ebben az esetben még erre sem lenne szükség, csupán a szemléleten kellene változtatni. A mai jogi környezet éppen elég kapaszkodót adna a hathatós fellépés jogi alapjainak felismeréséhez. Csak példaképpen és a teljesség igénye nélkül említem meg, hogy a mai jogi környezet sem tekinti érvényes szerződéskötésnek, ha valamely szerződő fél valakiknek a szorult helyzetére építi (uzsorás szerződés) az indokolhatatlan hasznot hozó üzletmenetét. Az pedig még a polgári jogi kereteken is túlmutató érveket vett fel, ha valamely társaság ezt különösen nagy számban, tömeges méretekben, üzletszerű tevékenység keretében végzi. Más jogi megközelítésben, a szerződésekkel szemben, a polgári törvénykönyvben általános direktívaként elvárt, az érvényesség feltételeként megfogalmazott azon feltétel, hogy a szerződésen belül a szolgáltatásnak és az ellenértéknek arányban kell állnia egymással. A szerződéses érvényességet vizsgálni lehet a tévedés oldaláról is, amikor az egyik fél akár szándékos (szerintem itt ez is fennáll), akár vétlen magatartása váltotta ki, az aránytalan károkat elszenvedő szerződő fél tévedését.
Ezek a gondolatok még számos további lehetőséget is felvetnek, ha akár a hatóságok, akár az üzletből elvtelenül hasznot szedők fel szeretnék ismerni azon valós kötelezettségeiket, melyek mellett kötelezettségük lenne cselekedniük!
Napok óta hallgathatjuk a hírt, hogy több száz tonna lejárt, nyugat Európából származó, megsemmisítésre váró élelmiszert csomagoltak újra a Budapest mellett, Törökbálinton található raktárakban. A hivatalos besorolás szerint raktárként nyilvántartott épületekben komplett, modern technikával felszerelt csomagolóüzem, és nyomda működött.
A hatósági eljárás közben folyik a találgatás, hogy nyilvánosságra hozhatóak-e a hamisításban, újracsomagolásban, a közveszély okozásában érintett cégek nevei, az újracsomagolt termékek köre, a forgalmazók megnevezése stb.! Elmélkednek a hatóság emberei, hogy mi lehet a lejárt termékek újracsomagolása mögött, milyen jogszabályi helyek szerint kell, kellene a hatóságoknak eljárniuk. A hatóságok félnek a perektől, a jó hírnév akaratlan megsértéséről. Mi pedig, akiknek a megbízásából, bizalmából kellene a hatóságoknak minden lehetséges módon fellépniük, mi csak értetlenkedhetünk, és továbbra is vásárolhatjuk, fogyaszthatjuk a már korábban kiszállított, és a hatóságok segítő közreműködésével zavartalanul értékesített romlott élelmiszereket. Közben azon gondolkodom, hogy nem sérül-e közben azon cégek tízezreinek a jó hírneve, akik korszerű, friss élelmiszereket állítanak elő nap mint nap, és szállítanak a kereskedelmi üzletekbe. Az ő termékeik most ott sorakoznak a romlott élelmiszerek mellett, és mi vevők, mindkettőre bizalmatlanul nézünk, hiszen nem tudhatjuk, hogy melyikben bízhatunk. Csak annyit tudunk, hogy hosszú ideje, irdatlanul sok romlott élelmiszert szállítottak iparszerűen több ezer élelmiszerüzletbe!
Egy kis segítség az eligazodáshoz
Már az ismert tények tükrében sem olyan nehéz összeállítani, hogy mi lehet a „mega üzlet” lényege. A napi gyakorisággal érkező kamionok száma, a mennyiség folyamatossága és nagysága alapján szinte biztosan állítható, hogy a beérkező lejárt, esetenként emberi fogyasztásra már teljesen alkalmatlan élelmiszer mögött, olyan nyugat európai cég (cégek) állnak, melyeknek a bejelentett profiljuk, a megsemmisítésre kötelezett élelmiszerek, mint veszélyes hulladékok megbízás alapján való begyűjtése és megsemmisítése. Biztosra vehető, hogy ezen cég (cégek) állnak állandó szerződéses kapcsolatban nagy élelmiszerkereskedelmi láncokkal, akik örömmel szerződnek egy olyan céggel, amely a „legkedvezőbb” áron képes vállalni a kereskedelmi láncoknál keletkező jelentős mennyiségű veszélyes hulladék elszállítását és a hulladék megsemmisítési kötelezettség átvállalását.
