PÉNZÜGYI ÉS GAZDASÁGI VÁLSÁG 2008-2009

0
123

2009-02-28_20:00:00

Mottó:     Válasszál olyan célt, amelyért érdemes tenni, és keressél hozzá tudást, amely a célodhoz juttat! A legszebb hegycsúcsokról sem szép a kilátás, ha egyedül jutottál el a csúcsig!

 

 

Ha elérjük a célunkat sikeresek vagyunk! De mi történik, ha rosszul választottunk célt!

 

Ha minden pillanatodban csak a bajra koncentrálsz, akkor a legjobb dolog, ami történhet veled az, hogy elkerülöd a legrosszabbat, amitől a leginkább féltél! A csúcsokra úgy feljutni, hogy egyszer sem emeljük fel a fejünket, és egyszer sem fogalmazzuk meg önmagunk számára, hogy a mi igazi célunk a csúcs, és nem csupán az út mentén található szakadékok elkerülése, biztosan nem lehet. Elkerülendő a vádat, hogy a kalandoroké a jövő, a csúcsra úgy sem lehet eljutni, ha útközben figyelmen kívül hagyjuk a szakadékokat, mert akkor többnyire valamelyik szakadék válik majd az utunk végpontjává. El kell azonban kerülni azokat a túravezetőket is, akik csak a szakadékok veszélyeit ismerik, és meg sem kísérlik számunkra felkutatni az utat a csúcsra, amelyért jöttünk.

Szövegdoboz: Amikor elérjük a célunkat, azt hihetnénk, hogy sikeresek vagyunk! De mi történik akkor, ha a célunkat határoztuk meg hibásan!

  

 Igaz ugyan, hogy a politikai gyökerek sokkal régebbre nyúlnak vissza, de sajnos igaz az is, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő magyar gazdaságpolitikájának talán egyetlen stabil pontja éppen egy olyan gondolkodásmód, döntéshozói mechanizmus állandó jelenléte, amely felvállaltan, önmaga számára kitűzött feladatként szinte kizárólagosan a szakadékok elkerülését célozza meg. Mindezt hol nagyobb hozzáértéssel, hol több dilettantizmussal, hol a szakadékot eltorzítva, a politikai hatalom megtartása okán vagy kicsiny gödröcskének vagy éppen ellenkezőleg leküzdhetetlennek mutatva.

Sajnos mindvégig hiányzott, és hiányzik ma is annak felismerése, hogy a magyar társadalomnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy jobban éljen, hogy Európa legfejlettebb országai közé tartozzon. Mindezt úgy, hogy az emberek akár már holnaptól jobban éljenek, a gazdaság napról napra versenyképesebb legyen, a ma nyugdíjasai piacot teremtő vásárlóerőként ne tíz-húsz év múlva jelenjenek meg, mert ehhez megnyerni őket nem csak lehetetlen, hanem erkölcstelen is.

A fenti szóképek közül a csúcsok, amelyek eléréséhez közös jogunk lenne, és amelyhez esélyt kellene kapnunk, az egyre jobb életfeltételeket biztosító társadalmi környezet, a versenypépes gazdasághoz nélkülözhetetlen jogi- és infrastrukturális eszközök létfeltételeinek megteremtése, a konfliktusokat feloldó-, a feltételrendszereken folyamatosan javító politika, a folyamatosan fejlődő oktatási rendszer, a kultúrához való hozzáférés, az egészséges környezet, a jogbiztonság stb.

 

Szövegdoboz: A gazdaságpolitika célja lehet például: 
 
Ř	az átlagos életszínvonal folyamatos növekedése; 
Ř	a szociális biztonság folyamatos növekedéséhez szükséges gazdasági háttér megteremtése; 
Ř	a társadalom tagjainak a javuló egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférése, az egészséges környezethez való joga;  
Ř	a kultúra, az oktatás folyamatos fejlődése, stb.

A magyar gazdaságpolitika évtizedek óta összekeveri a célt, a cél elérésének feltételrendszerével. Folyamatosan az aktuális gazdaságpolitika céljaként fogalmazza meg például az infláció-, az államháztartási hiány-, eladósodottság mértékének maximálását, az állami kiadások csökkentését stb., és évről évre ehhez keresi a saját eszközrendszerét. Pedig az infláció, az államháztartási hiány vagy az állami újraelosztás növekedésének megakadályozása nem lehetne a gazdaságpolitika célja, az csupán egy elvárt feltétel, azaz a szakadékok elkerülésének követelménye, amelynek figyelmen kívül hagyása ugyan butaság, és szinte biztosan elérhetetlenné teszi a csúcsok elérését. A magas infláció, a magas államháztartási hiány, a növekvő állami újraelosztás tehát maguk az út mentén található szakadékok, amiket ugyan el kell kerülni, de súlyos szakmai hiba, ha az elkerülésüket nem egy kitűzendő valós célhoz vezető úttól elvárt feltételként, hanem az út céljaként fogalmazzuk meg. A rossz célmeghatározás magában hordja, hogy szinte folyamatosa rossz válaszokat kapunk.

 

Így például a vásárlóerő csökkentése átmenetileg kordában tarthatja az inflációt, de értelmét veszti a gazdasági tevékenység végzése (ha igaz, hogy ma már nem raktárra szeretnénk termelni). A vásárlóerő visszafogása tehát maga is egy szakadék, amit el kellene kerülni, de a cél hibás megfogalmazása miatt, alkalmazhatónak látszik, hiszen egy másik, célként kitűzött szakadékot rövidtávon ki lehet vele kerülni.

 

Ha a kitűzött és megkövetelt cél, már rövidtávon is a gazdaság növekedése, a folyamatosan emelkedő életszínvonal elvárása lenne, akkor ugyanúgy el kellene vetni azon javaslatok mindegyikét, amelyek akár az infláció elszabadulásával, akár a vásárlóerő csökkenésével járnak, mert mindkét következmény a kívánt céllal ellentétes.

 

Szövegdoboz: A gazdaságpolitikai célhoz tartozó programtól elvárható feltételrendszer lehet például: 
 
Ř	az infláció maximális mértékének meghatározása, a növekedésének tilalma; 
Ř	az államháztartási hiány maximális mértékének meghatározása, a növekedésének tilalma; 
Ř	az állami újraelosztási arány maximális mértékének meghatározása, a növekedésének tilalma;  
Ř	a munkanélküliség maximális mértékének meghatározása, a növekedésének tilalma; 
Ř	a belső vásárlóerő csökkenésének tilalma; 
Ř	a gazdaság versenyképességének csökkenését eredményező bármely intézkedés tilalma; 
Ř	az adminisztrációs terhek növekedését eredményező bármely intézkedés tilalma.

Közeledve a mához, szinte naponta hallhatóak a jó szándékkal született, de látványosan rossz elképzelések, jobb esetben kormányszintű bejelentések, rosszabb esetben döntések. Az észlelt gazdasági feszültségek közül, a munkahelyek szűkülésének megállítására a kormány aktuális javaslata ma az, hogy csökkenteni kell a vállalkozásokat terhelő elvonásokat (megszüntetve néhány adónemet, csökkentve az élőmunka járulékait). Ez az elképzelés az első hallásra jó gondolatnak látszik. Ugyanakkor, figyelemmel a célként nevesített, és nemzetközi szerződéseinkben kötelezettségként vállalt államháztartási hiány mértékének maximális voltára, az adó- és járulékcsökkentés bevételi ellenoldalaként az ÁFA emelését, vagyoni típusú adók bevezetését, az állami beruházások visszafogását nevesítette a kormány.

