Ebben a rovatban azokat az ún. „kis híreket” szeretném a magam nézőpontjából röviden és egy kicsit másképpen kommentálni, melyek történéseinek helyszíne a nagyvilág, és a történet sem közvetlenül rólunk szól, de Magyarországon is beszélünk róla.

Az egyes írásokat elválasztva, címmel és dátummal jelenítem meg oly módon, hogy mindig a legújabb írások kerülnek előre, közvetlenül e bevezető mondatok után. Amint a kedves olvasó az első olyan írást olvassa, amelyet már korábban megismert, úgy tudhatja, hogy a következő sorok mindegyike már ismert számára. Továbbra is megmarad azonban annak a lehetősége, hogy azolvasó a korábbi írásaimat bármikor újra elolvashatja, amennyiben ezt szeretné.

2000. január 07. – Helmut Kohl és a feketepénzek

A német államügyészség elkezdte a nyomozást Helmut Kohl ellen, aki az elmúlt évtized talán legjelentősebb európai politikusának számított, közel tíz éven keresztül volt az NSZK, majd az újraegyesített Németország kancellárja. A volt kancellár akár ötéves börtönbüntetésre is számíthat, miután részlegesen elismerte, hogy pártjának voltak titkos bankszámlái, és azokon elhallgatott kampánypénzeket is tartottak.

A hírek végkimenetelét ma még senki nem tudja megjósolni. Valószínű, hogy az elkövetkező év állandóan visszatérő nemzetközi hírei között fogunk hallani az elkezdett nyomozásról, az egyre újabb és bátrabbá váló tanúkról és a törvény teljes súlyával történő elmarasztalást követelőkről. Nekem nincs sem kellő informáltságom, sem okom és/vagy jogom arra, hogy megítéljem, mi is történt Németországban. Igazán erkölcsi mentőövet sem adhatok arra, ha valaki megsérti országa törvényeit, legyen ő bármely pozícióban. Azt is vallom, hogy a közéleti szereplők felé jogos az a fokozott elvárás, hogy mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy nap mint nap képmutatás nélkül nézhessenek szembe a társadalom tagjaival, akiknek bizalmából tölthetik be választott hivatásukat. Az alábbi néhány gondolatom így nem más, mint elmélkedés, vívódás mindennapjainkról, demokráciánkról, jövőnkről.

Korábbi írásomban már kétségeimet vetettem fel a Clinton elnök elleni nyomozás mikéntje, méretei és főként körülményei miatt. Ott a demokráciára való hivatkozás méltatlan volta, a vizsgálat mindennapos túlkapásai, az általam fontosnak vélt és az emberi méltósághoz való alapvető emberi jogok – magasabb érdekekre való hivatkozással történő – folyamatos és durva megsértése számomra könnyebben volt védhető. Az amerikai elnök rendkívül sikeres közszereplői megítélését ugyanis kifejezetten magánéleti mivoltán keresztül igyekeztek – talán sikeresen is – lejáratni. Helmut Kohl esetében a német újraegyesítés atyját, az „Európai Egyesült Államok” talán legkövetkezetesebb és legbefolyásosabb építőjét, közszereplői mivoltában vélik bűnösnek kikiáltani.

