Néhány hónappal ezelőtt, a sorozatosan előforduló gennyes agyhártyagyulladásos megbetegedésekről írt cikkemnek azt a címet kellett adnom, hogy „Járványügyből elégtelen!” . Akkoriban, a járvány elterjedéséhez szinte minden szereplő oly módon járult hozzá, hogy méltán kiérdemelték az elégtelen osztályzatot. A járványügyes, aki az egyazon laktanyában néhány nap alatt előforduló megbetegedések tudatában kijelentette, hogy a hely azonossága, csak véletlenszerű, a megbetegedések egymással nincsenek kapcsolatban. A laktanyaparancsnok, aki a járvány hivatalos elismerését követően úgy gondolta, hogy csak a sorkatonák lehetnek a vírushordozók, így „parancsot teljesítve” a sorkatonák számára laktanyazárlatot rendelt el, de a tisztek szabadon járhattak haza családjaikhoz. Bátran kijárt az elégtelen azoknak is, akik a hatóságok döntésképtelenségét „kihasználva” éltek a lehetőséggel, és a fertőzött laktanyákból hazavitték a halálos kort gyermekeiknek, rokonaiknak, szeretteiknek. Akkoriban – és ez manapság nem mindennapos dolog – talán csak a média szereplői kaphattak jó osztályzatot, akik már a harmadik megbetegedés után naponta ostorozták azokat a bürokratákat, akik a már nyilvánvaló veszély idején sem hozták meg a szükséges döntéseiket. Igaz, még ma is mindannyian a helyükön vannak, és mi csak reménykedhetünk, hogy nem történik semmi olyan, amikor a baj elhárítása ezen embereken múlhatna.

Április első hetében az országnak egy új, igaz más, de nem kevésbé nagy veszéllyel kellett szembenéznie. Az előzetes adatok alapján kiszámíthatóvá vált, hogy az elkövetkező hetekben, a Tisza és mellékfolyóin olyan árhullám fog levonulni, amelyre még soha nem volt példa. Várható, hogy a folyó valamennyi szakaszán akár 50-100 cm-rel is meghaladja majd a víz szintje, a valaha mért legmagasabb vízállást.

Bár sokan reménykedtek abban, hogy valamely „isteni szerencse” következtében ez még sem fog bekövetkezni, a fizikai törvények most sem hazudtolták meg önmagukat, és a vártaknak megfelelően özönlött a tengernyi víz. Szerencsére most mindazok, akiknek dönteniük, tenniük kellett, késlekedés nélkül meg is tették azt. A kormány kihirdette a vészhelyzetet, amit a Parlament – és ez is megbecsülendő – vita nélkül jóváhagyott, illetve meghosszabbított. Katona Kálmán személyében az egyik legnyugodtabb és legfelkészültebb minisztert nevezték ki kormánybiztossá. Gyárak, üzemek álltak át napokon belül olyan termékek előállítására (pl. műanyagzsákok, gáterősítő vasszerkezetek stb.), amelyek nélkül az eredményes védekezés elképzelhetetlen lett volna. A minisztériumok napokon belül, és hallható vita nélkül mondtak le költségvetésük több mint kettő százalékáról, amit a Pénzügyminisztérium azonnal elkülönített, és a védekezés finanszírozásához rendelkezésre bocsátott. A csökkenő létszámú honvédség a korábbi években megszokottnál két-háromszor több katonával mindig ott segített a védelmi munkákban, ahol éppen az áradás maximumával kellett számolni.

A helyi lakosság tudomásul vette a kitelepítési határozatokat, de az értékek lehetőség szerint védett helyre történő elhelyezése után önmagában úgy döntött, hogy felveszik a versenyt a természeti erőkkel, és a közös akarat győzedelmeskedni fog. A védekezés során érezhetően háttérbe szorultak, a térséget egyébként oly sokszor jellemző etnikai viták. Az igazságszolgáltatás példás gyorsasággal, és kellő visszatartó hatású ítélkezéssel döntött a veszélyhelyzettel visszaélni akaró bűnelkövetőkkel szemben.

A média tájékoztatott, információkat továbbított, és nem keltett sem pánikot, sőt még a kritikai lehetőségeket sem kutatta oly nagyon, mint általában. Szinte azonnal megindultak a segélyakciók, melyek eredményessége azt mutatta, hogy a társadalom egésze érzékenyen és együtt érezve figyeli az eseményeket.

