Minden társadalomban voltak és ma is vannak a hatalom által végsőkig védett személyek. Egy idő után persze ezt el is hiszik magukról, és tetteiket már önmagukban is felmentik. Hiszem, hogy mindig voltak, és lesznek is olyanok, akik – saját érdekeiken is túl – elvállalják az érinthetetlenek valós énjének bemutatását, és ehhez végül megtalálják a segítőket, a megfelelő utat anélkül, hogy hasonlóvá váljanak. Személyes tapasztalatom szerint Magyarországon is vannak kimagasló tartású vezetők, elismert szaktekintélyek. Nem először kerestem meg Polt Pétert, az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Általános Helyettesét.

Dr. Polt Péter Úrnak

Állampolgári Jogok Országgyűlési
Biztosa Általános Helyettese
1054 Budapest, Tüköry utca 3.

Tisztelt Dr. Polt Péter Úr!

Ezúttal is szeretném ismételten elnézését kérni, hogy lassan visszatérő ügyfélként keresem fel Hivatalát. Szeretném azonban hinni, hogy bár megkereséseim alapja általában saját államigazgatási eseteimből indul ki, mégis tartalmaznak általánosítható tapasztalatokat a jövőt megcélzó társadalmi berendezkedésünk számára. Azt gondolom, fel kellett tárni az APEH elnökének a mérlegelési jogkörét meghatározó korlátait, az APEH vezetőinek nyilvános szereplései során történt megnyilatkozások jogi-, valamint az APEH adatvédelmi kötelezettségeinek, iratkezelésének hiányosságait. Talán az elsők között vetettem fel annak szükségességét, hogy egyértelmű jogszabályok határozzák meg a média titokvédelmi kötelmeit. Ezek az esetek ma már a közélet mindennapjait károsan befolyásoló botránykrónikák sztártémái közé tatoznak, és nem kevés politikai színezettel is rendelkeznek.

Természetesen az is oka többszöri visszatérésemnek, hogy az OBH döntései, vizsgálati eredményei általában igen közel álltak saját jogfelfogásomhoz. Ezekre igen nagy szükségem is volt a – velem szemben eljáró államigazgatási szervek ma már többnyire bizonyított, többszörösen jogsértő fellépése nyomán – bennem kialakult jogbizonytalanság feldolgozásában.

Külön szeretnék elnézést kérni azért, mert jelen beadványom, mely elsősorban a rendőrségi, majd az ügyészségi eljárásban tapasztalt alkotmányos visszásságok feltárását kéri, a konkrét ügy bonyolult volta miatt szükségszerűen terjedelmes és elég összetett.

Konkrétan:

Az alább részletezettekkel szeretnék rámutatni arra, hogy

· I. – A velem szemben folytatott adóigazgatási eljárás során személyesen is tapasztaltam, majd később több sajtónyilatkozatban értesültem arról, hogy az Adóhivatal – egy önmaga által, belső szabályozásában meghatározott, vélt adóhiány nagysága felett – automatikusan büntető feljelentést is tesz vélelmezett, vagy ismeretlen elkövetővel szemben adócsalás bűntettének alapos gyanúja miatt. Megítélésem szerint, a feljelentettek oldaláról ez az eljárás sem a hatályos törvényekkel nincs összhangban, sem az alkotmányos elvek teljes körű érvényesülését nem biztosítja.

· II. – A Magyar Köztársaság ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény jelenlegi szabályozása, főként az ügyészség döntési rendje, a vádlottak oldaláról számos alkotmányos aggályt vet fel, melynek jogszabályi rendezése megítélésem szerint nélkülözhetetlen.

· III. – A büntetőeljárásom során a vádat emelő ügyész (Ügyészség), az adó-, üzleti- és magántitkaimat is tartalmazó vádirat egészét hozzáférhetővé tette a Világgazdaság című gazdasági napilapnak, majd a Legfőbb Ügyésznél történő személyes felszólamlásom ellenére is személyes interjút adott a lapnak, melyben valamennyi adatvalódiságát megerősítette.