A költséges hulladékmegsemmisítés helyett, itt kapcsolódnak be a begyűjtési helyektől eltérő uniós országban, jelen esetben Magyarországon megalapított cégek, melyekhez a fogyasztásra már alkalmatlan élelmiszerek, mint külföldön, kiváló beszerzési kapcsolatokkal rendelkező élelmiszer kereskedelmi cégek, akik rendkívül kedvező áron tudnak szállítási ajánlattal élni a magyar élelmiszerkereskedelmi láncoknak. Az uniós csatlakozás hozadéka ebben az esetben, hogy a szabad árumozgás miatt könnyebb az élelmiszer hulladékot a határon mint olcsón importált, eladásra váró élelmiszert úgy áthozni, hogy a határellenőrzés nem figyel fel arra, hogy a kereskedelmi céllal érkező élelmiszerek mindegyike a határ átlépésének pillanatában mát lejárt dátummal rendelkezik. A magyarországi cégek feladata az olcsó import beszállításon túl, az élelmiszerhulladékok „átminősítése”, azaz az eredeti gyártási és a lejárati dátumok vegyszeres lemosása, újra dátumozása, szükség esetén az áru újracsomagolása. A „Mega” cégek sokasága itthon és a beszerzési helyszíneken pedig kizárólag azt a célt szolgálják, hogy az olcsó élelmiszerek papíron minél több (szállító, logisztikai, raktározó és forgalmazó stb.) cégen menjen keresztül, így a papírokon is eltüntethetővé váljon a hulladékból, élelmiszerré történő átalakulás.
A végső láncszem pedig mi vagyunk, akik a hatósági jogkörüket megértően alkalmazó hatóságok támogató közreműködésével megvásárolhatjuk és elfogyaszthatjuk az élelmiszer hulladékokat!
Amit vizsgálni lehetne, sőt kellene
– Annak jogi áttekintése, hogy ez a tudatosan felépített élelmiszerhamisítás, csalás, a veszélyes hulladékok megsemmisítése helyetti, emberi fogyasztási céllal forgalmazást megvalósító cégek tevékenysége milyen büntetőjogi kategóriába sorolható. Jogi véleményem alapján abban biztos vagyok, hogy az országokon átnyúló, bűnszövetségben tevékenykedő cégeket létrehozó és működtető bűnözői csoportok tette nem áll meg a „közegészségüggyel veszélyeztető” magatartásnál. Persze az is fontos lenne, hogy a hatóságok a szükséges szinten, és a szükséges jogismerettel lépjenek fel a jogos egészségügyi-, fogyasztói-, környezetvédelmi-, stb. érdekeink megvédésének kötelezettségét is értve. Álláspontom szerint a szükséges jogszabályi-, hatósági- és büntetőjogi eszközök ma is rendelkezésre állnak, csak tudni kell alkalmazni őket!
– Én bizony vizsgálnám az élelmiszer hulladékok beszállítóinak büntetőjogi felelősségét, tudatosságát. Legalábbis a gyanú megalapozottságát biztosítja, hogy általában a hulladék előállítói is tisztában vannak a hulladékbegyűjtés és megsemmisítés minimális költségével, sőt ez el is várható tőlük. Így túl egyszerű lenne a büntetőjogi felelősség elhárítása azon egyszerű magyarázattal, hogy nekik nem feladatuk vizsgálni, hogy éveken át miként oldja meg a minimális költségszint alatt egy cég a hulladékaik begyűjtését, és megsemmisítését.
– Én bizony vizsgálnám az átcsomagolt és átdátumozott élelmiszer hulladékok magyarországi értékesítőinek a büntetőjogi felelősségét, közreműködését e bűncselekmény sorozatban. Legalábbis a gyanú megalapozottságát biztosítja, hogy általában a kereskedelmi cégek is tisztában vannak az általuk forgalmazott árucikkek minimális előállítási árával, ezen keresztül a tartós veszteség felvállalása nélküli szállítói árral. Így túl egyszerű lenne a büntetőjogi felelősség elhárítása azon egyszerű magyarázattal, hogy nekik nem feladatuk vizsgálni, hogy éveken át miként oldja meg a beszállító az előállítás minimális költségszintje alatti jó minőségű, rövid idővel ezelőtt gyártott, és még hosszú értékesíthetőségi időszakkal rendelkező termékek szállítását. Vizsgálható lenne, hogy a feltűnően kedvező áruk beszerzésében milyen szerepet játszottak az élelmiszer láncok beszerzőinek érdekeltsége. Nem volt e felismerhető, hogy az általuk számos más forrásból is beszerzett élelmiszereknek a csomagolás mögötti tartalmából nem volt e felismerhető, hogy itt valami nincsen rendben? Nem hagyták e figyelmen kívül a vásárlóik jogos érdekeit. És ha ezt tették, akkor ebben mi tette őket érdekelté?!
