Egy Romániában működő román – ausztrál közös vállalat hibájából nagymennyiségű cián és más ún. nehézfém került a Szamosba, majd a Tiszába. A Tiszát és a Szamost ért szennyezés – ismereteink szerint – a valaha mért legnagyobb kárt okozta e két meghatározó folyónk élővilágában. A folyók felső szakaszain a teljes élővilág 70 – 80%-a pusztult el. Még a szakembereknek sincs válaszuk arra, hogy újabb szennyeződés nélkül, a folyóknak önnön regenerálódó képességük alapján mennyi időre lesz szükségük ahhoz, hogy élőviláguk újra megfeleljen a szennyeződés előtti állapotnak. Arra sincs ma még válasz, hogy a természeti katasztrófának mi a végső mérlege. A cián legmérgezőbb koncentrációja már feloldódott ugyan, illetve lassan elhagyja Magyarországot, de még nem tudhatjuk, hogy a mérgezéstől elpusztult élővilág a táplálékláncon keresztül milyen mértékben terjed tovább, illetve a folyóinkban hátramaradt nehézfémek még mekkora károkat fognak okozni. Pozitív élményként tapasztaltam, hogy a történtek rendkívüli súlya ellenére a veszélyre való felkészülés, a tájékoztatás eddig nyugodt hangnemben történt, és mégis határozottnak és átgondoltnak tűnt.
Nem értettem, és ma sem értem viszont, hogy a károkkal kapcsolatos nyilatkozatok,- ideértve a kár feltételezett nagyságát és a károk viszonylagos megtéríthetőségének lehetőségét is,- miért annyira visszafogottak. Az ún. olajszőkítések kapcsán készített korábbi írásomban nehezményeztem, hogy még a gazdasági kérdésekkel foglalkozó szaksajtó is gondolkodás nélkül átvette, hogy az olajszőkítők néhány év alatt többévnyi teljes nemzeti jövedelmünknek megfelelő adókiesést okoztak az országnak. Bizony senki, vagy csak nagyon kevesek tették szóvá, hogy bár a vélelmezhető adóbevétel-elmaradás akár a több százmillió forintos nagyságot is elérheti, de a közzétett adat vélhetőleg húsz – harmincszor nagyobb a valóságnál. A mai ciánszennyezés okozta károkról eddig elhangzottak pedig ennek pont az ellenkezőjét idézik fel bennem. A nyilatkozók hol több millió forintos, máskor néhány tízmillió forintos, és csak elvétve néhány százmillió forintos kárról szólnak.
Az adatokat hallgatva nem értem, hogy a nyilatkozók, vagy a válaszokat elfogadó kérdezők gondolatvilágában miért nem szólal meg egy kis jelzés, hogy a téma, amiről beszélnek, és a szám, amit kimondanak oly annyira nem illenek egymáshoz, mintha egy egér és egy elefánt közös nászáról tartanánk tudományos célzatú előadást. A Szamos és a Tisza élővilága pusztult el, illetve az életben maradt, de mérgezett élővilág vált az emberek számára hasznosíthatatlanná, sőt veszélyessé. E folyók partjainak több száz kilométeres partszakaszán álló ingatlanok (üdülők, horgásztanyák, lakóépületek, vendéglátóhelyek, idegenforgalmi létesítmények stb.), a vízre épülő gazdasági szervezetek (halgazdaságok, horgászegyesületek, vadgazdálkodók, földművelő gazdaságok stb.) vagyona értékelődött le egyik napról a másikra (a korábbi érték akár 20-30%-ára), vagy vált lehetetlenné, esetleg értelmetlenné az eddigi megélhetést biztosító gazdasági tevékenység folytatása. A védekezés költségének tényszámai hamarosan rendelkezésünkre fognak állni. A fentebb említett károk akárcsak megközelítő meghatározásához is még hosszabb időre, és főként jelentős szaktudással ötvözött kiterjedt munkára lesz szükség. Ez igaz a már bekövetkezett és a jövőben várható károk meghatározására is. Abban azonban már ma is biztosak lehetünk, hogy a folyók partjain álló ingatlanok értékvesztése több tízmilliárdos nagyságrendű, míg az idegenforgalom és vendéglátás bevételeinek kiesése – több év távlatában – szintén csak tízmilliárdokban lesz kifejezhető. A halgazdaságok, a horgászok, a folyóparti vadásztársaságok, állat- és növénytermelők együttes vesztesége sem marad meg százmilliárd alatt. A folyók partján élők, a folyókhoz kötődő emberi sorsok mérhetetlen veszteségeit az így számítható összesítések még csak nem is tartalmazzák!