· IV. – A rendőri intézkedések (itt nyomozás megtagadása) elmaradásával gyakran okoznak a sértettek számára jelentős alkotmányos joghátrányt, amiért is kétségesnek tűnik számomra – a ma többnyire formálisnak tekinthető – ügyészi panasz elbírálási rendszere. Megfontolandó lenne annak törvényi szabályozása, hogy a saját meggyőződése szerint kárt szenvedett fél, az ügyész elutasító döntésével szemben bíróságon kérhessen jogvédelmet, ahol a bíróságnak – a nyomozati kötelem körében – soron kívül kellene döntenie. Ennek hiányában viszont annak lehetőségét kellene törvényileg biztosítani, hogy az állampolgár, a későbbiekben (általában már igen nehezen) bizonyítható esetekben kárfelelősséget vethessen fel a nyomozást megtagadó rendőri szervekkel, illetve az ezt jóváhagyó ügyészséggel szemben. Ezért kérem a Budapest IX. kerületi Ügyészség 1999. szeptember 30-án kelt B.IX.640/1999. számú határozatában foglaltak alkotmányossági vizsgálatát, kiterjesztve azt annak előzményes okirataira is, mivel megítélésem szerint az ügyészi határozat, és az azt megelőző eljárás számos ponton sértette az Alkotmányban is rögzített alapjogaimat. Ezen belül kérem annak külön megítélését, hogy okozott-e, és ha igen, milyen mértékben alkotmányos visszásságot, hogy a nyomozó hatóság a rendőrségi feljelentésemben elkövetőként leginkább gyanúsítható adóhivatali vezetőket bízta meg az érdemi eljárás lefolytatására, a rendőrségi nyomozás helyettesítésére.

Részletezve:

I. rész

Az adóhatóság 1995-ben összevont adóvizsgálatot tartott cégeimnél és nálam, mint adózó magánszemélynél. Bár a tíz különböző helyen tartott vizsgálatból hatot ún. nullás jegyzőkönyvvel zárt le, illetve a teljes vizsgálat által átlagosan átfogott ötéves időszak többezer szerződését, több tízezer számviteli bizonylatát ellenőrizve összesen tizenöt tételt talált tévesen könyvelve, mégis az összes megállapítást – személyemhez kötött, szándékos bűncselekmény gyanújával- feljelentésben összegezte. Az sem bírt igazi jelentősséggel, hogy magam soha nem vettem részt a könyvelésben, sőt esetenként még irányítói kapcsolatban sem álltam a vizsgált céggel. A hivatal fellépése nyilvánvalóan retorzió volt irányomban, mert az adóhatósági eljárás – ma már bizonyított – törvénytelen intézkedéseivel szemben felszólaltam (lásd. melléklet). Az ellenőrzések lezárását követő vizsgálati jegyzőkönyv azt is tartalmazta, hogy az adózó a saját álláspontja szerinti nyilvántartási és adóelszámolási kötelezettségeknek minden esetben eleget tett. Ezt követte 1995. május 30-án, az Adóhivatal elnökénél személyesen és írásban tett első eljárási kifogásom, ahol a Hivatal elnöke szóban még a munkatársai által is érdeklődéssel várt szakmai vitának minősítette álláspontjukat, kizárva minden előítéletet. Távozásomat követően, minden újabb vizsgálati lépés nélkül, egy héten belül a sajtóból már arról értesülhettem, hogy az adótitkaim nyilvánosságot kaptak, illetve az APEH büntető feljelentéssel is élt. Hónapokkal később, a meggyanúsítást követő rendőrségi irat megtekintés során láthattam először, hogy a feljelentés valamennyi megállapítást, mint gyanúra okot adó tételt tartalmazott. Ennek logikája szerint, az ún. Palotás cégeknél sok éves tevékenységük során, vétlen számviteli és/vagy adózási tévedés – az APEH feljelentése szerint – nem volt vélelmezhető. Ez a felfogás, ha általános adóhivatali gyakorlatot követ, akkor törvényileg és alkotmányosan aggályos. Abban az esetben pedig, ha ez egy bejelentés miatti retorzió, úgy több bűncselekmény alapos gyanúját veti fel egyszerre, és a bejelentő oldaláról alkotmányos joghátrányt is jelent.