Végül is jó lenne, ha a hatósági fellépéseket követően, újra bízhatnánk abban, hogy az üzletekben azt kapjuk a pénzünkért, amit annak csomagolásán feltüntettek, és tudhatjuk azt is, hogy a nevünkben fellépő hatóságok is kellően ismerik a feladataikat, alkalmazzák a jog által biztosított eszközeiket. Képesek felismerni a jogsértő tevékenység helyes jogi értelmezését.
Az MTI 2006. November 17-én reggel nyolc óra körül adta hírül, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után, 79 éves korában, pénteken reggel 7 órakor, a Kútvölgyi Kórházban elhunyt Puskás Ferenc, minden idők legnagyobb magyar labdarúgója.
Az eddigi életem első felében a sport volt számomra is az egyik meghatározó élmény. Igaz mindig vallottam, hogy a sport, legyen az bármely csábító és adjon mégoly szép élményeket, számomra nem lehet kizárólagos. Mellette helyt kell kapni az élet számos más kihívásának, legyen az a tanulás, a tudás, az értékek felkutatása, vagy az emberi kapcsolatok sokszínűsége. A sport akkor is nagyon sokat jelentet nekem, és sok barátságot, az életben való eligazodáshoz hasznos tanácsot adott. Számomra a labdajátékok adták a legtöbb élményt, ezen belül a kosárlabda. A kosárlabdán kívül a focit is nagyon szerettem és talán nem véletlenül, hiszen édesapám számára a jó foci a mai napig kiemelkedő fontossággal bír!
stadion, ahol értelmet adott az életének!
Így számomra is szomorú hírt jelentett, hogy a magyar futball talán legnagyobb egyénisége elköszönt tőlünk, elhunyt. Ha nem is az én időm kiemelkedő sportolója volt, személyében tiszteltem az akaratot, a szorgalmat és személysége is meggyőző volt mindazon riportokban, melyeket vele láthattam. Rossz, amikor elvesztünk valakit, akit életéért becsülhettünk.
Halálhíre tőlem is fejbólintást követelt!
Példája, élete talán hatással lesz a ma fiatal futballistáira. Szükségük van rá, ahogy a mai magyar foci ámokfutását kell szemlélnünk!
Aki nyolcvan évre titkosít, az nyolcvan év múlva kérje, hogy bízzanak benne!
Mottó!
A nemzetközi jog természetesen ismeri és alkalmazza is az egyes bizalmas adatok, üzleti és magántitkok, így az állam sajátos titkát, az államtitkot is! A jog alapfogalmai között szerepel a joggal való visszaélés tényállása is.
Nem tehetek róla, de az elmúlt évtizedek magyarországi történéseinél bármikor azt olvastam, hallottam a nap aktuális hírei között, hogy példaként egy adott információt, a kormányülés tartalmát, a szervezett bűnüldözés vezetője, és egy milliárdos sikkasztás gyanúsítottja közötti beszélgetések, kapcsolatok mikéntjét nyolcvan évre államtitoknak minősítették a joggal való visszaélés érzete fogalmazódott meg bennem. Különös érzetemet tovább erősítette, hogy a minősítést mindig az aktuálpolitika kezdeményezte, miközben éppen arról kívánt meggyőzni, hogy a nehezen elfogadható aktuális politikai lépéseihez adjak számára bizalmat. Az írásom nyitógondolataként megfogalmazott mottót, én nagyon komolyan gondolom. Hitem szerint a bizalom kérése, megköveteli tőlem, hogy magam is a legnagyobb nyitottsággal engedjem meg, hogy mindazok, akiknek a bizalmát szeretném megnyerni, megismerhessenek, értsék a gondolkodásomat, tetteimet, mindazon körülményeket, amelyek alapján nap, mint nap meghozom a döntéseimet.
Átgondolva az életutamat, olvasottságomat, a világ iránti nyitottságomat, nemzetközi jogi felkészültségemet, úgy gondolom, meg tudom fogalmazni az államtitok tartalmát, kellékeit, indokoltságát, célját, társadalmi okait és szükségességét. Ami gond számomra, hogy a példaként említett ügyek egyike sem fér bele e fogalomkörbe, ennek indokrendszerébe. Ez éppen úgy igaz, az említett példákon túl a Televízió székházának utcai zavargások melletti huliganizmusa idején tett rendőri fellépésre, vagy annak halogatására, vagy az október 23-i nemzeti ünnepünket meggyalázó, számomra semmivel sem igazolható rongálások-, vandalizmus-, kizárólag a büntetőjoggal összekapcsolható gyalázatos útonállás rendőri intézkedéseire, azok rádióforgalmára. De igaz arra a mindenki által ismert, jogszabályban is rögzített hatósági lehetőségre is, hogy titkosszolgálati eszközökkel lehetőség van a huligánok, szerintem köztörvényes bűnözők közötti telefonbeszélgetések lehallgatására. Így semmi érdemi indoka nincsen annak, hogy ezen információk tartalma államtitkot képezzen. Hasonlóan a szélsőséges politikai csoportok vezetőinek kapcsolataira.
