Home Sztártémák A Postabank kétezer „kisbefektetője”

A Postabank kétezer „kisbefektetője”

0
A Postabank kétezer „kisbefektetője”
A Postabank Rt. épülete a József nádor téren.   ......  Egy bank, ahol a nyilvánosság a legfontosabb!

Avagy …. az állam tizennégymilliárdos megtakarítása kétezer ember becsapásával!

1998. július végén a kormány úgy döntött, hogy mindenáron megszerzi közvetlen befolyását a Postabankban, illetve saját embereit helyezi a bank vezetésébe. Meggyőződésem, hogy ezen akaratát a már korábban kitűzött augusztus 9-i közgyűlésen zökkenőmentes formában is megtehette volna, de nem így történt. A gazdasági életben szokatlan módon, mint egy elefánt a porcelánboltban, úgy csörtetett be erőből az ország második legnagyobb kereskedelmi bankjába. A hivatalos indok szerint a bank akkori vezetése tevékenységével veszélyeztette a pénzintézet gazdálkodását, ezért nem lehetett várni még további nyolc napot, a megelőző tíz év után.

Még meg sem kezdődött az augusztusi közgyűlés, az új bankvezetők első nyilatkozataikban már ki is jelentették, hogy a Postabank valószínűleg elvesztette teljes vagyonát, ezért az államnak kell majd konszolidálnia. Ez azonban azt is jelenti, hogy a negyvenmilliárdos alaptőkéjű bankban ekkor körülbelül 23 %-os résszel bíró, mintegy kétezer ún. kisbefektető is elvesztette megközelítőleg tízmilliárd forint névértékű befektetését. A közelgő botrányt elkerülendő, a nyilatkozók sejtetni engedték, hogy az állami jóindulat keresi annak lehetőségét, hogy a kisbefektetőket ne érje teljes veszteség.A közgyűlést követően, e megválasztott új vezérigazgató, Auth Henrik rádiós és televíziós megszólalásaiban már egyértelműen kijelentette, hogy a bankveszteségei meghaladják saját vagyonát, ezért az államnak kell egy teljes tőkeleszállítást követően tőkeemeléssel megmentenie a bankot. Egyben hangoztatta, hogy az államnak sem jogi, sem erkölcsi kötelezettsége nincs arra vonatkozóan, hogy kártalanítsa a kétezer kisbefektetőt a tranzakció következtében elveszített tízmilliárd forintos befektetésükért. Az állam kizárólag jóindulatából keresi azt a megoldást, amellyel e befektetői kör veszteségeit esetleg részben kiválthatja.

A média egészére igaz, hogy ekkor teljes sötétségben tapogatózott Postabank ügyben, kereste az új erőviszonyokat, és nap mint nap benyelte Auth Henrik és a Pénzügyminisztérium nyilatkozatait. Egyetlen olyan elemzéssel sem találkoztam ezekben a hetekben, amely az állam felelősségére, főként jogi és gazdasági lépéseiből adódó törvényi kötelezettségeire mutatott volna rá. Pedig az állami nyilatkozatok és lépések sorozatosan sértették mind a valóságot, mind a nem is túl bonyolult törvényi előírásokat.

Jellemző módon a bank vezetése szivárogtatta ki a médiában azt is, hogy az egyik kisbefektető, Palotás János minden erkölcsi alapot nélkülözve – jogi úton – követeléssel állt elő a magyar állammal szemben, hogy az köteles megtéríteni az ő veszteségét. A bank vezetőinek önhittségét ekkor csak szakmai dilettantizmusuk múlta felül. Több hónapon át az interjút kérő újságírók csak arról akartak megkérdezni, hogy miért nem fogadom el, hogy a piaci befektetés kockázat, és amikor az állam sokmilliárdos konszolidációra kényszerül, akkor a magánbefektetők is elveszítették kockáztatott pénzüket. Milyen dolog az államtól azt várni, hogy az adófizetők pénzéből kártalanítsa azt a kétezer jómódú befektetőt, aki kockáztatni tudott egy bank részvényeinek megvásárlásával, és a nyereségét sem engedte volna át másnak?