Egy hónapon át tartott az őrület. Közel tízmillió homokzsákot használtak fel a gátak szintjének megemeléséhez, és a gátak megerősítéséhez. A védekezés közvetlen költsége mára megközelítette a húszmilliárd forintot, és az ár teljes visszahúzódásáig biztosan el is éri majd ezt az összeget. Még megbecsülni sem lehet a védekezéshez kapcsolódó önkéntes munkaórák számát, értékét, a kérés nélkül és ingyenesen felajánlott, használt eszközök elhasználódását. Végül is a kitelepítési határozatban érintett mintegy harmincezer emberből „mindössze” kétezer személynek kellett – időlegesen és/vagy véglegesen – elhagynia korábbi lakhelyét. Ma sok büszke ember mondhatja el magáról, hogy az ő közreműködésével sikerült megfékezni az árt, sokak együttesen erősebbnek bizonyultak a természetnél. Nagyon rossz lett volna, ha ennyi erőfeszítés ellenére a gátak valahol megadták volna magukat a helyenként balatoni szélességűvé vált folyó millió köbméterekben számolható víznyomásának. A siker múlhatott akár a szerencsén, a véletlenen is, de most biztosan állítható, hogy a szerencse egyedül alul maradt volna.

Az elismerésre méltó tettekért a jeles osztályzat tehát most minden érintettnek kijár. A kormánynak éppen úgy, mint az ellenzéknek. A helyben lakóknak, és a távoli településekről pénzben-, technikában- és nem ritkán – a szabadság helyett – a védekezéshez nyújtott élőmunkában segítőknek. A kiskatonáknak, a vízügyeseknek, az árvízhez kapcsolódó járványveszéllyel szemben fellépőknek, a hazai és külföldi segélyszervezeteknek, a segítő cégeknek és magánszemélyeknek, a médiának stb.

A közvetlen veszélyen már túljutottunk. Az elkövetkező hónapok komoly lehetősége, hogy most nem a hibákból kell levonnunk tanulságokat, hanem a sikeres fellépésre jó érzéssel visszatekintve van mód a jövő érdekében áttekintenünk a történteket. A folyamatokat figyelve néhány aprónak tűnő dolgot ugyanis másképpen tettünk, mint korábban, és a megszokott negatív következmények elmaradtak. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül csak néhányat szeretnék megemlíteni.

A korábbiaktól eltérően nem a média találgatta, hanem a kormány jelentette ki még a legnagyobb erőpróbát megelőzően, hogy a védekezés során egyetlen kistelepülést sem fognak „beáldozni” annak érdekében, hogy valamely nagyváros kockázatát mérsékeljék. Ezzel az egy mondattal a védekezéshez megnyerték az ott élők mindegyikét, akiknek az ő községük, az ő életük, összes vagyonuk volt. Így már „csak” a természettel kellett harcolniuk, és nem kellett tartaniuk attól, hogy a fejük felett anonim bürokraták döntenek majd házukról, vagyonukról. Ezt követően már azzal a felelősséggel is tették a dolgukat a gátakon, hogy meg kell menteniük a nagyvárosokat is, mert azok sem válhatnak a víz martalékává azon az áron, hogy az ő községüket megvédték.

Közgazdászként még inkább meglepett, hogy szakítva az elmúlt húsz év gyakorlatával, a kormány „csak” arról döntött, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel minden minisztériumnak valamivel több mint két százalékkal csökkentenie kell az idei költségvetését. Azt azonban, hogy egy-egy minisztérium mely kiadásait tudja úgy csökkenteni, hogy az egész működése a legkevésbé sérüljön, most első alkalommal rábízták az érintettekre. A kormány most nem döntötte el, hogy létszámleépítéssel, a béremelések visszafogásával, a fejlesztések-, beruházások elhalasztásával és/vagy a dologi kiadások megvonásával kell a kívánt költségcsökkentést elérni. Így elmaradt a szakszervezetek tiltakozása éppen úgy, mint az egységes kormánydöntéssel érintettek közös fellépése. Mennyivel több szakember állt volna ki annak idején az ún. Bokros csomag szükségessége mellett, ha a Pénzügyminisztérium a gazdaság helyzetéből indokolható keretszámokat adta volna csak meg, és nem a pénzügyi tárca „szakértői” tudatták volna azt is, hogy mely fogászati ellátást kell a jövőben alapellátásnak tekinteni, vagy azt, hogy a betegszállítás problémáját úgy kell megoldani, hogy a betegnek száz forintot meg kell térítenie?! Érdekes módon a minisztériumokon belül két-három napon belül elkészültek a vállalt költségcsökkentési listák, és a Pénzügyminisztérium biztosítani tudta a védekezés pénzügyi hátterét.