Az éppen közjogi hatalmat gyakorló oldaltól függetlenül alkalmas ez az eljárás arra, hogy a politika iránt amúgy is nagyon gyenge lábakon álló közbizalom tovább gyengüljön. Sajnos állítható az is, hogy a bizalomvesztés megalapozott, a társadalom reakciói érthetőek, és a bizalomvesztésért a politika döntéshozóinak felelőssége szinte kizárólagos!
Rossz napok járnak ránk! Az MTI délutáni híreként kellett megtudnunk, hogy „Elhunyt Gregor József operaénekes! A Kossuth- és Liszt-díjas kiváló művészt 66 éves korában, pénteken érte a halál. A hosszan tartó, súlyos betegségben szenvedő művész pénteken délelőtt vesztette az eszméletét, s pénteken délután hunyt el.”
Gregor József egyike volt azon személyeknek, akik vélhetőleg tudtukon kívül, de nagy hatással voltak, vannak az életemre, viselkedésemre, személységemre. Éppen ezért a halálát hozó hír, mélyen megrendített. Ezzel a pár sorral csak elköszönni tudok tőle, és eleget tenni önön magamnak, hogy leírom, a mindenki által ismert és elismert Gregor József művész mivoltán túl, számomra a nyilvánosság előtt – velem összefüggésben – ismeretlenül elhangzott néhány mondata évek óta, az életpályám egyik legbecsesebb elismerésként maradt meg bennem.
Halálhíre kapcsán édesapám egyik bölcs gondolata fogalmazódott meg bennem, mely szerint „Ne azon szomorkodjunk, hogy vége lett, hanem annak őrüljünk, hogy megtörténhetett!”, ami itt azt jelenti, hogy a világ csodái közé tartozik, hogy benne újra és újra, ilyen nagyszerű emberek születnek, és élnek közöttünk!
Már a Konvergencia program mikéntjét, szükségességét is nem kevés homály veszi körül. Nem ritkán az e témában nyilatkozó és önnön maguk fontosságukban már régen meggyőződéssel bírók teljes járatlansága okán kapunk összefüggéstelen magyarázatokat. Máskor pedig a politika érdekeitől befolyásoltan hallhatjuk róla, hogy igaz a benne megfogalmazottak számunkra rosszat jelentenek, számos megszorítással járó döntést kell elviselnünk, de a „szegény magyar kormány” erről mit sem tehet, ezt Brüsszel várja el tőle, és ha nem teljesítjük, visszatartja nekünk járó sok-sok pénzt! Ez utóbbi a morálisan elítélhető felelősség elhárításon túl azért is hiba, mert az emberek számára az Európai Unió, beleértve annak intézményrendszerét, ma amúgy is oly távoli, kiismerhetetlen, és ezért bizalmatlanság veszi körül. Az Unió kormányainak éppen az lenne a feladata, hogy csökkentse ezt a távolságot, oldja a bizalmatlanságot, és az Egyesült Európa képet igyekezzen számunkra vonzóbbá, büszkébbé tenni! Ennek éppen ellenkező hatását váltja ki, ha a hazai hibáinkat eltusolandóan, a következményeket látva, annak felelőseként, valamely tőlünk független és távoli okot, jelen esetben a „rossz uniót” jeleníti meg a kellemetlen következmények valós felelőse, jelen esetben a magyar politikai elit.
Az Egyesült Európa léte, kialakítása szükségszerűen veti fel, hogy közösen arathatjuk le annak gyümölcsét amikor bármely uniós ország valami különlegeset, sikereset alkot, de közösen osztozunk annak felelősségében is, ha bárhol elrontanak valamit. Ezért ésszerű, és szükségszerű, hogy meghatározásra kerüljenek olyan szakmailag megalapozott, és közösen elfogadott normák, mérhető határértékek, jogi elvárások, melyek jelzik a közösség tagjai számára, ha valamely tagállamban baj van, vagy komolyabb baj alakulhat ki. Az ilyen „jelzőrendszerek” léte morálisan is megalapozott, mivel a közösségi felelősségi körbe az is beleértendő, hogy ott ahol baj van, a közösségnek segíteni kell a bajt elhárítani.