Ami engem ennek kapcsán elgondolkodtatott az inkább az, hogy mi lehet a baj, az a bizonyos homokszem a mai demokráciák működésében, ami a valóban államférfiúi adottságokkal rendelkező, kiemelkedő személyiségek életpályájának összes eredményét, történelmi léptékű megítélését teheti tönkre, ha – magánéletükben – túlfűtött férfiasságuk miatt, vagy – közszereplőként – napi döntéseik meghozatalakor akár csak egyszer is hibáznak, ha az összes körülményt rosszul mérlegelik. Azt ugyanis Helmut Kohl esetében senki nem állítja, és még csak fel sem veti, hogy erkölcsileg védhetetlenül, hivatali hatalmával, befolyásával, kapcsolataival visszaélve önmaga számára szerzett volna jelentős és törvénytelen anyagi juttatásokat. Helmut Kohl a napi több száz döntése közepette nem észlelte annak kockázatát, hogy a munkatársai által kidolgozott pártfinanszírozási elképzelés már átlépi-e a törvényi kereteket, vagy ez csupán csak egy, a – pártbéli munkatársai szerint a pártja számára – szükséges lavírozás a törvények kiskapui mentén. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nem a pártelnök/kancellár feladatai közé tartozott a párt pénzügyeinek kezelése, könyvelése, bankszámlák nyitása stb. Helmut Kohl ennek ellenére vélhetőleg hibázott. Hibájáról azonban eszembe jut egyetemi előadásaim egyik visszatérő gondolata, amelyet a döntéselmélet egyik témájaként szoktam előadni. A döntésképesség ugyanis a vezetőktől elvárható egyik legfontosabb tulajdonság. A mai világ követelményeit viszont nem lehet a történelem korábbi időszakával azonosan megítélni. Az előadásom példája szerint egy jól felkészült vezető – napi munkája során, saját területén – 20-30 olyan döntés meghozatalára képes, amelyet annak kimondása előtt jól átgondolhat, mérlegelhet. E döntésektől többnyire elvárható, hogy az a jó megoldások közé tartozzon. A jó döntéseknél is szinte mindig lehet jobbat találni, de a fellelésükhöz vagy nem áll rendelkezésre kellő idő, vagy a jobbítás már nem is lenne arányosan nagyobb, mint a szükséges időtöbblet.

Az élet azonban ma szigorúbb feltételeket szab. A kiemelt feladatokat ellátó vezetők számára a napi döntési követelmény biztosan meghaladja a százat. Százhúsz döntésből azonban csak a szerencse csillaga mellett lehet mind tökéletes, jó. A valóságban e vezetőknek meg kell tanulniuk együtt élni azzal, hogy döntéseik 5-10 százaléka utóbb hibásnak bizonyul. A százhúsz döntés esetében ugyanis már nincsenek meg a döntéshozótól joggal elvárható feltételek a kellő mérlegeléshez, átgondoláshoz stb. Kifejezetten tanulni kell annak feldolgozását, hogy miként kezeljék hibásnak bizonyult saját döntéseiket. Ennek során számos felkészült vezető bukik el. Azok, akik túl könnyedén veszik, hogy hibáztak ugyan, de mellette volt három emberre való jó döntésük, azoknál várható, hogy vagy az 5-10 százalék fog növekedni, vagy egyre lényegesebb kérdésekben fognak hibázni. Azok viszont, akik a felszínre került hibák miatt oly önmarcangolásba kezdenek, hogy éjjel már nem tudnak tőle aludni, azok másnap már nem lesznek képesek a százhúsz kérdésben dönteni, elbizonytalanodott vezetőkké válnak, lemaradnak. Kifejezetten nehéz megtanulni azt, hogy miként kell átgondolni a hibákban rejlő tanulságot, ezáltal azt is mérlegelni, hogy mely döntések igényelnek feltétlenül nyugodt átgondoltságot és kellő mérlegelést annak meghozatala előtt, de elfogadni a tényt, hogy holnap is fogunk hibázni, bár magunk mindent megteszünk ennek elkerülése érdekében.

Ha pedig ez valóban így van, és a mai világ ezt várja el a jó vezetőktől, akkor képes-e ugyanez a világ elfogadni azt is, hogy a kiemelkedő személyek is emberek, akik hibáznak, hibázhatnak. Gondolatmenetem itt sem tér el a „belső” vívódástól. Nem azt kérem számon, hogy e kiemelkedő személyek esetén hibáikat – azonnali és teljes megbocsátás mellett – tekintsük bocsánatos bűnnek. Ha így tennénk, holnap ők is többet és egyre súlyosabb kérdésekben tévednének. De az is fontos, hogy hibáik és sikereik, érdemeik megítélése megkapja az arányosságot. Ha ugyanis az első feltárt hibájuk elégségessé válik ahhoz, hogy egész életútjukat romokba döntse, akkor a valóban értékes emberek előbb vagy utóbb felmérik, hogy ma a tévedhetetlenség egyben képtelenség is, így nem fogják vállalni a közszereplésnek ezt a szintjét. Attól természetesen nem kell félni, hogy nem lesz rá jelentkező, de félő, hogy az újonnan előtérbe kerülők már nem egyazon emberi értékekkel és képességekkel fognak bírni.

