A kilencvenes évek elején parlamenti képviselőként vettem részt a titkosszolgálati eszközök alkalmazását, alkalmazhatóságát szabályozó új törvények elfogadásában. Emlékszem, milyen parázs vita folyt az ülésteremben a kormányzati előterjesztés ellenzéki kritizálásakor. Igaz, hogy képviselőtársaim számos koalíciós módosítási indítványt is előterjesztettek. Én tartottam magam ahhoz, hogy saját javaslataimat elsősorban a gazdasági kérdések körében terjesztem elő, így e témakör vitáját – igaz nagy érdeklődéssel -, de csak szemléltem. Összességében elégedett is voltam a végeredménnyel, mert a számomra igazán fontos emberi alapjogok védelme, úgy tűnt, elégséges garanciákat kapott a törvényben. Két elv volt számomra különösen fontos. Az egyik, az ún. titkosszolgálat különleges eszközeinek (levélbontás, lehallgatás, megfigyelés stb.) alkalmazását megelőző engedélyezés kötelezettsége volt. A legtöbb felszólamlásra e körben került sor, kölcsönösen vitatva a másik fél elképzelését, felmagasztalva a saját javaslatot. Számomra az igazi garanciát azonban egy másik törvényi hely jelentette. Ennek az volt a lényege, hogy a megfigyelésről, az ún. titkosszolgálati eszközök alkalmazásáról a megfigyeltet utólag kötelesek mind a titkosszolgálatok, mind a rendőrség tájékoztatni. Amennyiben a megfigyelés alapos indokúnak bizonyult, úgy a következményként indult bírósági eljárás keretében, a vád ismertetésekor kell tájékoztatni a megfigyelt személyt, míg alaptalannak bizonyult gyanú esetén a megfigyelés lezártát követően jár részletes tájékoztatás mindazoknak, akiknek törvénnyel védett magántitkait fedték fel egy gyanú alapján. Fontos állampolgári érdek ugyanis, hogy a megfigyelt személy legalább tudomást szerezzen arról, hogy mely titkai váltak ismertté harmadik fél előtt. Az alapos gyanú esetén pedig a védelemhez kapcsolt jogok miatt kell a megfigyelés tényét és eredményét is a vádlottak számára ismertté tenni.

Azt gondolom, hogy nem sokan gondolták át, mennyire fontosak ezen törvényi kötelezettségek. Számos országban más és más rendszert dolgoztak ki a megfigyelés engedélyezésére annak érdekében, hogy korlátozzák az állampolgárok jogos magántitkainak indokolatlan felfedését. Valószínűleg több, egymástól eltérő rendszer is képes az arányos érdek képviseletére. Az engedélyezés mégis egy emberi tényezőn alapuló, tehát szubjektív döntés. A döntést mérlegelő számára azonban igen komoly felelősséget vet fel, ha az általa megadott engedélyről az érintettet, igaz csak utólag, de tájékoztatni kell. Ebben az esetben ugyanis az érintett okkal számon kérheti, és várhatóan számon is fogja kérni, ha elégséges ok nélkül kotorásztak illetéktelen személyek az ő magánéletében. Így az engedélyt megadó személynek számítania kell arra, hogy az utóbb indokolatlannak bizonyult ügyekben a sértett személy magyarázatot, indoklást fog követelni az engedély megadásakor, és akár jogi úton is felvetheti, hogy az engedély megadásához fennálltak-e a törvényben megfogalmazott elvárások. Ezért számomra ez a tájékoztatási kötelezettség jelentette és jelenti ma is a törvényesség legfontosabb védelmi elemét.