II. rész

A rendőrségi, majd az ügyészi vizsgálat végül három vitatott kérdésben tartotta fenn a vádat. A vádemelést követően 1998. márciusában került sor a büntetőeljárásra, melynek már a második tárgyalási napja ítélettel zárult. Ítéletében a Fővárosi Bíróság valamennyi vádpontban felmentett. Az ítélet azonnal jogerőre is emelkedett. Bár a rendőri és ügyészségi szakaszban lefolytatott többéves eljárás annak nyilvánvaló alaptalansága és szakszerűtlen volta miatt erősen megviselt a gyors és határozott bírói döntés, a kizárólag szakmai alapra helyezett tárgyalásvezetés nagyon sokat visszaadott a jogrendszerünkkel szembeni megtépázott bizalmamból. Erősítette jó érzésemet, hogy addigi tapasztalataimmal ellentétben, a vádat képviselő ügyész is a joghoz, a szakmai megközelítéshez ragaszkodva vett részt a tárgyaláson. Az ügyésszel sem a tárgyalást megelőzően, sem azt követően soha nem találkoztam, vele semmilyen kapcsolatom soha nem volt.E kijelentésnek az alábbiakban lesz jelentősége.

Az ügyész a tárgyaláson elhangzott bizonyítási indítványokat követően az egyik vádponttól már az első napon elállt, majd a befejező, második napi vádbeszédében egy újabb vádpont tekintetében tartotta önmaga is tarthatatlannak a vádiratot. Végül a bíró felmentő ítéletét elfogadva, – a tárgyalóteremben elhangzottak alapján, valamint a vád alapját képező szakértői vélemények megváltozását követően, – lemondott a fellebbezés jogáról. Ebben a pillanatban még elég magas szinten éreztem az engem ért igaztalan vádakkal szembeni erkölcsi elégtételt.

Az igazi hidegzuhany aztán másnap következett. Az Ügyészség nyilatkozatban tette közzé, hogy nem az Ő több éves vádemelése volt szakszerűtlen, hanem az ügyészséget képviselő ügyész járt el helytelenül, amikor a tárgyaláson feltárt bizonyítékok miatt az egyik vádponttól elállt, és különösen akkor, amikor nem élt a fellebbezés jogával. Az Ügyészség, a kiadott nyilatkozattal összhangban, belső eljárást kezdeményezett saját képviselőjével szemben. Az ügyészségi fellépés „eredményeként” kellett az – igazát és szakszerűségét mindvégig fenntartó – ügyésznek hivatalából felállnia és pályát módosítania. Az Ügyészség a legfontosabb vádat saját ügyészével szemben úgy fogalmazta meg, hogy az ügyész a tárgyaláson – az Ügyészségről szóló törvény szerint – csak képviseli felettesét, végső soron a Legfőbb Ügyészt, aki a konkrét esetben korlátozott jogkörrel küldte el a tárgyalásra helyettesét, így annak nem volt joga sem a vádtól elállnia, sem a fellebbezési jogról lemondania. Az érintett ügyész pedig azt hangoztatta, hogy számára ilyen korlátot nem fogalmaztak meg, illetve azt kötelezettsége esetén sem tarthatta volna be, mert lelkiismereti okból nem tarthatott fenn vádat olyan esetben, amikor annak valótlansága a tárgyalóteremben nyilvánvalóan bebizonyosodott. Vádlotti oldalról én nem tudom – és nem is akarom eldönteni -, hogy a tárgyalóteremben megjelenő és a vádat képviselő ügyészt milyen jogkörrel látták el. Az eset arra világított rá, hogy a hatályos törvény vagy megengedi az egyes ügyészek feletteseinek, hogy a helyettesítő ügyésznek korlátozó jogkört adjanak, vagy az ügyészségi gyakorlatot alkalmazzák jogellenesen a leírtak szerint. Meggyőződésem szerint az egyik esetben a jogszabály, az utóbbi esetben pedig a jogalkalmazás gyakorlata vet fel – a vádlott oldaláról – alkotmányos aggályokat.

Egyrészt a vádlottak egy jelentős része a tárgyalás végén ártatlannak bizonyul, másrészt a végén elítélteket is megilleti, hogy csak az elkövetett cselekményükért, az elkövetés összes körülményeinek ismeretében kapjanak büntetést. Gondolom nem vitathatóan a tárgyalóterem az a hely, ahol a bűncselekmény meglétét bizonyítani kell, majd az elkövetés összes körülményeire tekintettel az ítéletet meg kell hozni. Az Ügyész a magyar jogrendben – az államon keresztül – a vádat képviseli, ugyanakkor sajátos, de elvitathatatlan kötelezettsége az igazság feltárásához ragaszkodni. Így az ügyésznek törvényi kötelezettsége haladéktalanul elállni a vádtól, ha észleli annak valótlan tartalmát. A korlátozó jogkör megítélésem szerint két megközelítésében is alkotmányellenes:

1. Egyrészt az ügyészi álláspontban a végső döntést nem a tárgyaláson személyesen résztvevő, képviselő ügyész hozza meg. A döntést hozó ügyész a képviselő javaslatát vagy elfogadja, vagy elveti, miközben ő maga nem volt jelen a tárgyaláson, nem vett részt végig az eljárásban. Ezért nyilvánvalóan nem teljes körben áll rendelkezésére a tárgyalás minden mozzanata, és csak közvetett tájékoztató információk alapján állíthatja fel saját álláspontját olyan esetekben is, ahol döntésének következménye több éves szabadságelvonást is eredményezhet a vádlottnak. A bizonyítékok, szakértői felvetések és tanuk megítéléséhez meggyőződésem szerint nem nélkülözhető a tárgyalóteremben való személyes jelenlét. A jegyzőkönyvek vagy utólagos összefoglaló előadások nem képviselnek azonos értéket.

2. Másrészt amennyiben a korlátozó jogkör – éppen, mint esetemben- a vádtól vagy a fellebbezéstől való elállást írja elő, akkor egyszerűen nem érvényesülhet az a törvényi kötelem, hogy az ügyésznek késlekedés nélkül ragaszkodnia kell az igazsághoz. Nem hiszem, hogy a jogállamisággal összeegyeztethető lenne, hogy valakinek – akár csak három napra (egyetlen órára!) – azért kell a gyilkosság vádja alatt maradnia /miközben az igazi tettest már bizonyítottan fellelték/, mert a tárgyaláson jelen lévő ügyészt korlátozták a vádtól való elállásban. A jelenlegi gyakorlat akár azt is megengedi, hogy a tárgyalásra küldött helyettesítő ügyész utasításba kapja, hogy felmentő ítélet esetén a helyszínen jelentse be fellebbezését, vagy vádbeszédében ragaszkodjon a szándékos emberölés vádponthoz és a kapcsolódó ítélethez, miközben a tárgyalóteremben fellelték a valódi tettest, és nyilvánvalóvá vált az addigi vádlott ártatlansága. Egy ilyen esetben a másodfokon történő tárgyalás több hónapig vád alatt tarthat olyan személyeket, akiknél az első fokon már mindenki, így a jelen lévő ügyész számára is nyilvánvalóvá vált a vádlotti ártatlanság.

A leírtak alapján kérem annak vizsgálatát, és egyetértés esetén annak kimondását, hogy büntető eljárásom során a vádat képviselő ügyész döntési lehetőségének korlátozása az eljárásban számomra alkotmányos visszásságot okozott, és ezzel egy időben az eljáró ügyész számára is alkotmányosan aggályos, a törvényes kötelezettségét ellehetetlenítő helyzetet teremtett.

III. rész.

A harmadik pont tekintetében – kiemelten a saját eljárásomra, de azon túlmutatva is – kérem annak alkotmányossági vizsgálatát / ideértve az adatvédelmi jog áttekintését is/, hogy az államigazgatási, hatósági eljárások körében a törvényileg védett adatok megőrzése mennyiben kötelezettsége a büntetőeljárást lefolytatóknak. Nem vitatom, hogy a résztvevők szándéka szerint azokban az esetekben, amikor az eljárás tárgya állami, kormányzati hivatal (például szolgálati vagy államtitok) – érvényesül a gyakorlatban az eljárás alatti adatvédelem. Személyes eljárásomban azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az érintett eljárók számára már korántsem ilyen egyértelmű, és talán fel sem ismert kötelezettség a gazdasági szereplők, a magánszemélyek esetenként alkotmányosan is védett titkainak megőrzési kötelezettsége. Büntetőeljárásom során a vádat emelő ügyész (Ügyészség), az adó-, az üzleti- és magántitkaimat is tartalmazó vádirat egészét hozzáférhetővé tette a Világgazdaság című gazdasági napilapnak (lásd. melléklet), majd a Legfőbb Ügyésznél történő személyes felszólamlásom ellenére személyes interjút adott a lapnak (lásd. melléklet), melyben valamennyi adat hitelességét saját szavaival is megerősítette. A vádirat – sajtómegjelenésének napján – még nem érkezett meg a Fővárosi Bíróságra, így azt megelőzően kizárólag az Ügyészségnél, konkrétan az eljáró ügyésznél volt csak hozzáférhető. A vádirat megküldése előtt két-három nappal már több napilap tudósított róla, hogy a vádirat elkészült, és a napokban küldik meg a bíróságnak.