Jó lenne megőrizni, hogy az olyan politikusok,mint Clinton elnök vagy Kohl kancellár példaképek, követendő személyek maradhassanak a ma ifjú politikusi nemzedéke számára!

1999. december 14. – Milliárdos blöff!

Minden magára valamit adó közhivatal, bank, légitársaság, világcég, termék-előállító közzétette már, hogy ő teljes mértékben felkészült az ezredforduló számítástechnikai bummjára, azaz a saját rendszere, terméke hibátlanul fogja kezelni a kettőezres év „problémáját”. A „kivédhetetlennek” hirdetett probléma lényege az volt, hogy az alig néhány tíz évvel ezelőtt tömegszerűvé vált számítástechnikai programozások – helytakarékos programírás okán – az évszámokon alapuló program ellenőrzéseknél elhagyták az első két számjegyet, és csak az évszázadon belüli évtizeddel és évvel jellemezték a dátumvizsgálatot. Ezt követően az eredmény elé a programok automatikusan írták oda a tizenkilences számot, és így helyreállt az évszám. A programírás során mindig törekedni kell az egyszerűsítésre, valamint az automatikus ellenőrzések lehetőségeinek maximális kihasználására. Mindezek, mint automatizmusok (pld. kamatszámítás, időszakok meghatározása stb.), és ellenőrzések (pld. véletlen elütésekből adódó elszámítások, félreszámlázások stb.) számos szoftver beépített elemei. Kettőezerben, a „00” végződést e programok érthetik akár 2000-nek, de érthetik 1900-nak is. És ez valóban előfordulhat. Téves számlák sokasága készülhet, téves határozatok születhetnek, számítógépes programok által vezérelt berendezések leállhatnak. Én most mégis azt mondom, hogy dollárban is milliárdos az az üzleti blöff, amely már két-három éve ezt a kérdést körülveszi az egész világon.

Eleinte a „féltő” felvetések még a szoftverekről, és ezen belül is az egyedi fejlesztésű programok problémáiról szóltak. Később már „féltettek” minket az évfordulón történő repüléstől, a mikrohullámú berendezések használatától, tőzsdei részvényekbe történő befektetésektől stb. Később szeretnék szólni arról, hogy a tömegcikkeket (pld. személyi számítógépeket és azok operációs rendszereit stb.) gyártók régen sem voltak figyelmetlenek a vezérlő szoftverek megalkotásakor.

A média-hírek sokasága azonban olyan példákkal szolgált, amelyeknél már nem lehet elnézőnek lenni. A vezérlőszoftver problémája, ha egyáltalán felmerül, akkor az csak olyan programot érinthet, melyben vezérlő szerepe van a dátumnak. A már fentebb is említett mikrohullámú sütő, és bármely más háztartási eszköz vezérlése nincs közvetlen kapcsolatban a dátummal. Kivételt talán egyes háztartási berendezések előzetesen programozott be- és kikapcsolása jelenthet. A legveszélyesebb probléma tehát csak az lehet otthonunkban, hogy videomagnónk nem rögzíti az előzetesen beprogramozott filmet. Miután a napokban befejeződött a „Paula és Paulina” vetítése, ezt talán még el lehet majd viselni. Persze ez sem igazán valószínű, hiszen a digitalizált vezérlést is lehetővé tévő háztartási berendezéseink nem igen lehetnek öregebbek, mint tíz évesek, és a kilencvenes években gyártott berendezéseknél valószínűtlen, hogy nem számítottak az ezredfordulóra.

