A kislányom Bécsből hazafelé, már 15 órája van a hó és az emberi butaság, felkészületlenség fogságában Győr magasságában. 15 órája semmit nem tudunk, nem tudhatunk arról, hogy mi a remény a kiszabadítására. Sem Ő, sem én nem aludtunk, egész éjjel tartottuk a kapcsolatot, és kerestük az információkat, a lehetőségeket. Több tízezer embernek nem kellene ma ott lennie, vagy ha ez már bekövetkezett, úgy valamennyien aktívan segíthetnék a helyzetük megoldását.

Minimálisan elvárható lenne az együttérzés, a tájékoztatás az érintettekkel, hogy tudják mi vár még rájuk, a kialakult helyzet feloldására a kötelezetteknek mi az elképzelése, mit tesznek értük, és a hó fogságába kerültek a fogságuk feloldását, az értük való küzdelmet milyen magatartással segíthetnék. Emberi minimum lenne feléjük, hogy a teljes bizonytalanság érzete helyett információval segítsék őket abban, hogy a saját lehetőségeiken belül ők is tervet készíthessenek arra, hogy miként kezeljék saját helyzetüket, milyen időtávlatban gondolkodjanak, hogyan osszák meg erőforrásaikat (élelmiszer, ital, üzemanyag, stb.).

Közel ötszázszor kíséreltem meg telefonon elérni a hivatalos helyeket, de egyetlen alkalommal sem sikerült elérni egyiket sem. Jóindulattal gondolhatnám, hogy ők erejüket meghaladóan, fantasztikus munkát végeznek magas szaktudással, felkészültséggel, de ma még a természet az erősebb nálunk, amely előtt időnként meg kell hajolnunk.

De tudom, hogy ez nincsen így! Nem a természet a gonosz, és még csak nem is az emberiség tudásával van a baj. A baj kifejezetten tőlünk ered! Ma már tudjuk előre, hogy mikor, mire számíthatunk, ha jön a hó, a szél, a vihar. Hallhattuk is napok óta az időjárás előrejelzések sokaságában a vihar várható érkezését.  A kérdés csak az, hogy az arra hivatott, közpénzeinkből fenntartott szervezeteinknél a hivatás, a szakmai felkészülés a mindennapok elsődleges témája, vagy a pozíció hozzáértés és tudás nélküli megszerzése és megtartása, a hivataloknál megjelenő milliárdok feletti öncélú rendelkezés. Sajnos bizton gondolhatom, hogy az utóbbi!

Ha azt kérdezitek, hogy kikről is beszélek, úgy én, egy édesapa az eltelt éjszaka után a teljesség igénye nélkül szívesen nevesítem a legalkalmatlanabbakat:

–         Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság,

–         Állami Autópálya Kezelő Részvénytársaság,

–         Magyar Közút Nonprofit Zrt. és Útinform.

Természetesen a felsorolt szervezetek esetében sem azokról az emberekről beszélek, akik közülük egész éjszaka az ország különböző pontjain küzdenek a kialakult helyzettel, hanem azokról, akik vezetőkként terpeszkednek, nyilatkoznak akkor, amikor hitük szerint nincsen „rendkívüli esemény”. Pedig a hóvihar nem rendkívüli esemény, időszakosan bekövetkezik. A nyilatkozatok, a pozíció megszerzése, a pénzek feletti rendelkezés mindenekelőttisége helyett ekkor lenne kötelezettségük felkészülniük a biztosan bekövetkező „rendkívüli eseményekre”, ekkor kellene az általuk nem birtokolt tudás megszerzése érdekében, a hivatással szembeni szakmai alázattal megismerkedniük, stb.

Édesapaként iszonyatosan féltve gyermekemet, állampolgárként és az emberi tudás, a felkészültség őszinte tisztelőjeként pedig megdöbbenve és felháborodva követtem percről percre az eseményeket és követem most is!

Szinte hallom a hivatalos reakciót, hogy ők mindent megtettek, lehetőségeik szerint fel is készültek, de a technika ma nem teszi lehetővé, hogy néhány órán belül fogadjanak több ezer telefont, szervereik nem lehetnek felkészülve arra, hogy weboldalaikat rövid időszakon belül több tízezren szeretnék megnézni, információt kapni. És mert bízni szeretnénk bennük, nem is gondoljuk tovább, hanem gyorsan feledve a nehéz napokat, órákat többnyire elfogadjuk ezt a választ.

Pedig ez nincsen így! Ez egy évtizedes válasz, a vezetői beosztásukra alkalmatlanok kézikönyvében, de ez régen sem volt igaz, és mára biztosan nem az!

Egy szerver, és egy olyan Internet kapcsolat, amely akár százezer „megkeresést” is képes néhány perces időkereten belül kiszolgálni néhány millió forintos beruházás, a milliárdos költségvetéssel működő intézményeknél. Sok-sok próbálkozás után, némely intézmény web oldalát nagy nehezen, de azért el lehetett érni. Az oldalakon azonban semmilyen hasznosítható, a fentebb hiányolt információ nem volt megtalálható, és jelenleg sem olvasható. Így én sem tudok semmit sem mondani a kislányomnak, hogy mire számíthat, mire készüljön, hogyan ossza be a lehetőségeit, mert ilyen információ még elégtelen szinten sem áll rendelkezésre, egyszerűen nem tettek közzé egyetlen, az elakadásban érintettek számára hasznosítható információt.

Telefonon pedig, ahol az érintettek számára fontos és hasznos információk iránti érdeklődő kérdések konkrétan feltehetők lennének, a több száz próbálkozásból egyetlen egyszer sem sikerült sem nekem, sem a családomnak, sem a kislányomnak, és a média egyetlen szereplőjének sem elérnie a felsorolt, hivatott, álláspontom szerint kötelezett szervezeteket.