Az már szinte mellékes, hogy a nyilatkozat szakmai színvonala igen kétes volt, és mint később kiderült, jogi tévedésen is alapult, miközben megszámlálhatatlan tárgyi tévedést, összekevert jogügyletet is tartalmazott. Ez az ügyészi eljárás tette már a továbbiakban értelmetlenné számomra, hogy a büntetőeljárás bírósági szakaszában zárt tárgyalás elrendelését kérjem. Meggyőződésem, hogy ezt ott okkal és eredményesen éppen azon indokok alapján kérhettem volna, melyek jogszabályi gátját kellett volna, hogy képezzék az eljáró ügyész magatartásának.

A rendőrségi eljárás során sem éreztem biztosítva személyiségi jogaimat. Néhány (be)avatott napilap minden esetben pontosan tudta, hogy mikor és hol lesz a meghallgatásom: életszerűen felismerhető volt a belső tájékoztatás. Az esetenként két-három órás meghallgatást követően- kérésemre – egyébként nem a szokásos kapun hagytam el a rendőrségi épületet, mégis a fényképezőgép felkészített kézbentartása bizonyította, hogy percre pontosan tudták távozásom időpontját és helyét. A rendőrségen legalább arra figyeltek, hogy az eljáró vizsgálótiszt ne adjon interjút, és főként ne fedjen föl titoknak minősülő adatokat.

IV. rész

Végül – figyelemmel az előzőekben már részletesen kifejtettekre is – meggyőződésem, hogy a budapesti IX. kerületi Ügyészség – jelen beadványomhoz is mellékelt – határozata, illetve az eljárás előzménye számos pontban sérti a hatályos jogszabályokat, és ezen keresztül az Alkotmányban is rögzített jogaimat.

A Budapesti Rendőrfőkapitányság IX. kerületi Rendőrkapitánysága a 2009-bü/1999. számú határozatával (lásd. melléklet) döntött a – Budapesti II. és III. kerületi Bíróság által a 7.B.III.1218/1997/8. számon kezelt büntető eljárás során, Tóthné dr.Langó Katalin bíró által hivatalból elrendelt – nyomozás megszüntetéséről. A Bíróság végzésében azzal az indokkal szüntette meg a Bossányi Katalin és két társa ellen folytatott, magántitok megsértésének vétsége miatti ún. magánvádas eljárást, hogy az eljárás során előkerült iratokból magasabb színtű bűncselekmény alapos gyanúját észlelte, és kötelezte az eljárásban illetékes ügyészséget és rendőrséget nyomozás lefolytatására.

Az ügy előzménye kapcsán nem mellékes, hogy – az érintettek által velem szemben 1995-ben elkövetett jogsértést követően – én haladéktalanul feljelentést tettem magántitok megsértésének vétsége miatt a Pesti Központi Kerületi Bíróságnál (lásd. melléklet), és üzleti,valamint magántitok megsértésének bűncselekménye miatt a BRFK Gazdaságvédelmi Főosztályánál (lásd. melléklet). A Pesti Központi Kerületi Bíróságnak megküldött feljelentésem az újságírókon kívül érintettként nevesítette az APEH elnökét, Pitti Zoltánt, alelnökét, Monostori Lajosnét és az adótitkot kiadó számomra ismeretlen személyt. Természetes jogérzékem tartott távol attól, hogy elkövetőként nevesítsem a hivatal két vezetőjét, mivel ennek bizonyításához számomra nincsenek meg a feltételek. Ugyanakkor az Adóhivatal büntető feljelentésére, majd titoksértésére néhány nappal azt követően került sor, hogy a Hivatal vezetőinél jogszerű formában panasszal éltem bizonyított jogsértő magatartásuk miatt! A leginkább valószínűsíthető elkövetők a későbbiekben sajátos szerepet kaptak az eljáró hatóságoktól a nyomozásban. A saját ügyükben várt gyanúsított mivoltuk helyett felkérést kaptak a vizsgálat lefolytatására, és álláspontjuk vált meghatározóvá a hatósági döntésekben. Az elkövetkező hetek az illetékességi viták eldöntésével teltek, s végül így került mindkét feljelentés nyomozati feladata a IX. kerületi Ügyészséghez és Rendőrkapitánysághoz.