 

Nekem is határozott közgazdasági álláspontom, hogy az államháztartás további eladósodottsága nem növelhető. Egy helyes célmeghatározás azonban ezt csak feltételként nevesítené, és a hiány növekedésének tilalmával azonos megítélés mellett kizárná mindhárom javasolt kormányzati eszköz alkalmazását. Mi értelme van ugyanis a vállalkozások adó és járulékterheit csökkenteni, ha a piacukat vesszük el! Ha ugyanis sikerül a piacon érvényesíteniük az ÁFA emelését, akkor a vásárlóerő csökken, és tovább szűkül a mai gazdasági válság legfőbb okaként megnevezhető piac, vásárlóerő. Ha pedig éppen a piacszűkülés miatt nem tudja érvényesíteni az árban az ÁFA emelés mértékét, akkor a magasabb ÁFA kulcs közvetlenül a vállalkozásnál jelenik meg növekvő elvonásként, azaz a vállalkozás adó és járulékterhelése nem csökkent, csak jogcímet váltott.

A magyar társadalom számára valóban hiányzik egy olyan társadalmi, gazdasági, politikai program kidolgozása, közmegegyezés melletti elfogadtatása, amely az aktuális politikai szereplőktől csak az elfogadott célhoz vezető utak közötti választásban való versengést, és a folyamatok szakszerű irányítását várja el, de megköveteli, hogy a célok nem változtathatóak, és feltételként meghatározza, hogy a célhoz vezető út kiválasztásakor melyek azok a közbenső feltételek, amelyeket átmenetileg sem hagyhat figyelmen kívül.

 

Az infláció, az államháztartási hiány, az állami újraelosztás arányának növekedésén kívül, a tiltott körbe kellene sorolni minden olyan intézkedést, amely szűkíti a belső piacot, rontja az elért életszínvonalat, csökkenti a foglalkoztatottságot, növeli bármely olyan adó mértékét, amely már ma is a versenytársaink átlagos adómértékénél magasabb, olyan új adónem lenne, amely nem jellemző a környezetünkre, többlet adminisztrációs terhet róna az adóalanyokra, növelné a bürokráciát. Tiltott lenne tehát minden olyan javaslat felvetése, amelynek hatására akár csak átmenetileg is tovább növekedne a magyarországi átlagos életszínvonal elmaradása az uniós átlagtól, vagy rontaná a magyar gazdaság versenyképességét, növelné a bürokráciát, rontaná az állampolgárok és a gazdaság szereplőinek jogbiztonságát, stabilitás érzetét.

 

Ma nagyon nagy szükségünk lenne, egy a fentebb megfogalmazott szellemben létrejött társadalmi konszenzusra. A szabályok betartása csak első látszatra annyira bonyolult. Egy ÁFA kulcs emelése melletti törekvésről elindult szakmai vita gyorsan lezárulna azzal, hogy a magyarországi ÁFA értékek nagysága már ma is magasabb, mint a környezetünket alkotó országoké, így annak bevezetését, az elfogadott társadalmi konszenzus alapelvei több szempontból is kizárnák. A tilalom nem jelentene mást, mint egy elvárást, hogy tovább kell dolgozni egy jobb, az alapelveknek, és az elvárt célnak valóban megfelelő javaslat, társadalmi-, gazdasági fejlesztési program és a programhoz tartozó eszközrendszer kidolgozásán. El kellene hinnünk, hogy Magyarországon létezik olyan tudás, szakmai felkészültség, amely képes a fentebb megfogalmazott elvárások mellett is olyan javaslatokat kidolgozni, amely reagál akár egy nem várt pénzügyi-, gazdasági válság naponta előjövő kihívásaira, egyben lépésről lépésre közelebb visz, és még átmenetileg sem távolodik egy, a társadalom által jogosan elvárt folyamatos fejlődéshez.

A nemzetközi szerződéseinkben vállalt és a pénzügyi-, gazdasági válság nem várt nehézségei mellett számunkra ma is hatályos ún. Konvergencia Program, a maga következetességében is csak arra a nagyon leegyszerűsített matematikai megoldásra koncentrál, hogy a bevételek és a kiadások között, valóban – a spekulatív megoldási kísérletek jelentős részének elhagyásával – a vállat pénzügyi egyensúly megvalósuljon. Ennek érdekében a kormány legújabb elképzelései szerint, a lehetségesnek ítélt szintig megnövelné a személyi jövedelemadón, a társadalombiztosítási járulékon, a vállalkozási tevékenységen látszólag kívül eső területeken az elvonásokat, (új adónemek, adóemelések, egyéb befizetési kötelezettségek stb.), majd az így realizálható bevétel maximum értéke és a vállalt hiánymaximum alapján, meghatározta a kiadások maximumát. Ennek megfelelően, az elvárt egyensúlyi helyzetig az elkövetkező években csökkenti és/vagy megszünteti az általa elhagyhatónak ítélt kiadásokat (támogatásokat, költségvetési kereteket, állami beruházásokat stb.).

A pénzügyi válság társadalmi és az egyénekre is kiható negatív következményeitől való „félelem” miatt, ma valószínűsíthető, hogy a kormány keresztül tudja vinni a fentebb vázolt modell szerinti gazdasági egyensúlyt megtartó intézkedéseit. A központi költségvetés túlköltekezésének mértéke és az ország jelenlegi gazdasági potenciálja alapján, az egyensúlyi értékhez sem az elvonások összességégét, sem a kiadások mérséklését ma még nem kell olyan nagyságrenddel megváltoztatni, amely már a társadalom toleranciáját meghaladná, azaz veszélyeztetné a társadalom nyugalmát és egy társadalmi robbanással fenyegetne.

 

A ma felvázolt program legfőbb gyengesége egyrészt a változatlanul hibás célrendszere, hogy a mértékek minimális átrendezése érdemben semmit nem változtat a bevételi források megteremtésének szabályozásán, elvi rendszerén, sem a kiadási oldal hatékonyságán, pazarló voltának átalakításán.

 

Szakmailag ugyanis nehezen vitatható azon állítás, hogy a bevétel növelése nem csak az elvonás mértékének emelésével, illetve az elvonással érintett kör szélesítésével lehetséges, hanem oly módon is, ha egy-egy jövedelemtermelő csoport számára olyan jogi és gazdasági környezetet teremtünk, amely okán, a csoport jövedelemtermelő képessége akár jelentősen is javulhat. Így az elvonás mértékének emelése nélkül, illetve az elvonással korlátozottak körének szélesítése nélkül is szert lehet tenni lényegesen nagyobb költségvetési bevételre.

 

Ez egy, a mai gyakorlatnál biztosan jobb megoldás, de az is állítható, hogy a sima összeadáson és kivonáson alapuló matematikai modellnél lényegesen több szakértelmet, tudást, szakmai felkészültséget, szakmai alázatot és felelősségvállalást, kreativitást stb. igényel. Példaként tudni és ismerni, sőt alkalmazni azon politikai magatartást, társadalmi kommunikációt, nemzeti marketing eszközöket, amelytől az ország iránti érdeklődés fokozódik, így az idegenforgalmi bevételek, vagy az országba áramló működő tőke stb. akár nagyságrendekkel is növekedhetne, éppen úgy, mint a belföldi vállalkozói kör vállalkozói kedve, bátorsága stb.