Számítástechnikai eszközöket forgalmazó barátaim az elmúlt hetekben mondták, hogy intézmények és magánszemélyek sokasága cserélte újra – minden képzeletet felülmúló módon – eddig használt berendezéseit. A vásárláskori legfontosabb kérdés, hogy biztosan kezeli-e az új gép a kétezres problémát. A válasz természetesen az, hogy igen. Jól felfogott érdekből sem a gyártók, sem az eladók nem teszik hozzá, hogy az ismert gyártók (IBM, Hewlett Pacard, Acer, Pacard Bell, Toshiba, Compaq stb.) soha nem gyártottak olyan PC-t, amely számára problémát okozott volna az évszámváltás. Ugyanez igaz az operációs rendszerek piacának valamennyi szereplőjére is. A szinte egyeduralkodó Windows ’95 vagy ’98 esetében, munkahelyén vagy otthon – szoftver dátumbeállítását „becsapva” – bárki kipróbálhatná, hogy mi történik majd a dátumváltáskor. Amennyiben egy kicsit is tart a kockázattól, akkor a próba előtt elmentheti gépén őrzött dokumentumait.

Bár biztosan állíthatom, hogy senkinek nincs olyan működő számítógépe, használható operációs rendszere, amelynél problémát okoz az évváltás, még arra is van a „feltétlenül szükséges csere” ellen szóló megoldás, ha tévednék. Ez esetben egy vagy két évvel visszafelé be kell csapni a számítógépünk,videomagnónk vagy bármely más háztartási berendezésünk dátumbeállítását, és az ugyanúgy hibátlanul fog működni továbbra is, mint azt 1999-ben tette.

Komolyabb fenyegetettséget jelenthetnének a számítógépes programok által vezérelt repülőgépek, vonatok, erőművek, elektromos hálózatok, pénzintézetek stb. A valóság azonban itt sem olyan ijesztő. Egyrészt a vezérlőprogramok közül ez esetben is csak azon szoftverek vagy programrészek jelenthetnének gondot, amelyekben valamely utasítás feltétele a pontos dátum meghatározása. Az energia előállításának technológiája, a tőzsdei értékpapírok tulajdonjogának nyilvántartása, a pénzintézeti számlák tulajdonosi adatai, az aktuális követelések és utalások kezelése (egyedüli kivételként a kamattartozás vagy kamatkövetelés pontos összege), a repülőgépek műszaki berendezéseinek vezérlése értelemszerűen nincs kapcsolatban aktuális dátumadattal. Ezért egészen biztosan állítható, hogy nem lesz sem kisebb, sem nagyobb zavar tizenhét nap múlva.

A közlekedési rendszerek-, az energiaszolgáltatás-, a hírközlés-, a pénzügyi szolgáltatás területén egyébként is egyedi irányító, vezérlő szoftverekkel dolgoznak, ahol a rendszer üzembe helyezésétől kezdődően állandó a szoftverfejlesztő személyes jelenléte, valamint alapvető biztonsági követelmény a párhuzamos automatika, valamint a manuális irányítás (beavatkozás) lehetőségének biztosítása. E rendkívül bonyolult szoftverek kifejlesztése, a változó feltételekhez való folyamatos igazítása kiemelkedő szakemberek sokaságának állandó jelenlétét, felelősségteljes munkáját igényli. Szinte elképzelhetetlen, hogy e szoftvereken belül, ha egyáltalán van dátumfüggő utasításuk, akkor az ezen részek számára helyes dátumértelmezést biztosító algoritmus átvezetésének néhány perces programozási feladatát e szakemberek „elfelejtsék”. A rendszerbiztonságot szolgáló párhuzamos automatika – előrehozott dátummegadással – pedig lehetőséget biztosít a dátumváltás hatásainak előzetes szimulálására.

Még megbecsülni sem tudom, hogy hány tízmilliárd dollárt fordított a világ felesleges szoftverellenőrzésre, szoftverfejlesztésre, előrehozott eszközcserére, még hibátlanul hasznosítható eszközök és programok idő előtti selejtezésére stb. Amiben biztos vagyok az az, hogy a kétezres dátumváltás valós problémájának mérhetetlen feltupírozása az ezredvéghez köthető egyik legnagyobb üzlet volt, amelynek alapja bizony nem más, mint egy „milliárdos blöff”, felhasználva, hogy ma már egyre nehezebb a ránk zúduló információk sokaságában a valós tartalmat minden esetben helyesen feltárni.
Biztos vagyok abban is, hogy a dátumváltás nem lesz hatással mindennapjainkra, de a következő év első hónapjaiban hihetetlen történetek sokaságát halljuk majd arról, hogy minden, amit azonnal nem értünk majd környezetünkben, egyedül az ezredforduló misztikus okán válik majd érthetővé.