Az első kellemetlen meglepetés 1995. szeptember 13-án ért, amikor megküldték a Budapesti Rendőrfőkapitányság Vizsgálati Főosztályának nyomozás megtagadásáról szóló határozatát (lásd.melléklet). A határozat számos, ma már bizonyított olyan tévedést tartalmazott, amelyet éppen a rendőrségnek kellett volna kinyomoznia. Így vélelmezte, hogy a nyilvánosságra került APEH- irat nem volt szolgálati titoknak minősítve (a valótlan tájékoztatást az iratok szerint az APEH elnöke adta). Évekkel később a III. Kerületi Bíróság eljárásában felfedte, amire nekem korábban értelemszerűen nem volt lehetőségem, hogy az érintett iratot az APEH – annak kikerülése előtt már – szolgálati titoknak minősítette, és ezzel az indokkal kötelezte az Ügyészséget nyomozás elrendelésére. A BRFK megtagadó határozata egyben több feljelentettről is elfeledkezett, így az APEH valamennyi vezetőjéről. Személyüket sem vizsgálatával, sem a megtagadó határozattal nem érintette, kihagyta. Ugyancsak „tévedett” az újságírók megítélésekor, mivel a már hivatkozott bírói végzés szerint a jogosulatlanul megszerzett, titokvédelemben részesített adatok nyilvánosságra hozatala is bűncselekmény, ezért a nyomozást e körben is le kell folytatni.

Természetesen a határozattal szemben panasszal éltem (lásd.Melléklet). A Fővárosi Főügyészség határozata a felvetett bűncselekmények tekintetében elutasított, míg a magántitok vétsége tekintetében nekem adott igazat (lásd. Melléklet). Az elutasításban a legtöbb felvetésem továbbra is válasz nélkül maradt, ami önmagában is kétségessé teszi a határozat jogszerűségét, hiszen fellebbezésemet nem bírálta el a maga teljességében . A bírósági álláspontból ma már az is kitűnik, hogy az ügyészség felfogása nem esik egybe a bíróság jogértelmezésével.

Ezzel eljutottam az egyik legfontosabb alkotmányos aggályomhoz. Amennyiben nem maradt volna fenn a magántitok vétségének magánvádas eljárása, úgy a Rendőrség és az Ügyészség hibás jogértelmezése miatt bűncselekmények maradtak volna elleplezve az eljáró hivatalos szervek hathatós közreműködése által!

Jelen beadványom áttekintésekor fedeztem fel, hogy a BRFK megszüntető határozata, valamint a panaszt elbíráló ügyészi határozat szerint az APEH Elnöke hivatalosan nyilatkozott arról, hogy az újságírók által megszerzett, és nyilvánosságra hozott, az Állami Számvevőszék részére megküldött tájékoztatást nem minősítette szolgálati titoknak. A bírósági eljárásban a bíró (lásd. melléklet), valamint a mellékelt, az Állami Számvevőszék Elnöke által küldött levélből (lásd. melléklet)viszont kétséget kizáróan megállapítható, hogy az iratot az APEH Elnöke titkosította, azaz vélhetőleg valótlan nyilatkozatot tett. Így az érintettektől (megvádoltaktól) kért nyilatkozat – ami időközben a bírói iratokból kitűnően eltűnt – helyettesítette a nyomozást, majd szolgált alapul a nyomozás megtagadásához, az így már elhagyható későbbi vádemeléshez. Érdekes kérdést vet fel, hogy az APEH Elnöke honnan tudta,hogy a bírói vizsgálat szerint az ÁSZ Elnökének küldött tájékoztatóval mindenben megegyező másolat az elnök titkosítását megelőzően készült. Szerencsére a Bíróság nem osztotta sem az APEH Elnökének, sem az ő nyilatkozatát kontroll nélkül átvevő Rendőrségnek az álláspontját. Csak az irónia íratja le velem azt a nem kívánt helyzetet, amikor egy gyilkossággal gyanúsítható személy esetében elégséges indok lesz a nyomozás befejezésére (ha ez a cél!), hogy ha ő maga nyilatkozik arról,hogy nem Ő ölte meg az áldozatot. Nem töltött el büszkeséggel, hogy az eljárás rendőri és ügyészi anyagainak egyszerű sorba rendezésével, majd összeolvasásával azonnal szembetűnt az APEH egykori Elnöke hivatali minőségében tett nyilatkozatainak lényegi ellentmondása, amely legalábbis megalapozza néhány hivatalból üldözendő – és ma még nem elévült – bűncselekmény alapos gyanúját. A nyilatkozattétel körülményei szerint akár a hamis tanúvallomás büntette, a hivatali visszaélés büntette, vagy a bűnpártolás esete is megállhat, mivel ez a nyilatkozat tette lehetővé, hogy az elkövetőkkel szembeni nyomozást megszüntessék. Ez azonban a panaszt elbíráló, és az e feladatra hivatott nyomozóhatóságnak ezúttal is elkerülte a figyelmét.