Mit mond a jog?

Az állam bizony tudatosan és kétszeresen is megkísérelte tizennégymilliárd forinttal megkárosítani kétezer állampolgárát! A két jogi levezetésnek semmilyen kapcsolata sincs egymással, egymástól teljesen függetlenül valamennyi kisbefektető teljes kártalanítási kötelezettségét eredményezi. Így különösen elnézőnek kell lennie azoknak, akik az állami kötelezettségek bírósági megállapítása után azzal szeretnék az érintettek felelősségét kisebbíteni, hogy azok nem észlelték kötelezettségüket, illetve másként értelmezték a vonatkozó jogi előírásokat. Ez ugyanis most nem áll fenn. Ezen jogszabályok a fejlett világ mindegyikében azonosak, ismertek, és a piacgazdasági modell alapjaira épülnek. Ha mégis azt feltételezzük, hogy a legfelsőbb banki és pénzügyi vezetés ténylegesen nem ismerte ezen szabályozási alapelveket, akkor szakmailag alkalmatlanok jelenlegi beosztásukra. Amennyiben ismerték, de az állam számára történő megtakarítás érdekében, kétezer állampolgárt megkárosítva, akár tudatos törvénysértésre is vállalkoztak, úgy jogi és politikai alkalmatlanságuk bizonyított.

Az első ok:

Egy adott gazdasági társaságtól teljesen független az a társaságokról szóló törvényekben lefektetett ún. kisebbség védelmi jogelv, amely a részvénytársaságok részvényeinek felvásárlása mellett döntő befektetőt arra kötelezi, hogy a társaság irányításában jelentős befolyást, esetleg, mint esetünkben közvetlen irányítást szerző befektetőnek kötelezővé teszi, hogy amikor a részvényfelvásárlással ebbe a helyzetbe kerül, akkor ezt nyilvánosságra kell hoznia.

A kötelező közzétételt követően hatvan napja van a kisebbségben maradt befektetőknek, hogy elfogadják-e az így kialakult helyzetet, vagy felszólítják a többségbe került befektetőt, hogy forgalmi értéken vegye meg az ő részvényeiket is. A jogi szabályozás mögött az van, hogy a felvásárlással alapvetően megváltozik a részvénytársaság működése. Korábban egyetlen tulajdonos nem dönthetett a társaság nevében, a közgyűlések határozataihoz számos tulajdonos együttes akaratára volt szükség. Amikor egy befektető 75%-os többséget meghaladó részvényt vásárol meg, azt követően valamennyi döntésben egymaga határoz. Így a többi befektetőnek már nem lesz semmilyen hatása a társaság alakulására, befektetésének passzív részesévé válik, míg a korábban szavazatával valós hatást gyakorolt befektetésére. A megváltozott helyzetet igyekszik kezelni a törvény, amikor nem engedi meg a többségre törekvő befektetőnek, hogy a számára optimális többség megszerzésekor befejezze vásárlásait. A befolyását csak úgy szerezheti meg, ha ezt követően mindazon kisbefektetők részvényeit is megvásárolja, akik nem kívánnak passzív tulajdonostársként a társaságban maradni. Azt az értéket, amelyen a felvásárló köteles vételi ajánlatát ilyenkor megtenni, szintén jogszabály határozza meg, a forgalmi érték előírásával. A forgalmi érték ilyenkor azon vásárlások átlagos árfolyama, melyeken a befektető a részvénytársaságon belüli befolyását megszerezte. Ezen törvényi előírásokat kivétel nélkül alkalmazni kell. Betartásukhoz számos szankció is kötődik. Ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy ameddig a befolyást megszerző társaság nem tesz eleget a felvásárlását bejelentő közzétételi előírásnak, addig a felvásárlás során megszerzett szavazati jogával nem élhet! E törvények szabályai érthetőek, alkalmazásuk a nemzetközi gazdasági joganyagokban foglaltakkal megegyező, és létjogosultságuk megítélésem szerint megkérdőjelezhetetlen.