A bajnak mindig vannak haszonlesői. Most is voltak, de csak elvétve. Nem jelentene-e „békeidőben” is sokat a jogbiztonságunknak, ha a mindennapjainkat oly nagyon megkeserítő sorozatos bűnelkövetéseknél visszatartó hatású, és egy-két héten belül megtartott rendőri, ügyészi és bírói eljárásra számíthatnánk. Nem volna olyan nehéz észlelni a hirdetési kampányokkal működő pénzügyi és gazdasági pilótajátékokat. Nem kellene megvárni, míg több tízezer károsult, és több milliárdos kár keletkezik. Nem olyan bonyolult feltárni, a hatóságokkal-, ügyvédekkel összejátszó lakásmaffiák ténykedéseit. Nem nehéz, de talán nem is kellene megkülönböztetni a gépjárművek jogosulatlan eltulajdonításait egymástól. A jogos tulajdonos (a sértett) számára ugyanis azonos az eredmény. Ellopták a tulajdonukat. A tolvaj oldaláról való szándék vizsgálata ugyanis csak a felelősség vállalása alóli menekvésben segíti a bűnelkövetőket. Hetek alatt felszámolható lenne azon brókercégek működése, akik a ügyfeleik pénzét használják saját üzleteikhez, az ügyfelek tudta nélkül. A gyors ítélkezés pedig biztosan visszatartó hatással bírna a bizalomra oly kényes pénzpiac visszaélőinél. Az e feladatot ellátó állami felügyelet felkészült fellépésével több tízezer meglopott befektető kárát lehetett volna elkerülni.

A média szereplői számára is érdekes tanulsággal szolgálhat, hogy a közös célokért fellépők sikereiért való aggódás, és a közös siker is lehet „sztártéma” heteken át. A média fogyasztóit nem csak az érdekli, ha átszakad a gát, ha ennek felelőseit lehet kutatgatni.

A sok elismerés mellett két kétségemet is ki kell adnom magamból. Rossz érzéssel figyelem ezekben a napokban, hogy a védekezés sikerében kiemelkedő szerepet vállaló Katona Kálmán miniszternek ma nem az elismerés jut ki, hanem a tárcájának szétdarabolását, esetleges lemondatását kell érdemtelenül feldolgoznia önmagában. Bár nem értek egyet a tervezett kormányzati változtatással, mégsem mélyedtem még el e témában annyira, hogy annak jó vagy rossz voltáról érdemben véleményt alkothassak. Erre a ma rendelkezésre álló információk sem adnak lehetőséget. Abban viszont biztos vagyok, hogy a döntés előkészítése hagy bírálni valót maga után, hiszen abba az érintett minisztert és munkatársait már tudjuk, hogy nem vonták be (ők éppen a katasztrófa elhárításán dolgoztak). Azt is állítom, hogy egy – általunk még nem ismert -, de helyes kormányzati struktúraváltás esetén sem vall politikai empátiára, hogy a változásról most, a tárca elismerésének, teljesítményének dicsérete idején jelentették be. Aligha lehet e kormányzati lépést halaszthatatlannak minősíteni.

Kicsit zavarnak továbbá, az árvízvédelem jövőjével kapcsolatos „szakmai” jellegű viták. E körben ismét hallatják hangjukat mindazok, akik mesterei a döntések elkerülésének, és akik – mindannyiunk szerencséjére – a baj idején visszahúzódtak. Jelszavuk, „ha nem tesznek semmit, akkor azt el sem ronthatják igazán”. A „22-es csapdájaként” minősített kérdés, hogy minél jobban gátak közé szorítják a Tiszát, annál magasabb gátakat kellene építeni annak érdekében, hogy az áradó folyó megsokszorozódó víztömege is az épített gátak között maradjon. A természet most segített a döntéshozóknak! Az ötszáz évenként valószínűsíthető ár elleni sikeres védekezés önmaga rajzolta meg a szükséges és egyben elégséges védvonalakat, és gátmagasságokat. Szakmai elv, hogy a végleges gátak magasságát úgy kell meghatározni, hogy azok magassága körülbelül egy méterrel haladja meg az adott helyen valaha mért legmagasabb vízszintet. A nyomvonalnak meg lehetőleg ott kell húzódnia, ahol a most levonuló víz megfékezésekor azt sikeresen kijelölték. Ha ennek valamely szakaszon komoly akadálya lenne, akkor amit az egyik oldalon elveszünk, azt a folyó túlpartján vissza kell adni. Kifejezetten jó és szükséges döntésnek tartom, hogy az így keletkező árteret – akár kisajátítással is -, de állami tulajdonba kell venni. Ezzel tartósan biztosítható, hogy az ártéren ne kerüljön sor további engedély nélküli építkezésre. Ott csakis az árterek jellegéhez igazodó földhasznosítást végezzenek. Nem lehet visszatérően a társadalom „megértésére” építeni azzal, hogy csupán külső szemlélőként figyeljük, amint a magántulajdonként ártérként – ennek megfelelő áron – megvásárolt területeken engedély nélkül lakások, gazdasági épületek ezrei épüljenek fel. A természeti katasztrófa idején pedig, az otthonukat-, vagyonukat vesztett emberek tízezreinél arról keljen dönteni, hogy az érintetteket – azok saját felelőssége miatt – a társadalom magára hagyja, vagy humánus okokból milliárdokat fordít a kárenyhítésükre. A magyar társadalom ma nem lehet olyan szegény, hogy a mégoly felelőtlen polgárainak sokaságát hagyja ellehetetlenült élethelyzetbe kerülni. Ugyanakkor nem is olyan gazdag, hogy visszatérően kerüljön ugyanabba a helyzetbe. A következő évek számítható kártérítéseinek milliárdjaiból inkább ma kell a végleges megoldást feltárni, és az ártereken lakó emberek otthonait a megépülő új gátak által védett új területeken kell felépíteni, és nem a jelenlegi helyen újjáépíteni.