Éppen ezért kell azt mondanom, hogy a ma gyakorlata bizony nem adja meg a joggal elvárható jogbiztonságot. Néhány kivételtől eltekintve, a nyilvánosságot kapó megfigyelési ügyek vitáiban szinte soha nem kerül előtérbe, hogy a megfigyeléseket végzők szinte egyetlen esetben sem tartották, tartják be a törvény e legfontosabb előírását. Lehet politikai vitát folytatni arról, hogy az egyes felszínre került ügyek elrendelésére ki adott megbízást, ki finanszírozta azt, milyen céllal stb. A valós megbízói szándék helyett többnyire általánosságokat lehet felvetni. A rendszer egészének működéséről viszont csak akkor lehetne valódi képet kapni, ha nem csak a véletlenül kiszivárogtatott ügyekről folyna vita, hanem rálátással bírnánk az egészre. Jó lenne tudni, hogy hány esetben kértek, és hány esetben kaptak az előterjesztők engedélyt a megfigyelésre. Milyen arányban hoztak elutasító döntést? Nem vált-e formálissá az engedélyezési rend? Erre utalna ugyanis, ha az előterjesztések döntő többsége azonnali engedélyre számíthat a gyakorlatban. Jó lenne tudni, hogy az engedélyezett megfigyelések milyen aránya bizonyult a későbbiekben indokoltnak, a gyanú visszaigazoltnak. Én nyugodt lennék a szakszerűség tekintetében, ha ez utóbbi adat például meghaladná a nyolcvan százalékot, miközben nyugtalan lennék a törvényesség tekintetében, ha az eredmény húsz százalék alatti lenne. Mindezek a kérdések fedve maradnak azonban, ha nem szerezhetünk tudomást arról, ha valakit célszemélyként megfigyeltek, és a megfigyelés nem hozott eredményt, de az érintettet elfelejtették erről tájékoztatni. Meggyőződésem, hogy nem fűződik társadalmi érdek ahhoz, ha az indokolatlan titkosszolgálati működés hiányosságai, az engedélyezés rendszerének hibás mérlegelési gyakorlata fedve marad, s így kisebb az esélye a hibák, törvénysértések felfedésének.

Az előzőekben megfogalmazott kétségeim sajnos nem alaptalanok. Naivnak bizonyult a törvények elfogadása idején érzett nyugalmam, amely a garanciák elégséges volta alapján volt meg bennem. Arra ugyanis akkor még nem számíthattam, hogy a törvényi kötelezettségnek az érintettek – minden jogi következmény nélkül – egyszerűen nem tesznek majd eleget az elkövetkező években. Sajnos ez mára bizonyítottá vált!

Az első igazi meglepetés 1995-ben ért. Az akkori titokminiszter, Nikolits István a parlamentben közzétette az előző négyéves ciklusban végzett, és titkosszolgálati eszközök alkalmazását is felhasználó megfigyeléseinek vizsgálati eredményeit. Az összegzésben megállapítást nyert, hogy a titkosszolgálati eszközök alkalmazására – közel ezer esetben – a vonatkozó törvényi előírásokat részben, vagy döntően figyelmen kívül hagyva került sor! Emlékezetem szerint a törvényt sértő eljárások aránya az összeshez viszonyítva közel nyolcvan százalék volt. Az első hallásra nem akartam hinni a fülemnek. Majd a részletek magyarázata közben, mintegy mellékes adatként említette a miniszter, hogy a törvénysértések döntő többsége abból állt, hogy a megfigyelteket elfelejtették utólagosan értesíteni a megfigyelés tényéről, az így megszerzett információk magánjellegének megszűnéséről. A törvénysértő eljárásban második helyen szerepelt az alaptalannak bizonyult megfigyeléseket követő adatmegsemmisítési kötelezettség megszegése. Máig sem értem, hogy a bejelentést követően miért nem vált a kormánypártok és a média sztártémájává a miniszter bejelentése. Miért nem figyelt fel a jogásztársadalom, hogy ez a trehányság a gyakorlatban a legfontosabb jogi garanciájától fosztotta meg az érintett törvényeket.