Szövegdoboz: A vállalkozás alapítása, a meglévő vállalkozás fejlesztése, egy a jövő sikerességében való hiten alapuló döntés. Így biztosan állítható, hogy számos, későbbi munkahelyeket, jövedelmet biztosító sikeres vállalkozás, fejlesztés, beruházás nem jön létre, ha a megálmodóira ható társadalmi kommunikáció a bukást, a biztos hanyatlást, a kockázatok túlértékelését tartalmazzák. Amennyiben a vállalkozói kör tapasztalatai azt sugallják, hogy a bajban magukra maradnak, sőt az államtól a negatív folyamatok felerősítését várhatják el. A létre nem jött vállalkozások, beruházások, fejlesztések százalékpontokkal rontják a nemzeti jövedelem lehetséges értékeit, munkahelyek tízezrei nem vagy csak sokkal később jönnek létre!

A kiadások terén is visszatérően hiányzik a programból az állami kiadások szerkezeti hibáinak feltárása! Itt is csak példaként emelem ki, a napi híradások középpontjában álló ún. az egészségügyi átalakításaként bemutatott, majd javarészt megbukott intézkedéseket. A Konvergencia Program keretein belül, a láthatóan és bizonyítottan pazarló egészségügyi kiadásoknál, a kormányzati intézkedések a matematikai alapon hozott kiadáscsökkentést célozták meg. Így az alacsony hatékonyságú kórház és/vagy ágykihasználások okán, csökkentették az állami felelősségi, és ezen keresztül finanszírozási körbe vont kórházak és kórházi ágyak számát. Ez így csak egyszerű matematika volt. A szakmai megoldást az hozhatta volna, ha átgondolásra került volna, hogy milyen szabályozási és szervezeti okok miatt vagyunk az élen, az egy főre jutó gyógyszerigényünkkel, ami itt a gyógyítás hatékonyságára kivetítetten, a legmagasabb költséggel való gyógyítást is jelenti Európában. Az európai átlag gyógyszerfelhasználás elérése esetén, a támogatott gyógyszerek körének szűkítése és a támogatás százalékos mértékének csökkentése nélkül, a mai elvonási alapon történő kiadás csökkentés többszörösét eredményezné a megtakarítás, töredék társadalmi feszültség felvállalása mellett! Évtizedek óta nem azon gondolkodtak az egymás után meghirdetett egészségügyi reformprogramok, hogy milyen szabályozási és intézményi okai vannak annak, hogy a magyar munkavállalók többszörös napot töltenek táppénzen, mint Európában bárhol. Ez a tény ugyanis nem csak a táppénzes kiadások sokszorozódását, hanem a gazdaság teljesítményének több százalékpontos elmaradását is eredményezi a lehetőségeinkhez képest.

 

Ősszel a kormány bejelentette a fogyatékosoknak eddig járó támogatott gyógyászati eszközök körének szűkítését és a támogatás mértékének csökkentését. Az intézkedés melletti hivatalos állami érvelés is úgy indokolt, hogy az összehasonlító szakai számok mellett, nálunk sokkal többen, többször veszik igénybe e jelentős támogatást igénylő gyógyászati eszközöket, mint azt a szakmai ismereteink indokolnák. Azaz a kormány is látta, hogy hol pazarol, de csak összeadni és kivonni (itt elvonni) tudott. Annak feltárásához és megoldásához ebben az esetben is hiányzott a szakmai tudás és/vagy akarat, hogy milyen jogi szabályozási (itt felírási, kiutalási stb.) hiányosságok, intézmény rendszeri hibák vezetnek a pazarló, azaz magas költségvetési kiadást igénylő magyarországi gyakorlathoz. Az ok feltárható, a megfelelő megoldás pedig kellő akarat mellett megtalálható. Kis túlzás mellett állítható, hogy a megoldás nem igényel többet, mint néhány nyelvet beszélő egyetemistát, akik egy diák szakdolgozat keretében összevetnék a hazai szabályozást, a rendszert hatékonyabban működtető szomszédos országok szabályozásával. Majd e szakdolgozatok értékelésekor nem azon kellene töprengenünk, hogy igazoljuk a magyar modellt, hanem gyors jogalkotással hozzá igazíthatnánk a magyar egészségügy és egészségbiztosítás rendszerének szerkezetét, szabályozását a sokkal hatékonyabban működő országokban alkalmazottakhoz. További lehetőség számunkra, hogy amint elértük a ma fejlettebb egészségügyi szabályozással rendelkező országok egészségügyi szolgáltatási szintjét, beleértve a finanszírozási modell hatékony voltát is, semmi akadálya annak, hogy a magyar virtus okán, azt akár túl is szárnyaljuk. Szükség van a magyar virtusra már csak azon okból is, mert a legfejlettebb egészségügyi szabályozással bíró rendszereket alkalmazó országokban is komoly nehézségeket okoz a rendszer fenntartása, a fejlődő orvoslás kiszolgálása, az öregedő népesség örömteliségének elismerése mellett, az ebből adódó nehézségek kezelése.

A leírt modell alkalmazható annak feltárására is, hogy a magyar munkavállaló táppénzes napjainak száma éves szinten miért többszöröse az uniós átlagnak, hasonlóan a gyógyszerfogyasztásunkhoz. A megoldás is hasonló. Nem is az ok a legfontosabb, hanem annak a szabályozásnak az átvétele, amelynek eredményeként az átlagostól eltérő értékek jellemezzék a magyar egészségügyi és társadalombiztosítási rendszert. Az okként oly sokszor megnevezett rosszabb egészségi állapotunk talán még indok is lehetne egy öt százalékos eltérésre, de semmiképpen nem indokolja a több száz százalékos eltérést.

Az egészségügy és a társadalombiztosítás terén ma kimutatható pazarlás, semmivel nem indokolható kifizetések összege éves szinten százmilliárd forintokban számszerűsíthető.

 

A politikai ellenzék nyilatkozatairól, amely szerint a kormányfő által bejelentett program minden elemében üres, a valóságtól teljesen elszakadt és a társadalmat romlásba döntő, nem kívánok hosszabban foglakozni. Az általam elvárt ellenzéki kritika fentebb olvasható, és a politikai ellenzék nyilatkozataitól, szakmaiságától, hangulatkeltésétől alapvetően eltérő volta reményeim szerint érzékelhető. Sem a valósághoz, sem az ízlésemhez nem áll közel, ha az emberekben félelmet keltenek. Én nem csupán a kormánytól várnék el olyan kommunikációs profizmust, amely itthon és külföldön növelné az ország, a magyar gazdaság vonzerejét és ezen keresztül az esélyeit, a vállalkozói kedvet, hanem minden szereplőtől, így a politikai ellenzéktől is. Így én az ellenzék kritikájától is elvárnám, hogy a politikai ellenfele esélyeit csökkentő szándékának elismerése mellett, a megszólalásai ne járjanak a társadalom egésze számára esélyvesztéssel, a vállalkozói bizonytalansággal, félelemmel a biztos nyomort felvázoló jövőképpel. Számomra a politika eszköztárából, az ellenzék vezette jobb és szebb jövőkép lehetőségének bemutatása, a hozzá vezető út ismeretének igazolása, az ellenzék szakmai tudásának, a politikai valamint szakmai alázatának igazolása az, amely elfogadható, vagy akár támogatható is. Ettől ma sajnos nagyon távol állunk!

 

 

A válság okainak megértése, a válságkezelés eszköztárának újragondolása.

Természetesnek tartom, hogy a munkám során ma is figyeljem a napi közéletünk alakulását, annak megszólalásait stb. Az igazat megvallva, ez többnyire elkeserít, miközben a munkám, a magam által vállalt feladataim itthon és külföldöm jelentős kihívást, nagyon szép vállalásokat biztosítanak a számomra már hosszú évek óta.