A törvényi előírások számára tehát közömbös, hogy a felvásárlást végző befektető miért érdekelt a befolyás megszerzésében, és közömbös az is, hogy a felvásárolt társaság milyen gazdasági helyzetben van. 1998. tavaszán és nyarán a magyar állam a Postabankban szerzett előbb jelentős, majd többségi, végül közvetlen irányítást biztosító többséget. Előbb jelentős tőkeemeléssel változtatta maga javára a szavazati arányt, majd a társadalombiztosítási alapokban lévő jelentős postabanki tulajdoni részt államosította, végül a tőzsdén kívüli milliárdos vásárlásokkal érte el a 75%-ot is meghaladó többséget. Valamennyi tranzakciót 130% és 140% között hajtotta végre, így a törvényben meghatározott forgalmi értéket vitathatatlanul e határok között kell meghatározni ebben az időben. A 140% körüli érték a részvény névértékére tekintettel tizennégyezer forint.

Az államnak tehát 1998. nyarán a különböző fázisok mindegyikénél közzé kellett volna tennie befolyásának egyre erősödését, melynek következtében mindazon kisrészvényeseknek közel tizennégyezer forinton kellett volna vételi ajánlatot tennie, akik ezt tőle kérik. A közzétételig pedig az állam a megszerzett részvényekkel nem szavazhatott volna. Az állam azonban egészen 1998. december végéig tagadta törvényi kötelezettségét, azaz nyilvánvalóan törvényi késedelembe esett. Ezt csak tetézte, hogy az augusztusi közgyűlés, ami alapvető változtatásokat hajtott végre a bankban, törvénytelen szavazatokkal változtatta meg a bank vezetését, mivel a törvényi szankciók miatt az állam jogosulatlan szavazatokkal élt.

Decemberben több befektető jelezte, hogy amennyiben az állam nem ismeri el kötelezettségét, úgy a bíróságon megtámadja az év végi közgyűlés valamennyi határozatát – jogosulatlan szavazatokra hivatkozva. Az állam képviselője tehát a közgyűlés nyitányaként elismerte az állami kötelezettséget. Igaz ez sem oldotta fel a jogsértést, mert a törvény közzétételhez, és nem közgyűlési bejelentéshez köti a szavazati jogot. A kisbefektetők azonban bíztak az állam jogkövető magatartásának helyreállásában. Tévedtek. Az állam csak több hónappal később tette valóban közzé befolyásszerzését, majd újabb hónapokkal késlekedve, nyárelőn adta meg ajánlatát öt forintos értéken a tizennégyezer forint helyett.

Az állami érvelés oly alacsony szakmai színvonalat képviselt, és annyiszor szegte meg saját törvényeit, hogy annak részletezése is méltatlan. Azt, hogy nem tartotta be a fentebb részletezetteket – Magyarországon köztudott. Ezért ma több száz befektető fordult a bírósághoz saját államával szemben. Meggyőződésem, hogy valamennyien megnyerik keresetüket. De akkor ki a vesztes? A vesztesek mi vagyunk valamennyien, hiszen megingott jogbiztonságunk. Hogyan dolgozható fel, hogy az állam több, mint tízmilliárd forinttal megkísérelte megkárosítani közel kétezer állampolgárát. Mit kezdünk azzal az érzéssel, hogy a hatalom nem először fitogtatja, hogy számára nem jár következménnyel, ha nem tartja be törvényeit, miközben naponta fenyegeti a társadalmat a törvényt akár vétlenül is megsértők könyörtelen megbüntetésével? Továbbá vesztes az a közel ezer kisbefektető, aki az elszenvedett befektetési veszteség után sem jogi felkészültsége alapján, sem a peres eljárás jelentős költségigénye miatt nem engedhette meg, hogy jogait a bíróságon érvényesítse.