Néhány kérdés, amire kötelezően ki kellene térnie egy katasztrófa tervnek, hogy az érintettek segítsék annak sikerét, és csökkentsék a károkat, és önmaguk is tudják, mire kell lehetőségeik szerint felkészülniük:

–         Az egyes feltorlódott szakaszok felszabadításának mi a tervezett sorrendje? Hol, az adott helyeken mikorra várható a segítség érkezése (akár jelentős időintervallum határokat megszabva).

–         A várhatóan többórás elakadás esetén mi a helyes teendő, ha kevés az üzemanyag az autónkban, ha idős ember, kisgyermek, beteg utazik velünk, ha nincsen megfelelő meleg ruházatunk.

–         Otthagyható-e az autó/jármű az elakadás helyén, és van-e (és hol) gyalog elérhető közelségben biztonságos menedék, melegedő, mellékhelység, orvosi ügyelet, stb.

–         Mi a teendő a magára hagyott autónkkal, ha a veszélyhelyzet elhárult. Ki és hová szállítja el, hol őrzik majd, és hogyan kaphatjuk majd vissza, ha az életünk, testi épségünk, egészségünk elsődlegessége okán el kell hagynunk a járművünket. Miként hagyjuk ott a járművünket, ha el kell hagynunk (indítókulccsal nyitva, vagy bezárva, a leállósávban, vagy azt szabadon hagyva stb.).

Ezek a kérdések nem csak bennem, gyermekemben, hanem a járművükkel elakadók sokaságában óráról órára egyre ingerültebben merült fel, amelyről szinte minden rádió, tévé folyamatosan hírt adott. Kézenfekvő lett volna a tájékoztatás segítése, ha a járműveikben kényszeredetten 10-15 órája bent rekedtek a rádiócsatornákon keresztül választ kaphatnak, hiszen mindannyian a híreket várták, azt hallgatták és azt szerették volna a helyszíneken egymással megosztani. Döbbenetes, hogy a folyamatos hírműsorok egyikében sem lehetett egyik fentebbi kérdésre sem választ kapni, mert a kérdéseket a műsorvezetők, és a betelefonálók egymásnak tették fel, egymást kérdezve, hogy tudja-e valaki valamelyik kérdésre a választ, bárki tud-e a többieknek segíteni. Számomra döbbenetes, hogy a kötelezettek, mintha süketek lennének, a teljes bizonytalanságot mutató, hol dühös, hol humorizáló hallgató, műsorvezető párbeszédére egyikük sem érezte úgy, hogy ha már a telefonjaikat elérhetetlenné tették, legalább ők kezdeményeznének egy hívást, hogy a bajba jutottaknak válaszoljanak, helyzetüket segítsék.

Én meg merem kockáztatni, hogy a kialakult helyzetben, a felelős vezetők intézkedéseinek elmaradása, a tájékoztatási kötelezettség elmulasztásán keresztül tízezrek veszélyeztetése, számos büntetőjogi következmény felvethetőségének alapos gyanúját megalapozza. Ma a leányommal foglalkozom, de koránt sem zárom ki, hogy ezen eljárások megindításának egyik kezdeményezője leszek, ha a kialakult helyzet az időjárás változásnak köszönhetően normalizálódik. Nem engedhető meg, hogy az emberi butaság, alkalmatlanság következmények nélkül veszélyeztethessenek tízezreket.

Vajon mi akadályozza meg az Európa talán legdrágább költségvetésével dolgozó Állami Autópálya Kezelő Részvénytársaság felelős vezetőit abban, hogy kidolgozzák azt az időjárás előrejelzéssel összekötött eljárási rendet, amely szerint, a hóviharok várható érkezését megelőzően másfél órával lezárják az autópályákat, lehetetlenné téve, hogy több tízezer autó, autós a hóvihar következtében az autópályán ragadjon? Azt ugyanis tudniuk kell, hogy láthatóan nem rendelkeznek azon műszaki eszközökkel és tudással, hogy ésszerű időn belül képesek legyenek feloldani egy torlódást, elakadást. Biztos vagyok benne, hogy egy százezer forintos díj keretében középiskolásoknak meghirdetett diákköri pályázat keretében, néhány nyelvet beszélő gimnazista kiválóan be fogja mutatni, hogy ezt miként szabályozzák a környező országokban, Ausztriában, Németországban, és azt miként lehetne adaptálni Magyarországon.

Vajon az érintetteknek van-e felelősségérzetük a viharban kialakult, felelős intézkedéssel vélhetőleg megelőzhető balesetekért, a halálos áldozatért.

A legújabb hírekkel ellentétben állítom, hogy a Győr városhatárától 2 kilométer távolságban 15 órája megrekedt kislányomhoz még egyetlen egy segítő sem érkezett, nem találkoztak hótolóval, melegedő buszt felajánlóval, nem kérdezték meg, hogy miben segíthetnek neki, szükséget szenved-e bármiben, nem találkozott a katasztrófa elhárításában tevékenykedő egyetlen emberrel és/vagy munkagéppel sem! Az egyetlen jó tanács, amivel az ott magukra hagyott több száz járművezető és utasai találkozhattak a hivatalos szervektől, hogy ne induljanak el otthonról, és azt hallgatják, hogy akik a gépjárműveikben maradtak, azok kaptak élelmiszert, italt, üzemanyagot, stb. Ők nem kaptak semmit! Értük nem tettek eddig semmit.

Palotás János

2013. március 15.