Barátaim, szeretteim, partnereim gyakori kérdése, hogy nem hiányzik-e a politika, a nyilvánosság előtti napi fellépés? A kérdésre őszintén szoktam úgy válaszolni, hogy bennem ma is szép emlékek élnek a közéletben eltöltött évekről, rengeteg szeretetett kaptam és még ma is kapok az emberektől. A válaszom második részében ugyancsak őszintén emelem ki, hogy a napi közélet az elmúlt években mindent elkövetett annak segítésében, hogy minél kisebb legyen a nosztalgiaérzésem. Végül azt is el szoktam mondani, hogy az évek során itthon és külföldön felvállalt munkáim óriási kihívást jelentenek ma a számomra, és ezeket ma nem szívesen adnám fel az itthoni politikai életben való újabb szerepvállalásért.

Írásomnak tehát ma semmilyen összefüggésben nem célja a visszaút keresése a közéletbe. Kizárólag egy olyan pillanat adta meg az aktualitását, amikor egy „váratlanként” meghatározott nemzetközi pénzügy-, gazdasági válság napjait éljük, amely biztosan kihat, esetleg éppen esélyt nyújt a magyar pénzügyi- és gazdasági környezet alakulására, valamint a jövőbeni lehetőségeire is.

Talán szentségtörésnek hangzik, de a ma visszatérően publikáló, nyilatkozó gazdasági elemzők által hangoztatottakkal ellentétesen, magam meggyőződéssel vallom, hogy súlyos hiba az a felfogás, ami az ún. „kényszerpályán vagyunk” elméletre építi fel a szükséges lépéseket. A kormány, a parlament tehát nem tehet mást, mint elhalasztja az érdemi adócsökkentési elképzeléseit, legfeljebb az adónemek közötti méréskelt átrendezést vállalhatja, befagyasztja a béreket, részlegesen feláldozza a nyugdíjak értékállóságának kötelező biztosítását, és főként visszafogja, halasztja a megkezdett fejlesztéseket.

Ezzel a felfogással, ami sajnos évtizedek óta jellemzi a hazai pénzügyi gondolkodásmódot, eddig is nagyon sok lehetőséget halasztottunk el, ami egyben a magyar gazdaság számos ehetőségének a figyelmen kívül hagyását jelentette. Ugyanez a felfogás egy pénzügyi-, gazdasági válság időszakában nem csupán az esélyeink elvesztésével, hanem akár tragikus következménnyel is járhat! Szeretném, ha nem értenének félre. Én nem az osztogatás, a mát jellemző korrupciós beruházások elmaradását féltem, hanem egy bizonyítottan eredménytelen gondolkodásmód jelenléte miatt sajnálom a lehetőségeink folyamatos kihasználatlanságát, jelen esetben pedig a ránk váró nehézségek indokolatlan megsokszorozódását.

A gondolat lényegét kiemelve, egy jól pörgő gazdaságban az államnak minden lehetséges módon vissza kell, kellene vonulnia a közvetlen gazdasági szerepvállalástól. Egy pénzügyi-, gazdasági válság által kiváltott, időnként „hisztérikus” máskor csak „depressziós” piaci reakciók idején azonban az elkövethető legnagyobb hiba, ha a szűkülő piaci lehetőségeket, az állam saját döntési körében tovább szűkíti, csökkentve a gazdaság túlélési esélyeit, beállva a hisztériát keltők közé, felerősítve, hitelesítve a válsághangulatot. Ebben az időszakban, ami hasonlítható például a természeti katasztrófákat, konfliktusokat követő időszakhoz, az állami-, önkormányzati aktivitásból eredő piaci megrendelések növekvő, előrehozott megjelenésével kellene fellépnie a kormányoknak, önkormányzatoknak. Itt sem a hiány növelését tartanám ma kívánatosnak (bár egy a maitól eltérő más időpontban, ezt is elképzelhetőnek tartanám egy rövid időszakra korlátozva), hanem számos más, létező eszköz felgyorsított igénybevételét, valamint az állami-, önkormányzati kiadások fejlesztési, beruházási célú átcsoportosítását.

 

Ilyen eszköz lehet például, a még ma is jelentős privatizálható állami vagyon felgyorsított értékesítésének lehetősége. A privatizációs stratégia módosításán keresztül jól bemutatható a különbség, hogy a gazdasági környezet eltérő feltételei között, miként lehet, kell a döntési elveken módosítani. Egy önmagától is egészségesen bővülő, növekvő gazdasági környezetben, a privatizációs bevételt az államnak szinte egészében, az állam eladósodottságának csökkentésére kellett volna, kellene fordítania, mert ez jelentené az állam visszahúzódását a közvetlen piaci viszonyoktól. Jelen pénzügyi-, gazdasági válsághelyzetben pedig ugyanezen bevételeket azonnal a piac megrendelői pozíciójának emelésére kellene fordítania.

Ilyen piacbővítő hatása lehet annak is, ha a vissza nem térítendő állami források jelentős részét, a piaci szereplők hitelpozíciójának megerősítésére (kamattámogatás, hitelgarancia, ezen belül is leginkább az új beruházás által generált adókötelezettség terhére elszámolható kamattámogatás, stb.) csoportosítanák át, mivel ezzel ugyanazon költségvetési forrás három/ötszörös nagyságrendben hasznosulhatna.

Ilyen lehet, a ma nagyon alacsony hatékonyságú, megfelelő működtetés esetén is csak hosszabb távon piacbővítő hatás reményét kínáló munkaerő piaci alapok tíz és százmilliárdjainak azonnali megrendelői-, beruházási és fejlesztési források bővítéséhez szükséges állami szerepvállalásra történő átcsoportosítása.

 

Mindenképpen ide tartozik az állami, önkormányzati intézményrendszer működési, fenntartási költségeinek részbeni fejlesztési célú átcsoportosítása, ami megrendelői pozícióbővülést jelenthetne a gazdasági környezetünkben.

 

Nem álmodozó feltételezés, hogy egy válsághangulatú világgazdasági környezetben számolni lehet például az energiaárak, nyersanyagárak akár jelentős csökkenésével is, mivel egy szűkülő világgazdaság energiaigénye – prognosztizálhatóan – jelentősen csökkenteni fogja az elsődleges energiaforrások iránti keresletet, stb.

 

Sokan és sokszor felvetik, hogy csökkenteni kellene a gazdasági szereplőkre nehezülő adminisztrációs, bürokratikus terheket, de ezen a területen sem történt semmi az elmúlt években, vagy éppen ellenkező irányú hatósági túlterjeszkedést lehetett tapasztalni. Talán a válság kézelfoghatósága segíthetne ezen a területen is szemléletet váltani az állami intézményrendszer szereplői körében és érdemi lépéseket tenni a szolgáltató állam irányában. Amikor nincs idő, de van kényszer, gyakran a legegyszerűbb lépések kínálják a lehetőséget. Nem tartanék elképzelhetetlennek egy olyan jogalkotói döntést, amely két-három hónapos határidővel valamennyi, törvényi szinten meghatározott állami és önkormányzati, hatósági, intézményi, stb. döntési, intézkedési határidőt 50%-al csökkent, a ma hatályos előírásokhoz képest és ennek elmulasztása esetén felveti a hatóság kárfelelősségét is. Ideértve, az indokolatlan adatkéréssel „újraindított” határidővel való jogi visszaélést. Ugyancsak gyors jogalkotói döntéssel érvényt kellene szerezni annak a meglévő, de gyakorlatilag minden esetben figyelmen kívül hagyott jogszabályi elvárásnak, hogy az önkormányzat, a hatóság, az állami intézmény bármely engedély, igazolás, stb. megadásához olyan adatot, igazolást kérjen, kérhessen az állampolgároktól, a vállalkozásoktól, amellyel éppen maga az állam, az önkormányzat vagy annak intézményei rendelkeznek, tőlük kell az érintetteknek megkérniük. Az itt leírt és következetesen betartott intézkedések egyrészt jelzésértékkel bírnak a vállalkozásbarát gazdasági környezet irányába tett lépések terén. Másrészt szakmai meggyőződésem, hogy közvetlen és szinte azonnal jelentkező hatásként munkahelyek tízezreinek korábbi megjelenését eredményezné azáltal, hogy a ma is alakuló vállalkozások, folyamatban lévő beruházások, fejlesztések hetekkel, hónapokkal korábban kezdhetnék meg gazdasági aktivitásukat.