A másik ok:

Az előzőekben leírtaktól minden elemében eltér az a levezetés, melyben a kisrészvényesek jogi úton kérhetik a befektetésük során keletkezett káruk megtérítését. E gondolat lényege, hogy egy befektetés esetén a befektető a jövőt tekintve vállal befektetésével kockázatot. Nem feleltek meg a valóságos joghelyzetnek tehát azok a postabanki és állami vezetői nyilatkozatok, melyekben a kétezer kisbefektetőt, mint a befektetési kockázatukban károsultakat igyekeztek a nyilatkozók bemutatni.

A piacgazdaságban valóban jelentős szerepe van az egyének kockázatvállalásának. Vállalkozásaik létrehozásánál, döntéseik meghozatalánál abban bíznak, hogy azok hatására a jövőben nyereségre tesznek szert. E nyereség reményében fektetnek be, kockáztatnak, melynek valós végeredménye bizony gyakran veszteség. A gazdaság működtetésének viszont az is egy meghatározó követelménye, hogy e befektetésekre szabályozott környezetben kerül sor, ahol a szabályozottságra éppen a szereplők kockázatának mérséklése miatt kerül sor. A részvénypiacon történő szabályozásban például kiemelten kockázatcsökkentő szereppel bír, hogy a részvénytársaságoknak gazdálkodásuk és vagyoni helyzetük valós adatait évente közzé kell tenniük. A közzétételre kerülő mérlegadatokat kötelezően erre feljogosított könyvvizsgálóknak hitelesíteniük kell. Pénzintézetek esetén külön szerepet kap az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, amelynek létrejöttét éppen a betétesek és a befektetők védelme indokolta. Egyéb jogszabályok is védik a részvénypiac szereplőit. Így például jogszabályilag tilos a részvény értékét tekintve pénzpiaci műveletekkel megtéveszteni a befektetőket (például belterjes felvásárlásokkal, valós értékkel alá nem támasztott árfolyam manipulálással).

A befektető ugyanis befektetésekor jogosan várja el, hogy döntését valós információk alapján hozza meg, azaz a kockázatot a jövőre tekintve vállalja csupán! Így abban az esetben, ha bizonyítani tudja, hogy a befektetés pillanatában rendelkezésére álló adatok valótlan tartalmuk alapján megtévesztették, úgy ezen adatok tartalmának kötelezettjei – vétkességre tekintet nélkül – kárfelelősséggel bírnak.

A Postabank esete szerintem a jövő egyetemeinek iskolapéldája lehet, hiszen szinte mindegyik kötelezett súlyosan megszegte kötelezettségeit, így a befektetők szinte válogathatnak a tekintetben, hogy kivel szeretnék kárukat megtéríttetni. A döntést természetesen az érintetteknek kell meghozniuk. Én biztos vagyok abban, hogy a bíróság valamennyi lehetőség esetén a kisbefektetők javára, az adatokért felelősök kárfelelősségét kimondó határozatot hoznának. Ezért az alperes személyének kiválasztásakor én annak átgondolását javaslom, hogy a per folyamán kinek a felelősségét lehet legegyszerűbben bizonyítani. Tekintettel lennék arra is, hogy egy pernyertesség után kinél lehet a legegyszerűbben az eredményes végrehajtást kieszközölni.