Hátra volt még ekkor a PKKB által, a magántitok megsértésének vétsége ügyében elrendelt nyomozása. A BRFK itt is következetes maradt, azaz 1996. február elsején a nyomozást megszüntette arra való hivatkozással, hogy nem sikerült felfednie az elkövetőket, és ez a továbbiakban sem várható. Itt is figyelmen kívül hagyta, hogy az egyik feljelentett maga az Adóhivatal vezetője, ugyanakkor a saját nyomozása helyett a Hivatal Elnökétől kért tájékoztatást arról, hogy mekkora kör lenne gyanúsítható, és szerinte várható-e a konkrét személy kilétének megállapítása. A válasz „nem” volt, így a nyomozást lezárták. Az érintett újságírók tekintetében pedig megelégedett a nyomozás arra vonatkozóan, hogy az újságíró nem köteles megadni a bűncselekményt elkövető személy adatait. Azt azonban nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta, hogy ez nem jelent mentességet az újságírók által – a titkok nyilvánosságra hozatalával – elkövetett jogsértés tekintetében. E nem igazán mellékes körülményre is felhívta a figyelmet a III. kerületi Bíróság évekkel később nyomozást elrendelő határozatának szóbeli kiegészítésekor. Most már meg sem lepett, hogy a megszüntető határozattal szembeni panaszt a Fővárosi Főügyészség 1996. május 8-i határozatával elutasította. Az elutasító határozat érvelésének minősítésétől magam tartózkodni szeretnék, de állítom, hogy az számos pontjában tévedésen, illetve az ügyészi mérlegelési jog jelentős túlterjeszkedésén alapszik. Kizárólag példaként emelem ki, hogy az ügyészi érvelés is elfogadta annak bizonyíthatatlanságát, hogy az APEH Elnöke által személyesen, a feljelentésben megadott napon és időpontban, a Magyar Rádió Reggeli Krónika műsorában saját szavaival elhangzott kijelentése (titoksértése) utólag már nem rekonstruálható. Mivel a jogszabály a további panasz lehetőségét számomra már nem biztosította, ezért fordultam számos kérdéssel ebben az időben az Állampolgári Jogok Hivatalához, az alkotmányos jogsérelem oldaláról megközelítve sértetti mivoltomat. Az OBH több eljárásban, az érintett államigazgatási hivatalok és személyek tekintetében közel tíz esetben mondta ki, hogy alkotmányos visszásságot észlelt.

Mivel ebben az időben még folyamatban volt – az APEH feljelentése kapcsán – velem szemben elrendelt büntetőeljárás, annak elfogultságát növelte volna, ha az eljárást folytató rendőri és ügyészi szervek alkotmánysértő tevékenységének is ekkor adok hangot. A történtek tükrében ma is úgy gondolom, hogy okkal tarthattam volna az érintettek retorziójától. Nagyon nehéz volt ugyanakkor magamban feldolgoznom, hogy – ma már bizonyítottan minden szakmai alapot nélkülözve – éveken át igen jelentős anyagi és szakmai kapacitást lekötve, nyomozati- és vádemelési eljárást folytattak velem szemben egy olyan vád mindenáron történő fenntartásával, amelyben én vétlen voltam. Eközben a nyilvánosság előtt történő, így látható bűncselekmények sorozatának sértettjeként nem sikerült elérnem, hogy érdemi nyomozást folytassanak le még az ismert elkövetőkkel szemben sem.