 

A magyarországi vállalkozások számára évtizedek óta az egyik legkiszámíthatatlanabb kockázati elem a szabályozás, az adórendszer állandó változása, az adminisztratív, a jogi és adókörnyezet stabilitásának teljes hiánya.  Mára „értéktelenné” vált minden állami, kormányzati nyilatkozat, hiszen senki nem tud egyetlen példát sem mondani arra, hogy ezen a téren tett bármely ígéretét, bármely politikai erő betartotta volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a területen nem tudunk előrelépni. A magyar jogrendszer azért nyújt olyan jogalkotói lehetőséget, amely keretek között a mindenkori állami intézményrendszer számára értelmetlenné teszi a törvényben előtte garantált vállalásának törvényi úton való visszavonását, a törvényi vállalásához a jogalkotás pillanatában kárfelelősségi kötelezettséget is felvet az állam, az önkormányzatok, az intézményrendszer felé.

 

Elkerülhetetlen lenne, hogy közös kormányzati és ellenzéki előterjesztésként, a magyar gazdaságpolitika meghatározza azt a négy-öt területet, ha úgy jobban érthető, akkor kitörési pontot, amely területeken törvényi garanciák mellett csak olyan állami intézkedés hozható például az elkövetkező tíz évben, amely az adott terület versenyképességét növeli, amely területen elvonás növekedést garantáltan nem alkalmaz, amelyet minden fejlesztési-, támogatási eszközével ún. pozitív diszkriminációban részesít. Az államnak ugyanis általában nem feladata, hogy aktív gazdasági szereplőként tevékenykedjen, de mindenkor feladata lenne a gazdasági környezet jogi- és infrastrukturális feltételrendszerének alakítása, fejlesztése, ideértve a legfejlettebb információs környezet, jelzőrendszer kialakítását is. Magyarország nagysága, földrajzi elhelyezkedése, a magyar munkaerő képzettségi szintje alapján számos lehetőség közül választhat, ha meg szeretné határozni saját jövőképét. Példaként választható terület lenne az idegenforgalom, a pénzügyi szolgáltatás, a kutatás-fejlesztés, az oktatás, a logisztikai központ, a gyógyszeripar, de bármely meglepő, az egészségügyi szolgáltatás, a rehabilitáció stb.

 

A felsorolt példák alapvetően különböznek a kormányfő február 16-i parlamenti bejelentésében foglaltaktól. Ez nem véletlen, és még csak nem is a kormányzati javaslatok alternatívája és/vagy kiegészítése. Egyszerűen más, mert a javaslatok más feltételrendszerben születtek, másként feltett kérdésekre adnak választ. A példák egy olyan megoldáskereső gondolkodás elemei, amelyek célkeresztjében nem az infláció, az államháztartási hiány, az eladósodottság mértéke áll, csupán figyel arra, hogy ezen mutatók ne sérüljenek, hanem feltárja a gazdaság kiinduló állapotát, majd egy fejlődési, növekedési elvárást fogalmaz meg. Az átlagos magyar életszínvonal, figyelemmel földrajzi elhelyezkedésünkre, gazdasági fejletségünkre nem túlzott, nem pazarló, ezért annak visszafogása a megoldások ismeretének hiányával magyarázható, és nem a megoldási lehetőségek hiányával.

Szövegdoboz: Akár pénzügyi, akár gazdasági válságról beszélünk, mindkét esetben téves következtetést vonhatunk le az elnevezésből. Meggyőződésem szerint sokkal inkább a piac rendes és kívánatos folyamataihoz szükséges hitelfinanszírozás válságával állunk szembe, amely lehetetlenné teszi a létező vásárlóerő megjelenítését. Így a gazdasági válság kezelésekor is hibás minden olyan döntés, amely a túltermelés válságából indul ki.

Természetes követelmény, hogy a kiinduló állapot feltérképezésekor ma nem hagyható figyelmen kívül a világgazdasági szinten jelen lévő pénzügyi-, gazdasági válság hatása a magyar gazdaságra, társadalmi fejlődésre. Valóban fel kell(ene) tárni, hogy mi is történt, és valójában mi is vesz most minket körül. Pénzügyi válság, vagy már gazdasági válság, esetleg lehet tovább finomítani a válság jellemzését. Szerintem lehet, sőt kell! Az induláskor hangoztatott pénzügyi válság szerintem túl általános, és nem is fejezi ki a válság legfőbb jellegzetességét. Nem általános pénzügyi válsággal kerültünk ugyanis szembe. Nem az infláció szabadult el kezelhetetlenül a világban, nem valamelyik meghatározó fizetőeszköz értéktelenedett el, a mögöttes gazdasági folyamatok válságából adódóan. Sokkal inkább, a fejlett világ banki folyamatainak egy meghatározott területén általánosan alkalmazott szabályozási és ellenőrzési rendszer elavultsága, csődje pukkadt ki, mint egy óriási luftballon, és okozott finanszírozási válságot a gazdaság piaci környezetében, ma nem elérhetőek a vásárlóerő meghatározó részét képező hitelek, azaz nem a vásárlási szándék hiányzik, ami levezethető lenne egy túltermelési válságból, hanem a vásárlási szándék nem fér hozzá a finanszírozási rendszer normális elemeként szükséges hitelpiaci kínálathoz.

 

Szövegdoboz: A befektetők védelmére hivatott könyvvizsgálói rendszer ma úgy működik, mintha az állami bevételekre figyelő adóellenőrök egymással versengő piaci vállalkozások lennének, akiknek jövedelme attól függ, hogy hány adóalany választja ki őket, és milyen díjazásban állapodnak meg. Természetesen a kormányok sehol a világon nem bízzák rá a bevételeik biztonságát egy ilyen ellenőrzési rendszerre, de sehol nem okoz fejfájást, ha az állampolgárok, vállalkozások befektetési biztonsága a kockázat.

A válságot kirobbantó banki csődök, egy mára teljesen elavult, a befektetők védelmének hamis illúzióját keltő szabályozás mindenki által ismert alkalmatlanságának bizonyítottságát jelentette. A szabályozás igen leegyszerűsített alapelve szerint, a banki hitelezés, forráskihelyezés nagyságának korlátja, a kihelyezéssel szembeállítható fedezet nagyságához igazított arányszám. A bankok könyveiben megjelenő fedezet piaci értékelése majdnem lehetetlen, jó „kikerülési” algoritmusok terjedtek el, és nem kis részben az érték kockázatát megítélő könyvvizsgálói ellenjegyzés megszerzése is egyre inkább csak a könyvvizsgálatot végző cégnek, a könyvvizsgálati díj nagyságától való függőségének kérdése lett.

Szövegdoboz: Kizárólag a banki adatok manipuláltságának nagysága, és a válság kirobbanásának kiszámíthatatlan időpontja lephette meg a pénzügyi világot.