Visszafelé haladva, én leginkább a banki mérlegadatok valódiságát igazoló könyvvizsgáló céggel szembeni fellépést javasolnám. Számomra ugyan az ő esetükben sem kétséges, hogy egy jól előkészített bírósági eljárásban tartósan és főként sikeresen el tudnák hárítani közvetlen felelősségüket. Mint közgazdász is szívesen figyelném egy ilyen per menetét. A jövőt tekintve sokat segítene, ha egy jogi precedens rámutatna arra, hogy a gazdaság számára igen jelentős költséget jelentő auditálás kötelezettsége nem csupán néhány könyvvizsgáló cég zsíros üzlete, de szakmai kötelezettségükért anyagilag is felelnek. Az a nagyságrendi eltérés, amely – egyazon cég 1998. tavaszán, majd az új megbízó kérésére 1998. őszén készült – kimutatásukban szerepelt nem keletkezhetett az előző banki vezetés által eltakart adatokból. Amennyiben az utóbbi hiány a valós, úgy azt kötelezően észlelniük kellett volna már 1998. tavaszán is. Az auditor esetében a bizonyítás azonban lényegesen nehezebb, és a felelősség megállapítása esetén a kétezer kisbefektető együttes, tizennégymilliárdos kárát nem is lenne képes megfizetni.

A sorban az ÁPTF (Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet) következik. Állami intézményről lévén szó, az ő fizetőképességük már biztosnak számít, a végrehajtás azonban elég bonyolult lenne, mert a tizennégymilliárd meghaladja költségvetésüket. A felelősségük kimondása is egy összetettebb bizonyítást igényelne, de felelősségük kimondásában ez esetben biztos vagyok. Erősíti ezt az érvelést, hogy maga az érintett több alkalommal nyilatkozta, hogy ő már korábban észlelte a Postabankon belüli veszteségeket, és erről már 1996-ban levélben tájékoztatta a kormányt. Ezzel a felelősség elhárító nyilatkozattal azonban kétszeresen is baj van. Egyrészt a Postabank esetében az állam elsősorban tulajdonostárs. Így az egyik tulajdonost értesíteni arról, hogy a tulajdonánál jelentős veszteségekre kell számítania, de a kétezer kisbefektetőt közben arról tájékoztatni a televízióban (péld. az 1997-es bankpánik idején), hogy mindenki nyugodt lehet, a bankban minden rendben megy, már akár túl is megy a vétlen kárfelelősség gondolatán. Másrészt, az ÁPTF kifejezett feladata és a kisbefektetőkkel ellentétben egyedüli jogosultja is annak, hogy bármely kis rendellenesség gyanúja esetén is azonnali és teljes körű vizsgálatot végezzen a bankban. Ennek szakszerű megtörténte esetén pedig szakmailag lehetetlen, hogy egy ekkora veszteséget el lehetett volna titkolni. Amennyiben viszont észlelte a problémát, de nem tartott vizsgálatot, úgy felelőssége mulasztásos törvénysértése következtében áll fenn.

Szakmailag is érdekes az állam közvetlen kárfelelőssége a Postabank estében. Érdekes, de nyilvánvaló, ezért a befektetők számára, mint alperes kifejezetten ajánlott. Pervesztése esetén a végrehajtás is viszonylag egyszerű, még akkor is, ha szokatlan a végrehajtók számára az állam bankszámláinak lefoglalása. Szokatlan, de már nem példanélküli. Ez évben a Fővárosi Önkormányzat már sikeresen behajtott néhány milliárdot ily módon. Az állami felelősség egyik érve megegyezik az ÁPTF kapcsán leírtakkal. Azaz, ma már köztudomása miatt bizonyított, hogy az állam korábban is kapott hivatalos tájékoztatást a bank vélhető veszteségeiről, de ezt a többi tulajdonos előtt nem csak elhallgatta, hanem ellenkező tartalmú nyilatkozataival azokat kifejezetten megtévesztette. Ettől teljesen eltér az a felelősségi érv, amely 1998. késő tavaszán állt be, amikor az állam 140 százalékon történő tőkeemeléssel majd’ megkétszerezte a Postabank alaptőkéjét. Ez a tranzakció ugyanis a pénzpiacon azt jelentette, hogy az állam és a tranzakciót jóváhagyó auditor előzetes vizsgálata szerint a Postabank aktuális részvényértéke 140%. Amennyiben ugyanis a valóságos érték ez alatti, úgy az állam az adófizetők pénzén ingyenesen gazdagította a többi tulajdonost. Ez éppen úgy törvénytelen, mint az az eset, ha a valóságos érték több, mint 140%, ekkor ugyanis a kétezer kisbefektető mindegyikét megkárosítva, a befektetés értékét meghaladó befolyást szerez a társaságban. Az állami tőkeemelés hatása azonnal meg is jelent a pénzpiacon, ahol a megindult postabanki részvénykereskedés általános árfolyama hónapokon keresztül ez a 140% lett. Az új kormány is ezen árfolyam körül kezdett felvásárlásba annak érdekében, hogy banki tulajdoni hányada hetvenöt százalék fölé kerüljön. Az alkalmazott árfolyam tehát valóban hatott a piacra, megtévesztve azt a valós érték tekintetében. Ez az európai szabályozási normák szerint is megalapozza az állam közvetlen kárfelelősségét.