Itt érkeztünk el a konvergencia program lényegéhez. Az Európai Unió (a hírekben, többnyire leegyszerűsítve Brüsszel) a konvergencia program kapcsán, az egyszerűbb érthetőség okán mindent pénzben kifejezve, nem pénzt tart vissza, hanem pénzt ad az elhibázott magyar gazdaságpolitika következményeinek felszámolásához, segítve a saját hibáinkból eredő káraink rendezését. A támogatások kezelésénél azonban kezelni kell, egy az Unió sajátosságából adódó helyzetet. Az Európai Unió ugyanis, ún. nemzetállamok szövetsége, melyek csak néhány területen mondták ki a szuverenitásuk önkéntes korlátozását, és a legtöbb területen, így a belső gazdaságuk alakításában is szinte teljes az önállóságuk. Itt „csak” azok a bizonyos, közösen megállapított jelzőrendszerek működnek, mint információs csatornák!
A magyar gazdaság jelzőrendszere jelzett! Jelezte, hogy nálunk baj van, melyet meg kell oldanunk, és melynek megoldásához szükségünk van a közösség segítésére. Az Európai Unió számára ilyen esetben kötelezettség, hogy segítsen, de közben tartsa tiszteletben a nemzetállamok szuverén döntési jogait. Ezt a helyzetet kezelendő szabály, hogy az Unió anyagi és más forrásokkal is segíteni köteles, ha így jobban tetszik nekünk a megfogalmazás. Köteles segíteni, de csak a megoldásban! Csak egy olyan program megvalósításában, amely a szuverén állam terjeszt elő, de amelyről a segíteni kötelezett is úgy látja, hogy megvalósítása esetén nem az elhibázott gazdasági döntéssorozat túléléséhez nyújt közösségi forrásokat, és ezzel a források pazarlásán túl, a rossz döntések következményeinek felelősségében is osztozik majd, hanem amelytől okkal várhatja a magyar gazdaságpolitika hibáinak és negatív következményeinek kiküszöbölődését! A Konvergencia Program tehát nem más, mint egy elvárás, hogy folyamatos ellenőrzés mellett segítünk, ha le tudsz tenni egy olyan programot, melynek megvalósíthatóságára mi is (itt Európai Unió) esélyt látunk, és melynek megvalósulása esetén mi is úgy látjuk, hogy helyreáll a magyar gazdaság és tartósan képes lesz a közösség egészével együtt való fejlődésre. A leírtakkal arra szerettem volna rámutatni, hogy hitem szerint, morálisan is támogatható, érthető, ha a segítségre kötelezett arra hivatkozik, hogy mutasd meg, mire és hogyan, milyen környezetben használod majd fel az én segítségemet. Szerintem az is elfogadható, ha csak olyan program mellett áll ki támogatással, melynek megvalósíthatóságában ő is hisz, illetve folyamatosan ellenőrizni akarja, hogy a segítségül felajánlott forrásait valóban a programra, és abban az ígért környezetben használják e fel! Ha elvárjuk, hogy mi mondhassuk meg, hogy mit teszünk, akkor tőlünk is elvárható, hogy mondjuk meg, miként érjük el a kívánt céljainkat, ha ahhoz segítséget kérünk és kapunk! Ez a konvergencia program, amelyben valós célokat, valós adatokkal és ellenőrizhető utón szeretnénk közösségi forrásokkal megvalósítani. A korábbi változatokkal éppen az volt a közösség problémája, hogy vagy a leírt út nem volt szakmailag megalapozott, vagy a benne megfogalmazott adatok valódiságával, hitelességével kapcsolatosan merültek fel kétségek.
A kormány szeptemberben az Interneten is (a Pénzügyminisztérium hónlapján) közétette Magyarország 2005-2009 évi ún. Konvergencia Programját! Néhány nappal később sorba jöttek a nemzetközi hírek, hogy ami 2005. elejétől nem sikerült, most az Európai Unió illetékes bizottságai és a kijelölt Forumok elfogadták a magyar kormány beterjesztését. Az ellenzék érvek nélküli kritikája, míg a kormány duzzadó mellkasú önelégültsége várt ránk a következő hetekben.
II. Konvergencia Program 2006. szeptember
Mottó! Azon állítás pedig, hogy egy kívánatos társadalmi fejlődés, kizárólag egyetlen személy irányítása mellett képzelhető el, az már a politika színterén is a legfontosabb demokratikus alapértékek ismeretének teljes hiányát feltételezi. A demokrácia értékeinek egyik axiómája (bizonyítást sem igénylő alappillére), hogy a léte nem függhet egyetlen személytől!
Akkor hát hol az igazság?
– Vajon a kormánykoalíció állítása az igaz, hogy ez az egyetlen lehetséges program és ezt a kivételes programot kizárólag a koalíció, de még ezen belül is, kizárólag a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által vezetett kormány tudja megvalósítani?!
– Vagy tényleg olyan üres és a valóságtól teljesen elszakadt, romlásba döntő ez a program, mint ahogyan azt az ellenzék, a FIDESZ képviselői állítják töretlen hittel?!