1999. november 06. – A Microsoft pert vesztett az USA egyik szövetségi bíróságán

Politikusi pályám első külföldi tapasztalatait a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban szereztem. Sok olyan tapasztalatra tettem szert, amelyek a mai napig kihatnak gondolkodásomra. Mégsem mondhatom, hogy nekem minden magától értetődő és minden tetszik, ami a ma Amerikáját jellemzi. Tetszett például, hogy szinte minden tárgyalópartnerem úgy beszélt a saját munkahelyéről, mint amit kifejezetten az ő számára találtak ki, miközben a megbízója sem találhatott volna az adott feladatra nála jobb adottsággal rendelkező személyt. Tetszett, hogy a beszélgetéseink során szóba hozott sikeres amerikaiakról barátaim azonnal dicsérő mondatokkal szóltak, jelezvén, hogy „biztosan volt/van bennük valami olyan plusz, ami kiemelte, sikeressé tette őket”. Sokszor gondoltam ekkoriban arra, hogy Magyarországon most biztosan arról vitatkozna a társaság, hogy az illetőnek kik a „befolyásos támogatói”, vagy milyen korrupció eredményeként válhatott sikeressé? Amikor utazásaim közben a megengedett 55 mérföld (80 km/óra) fölött vezettem az autómat, rendre figyelmeztettek amerikai utasaim, hogy „az amerikaiak” úgy döntöttek, hogy energiatakarékosságból és környezetkímélés okán ők – a többnyire kétszer hat sávos autópályáikon is – maximum 55 mérfölddel fognak haladni autócsodáikkal. Tehát felfogásukban nem a kormány döntött a sebesség korlátozásáról, hanem a korlátozó döntés csakis az ő akaratuk törvénybe foglalását jelentette. Itthon a repülőtérről hazamenet hallgattam a rádióban, amint a közlekedési tárca bejelentette, hogy a korábbi hatvan kilométerről ötvenre csökkentette a lakott területen belüli sebesség maximumát. Amerikában a törvény az emberek akaratából született, tehát saját döntésüket be is tartják. Nálunk a miniszter döntött a sebesség korlátozásáról, így gondolom ő be is tartja saját akaratát, természetesen csak akkor, ha éppen nem használja kék lámpás megkülönböztetését.

Mint arról e fejezet bevezetőjében is írtam, nem tetszett, hogy éveken át százmillió dollárokat költöttek arra, hogy kikényszerítsék Bill Clintonnak és barátnőjének vallomását a szerintem kizárólag rájuk tartozó kapcsolatuk részleteiről. Nem tetszik, hogy még ma is naponta hallani olyan amerikai – szankciókkal is fenyegetett – elvárások megfogalmazását a világ számos országával szemben, amelyeket az USA önmaga számára nem ír elő kötelezettségként, vagy amelyek megoldására önmaga sem képes. Számomra nagyon visszatetsző az elmúlt hetek egyik slágerhíre, amely szerint egy tizenegy éves svájci-amerikai kisfiút éjszaka bilincsbe verve vittek el otthonából (részletesebben a színes hírek között olvashatnak róla).

Ugyancsak furcsa érzés töltött el tegnap, amikor a híradások szenzációként adták közre, hogy az Egyesült Államok egyik szövetségi bírósága bűnösnek mondta ki a Microsoft céget az ún. monopolellenes törvények megsértésében. A perre az amerikai kormány eddig több mint harmincmillió dollárt (hét és félmilliárd forintot) költött. A vád lényege, hogy a törvény szerint, ha egy cég valamely területen monopolhelyzetbe került, akkor tilos ezzel az előnnyel más területeken „hátrányt” okozni az ott még meglévő vetélytársaknak. A vádat képviselő igazságügyi kormány szerint a Microsoft akkor követte el a törvénysértést, amikor – a Windows operációs rendszerrel megszerzett monopolhelyzetükkel visszaélve – az ún. „böngésző rendszerek” piacáról is megkísérelték kiszorítani az ott még meglévő versenytársakat, akiknek terméke esetleg még fejlettebb is volt mint a Microsofté. Ez viszont a fogyasztókat hozta hátrányos helyzetbe. A Microsoft monopolhelyzetével úgy élt vissza, hogy az operációs rendszeréhez ingyenesen adta saját kereső programját.