Legvégül vitathatatlanul megáll a Postabank Rt. közvetlen kárfelelőssége. A bank saját felelősségét – igaz nem ezzel a szándékkal, – de önmaga, bizonyító erejű közokiratban ismerte el. Ezen túlmenően, pervesztés esetén – a ma már feltőkésített bank – kifejezetten fizetőképes, a végrehajtás módja is egyszerű. A Postabank vezérigazgatója, Auth Henrik, a bank 1998. évi évzáró közgyűlésén szó szerinti jegyzőkönyvben ismerte el, hogy a bank 1997-ben és 1998-ban manipulálta a bank részvényeinek piaci értékét, megtévesztette a befektetőket. Ezen túlmenően, ugyanezen közgyűlésen a bank mai vezetése módosította a Postabank 1997. évi közzétett mérlegét, méghozzá oly módon, mely szerint a bank már 1997-ben elveszítette teljes vagyonát. Emlékeztetőül, ez az a nyilvános és hitelesített adat, amely egy befektető számára 1998-ban a befektetés kockázatának megítéléséhez rendelkezésére állt. A mai Postabank nyilvánvalóan jogutódja elődjének, kötelmeire semmilyen hatással nem bír, hogy 1998. augusztusában az állam, mint közvetlen irányítással bíró tulajdonos lecserélte a bank korábbi teljes vezérkarát. Így a bank nyilvánvalóan és közvetlenül felelős a valótlan információk kiadásából fakadó megtévesztésért, függetlenül attól, hogy az információ torzítása tévedésen vagy szándékos megtévesztésen alapult. Megjegyzésem: számomra a mai hivatalos adatok tűnnek megtévesztőnek, de ez a jelen joghelyzet megítélésében nem bír relevanciával. Súlyos felelősséggel bír szerintem, hogy a bank üzleti tervei máig nem tartalmaznak előirányzatokat a bank kárfelelőssége miatti kiadásokra, pedig ennek mértéke ma már jelentősen meghaladja a tízmilliárd forintot, és erre a közgyűlésen a bank vezetését több befektető is felhívta.

Egy ráadás lehetőség:

Mindazon kisbefektetők, akik részvényeiket 1997. januárja és 1998. júliusa között vásárolták, a hosszabbnak ígérkező, és fentebb részletezett peres lehetőségek helyett egy egyszerűbb, és ezért vélhetőleg gyorsabban lezáruló jogi utat is választhatnak. Ők ugyanis jogszerűen követelhetik a részvények eladójától, hogy húsz százalék kamat megfizetésével együtt vásárolja vissza a korábban eladott részvényeiket. A követelés jogcíme a tévedés. Jogosan állíthatja ugyanis bármely befektető, hogy nyilvánvalóan nem vett volna tíz- és tizennégyezer forint közötti értéken Postabank részvényeket az eladótól, ha a vásárláskor is tudja, hogy a részvények mögött álló társaság már elveszítette teljes vagyonát, a részvény valós értéke öt forint. Ez az általa fizetett vételár kétezer-nyolcszázad része!