A 2005-ös első határidőt követően, több mint egyéves késedelemmel benyújtott konvergencia program, legalábbis az Unió elvárása szerint az első olyan változat, amely az Unió elvárásait, igaz a legegyszerűbb statikus vizsgálati szempontok alapján, de kielégíti.
És az Uniónak ebben talán igaza is van. Talán igaz, hogy a magyar kormány a nagyobb tételek tekintetében szakított azzal a korábbi gyakorlattal, hogy a kormány, a politikai elit törvényeken kívüli, az államnak, az államigazgatásnak a céljai érdekében szabad csalnia, a számviteli szabályokat figyelmen kívül hagynia, valótlan adatokat közölnie stb. Ezek a szabályok kizárólag a pórnépre, a választópolgárokra, a gazdaság szürke vállalkozóira vonatkoznak. Őket kellő szigorral fenyegeti is! Olykor az APEH intézményrendszerével, vagy ha kell, akkor az adórendőrség létrehozásával. Ha ez nem így lenne, akkor biztosan lenne az államot felügyelő adórendőrség is, és akkor az Állami Számvevőszék nem csupán megállapíthatná a feltárt csalásokat, hanem szankcionálhatna is! A magyar politika, a rendszerváltás óta, függetlenül az éppen regnáló hatalom összetételétől, sosem érezte a felelősségét abban, hogy a politika viselkedése a társadalom jelentős arányára meghatározó hatással bír, az őket jellemző „követő” viselkedési hajlandóság miatt! A politikai, az értelmiségi elit viselkedése, a tényleges létszámuk sokszorosában másolódik a társadalomban.
A kormány, a korábbi csalások eltakarására, többnyire nem is titkolva költött milliárdokat, és büszkén vállalta milyen „okos” megoldásokat talált ki. Így a legkülönfélébb szervezeti formák létrehozásával, gyakran külföldi tanácsadók közbeiktatásával talált ki olyan formációkat, ahol a költségvetés kizárólagos kötelezettsége csak a második, vagy a harmadik kötelezett jogi helyzetének vizsgálatával vált feltárhatóvá. A végső felelősség, a kockázatvállalás egésze, a fizetési kötelezettség végül 100 százalékban a költségvetést terhelte minden esetben. Azért, hogy a költségvetési kötelezettség csak a sorban jövők közül a harmadik helyen jelenjen meg, a beruházáshoz szükséges százmilliárdok így 20-30 százalékkal is megdrágultak! Érthető okból, hiszen az első két sorban állóknak is keresniük kellett valamit! Nem kell rosszindulatúnak sem lenni ahhoz a feltételezéshez, hogy a manipulációs megoldások melletti töretlen kiállás egyik mozgatója éppen az lehetett, hogy a közbeiktatott (köznyelvünkben – egyéb feladattal nem bíró – strómanok) nem kis költsége, egyben a projektek ára okán óriási üzleti lehetőség is a barátoknak!
– Ezen kis kitérő után, az Unió által előzetesen elfogadott Konvergencia Program egészét vizsgálva, talán okkal vélelmezhető, hogy következetes megvalósítása esetén valóban helyreállnak a gazdaságunkat ma jellemző kritikus paraméterek. Ez összességében akár kedvező is lehet a magyar gazdaság középtávon várható fejlődésének. Ha ez így van, akkor hát igaz, hogy ez egy jó megoldás, vagy az, hogy ez az egyetlen, tehát a legjobb megoldás is egyben?!
Megítélésem szerint az állítható, hogy a Konvergencia Programban foglaltak rövidtávon kezelik a kialakult, és a gazdaság egészét veszélyeztető helyzetet, valamint középtávon (az elkövetkező 3-5 évben) még lehetőséget is biztosítanak a gazdaság fejlődéséhez. Ezért, nem kis jóindulat mellett az is állítható, hogy számos egyéb követelmény megvalósulása esetén, ez a program tűzoltásként az első jó program, ami eloltja a tűzet és megteremti a feltételt ahhoz, hogy később elgondolkozzunk a tűzveszély elhárításán is. Ez utóbbi hasonlatban azonban az is benne van, hogy ez a program a jó megoldások közül az első, a többi lehetőségen belül a legkevésbé jó. A tűzet vélhetőleg eloltja, de a megvalósulása után sem szünteti meg a tűzveszélyt! Így a program csak arra ad lehetőséget, hogy később, a tűzveszély okának feltárásával és elhárításával is foglalkozhassunk! Egyértelműen hamis azonban annak állítása, hogy nem lehetséges ennél jobb megoldásra lelni, azaz azt állítani, hogy ez a legjobb és ez az egyetlen megoldás. Mint ahogy kizárólag politikai szónoklatként értelmezhető az a felvetés is, hogy ezt a megoldást csak egyetlen politikai erő, sőt egyetlen személyhez kötötten lehet végigvinni. Ezen állítások a szakmai értékrend minimumát sem érik el. Valós szakmai felszólalásban kizárt lenne az egyetlen megoldásról, a jobb megoldás lehetőségének kizárásáról beszélni. A szakmai alázat megkövetelné, hogy az általunk ismert egyetlen megoldásról, az általunk ismert, és hitünk, tudásunk szerinti legjobb megoldásról beszéljünk. Azon állítás pedig, hogy egy kívánatos társadalmi fejlődés, kizárólag egyetlen személy irányítása mellett képzelhető el, az már a politika színterén is, a legfontosabb demokratikus alapértékek ismeretének teljes hiányát feltételezi. A demokrácia értékeinek egyik axiómája (bizonyítást sem igénylő alappillére), hogy a léte nem függhet egyetlen személytől!