A múltban és most sem tartom jó gondolatnak, hogy a kormány nyomást gyakorol a biztosító társaságokra, annak érdekében, hogy azok humánus okokból esetenként olyan személyeknek is adjanak kártérítést, akik korábban nem gondoltak önmaguk biztosítás kötésére. Az is elfogadhatatlan, hogy „rábeszélésre” a biztosítók állami kötvényeket jegyeznek le annak érdekében, hogy az állam könnyebben, és főként olcsóbban tudja megteremteni az árvízkárok pénzügyi fedezetét. Ez azon túlmenően, hogy az államhatalmi szervek nyomásgyakorlását a törvények kifejezetten tiltják, az így kötött szerződések semmisségét a jog kimondja, ésszerűtlen és káros hatású is egyben. Ésszerűtlen, mert ez az eljárás mindazokban, akik biztosítási szerződés nélkül kapnak kártérítést, azt a hamis képzetet kelti, hogy helyesen döntöttek, amikor nem fordítottak pénzt a biztosításra. Megfordítva is igaz, mindazok akik éveken át fizették a biztosítás esetenként nem is kevés költségét, most nem a döntésük helyességének visszaigazolását látják, hanem annak felesleges voltát tapasztalják. Szakszerűtlen is, mert pont abban az időben „készteti” az állam a biztosítókat rendkívüli kiadások vállalására, amikor a természeti katasztrófa miatt a biztosítottak felé amúgy is megsokszorozódó kiadással, azaz eredményromlással kell számolniuk. Ez pedig a biztosítási ágazat fejlődését veszélyezteti. Visszatérő volta esetén pedig, a biztosítók a biztosítási díjba is beépítik e várható – és biztosítással le nem fedett – kiadásokat. Szakmailag éppen a dolgok fordítottja lenne igazolható, azaz a rendkívüli károk idején a biztosítótársaságok adókötelezettségének enyhítése, állami befizetéseik halasztásának engedélyezése. Mivel a biztosítók sem mindig angyalok, ezért annak indokoltágát viszont nem bírálnám, hogy fokozott ellenőrzéssel, és jogviták esetén gyorsított eljárással figyeljen oda az állam arra, hogy sem jogellenes szerződésértelmezéssel, sem életszerűtlen, de megtévesztő szerződéses előírásokkal ne tudják megtagadni kármegtérítési kötelezettségüket a biztosítók ott, ahol a jogilag esetleg kevésbé felkészült biztosítottat próbálják meg megkárosítani.

A védekezés fantasztikus energiát követelt meg mindenkitől. Én mégis úgy vélem, hogy most csak egy rövidke pihenőre, lélegzetvételre van lehetőség. Ki kell használni azt a közhangulatot, hogy élénken van jelen mindannyiunkban az, hogy a természet mire képes. Ezért most kell nekilátni a jövő érdekében meghozandó döntések előterjesztéséhez. Most még mindezek könnyebben kapnak kormányzati, parlamenti támogatottságot. Ma még kisebb és halkabb a bürokrácia érvelése. Ma könnyebb az ártereken élőket meggyőzni arról, hogy el kell költözniük. Az elmúlt hetek képeire visszaemlékezve, ma kisebb ellenállás várható az árterek kisajátításánál, miközben a várható kisajátításhoz kapcsolódó spekuláció és korrupció sem tudott még igazán megerősödni. Lépni kell tehát és most! …

Palotás János