Néhány nappal ezelőtt egy televíziós nyilatkozat ismét eszembe juttatta a történteket. Boros Péter, aki miniszterelnöksége előtt volt belügyminiszter, illetve néhány hónapig felügyelte a titkosszolgálatokat is, az MTV műsorában Betlen Jánossal beszélgetve hozta szóba Nikolits egykori parlamenti beszédét. A mai beszélgetés témája Orbán Viktor miniszterelnök közel egy évvel ezelőtti és még ma is sztártémaként jelen lévő FIDESZ megfigyelési ügyben tett nyilatkozata volt. Boros Péter, mint lényegtelen példát említette fel, hogy egy társadalmi rendszerváltás idején kikerülhetetlen az új politikai hatalom számára a közéleti szereplők megismerése. Így fontosnak tartott kapcsolatfelvételek, megbízatások kiadása előtt bizony ő is kért adatokat a számára ismeretlen személyekről, megtudakolva, hogy kik is ők egyáltalán. Boros Péter szerint tehát az új és törékeny demokrácia érdekében kellett kissé felületesen értelmezni a törvényeket, a többség érdekét szem előtt tartó óvatosságból kellett néhány száz személynek az Alkotmányban védett jogait kicsit korlátozni. Amikor aztán a kutakodás megmutatta, hogy az illető jogkövető állampolgár, akkor meg miért kellett volna őt idegesíteni azzal, hogy egy kicsit körülszaglászták a magánéletét. Boros Péter egy gyakorlott, és mondatait átgondoló politikus. Ezért is volt megdöbbentő számomra, hogy vajon tényleg így gondolkodik-e, vagy a hallgatók meghalló képességét tartja ennyire alacsony szintűnek?

Demokráciánk építésében már túl vagyunk az első tíz éven. Ez ugyan történelmi távlatokban nem túl hosszú idő, de azt már egyre kevésbé mondhatjuk, hogy még az átmenet társadalmát építjük.

Azt tehát már tudjuk, hogy voltak, és félő, hogy ma is vannak olyan megfigyelések, melyeknek akár az elrendelése, akár a megvalósulás módja sérti a hatályos törvényeinket. A megfigyeltek köréből szinte biztosan nem maradtak ki a politikusok és más közszereplők sem. Ez már csak azért is így van, mert az egyes közszereplők nem képesek az őket támogatók körének folyamatos és teljes körű átvilágítására. Így az egyes megfigyelések kapcsán többnyire nem ők az ún. célszemélyek, hanem a megfigyelt személyekkel való találkozásuk, telefonbeszélgetésük válik ismertté a szolgálatok előtt. A megfigyelést végzők ilyenkor próbálják leginkább fedve tartani a megfigyelés tényét, pedig ha értenék a törvények tényleges célját, akkor ez esetekben közölnék az első lehetséges alaklommal az érintett politikusokkal, állami- és államigazgatási vezetőkkel, hogy kapcsolataikban kétes személyek is szerepet kaptak.

Akkor tehát Orbán Viktor igazat mondott, amikor azt állította, hogy az előző kormány idején közpénzen és törvénytelen módon figyelték meg a FIDESZ egyes politikusait és családtagjait?

Nem! Én azt gondolom, hogy a miniszterelnök mondatai tudatosak és átgondoltak voltak ugyan, de téves helyzetértékelésen alapultak, azaz a miniszterelnök hibázott. Azt nem állítom, hogy hazudott, mert a hazugság szándékosságot feltételez. Nyilatkozata idején vélhetőleg úgy ítélte meg, hogy azok az adatok, amelyekkel rendelkezett, alkalmasak arra, hogy azokból – megfelelő összerendezés után – akár a fenti állítás is levezethető legyen. Ma már tudható, hogy a miniszterelnök saját szavaival mondottak, melyeket a média közvetített, nem igazolhatóak, mert ilyen értelemben nem is valósak. Biztosan volt olyan megfigyelés ugyanis, amelyet akár a hivatalos szolgálatok valamelyike végzett, és annak kapcsolati körében akár a FIDESZ-hez tartozó személy(ek) vagy családtagjaik is jelen lehettek. Az előzőekben részletezettek szerint okkal feltételezhető, hogy e vizsgálatok között is voltak olyanok, melyeknél nem kerültek betartásra a törvényi előírások. Ilyen esetet lehet keresni, és ha eddig nem is találtak, még találhatnak majd.