A kormány legújabb Konvergencia Programja, a maga következetességében csak arra a nagyon leegyszerűsített matematikai megoldásra koncentrál, hogy a bevételek, és a kiadások között valóban – a spekulatív megoldási kísérletek jelentős részének elhagyásával – a vállalt pénzügyi egyensúly megvalósuljon. Ennek érdekében az általa lehetségesnek ítélt szintig megnövelte az elvonásokat (adó és illetékemelésekstb.), majd a bevétel maximum értéke és a vállalt hiánymaximum alapján meghatározta a kiadások maximumát. Ennek megfelelően az elvárt egyensúlyi helyzetig az elkövetkező években csökkenti, és/vagy megszünteti az általa elhagyhatónak ítélt kiadásokat (támogatásokat, költségvetési kereteket stb.).
Amennyiben a kormány a fentebb vázolt elvhez következetesen ragaszkodik, akkor a vállalt pénzügyi egyensúly vélhetőleg megvalósítható. Ez a lehetőség azért valószínűsíthető, mert az központi költségvetés túlköltekezésének mértéke, és az ország jelenlegi gazdasági potenciálja alapján, az egyensúlyi értékhez sem az elvonások összességégét, sem a kiadások mérséklését nem kell olyan nagyságrenddel megváltoztatni, amely már a társadalom toleranciáját meghaladná, azaz veszélyeztetné a társadalom nyugalmát, és egy társadalmi robbanással fenyegetne.
A Konvergencia Program legfőbb gyengesége, azaz azon jellemzője, amely miatt felvethető, hogy a lehetséges megoldást hozó eljárások közül a leggyengébb, éppen az, hogy érdemben semmit nem változtat sem a bevételi források szerkezetén, sem a kiadási oldal hatékonyságán, pazarló voltának átalakításán.
Szakmailag ugyanis nehezen vitatható azon állítás, hogy a bevétel növelése nem csak az elvonás mértékének emelésével, illetve az elvonással érintett kör szélesítésével lehetséges, hanem oly módon is, ha egy-egy jövedelemtermelő csoport számára olyan jogi és gazdasági környezetet teremtünk, amely okán, a csoport jövedelemtermelő képessége jelentősen javul. Így az elvonás mértékének emelése nélkül, illetve az elvonással korlátozottak körének szélesítése nélkül is szert lehet tenni lényegesen nagyobb költségvetési bevételre. Ez a megoldás biztosan jobb megoldás, de az is állítható, hogy a sima összeadáson és kivonáson alapuló matematikai modellnél lényegesen több szakértelmet, tudást, szakmai felkészültséget, szakmai alázatot és felelősség vállalást, kreativitást stb. igényel. Példaként tudni és ismerni, sőt alkalmazni azon politikai magatartást, kommunikációt, nemzeti marketing eszközöket, amelytől példaként az ország iránti érdeklődés fokozódik, így az idegenforgalmi bevételek, vagy az országba áramló működő tőke stb. akár nagyságrendekkel is növekedhetne, éppen úgy, mint a belföldi vállalkozói kör vállalkozói kedve, bátorsága stb.