Azt, hogy a bankok számviteli adatainak valódisága világszerte ezer sebből vérzik, és a befektetői biztonság mindenhol harmadrendű kérdéssé vált már mindenki tudta, csak a manipuláció nagyságát nem tudhattuk, így csak a lufi kidurranásának időpontja, és a felszínre került nagyságrend volt váratlan, amire így fel sem lehetett készülni. Sajnos az is állítható, hogy ma sem tudjuk milyen arányba került napvilágra az adatok manipuláltsága, mikor és mekkora lufik várnak még ránk. Az elmúlt hónapokban talán az a legmeglepőbb számomra, hogy sehol nem hoztak a kormányok azonnali intézkedéseket a válsághoz vezető szabályozás azonnali újragondolására. Pedig ebben a bankok érdekeltsége legalább akkora kellene, hogy legyen, mint a piac többi szereplőjének.

 

Ha a válság okait és jellemzőit helyesen, és nem standardok szerint értékeljük, akkor persze ki kell egészíteni a korábban leírt tennivalóinkat. Ez esetben soron kívül újra kellene szabályozni a bankrendszer működésének számos törvényi szabályozását. Így a bankok hitelezési korlátait nem a mai manipulált fedezeti elvből levezetve kellene egységesen meghatározni, hanem új, a mai piaci környezetnek sokkal jobban megfelelő, egyszerű, átláthatóbb, és nehezebben manipulálható mutatókon át. Ilyennek tudnám elképzelné a bank kihelyezéseinek „problémamentes” visszafizetési mutatóját, annak a kihelyezéshez viszonyított arányát. Ennek megfelelően annál nagyobb lehet egy bank esetében a hitel kihelyezése, minél magasabb a kihelyezett hitelek szerződésszerű visszafizetési aránya. Azon bankok esetében, ahol a szerződésszerű visszafizetési arány egy meghatározott érték (például 80 százalék) alá esik, ott automatikusan megvonásra kerülne a bank hitelnyújtási engedélye. Egy ilyen szemléletű törvényi követelmény mellett például azonnal ellehetetlenülnének az olyan, morálisan biztosan elítélendő bankok, mint amilyen ma a piac egyik legagresszívebb szereplője, a PROVIDENT.

A banki szabályozás módosítása nem tenné feleslegessé például a könyvvizsgálók szakmai ismeretének jelenlétét a bankok hitelezésénél, csak más, sokkal valósabb és értékesebb szerephez, a hitelkérelmek mögötti projektelemzés értékelésében kellene megjelenniük. A valós értékítélet nélkülözhetetlen lenne a bankok számára, de nem megrendelt tartalmi elemekkel, hanem azon elvárások mellett, hogy a felvett hitelek visszafizetése valószínűsíthető legyen. Véleményem szerint, egy új szabályozási környezet kialakításakor, a betétesek érdekében létrehozott, az Állami Számvevőszékhez hasonló szabályozási elv szerint működő, így a betétesek érdekében vizsgálódó hatósági ellenőrzés bevezetése is szóba jöhet.

 

Egy gyorsan megalkotott új mérőrendszer kialakítását követően számos, ma is korszerű és hozzáértő hitelbírálati rendszert működtető bank számára oldódna a ma meglévő korlát, a kihelyezhető hitelek együttes nagyságában, míg más bankok számára véglegesen bezárulna a hitelezési lehetőség.

 

Szövegdoboz: Az építőipar és a gépjármű forgalmazás további sajátossága, hogy nem csupán a vevő számára nélkülözhetetlen a hitelfinanszírozás, hanem jellemzően a gépjármű kereskedelem is hitelből finanszírozza a készleteit éppen úgy, mint az ingatlanfejlesztő cégek, akik döntően hitelből finanszírozzák az építkezéseket. Mindkét ágazat ezt, a számára legfontosabb pénzügyi eszközt vesztette le körülbelül olyan arányban, amilyen arányban vissza is esett az ágazat forgalma (akár 50%).

A piaci folyamatok hitelezési válságának felismerése további segítséget adhatna a kormány, a törvényhozás számára. Így megértenénk, hogy miért érinti a legnagyobb mértékben a gépkocsik értékesítését, az építőipart, a vállalkozások beruházásait, stb. a jelenlegi válság. Ezeken a területeken a normális piaci folyamatokhoz tartozik, hogy a vásárlási szándék előrehozott források mellett jelenik meg. Normális dolog, hogy a lakás, amiben lakunk, egy életkereset fedezetéből vásárolható meg. Normális elvárás, hogy nem az életünk végén, a már megtakarított forrásainkból szeretnénk megvenni, hanem a lakásban lakva, oda hazatérve szeretnék azt az életpálya kezdetén megvásárolni, majd a hitelt törleszteni. Ha a pénzügyi rendszerben nincsen kihelyezhető hitelkeret, akkor egy normális piaci folyamat nem tud elindulni, mert nem tudunk lakást, gépkocsit vásárolni, vagy vállalkozóként egy beruházást megvalósítani. Utóbbi esetben is normális, hogy a beruházást, annak jövőben várható gazdasági aktivitásából szeretnénk megvalósítani, ami feltételezi a hitelhez való hozzáférés nélkülözhetetlen voltát. Bár alapvetően egyetértenék a gépkocsi vásárláshoz kötött regisztrációs adó eltörlésével, de a folyamatok helyes értékelése mellett, fel sem merülhetne egy olyan felvetés, hogy a regisztrációs adó eltörlése mentené meg a hazai gépkocsiforgalmazást. A regisztrációs adónak, a teljes vételáron belüli tíz százalék alatti mértéke ugyanis nem válthatja ki még részben sem a gépkocsi vásárlásánál életszerűen elvárható 70% körüli hitel hiányát. Teljesen mindegy, hogy mennyi pénz hiánya hiúsítja meg a vásárlást. Ebből adódóan a megoldást nem a regisztrációs adó léte vagy nem léte hozhatja meg, hanem a lakásvásárláshoz, gépkocsik beszerzéséhez, fejlesztésekhez, beruházásokhoz indokoltan szükséges hitelforrás feltárása és mielőbbi elérhetővé tétele.

 

Válság vagy egy újabb kitörési lehetőség!

 

Szövegdoboz: A sors fintora, hogy a finanszírozási válság kirobbantásának legfőbb okozója, az amerikai gazdaság, a végén igen jelentős piaci pozíciójavulással, megerősödve kerül majd ki a válságból.

Minden gazdasági válság egyben egy lehetőség a megcsontosodott folyamatok újragondolására, a megtisztulásra, a versenyképesség növelésére, azaz esély a kitörésre. Talán érdemes lenne átgondolni, hogy a válságot kirobbantó amerikai gazdaság jövőjének, piaci szerepének megítélése miért nem romlott a válság hatására, sőt jelentősen felértékelődött. Ez nem csupán a magyar gazdaság megítélésével összevetve igaz, amit jól jelez, a nyolc hónappal ezelőtt még 140 Ft. körüli forint/USD árfolyam, szemben a mai 240 forint körüli értékkel, ez 70 %-os  emelkedés. A dollár az euróval szemben is több mint 25%-os erősödést ért el a válság kirobbanása óta.

Szövegdoboz: Amerikában tudják, hogy a piac zavartalan működéséhez nélkülözhetetlen hitelfinanszírozási rendszer lehetetlenült el!