A miniszterelnöki állítás azonban másról szólt! Annak tartalma szerint a FIDESZ tagjainak és családtagjainak, a saját politikai hitvallásukból levezethető megbízási okkal elrendelt megfigyelésekben kellett volna közvetlen célszemélyeknek lenniük. A beszédben megfogalmazott törvénytelen módon végzett megfigyelésben a törvénytelenség nem a szolgálatok általános működési zavarainak törvénytelenségére (például az eredménytelen megfigyelés személyeinek tájékoztatási kötelezettsége elmulasztására) utalt, hanem arra, hogy maga az elrendelés politikai célzata volt összeegyeztethetetlen hatályos törvényeinkkel. A közpénzekből való megfigyelés tartalma sem az volt, hogy az értelemszerűen közpénzből finanszírozott szolgálatok dolgozói, régi jó magyar szokás szerint sokszor munkaidőben, az állami munkavégzésükhöz biztosított eszközökkel maszekoltak különböző magánnyomozó irodáknál, hanem arra, hogy maguk a szolgálatok kapták az ellenzéki politikusok megfigyelését feladatul.

Éppen ezért ezt az átpolitizált megfigyelési ügyet rövid időn belül le kell zárni. Fontos lenne azért néhány tanulságának megőrzése. A politikai tanulságokat mindig az idő vonja majd le. A vitáknak azonban lehetne némi haszna is a jövőnkre nézve. Így meg kellene követelni a megfigyelési eljárások törvényességét, annak valamennyi elemében. Kizárólag ez biztosíthatja, hogy az indokolatlanul elrendelt megfigyelésekhez garantáltan kapcsolódó panaszok vizsgálata előbb vagy utóbb, de megtalálja a felelős döntések arányosságát. Valószínűleg egyidőben kellene szabályozni a szolgálatok munkatársainak magánidőben való maszekolási lehetőségét a megélhetésüket biztosító keresetük biztosításával. Vélhetőleg törvényileg pontosított szabályozást igényelne, hogy az egyes magánnyomozói irodák milyen megbízást fogadhatnak el. Meggyőződésem szerint korlátozni kellene az olyan megbízások elfogadhatóságát, amelyek általánosságban kérnék, hogy a megfigyelő iroda kutasson fel a megfigyelt magán és/vagy üzleti életében lejáratásra, zsarolásra alkalmas információkat.

Orbán Viktor előtt pedig ugyanazon lehetőségek állnak, melyeket egy másik írásomban Kövér László titokminiszter átgondolatlan parlamenti beszédje kapcsán írtam. Számomra az elegáns megoldás annak beismerése lenne, hogy korábbi mondatait nem kellő körültekintéssel adta közre. Ez egyrészt mondatai félreérthetőségéhez vezetett, másrészt néhány állítást több kétséggel kellett volna közreadnia. A vizsgálatok, a megfigyelések körében számos problémára mutattak rá, de azt is feltárták, hogy tudatos politikai utasítást a Horn-kormány nem adott a titkosszolgálatoknak ellenzéki politikusok megfigyelésére.

Ezt itt nem értem kristálytisztán:

****Ez a megoldás is lehetőséget adna arra, hogy az előzőekben részletezett működési zavarok feltárásának hasznát kiemelve indokolja az elmúlt hónapok vizsgálatainak részleges indokoltságát.****

Politikusi, bár számomra sokkal kevésbé szimpatikus magatartás, ha a miniszterelnök saját mondatainak magyarázatát visszamenőleg és más tartalommal ruházza fel. Olyannal, amely már nem az előző kormány közvetlen felelősségére utal, hanem arra a rendetlenségre, amelynek következtében rendezetlen a szolgálatok munkatársainak magánszférán belüli foglalkoztatása, a magánnyomozó irodák és megbízóik szándékainak és tetteinek a törvényességet sokszor átlépő működése. Ez esetekben szokott és elvárt lezáró mondat, hogy a nyilatkozó elnézést kér azért, ha szándékai ellenére mondatai félreérthetőek voltak, és így azt néhányan sértőnek érezhették.

Félek, a leírtak szerinti lezárásra még várnunk kell. Pedig jó lenne ezt elkerülni, mert az egymást vádoló és gyakran vagdalkozó viták számos veszélyt rejtenek magukban. Nem szabadna eljutni olyan helyzetbe, amikor már a bizonyítékok magyarázata helyett esetleg a bizonyítékok gyártása is felmerül, mint lehetőség. És ez az az út, amelynek következményeit már gondolatban sem szeretném tovább folytatni!