A kiadások terén is teljes egészében hiányzik a programból, a vissza-vissza térő (gondoljunk itt a Horn kormány alatti Bokros csomagra) tűzveszélyt okozó szerkezeti hibák valós okainak feltárása! Itt is csak példaként emelem ki, a napi hírek középpontjában álló ún. egészségügyi átalakításként bemutatott intézkedéseket. A Konvergencia Program keretein belül, a láthatóan és bizonyítottan pazarló egészségügyi kiadásoknál, a kormányzati intézkedések a matematikai alapon hozott kiadáscsökkentést célozzák. Így az alacsony hatékonyságú korház és/vagy ágykihasználások okán, csökkenti az állami felelősségi, és ezen keresztül finanszírozási körbe vont korházak és korházi ágyak számát. Ez így csak egyszerű matematika. A szakmai megoldást az hozná, ha feltárná, hogy milyen szabályozási és szervezeti okok miatt vagyunk az élen, az egy főre jutó gyógyszerigénybe, ami itt a gyógyítás hatékonyságára kivetítetten a legmagasabb költséggel való gyógyítást jelenti. Az európai átlag gyógyszerfelhasználás esetén a támogatott gyógyszerek körének szűkítése, és a támogatás százalékos mértékének csökkentése nélkül, a mai elvonási alapon történő kiadás csökkentés többszörösét eredményezné, töredék társadalmi feszültség felvállalása mellett! Nem azon gondolkodik a program, hogy milyen szabályozási és intézményi okai vannak annak, hogy a magyar munkavállalók többszörös napot töltenek táppénzen, ami nem csak a táppénzes kiadások sokszorozódását, hanem a gazdaság teljesítményének több százalékpontos elmaradását is eredményezi a lehetőségeinkhez képest. A napokban bejelentett, a fogyatékosoknak eddig járó gyógyászati eszközök körének szűkítése, és a támogatás mértékének csökkentése melletti hivatalos állami érvelés is azzal indokol, hogy összehasonlító szakmai számok mellett, nálunk sokkal többen, többször és nagyobb mértékben fogyasztói ezen jelentős támogatást igénylő eszközöknek, mint azt a szakmai ismereteink indokolnák. Azaz a kormány is látja, hogy hol pazarol, de csak összeadni és kivonni (itt elvonni) tud. Annak feltárásához és megoldásához hiányzik a szakmai tudás és/vagy akarat, hogy milyen jogi szabályozási (itt felírási, kiutalási stb.) hiányosságok, intézmény rendszeri hibák vezetnek a pazarló, azaz magas költségvetési kiadást igénylő jelenlegi helyzethez. A megoldáskeresés lehetősége pedig adott, és csak nagyon kis túlzás mellett, állíthatóan nem igényel többet, mint néhány nyelvet beszélő egyetemistát, akik diák szakdolgozatuk keretében összevetnék a hazai szabályozást, a rendszert hatékonyabban működtető szomszédos országok szabályozásával. Majd e szakdolgozatok értékelésekor nem azon kellene töprengenünk, hogy igazoljuk a magyar modellt, hanem gyors jogalkotással igazítsuk hozzá a magyar egészségügy, és egészségbiztosítás rendszerének szerkezetét, szabályozását a sokkal hatékonyabban működő országokban alkalmazottakhoz. Természetesen lehetőség számunkra, hogy amint elértük ezen országok egészségügyi szolgáltatási szintjét, beleértve a finanszírozási modell hatékony voltát is, semmi akadálya annak, hogy a magyar virtus okán, azt túl is szárnyaljuk. Szükség van erre már csak azon okból is, hogy a legfejlettebb egészségügyi szabályozással bíró rendszereket alkalmazó országokban is komoly nehézségeket okoz a rendszer fenntartása, a fejlődő orvoslás kiszolgálása, az öregedő népesség örömteliségének elismerése mellett, az ebből adódó nehézsége kezelése.
– A politikai ellenzék nyilatkozataival, mely szerint „a Konvergencia Program mindenben üres, a valóságtól teljesen elszakadt, és a társadalmat romlásba döntő. Az általam elvárt ellenzéki kritika fentebb olvasható, a politikai ellenzék nyilatkozataival, szakmaiságával, hangulatkeltésével mindenki számára összevethető. Sem a valósághoz, sem az ízlésemhez nem áll közel, ha az emberekben félelmet keltenek. Nem csupán a kormánytól várnék el olyan politikai profizmust, amely kommunikáció itthon és külföldön növelné az ország, a magyar gazdaság vonzerejét és ezen keresztül az esélyeit, a vállalkozói kedvet. Én az ellenzéki kritikától is elvárnám, hogy a politikai ellenfele esélyeit csökkentő szándékának elismerése mellett, a megszólalásai ne járjanak a társadalom egésze számára esélyvesztéssel, a vállalkozói bizonytalansággal, félelemmel a biztos nyomort felvázoló jövőképpel. Számomra a politikai eszköztárból, az ellenzék vezette jobb és szebb jövőkép lehetőségének bemutatása, a hozzá vezető út ismeretének igazolása, az ellenzék szakmai tudásának és politikai valamint szakmai alázatának igazolása az, amely mellett szívesen állnék ki, akár támogató módon is. Természetesen azért sem haragudnék meg, ha a támogatásom megnyerése szándéka okán, a kormánykoalíció természete fordulna abba az irányba, melyhez szívesen adnám akár a saját tudásomat is hozzá!