Közgazdászként fontosnak tartom, hogy a mai piacgazdaságban legyenek olyan szabályozott feltételek, amelyek hivatottak a tisztességes piaci magatartást betartatni. Így ma is van, és még sokáig lesz is létjogosultsága a monopóliumok tevékenysége törvényi ellenőrzésének. Az is fontos törvényi elv azonban, hogy a demokratikus törvényekkel tilos visszaélni. A bíróságok nagyon fontos feladata, hogy – élve mérlegelési jogukkal – felismerjék, ha valaki vagy valakik saját gazdasági céljaikat nem fejlesztéssel, minőséggel, hanem ügyvédi érvelésekkel szeretnék elérni. A bírói gyakorlat felelőssége óriási! Amikor nem vagyoni kártérítések címén a forró feketekávéval önmagát leöntő vendégnek, vagy az időnként valóban hibázó orvosi műhiba „áldozatának” olyan kártérítést ítél meg a bíróság, amely az addigi életkeresetének százszorosa, akkor az bürokratikussá, drágává, kiszámíthatatlanná teszi az egyes szolgáltatásokat, ami végső soron a vállalkozási kedv, az egészségügyi szolgáltatás visszafogásához, a piacgazdaság fejlődésének lassulásához vezet. Ez pedig aligha lehet fogyasztói érdek.

A rossz érzés a Microsoft ügyben akkor alakult ki bennem, amikor a mesterségesen megfogalmazott törvényi magyarázatot olvastam. Valóban a Microsoft ingyen adott kereső rendszere okozta-e kárt, tette tönkre a konkurens böngésző programok forgalmazóit? Ez a megközelítés a fent idézett törvény értelmének teljes kiforgatása lenne. Ez a felfogás azt jelentené, hogy azok az autógyárak, akik széria felszerelésként, azaz külön ár nélkül adják például „gyári riasztójukat” , azok kiszorítanák a piacról a kizárólag riasztókat gyártó cégeket. Az ugyanis egy megszokott kereskedelmi fogás, hogy a vevő látszólag ingyen kap valamely kapcsolt szolgáltatást egy termékhez annak érdekében, hogy sikeresen eladható legyen az alaptermék. Az utazási irodák meghirdetett amerikai útjaikhoz gyakran kínálnak „ingyenes” bérautót a nyaralás idejére, míg a termelő gyár is vállal megnövelt garanciaidőt, ingyenes szervízt, ami konkurenciája a javítóműhelyeknek stb. A kapcsolt árucikk a valóságban soha nem ingyenes, annak árát az alaptermék megvásárlásakor bizony megfizetjük. Nem lehetett volna pert kezdeményezni a Microsoft ellen, ha egy olyan operációs rendszert hoz forgalomba, amely képes az Internet keresőrendszereként is működni. A konkurencia kiszorításának vádja csak úgy merülhetett fel, hogy az operációs rendszertől függetlenül is használható programelemként készítették el a Microsoft kereső szoftverjét. Ez olyan bűvészkedés a joggal, ami életszerűtlen, és káros a fejlődésre. Ez a gondolkodás itthon sem idegen a szűk látókörrel bíró jogalkotóktól. Adótörvényeink hemzsegnek az ilyen elemektől, ami aztán végrehajthatatlan számviteli előírásokhoz, adóperek ezreihez vezet. Az ÁFA-törvényben például „támogatott” rész, ha a lakásépítésnél az építési terveken a pincét műhelynek nevezem, annak ellenére, hogy később az autómat tartom benne. Törvényt sért ugyanakkor a támogatás igénybe vétele, ha ugyanezt a helyiséget garázsnak hívom, bár nincs autóm és szerszámokat tartok benne. A „színlelt” szerződés kategóriájának bevezetése az adótörvényekbe ma állandó hatósági visszaéléseknek teremti meg a jogi hátterét. A bírósági eljárásokban azután az adóhivatal rendre alul marad álláspontjával. Az életszerűtlen jogalkotói szándék „szerencsére” nehezen kodifikálható a jogban, illetve többnyire más törvényekkel kerül ellentmondásba.