A károk nagyságrendjének helyes ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a már megkezdett kormányközi egyeztetéseken a magyar érdekek megfelelően legyenek képviselve. Az írásom címében alkalmazott szófordulattal, „ciánhatású nyilatkozatok”, arra szerettem volna rámutatni, hogy a kár, és ezen keresztül a kárfelelősség rendkívüli alulértékelése százmilliárdos kár megtéríthetőségét akadályozhatja meg, ennek megfelelő nagyságrendű kárt okozva az országnak és az itt élőknek.
Hasonló okokból hasonló indulatokat keltettek bennem azok a hivatalos megszólalások, melyek szerint e károkat vélhetőleg az érintetteknek kell elviselniük, mert a Magyarország és Románia közötti nemzetközi szerződések az ilyen természetű károk megtérítésének kötelezettségét nem írják elő, nem tartalmazzák. Úgy tűnik, hogy ismételten hiányzik egy felkészült jogász a közszolgálati szféra szerény nyolcszázezres táborából! A jogi eljárások biztosan nem lesznek egyszerűek, hiszen nem ismert az érintett román vegyes vállalat vagyonának nagysága, a román belső környezetvédelmi-, és ellenőrzési szabályozás tartalma, és a kárt okozó szennyeződésnek az élővizekbe kerülését feltáró vizsgálat részletei sem. Bonyolítja a jogi eljárást, hogy a kárt szenvedettek, azaz a károsultak száma vélhetőleg több tíz-, vagy több százezer.
Azt azonban nem lehet mondani, hogy nincs rendezett jogi út arra, hogy a károsultak (a magyar állam, gazdálkodó szervezetek, magánszemélyek stb) – az őket ért kár felmérését követően – fellépjenek a kárt okozókkal szemben. Európában ugyanis nem kell kétoldalú szerződés ahhoz, hogy egy károsult – ismert károkozó esetén – kártérítési eljárást kezdeményezzen egy másik ország, jelen esetben Románia valamely gazdasági társaságával szemben. Románia belső jogrendszere is megengedi egy ilyen eljárás megindítását, és abban az esetben, ha a román bíróság is kimondja a román – ausztrál vegyes vállalat felelősségét, akkor kötelezi az érintett céget a keletkezett és igazolt károk megtérítésére. Amennyiben a román jogrendszer ezt a lehetőséget nem tartalmazná, vagy nem a nemzetközi joggal összhangban tenné (de tartalmazza!), akkor nemzetközi bíróságon kellene és lehetne a kárigényt érvényesíteni. A perek megindítása előtt jó tudni, hogy vélhetőleg a román vegyes vállalat vagyon aligha képes fedezni a károkozásból levezethető tényleges károk – forintban – százmilliárdos nagyságrendjét. Éppen ezért már az eljárások megindításakor is fel lehet, és vélhetőleg fel is kell vetni a román állam háttérfelelősségét, mely alapulhat az elégtelennek bizonyult jogi szabályozás és/vagy az ellenőrzési kötelezettség hiányosságain. Ennek bizonyítottsága esetén az elsődlegesen felelős román vállalat vagyonával le nem fedett károk esetében a román állam a teljes kár megtérítésére kötelezhető. Annak sincs akadálya, hogy a román államot, mint kárfelelőst román bíróságon perelje be bármely érintett. Csak ennek sikertelensége esetén vetődhet fel egy nemzetközi bírósági eljárás kezdeményezésének szükségessége.
A szakmai minimum ismeretének hiányára mutattak rá azok a nyilatkozatok, (és valójában közreadásuk is), melyek arra ösztökélték a magyar kormányt, hogy a kármegosztás érdekében keresse meg Ausztráliát is, mivel a román vegyes vállalat külföldi tagja egy ausztrál társaság. Ausztráliának, fenti okokból, nem vetődhet fel sem a jogi, sem az anyagi felelőssége.
Meggyőződésem, hogy a közvetlen veszély elmúltával a legfontosabb feladat a károk következményeinek elhárítása, a tényleges károk teljes körű felmérése és dokumentálása. Állami feladatnak tekintem a károsultak hiteles tájékoztatását arról, hogy az őket ért kár megtérítésére milyen jogi lehetőségeik vannak, sőt azt is, hogy ezen eljárásban segítséget kapjanak érdekeik érvényesítéséhez. Jogászok feladata annak feltárása, hogy a nagyszámú kárvallottat miként lehetne egy vagy néhány pertársaságba összefogni ahhoz, hogy ne perek tízezrein át kelljen a végső megoldáshoz eljutni. Bizton szerencsésebbek azok, akik az ilyen esetekre is kiterjedő biztosítással rendelkeznek, hiszen az ő esetükben a biztosító köteles a károk megtérítésére, majd a biztosítottak együttes kárát már a biztosító kell, hogy perelje Romániában.
Palotás János