Különösebb jogérzék nélkül is érthető, hogy még jóhiszeműen sem teheti meg egyetlen piaci szereplő sem azt, hogy a gyakorlatilag érték nélküli vagyontárgyait (itt részvényét) milliókért, esetleg százmilliókért adja el valakinek, átadva ezzel saját veszteségét.

Az előző pontban már részletesen kifejtésre került, hogy a befektetés csupán jövőbeni és nem vásárláskori kockázatvállalást jelent. A részvények visszavételére kötelezett jóhiszemű eladó előtt is nyitva áll az előzőekben részletezett két jogi eljárás lehetősége, sőt számára a vétlen üzletkötésből eredő károk követelése is jogszerű a Postabankkal és a többi szereplővel szemben. A pereskedéssel járó kellemetlenségektől, költségektől és a per idejére az értéktelenné vált részvények finanszírozásától azonban nem tud jogszerűen megszabadulni. Neki a – valós értéket már az eladáskor sem képviselő – részvényeit kölcsönös tévedés, vagy a vevő vétlen tévedése miatt vissza kell vennie.

Az érintettek számára fontos és mérlegelésre ajánlott kiegészítésem, hogy a tévedésre alapított keresetet megelőzően érdemes megvizsgálni az eladó pénzügyi helyzetét. Abban ugyanis szinte biztos vagyok, hogy a jogi eljárás végén az eladót kötelezni fogja a bíróság az eladott részvények visszavételére és a kamat megtérítésére. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy az eladó képes lesz e kötelezettségének eleget is tenni. Az eladó csődje viszont még nem jelenti a kár megtérülését a vétlen befektető számára. Az állam, a Postabank és az előző lehetőségekben érintettek vélhetőleg tartósan fizetőképesek. Így a velük szembeni jogi eljárás ugyan lehet időigényesebb, de pernyertesség esetén a végrehajtás lényegesen egyszerűbb és biztosabb. Természetesen abban az esetben, ha a részvények eladója a Postabank, az állam vagy azok valamely egyszemélyes vállalkozása volt, úgy ez a megoldás hozhatja a leggyorsabb és legteljesebb kármegtérülést.

Az elmaradt haszon:

Pernyertesség esetén valamennyi esetben további lehetősége a befektetőknek, hogy az alperesek jogsértő magatartása, az időigényes peres eljárás kikövetelése miatt az elmaradt hasznát megtérítendően kártérítési igénnyel lépjen fel. Annak bizonyítása, hogy az alapeljárásban megítélt húsz százalék kamatot meghaladja a felperest ért kár, meglehetősen nehéz. Azt bizonyítania, hogy ő jelentősen magasabb hozadékot lett volna képes elérni a részvény ellenértékével, ha azzal korábban és szabadon rendelkezik, meglehetősen nehéz. Ez esetben akkor bízhat az eredményes bizonyításban, ha ezen időszak alatt is rendelkezett szabad pénzforrással, és azt befektetve (például a tőzsdén) bizonyíthatóan magasabb jövedelmezőségre tett szert.

Megjegyzés: Keresetemben a jogi képviseletet Dr Hidasi Gábor ügyvéd, illetve a Hidasi és Társai Ügyvédi Iroda ( H-1055 Budapest, Balaton utca 16. Tel.: 2693575 ) látta el. http://www.hidasi.hu
.
.

Princz Gábor ma Bécsben dolgozik, és itt találkozik barátaival. A Postabank volt elnök-vezérigazgatója Ausztriában ma is elismert üzletember. A Hotel Sacher asztalainál sok szó esik a mai Magyarországról. Itt ma is elnök úrnak szólítják Princz Gábort!
Egy bank, aki a nyilvánosságot biztosítja Önnek és pénzügyeinek!
Megismerhetik, ha végig olvassák írásaimat!