Amerikában, a gazdaság szabályait nem értő bíró döntésével most precedenst teremtett, és milliárdos kárt, jelentős időveszteségeket okoz majd a gazdaság fejlődésének. Ahogy az amerikai társadalom reakcióját ismerem, perek millióinak lehetünk majd tanúi az elkövetkező években, ahol a „vesztes” cégek befektetéseik megtérülését a piaci megmérettetés helyett a bíróságoktól kérik majd.

1999. november 02. -Bilincsbe vertek egy tizenegy éves kisfiút az Egyesült Államokban

Egy szomszédasszony szexuális zaklatásért jelentett fel egy tizenegy éves svájci-amerikai kisfiút az Egyesült Államokban. A szomszéd szerint a fiúgyermek négyéves kishúgát megengedhetetlen módon simogatta a kertben, miközben a gyermekek szülei nem voltak otthon. A gyermek és szülei szerint a nagyobbik testvér csak pisilni segített kishúgának úgy, ahogy azt korábban szüleitől látta.

Azt, hogy mi az igazság, én biztosan nem tudom eldönteni. Azt is vallom, hogy az igazságot valóban meg kell ismerni. Nem mindegy azonban a cél. A mai helyzetben a bíróság arra keresi a választ, hogy bűnös-e a gyermek a szexuális zaklatásban (ma már szexuális támadással is megvádolták a testvért). Ezt én a jog megcsúfolásának tartom. Az általam elfogadható jogfelfogás szerint egy tizenegy éves gyermek esetén a vizsgálat célja csak az lehet, hogy nem szorul-e gyógykezelésre a gyermek. Ha a gyermek valóban természetellenes módon közeledett testvéréhez, akkor orvosra van szüksége és nem fegyőrökre. Valószínűbb azonban, hogy a fiú egy kíváncsi kisgyermek, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az a szexuális zaklatás (azt gondolom, hogy minden óvónéni órákat mesélhetne az önmagukat és társaik másságát felfedező gyermekek cselekedeteiről). Alapvető jogelv ugyanis, hogy a bűnnek felismerhetőnek kell lennie az elkövető személy számára ahhoz, hogy az büntethető legyen. Ezért nem lehet börtönnel büntetni a szellemi fogyatékosokat, de ezért kell a gyermekeket is kizárni abból a körből, akik felismerhetik tetteik következményeit. Ha ugyanis a gyermekkorúak negatív tetteikért felelősségre vonhatók, akkor más jogaikban is el kellene fogadni döntéseiket. Így ők dönthetnének arról, hogy kívánnak-e iskolába járni, válás esetén hol szeretnének élni, kórházi kezeléskor ők döntenének a műtéti beavatkozáshoz való hozzájárulásról stb.

Nem akarom szó nélkül hagyni az éjszakai bilincsbe verést sem, bár ennek sokkal kisebb a jelentősége. A bilincs nem a bűn erőszakos kifejezése, hanem egy eszköz, ami megakadályozza, hogy a gyanúsítottak, a bűnelkövetők megszökhessenek őrzőiktől. Amikor reálisan nem kell tartani a szökéstől, akkor az emberi jogok indokolatlan csorbítása a bilincs használata. Aligha tudják megindokolni, hogy miért kellett a kiszálló rendőröknek tartani egy vézna kisgyermek szökésétől, ellenállásától. Emlékszem, milyen rossz érzéssel figyeltem évekkel ezelőtt, amikor a rendőrség bilincsbe verve vezette el egy magyar bank két vezetőjét, meggyőződésem szerint kizárólag a televíziónak pózolva. Különösen a hetvenéves, vézna banktulajdonos „megszégyenítése” volt számomra visszataszító. A rendőri túlkapás ezáltal fordult a visszájára. A nézőkben a megtermett rendőrök váltak ellenszenvessé, és a lehetséges bűnöző váltott ki bennem és sokakban szánalmat.