Lehet ezt igazságtalanságként megélni (vélhetőleg az is), de sokkal jobban járunk, ha megértjük ennek okát, tanulunk és profitálunk belőle! Barack Obama elnök által meghirdetett, és néhány nappal ezelőtt elfogadott nyolcszáz milliárd dolláros újabb válságkezelő program bemutatásának egyszerűsége, rövid szenátusi vitája, az ellenzék és az államfő közös kommunikációja figyelemre méltó lehetne számunkra. A csomag jellemzését, az amerikai gyakorlatnak megfelelően igen egyszerű szavakkal, röviden és mindenki számára érthetően tették közzé. A nyolcszáz milliárd dollár fedezetéül szolgál a vásárlóerőt növelő adócsökkentéseknek, és az előrehozott, megnövelt állami beruházásoknak! A korábbi állami mentőcsomag százmilliárdjai pedig a banki hitelkibocsájtást korlátozó, rossz, elértéktelenedet banki papíroknak az állam általi felvásárlásával (ezen keresztül az állam banki tulajdonrészhez jutott) a fedezethiány kiváltására fordították döntő hányadában. Amerikában talán tudják, értik, hogy nem túltermelési válsággal kell szembenéznünk, hanem a piac hitelfinanszírozási rendszere lehetetlenült el és az ebből eredő látszólagos keresleti válságot kell állami eszközökkel is kezelni.

 

Az csak hab a tortán, hogy míg Amerikában, Angliában stb. az államnak a rossz, elértéktelenedett banki papírokat kellett felvásárolniuk, tulajdonrészt szerezve a „kipukkadt” bankokban, addig Magyarországon az állam, akár a tőzsdén keresztül is valós piaci értékkel bíró, a kapitalizációs szint fele alatti árfolyamon tehetne szert tulajdoni hányadra, javasolhatna például tőkeemelést. Lehet, hogy merész gondolatnak tűnhet, de nehezen tudnék jobb időpontot javasolni a magyar kormánynak arra, hogy lépéseket tegyen a társadalombiztosítási-, egészségügyi- és nyugdíjalapok legalább részleges vagyoni feltöltésére, mint a mostani. Egyrészt ma negyed áron vásárolhatna vagyont az alapok részére, mint öt hónappal ezelőtt. Okkal feltételezhetné, hogy ez a vagyon már rövidtávon, akár egy éven belül is megduplázódhat, míg két-három éven belül várhatóan három-négyszeres értéket képvisel majd. Egy ilyen megoldási út felvállalása esetén, a magyar tőzsdei papírok átlagos értékvesztése lényegesen kisebb lehetett volna, mint a térség más tőzsdéin jegyzett papíroké. Ez jelentősen növelte volna a magyar gazdaság stabilitásának nemzetközi megítélését. A lehetőség még ma is adott, de az elvesztegetett idő sok tízmilliárdos kárként már elkönyvelhető. A gondolat felkarolása ma a magyar tőzsdének, a térség tőzsdéit megelőző, gyorsabb értéknövekedését eredményezné, ami szintén pozitív jelzésként értékelnének a nemzetközi befektetők. Nem utolsó sorban, egy ilyen megoldás oldaná azt a jogilag is vitatható gyakorlatot, hogy ma Magyarországon valamennyi biztosítási szolgáltatást, a mai befizetők pénzéből finanszíroznak. Ez a gyakorlat abban az esetben, ha nem az állam, és nem törvényi jóváhagyással tenné, az minden más piaci szereplőnél büntetőjogi kategóriába tartozna, hiszen a ma befizetők pénzét nem a biztosításuk fedezetére, hanem korábbi kötelezettségeinek teljesítésére fordítja az állami biztosítási rendszer.

A válság kezelésére a magyar állam által felvett, illetve rendelkezésre álló euró milliárdok felhasználási jogosultsága lehet, hogy ma nem terjed ki az itt leírt modellre, de az biztosan állítható, hogy megfelelő indokrendszer mellett semmi akadálya nem lenne tárgyalásokat kezdeményezni egy újszerű válságkezelési elképzelésről. Ez a forrás ma éves szinten 6% körüli kamatterhet jelent, míg például a tőzsdén ma 2000 forintos árfolyam alatt megvásárolható OTP részvények után várható osztalék nagysága négy hónap múlva, akár 300 forint is lehet, ami a befektetési érték 15%-a. Ezt egészíti ki annak valószínűsíthetősége, hogy ugyanezeknek a részvényeknek az értéke akár egy éven belül is megduplázódhat. A magyar társadalombiztosítási, egészségbiztosítási, nyugdíjbiztosítási alapoknak, a magyar banki, olajipari, gyógyszeripari papírok iránti euró milliárdos nagyságrendű kereslete mással nehezen helyettesíthető pozitív fordulatot indíthatna el a magyar befektetési piacon. A biztosítási alapok részleges vagyoni ellátottsága a következő években jelentős tehercsökkentést jelentene az állam kiegészítő befizetéseinek szükségtelenné válása okán, és/vagy az ellenoldalát biztosítaná a gazdaság versenyképességét ma csökkentő, a béreket, jövedelmeket terhelő magas járulékkulcsok tartós csökkentésének.

 

Az írás egészéhez viszonyítva kicsit terjedelmesebben kifejtett fenti modell bemutatásával az a célom, hogy konkrét példákon keresztül mutassam be, hogy egy válság jelenségeinek objektív áttekintése olyan, korábban reménytelennek tűnő területeken kínál kitörési, megoldási esélyt, amelyre ha nem figyelünk fel, elmegy mellettünk és a megoldatlanul hagyott probléma évtizedeken keresztül rajtunk marad. Az itt leírt gondolat nem eget rengető újdonság, legfeljebb annak felvetése az, hogy hol lehet alkalmazni. Ismert közgazdasági igazság, hogy gazdasági válság idején lehet a legolcsóbban fejleszteni, eszközöket beszerezni, beruházni, felkészülve arra, hogy a piac rendeződését követően, a korábbinál sokkal nagyobb szeletet (piaci részesedést) tudhassunk a magunkénak, mint amivel a válság előtt rendelkeztünk. Az amerikai gazdaság látványos felértékelődése mögött is ez áll, azaz a piac tudja, hogy az amerikai gazdaság, jelentős piaci térnyeréssel fog a válságból kijönni.

Szövegdoboz: A válság számos területen nem várt lehetőséget kínál, a korábban kezelhetetlennek tűnő helyzetek megoldására, akár nemzetgazdasági szinten is!!

A legpesszimistább elemzők szerint is, a jelenlegi világgazdasági válság következtében a piac 3-5 %-os visszaesésével kell számolni. Ugyanakkor, valamennyi elemzés ennek többszörösére becsli a piaci szereplők számának visszaesését, ami akár 20-30 %-os is lehet. Nem túl bonyolult matematikai ismeretanyag kell ahhoz, hogy a fenti esetben, a piacon megmaradó nyolcvanszázaléknyi szereplő számára, a válságot követően a korábbi piac nyolcvan százaléka helyett, annak 95 %-a nyílik meg, azaz közel húsz százalékkal magasabb keresletet kell kielégíteniük az egyébként kisebb piacon.

 

Ez a folyamat, már a válság időszakában is jelen van. Itt is fontos lenne az állam helyes folyamat elemzése, a piac szereplőinek informálása, és a fenti folyamatokhoz illeszkedő intézkedések útján más segítséget kínálni azoknak, akik várhatóan túlélői lesznek a válságnak, és mást azoknak, akik számára a válság, a jelenlegi gazdasági tevékenységük befejezését jelenti.

Utóbbiaknak jogi és adózási eszközökkel is segítséget kellene nyújtani ahhoz, hogy minél egyszerűbben, bürokráciamentesen zárhassák le a jelenlegi gazdasági tevékenységüket, minél gyorsabban juthassanak hozzá az esetlegesen még megmaradó nettó vagyonukhoz. A megmaradt forrásaikat ne terheljék állami elvonásokkal, ha új, a korábbinál lényegesen kisebb, de hitelterhektől mentes, esetenként teljesen más területen folytatott új gazdasági vállalkozásba kezdenek. Ez nem csak morális kötelezettség lenne, hanem az inaktívvá vált vállalkozások más területeken, kisebb méretben, de életképes formában való gyorsabb újraindulása, hamarébb teremt újabb munkahelyeket, lesz állami befizető és gyorsítja a magyar gazdaság újrarendeződését, a folyamatok fejlődés irányába fordulását. Sajnos a jelenlegi kommunikációs gyakorlat, intézményi rendszer sokkal inkább arra ösztönzi a szinte biztosan csődbe jutó vállalkozásokat, hogy tartson ki minél tovább, azaz élje fel valamennyi tartalékát, hogy később esélye se legyen az újrainduláshoz. Igaz ezzel némileg késlelteti a válság elmélyülését, később bocsájtja el a foglalkoztatottjait.

 Teljesen más intézményi kapcsolatot kellene biztosítani azoknak, akik képesnek látszanak a válság túlélésére, stabil a finanszírozottságuk, kicsi a hitelpiaci függőségük. Ők lehetnek, lehetnének megfelelő helyzetértékelés mellett azok, akik a válság stabilitását követően a mainál lényegesen nagyobb hatékonyság, versenyképesség mellett szállhatnának ringbe, a magyar gazdaság sikeréért. Példaként emelném ki, hogy mennyire fontos lenne, a megfelelő célzatú, a megcélzott körhöz szóló kommunikáció alkalmazására. Ma általános riogatás mellett, a devizahitelek romlásba döntő szerepét sugallják a vállalkozói kör, valamint a magánszemélyek felé. Pedig a meggyőződésem szerinti helyes elemzésnek legalább három eltérő helyzetet kellene bemutatnia. A korábban, sokkal alacsonyabb árfolyamszinten felvett, rövidtávú, vagy egy-két éven belül lejáró hitelek esetében abban kell segítséget nyújtani, hogy az akár 30-40 %-al megnövekedett törlesztő részlettől megszabadulhassanak az adósok. A hosszabb lejáratú, öt-tíz éves hitelek esetében szinte biztosan állítható, hogy a futamidő egészére kivetítve sokkal jobban jár a hitelfelvevő, mintha forinthitele lett volna. Segíteni kellene a hitelképesség fenntartásában, és a lehető leghatározottabban bemutatni számára, hogy a lehetséges legrosszabb döntést akkor követi el, ha ma váltja át korábbi devizahitelét, amikor biztosan és jelentősen alulértékelt a magyar fizetőeszköz. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik jelenleg nagyon alacsony eladósodottságúak, vagy egyáltalán nincsen hitelük, és igen jó a hitelképességük, bonitásuk. Számukra be kellene mutatni, hogy nagy valószínűséggel soha nem lesz jobb alkalmuk fejlesztési elképzeléseiket előre hozniuk, akár jelentős, és leginkább devizahitel felvétellel, mint most. Egyrészt ma messze a beruházási érték alatt vásárolhatnak, másrészt nagy valószínűséggel állítható, hogy a ma rettenetesen alulértékelt fizetőeszköz, már rövidtávon is javítani fog az árfolyamán, így ma ugyanazon forintban meghatározott fejlesztéshez a reálisnál kisebb devizahitel felvételére van szükség, míg a törlesztéshez szükséges deviza vásárlásakor, az erősebb forintárfolyam mellett, kevesebb forintra lesz szüksége, azaz csökkenő törlesztő részlettel kell számolnia. Két-három év távlatában a pozíciójavulás azt is jelentheti, mintha negatív kamattal vette volna fel a forinthitelt. 

Határozott meggyőződésem, hogy a jelenlegi válság sokkal inkább egy nem várt esély az ország számára, mint depressziós kényszer, ha helyesen értelmezzük, ha kihasználjuk, hogy a világ pénzügyi, gazdasági folyamatait mindig az inga túllengése jellemzi, ami számunkra egy lehetőség.

 

Magyarországi sajátosság, hogy ma nagy a politikával szembeni bizalmi válság, és talán ma nem is fontos igazán, hogy ezért kit terhel nagyobb mértékben a felelősség. Ezt a helyzetet is érteni és kezelni kell tudni. Ma fontos lenne, hogy a kívánatos programok mellé, azok meghirdetőiként olyan intézményi kör, olyan személyek álljanak, akik még jelentős bizalmi tőkével bírnak. A kormány, a politika szerepe nem nélkülözhető, de a szerepvállalás formája alakítható. Ma a szükséges programokat nem a politika által meghirdetetten kell elindítani, a politika, a kormány ezen programok megvalósítója, végrehajtója, segítője, támogatója kell, hogy legyen. Ezért is érthetetlen számomra, ugyanakkor kritika is az érintettek felé, hogy egy ilyen időszakban semmit nem lehet hallani például a Magyar Tudományos Akadémia javaslatairól, a Közgazdasági Társaság javaslatairól, mélyen hallgat a Bankszövetség, semmit nem tudunk a Kereskedelmi és Iparkamara elgondolásairól. Pedig kerülendő lenne minden olyan, mélyen hiteltelen kommunikáció, amikor a kormányfő, az általa kiválasztott vezető üzletemberekkel találkozik, és a szóvivői tájékoztatás szerint a vezető üzletemberek javaslata a piacszűkítő ÁFA emelés, és a szintén piacszűkítő állami beruházások halasztása volt egy olyan időben, amikor az üzleti szereplők legnagyobb problémája az indokolatlanul beszűkült piac.

Az első döntés a legnehezebb, vagy mégsem!

Sokáig gondolkodtam azon, hogy az alábbi gondolatokat leírva vállaljam-e, a szakma tudományos gondolkodóinak kritikáját. Kritikát, amit az vált ki, ha egyes fetisizáltan bonyolultként bemutatott kérdéseket vagy a közérthetőség okán, vagy azért, mert a lényeg tényleg ennyire egyszerű, valaki nagyon letisztítva, egyszerűen megválaszolható kérdésként próbál bemutatni. Ilyenkor könnyen előjön a „demagógia” vádja. Mégis úgy gondoltam, én vállalni tudom a méltatlan kritikát, ha ennek árán sok átpolitizált, ma már átláthatatlanná vált folyamat lényegét segíthet bemutatni.

Nézzünk néhány példát, aminek szakmai megítélésében szerintem segítséget nyújthat egy igen egyszerű gazdasági „gyorsteszt”. A példákért az alábbi linkre kell kattintani!

Néha a nagyon nehéznek látszó dolgokat is lehet egyszerűen és érthetően kezelni.

A fentebb leírtak csak példák, és sokkal érzékenyebb elemzést igényelnek. Arra viszont jól rámutatnak, hogy mely felvetések érdemesek vizsgálatra, és mely gondolatokat kell, kellene mind az átpolitizáltságuktól letisztítani, mind további vitájukat elvetni, mert egyes területeken látszólag javíthatnak valamely nemkívánatos gazdasági mutatón, de bizton állítható, hogy közvetett hatásain keresztül a felvetés megvalósulása összességében több kárt okoz, mint amilyen vélt előnnyel rendelkezik.

 Zárásként egy meggondolandó mottó:

Az a tény, hogy én egy adott problémára nem tudom a jó megoldást, csak a kevésbé rosszat, kellő szakmai alázat mellett nem jelenti azt, hogy más se tudna rá megoldást felvázolni, hogy nincsen jó válasz! A fejlődés a jó válaszok közötti versengés megjelenítése. Bizalmat békeidőben a fejlődéshez illik kérni bárkiktől és bármikor!

Budapest, 2009. február 28.

Grand Ph.D Palotás János