Több éves szünet után került sor a III. kerületi Bíróságon a magántitok megsértésének vétsége ügyében lefolytatott bírósági eljárásra. Több tárgyalási fordulót követően a tárgyalást vezető bíró végzéssel megszüntette a pert, mivel az általam évek óta felvetett és fentebb részletezett bűncselekmények alapos gyanúját észlelte az eljárás iratainak áttekintésekor. Így törvényi kötelezettsége szerint lezárta a magánvádas eljárást, és a magasabb szintű bűncselekmény tekintetében elrendelte az iratok megküldését az illetékes ügyészi és rendőri szerveknek, kötelezve őket a korábban megtagadott nyomozások lefolytatására, az elmaradt nyomozati cselekmények pótlására. A bíró végzésében és annak szóbeli indoklásában osztotta azt a véleményemet is, hogy az újságírókkal szembeni szolgálati titoksértési eljárás akkor is lefolytatható, ha az ismételt nyomozás sem tárja fel az adatokat szolgáltató adóhivatali munkatárs személyét. Megerősítette továbbá, hogy nem igazán megfelelő nyomozati cselekmény a rendőri szervektől, ha a feljelentett adóhivatali elnöktől tudakozódnak arról, hogy a titkosítást megelőzően adták-e ki az adatokat az újságíróknak, vagy azt követően, illetőleg várható-e az újságíróval kapcsolatot tartó személy kilétének felderítése. Az eljáró bíró döntésében rámutatott arra, hogy az újságírótól a Bíróság által megkért, a Számvevőszéknek írt levél már a titkosítás utáni változat, így a szolgálati titoksértés várhatóan megáll.

A bírósági végzést követően meg voltam győződve arról,hogy eljárásomban – minden rendőri és ügyészi próbálkozás ellenére – végre helyreállt a jogrend. Ezt követően sem a Rendőrség, sem az Ügyészség nem folytathatja szereptévesztését, melyben a nyilvánvaló(látható) és bűncselekménynek minősülő törvénysértések felderítése helyett nem kevés energiával dolgozott azon, hogy a bűncselekmény sértettjét megfossza a jogorvoslat valamennyi lehetőségétől.

Be kell vallanom, ismételten tévedtem! 1999. május 10-én elkészült a beadványom elején már hivatkozott BRFK IX. kerületi Rendőrkapitányságának nyomozást ismételten megszűntető határozata (lásd.melléklet). A határozatot olvasva, annak arcpirító volta miatt, órákon át nem tértem magamhoz döbbenetemből. A határozat lényege szerint, bár a bírói döntés miatt vélhetőleg igazam volt az elmúlt években, de a rendőri-ügyészi összjáték mégiscsak győzedelmeskedett, mert a vélelmezhető elkövetőkkel szemben a felróható bűncselekmény elévült. A határozatot meghozó személyben fel sem merült, hogy az elévülés ez esetben a nyomozóhatóság és az illetékes ügyészség súlyos mulasztása, és sorozatos tévedése következtében állt be, ezért némi felelősségvállalással, és a sértettel szembeni elnézést kéréssel is foglalkoznia kellett volna.

Több nap kellett ahhoz, hogy érdemben áttekintsem a határozatot,és az abban hivatkozott jogszabályokat. Igaz, hogy a jogalkotásban, jogelemzésben ma már évtizedes tapasztalattal rendelkezem, de végzettségemet, szakterületemet tekintve közgazdászként dolgozom. Ennek ellenére a határozat érdemi áttekintése tovább rontotta a már amúgy is megingott jogbiztonsági érzetemet. Annak szakmai színvonala minden képzeletet alulmúlt. A határozat arra a jogalapra helyezkedett, hogy a nyomozati munka nélküli, és így csak vélelmezett – legkisebb súlyú és csak egyszeri – elkövetés esetén adható büntetési tételhez tartozó elévülési idő már letelt, azaz nem kell nyomozni. Fel sem merült a nyomozóban, hogy nyomozati cselekmény nélkül eddig még nem fedte fel, hogy mi az a legsúlyosabb bűncselekmény, aminek alapos gyanúja fennállhat. Az elévülés kezdete a törvény szerint nem az első elkövetés, hanem értelemszerűen a bűncselekmény végleges befejezésének időpontja. Fellebbezésemben (lásd. melléklet) csak a köztudomású tényre kellett rámutatnom, amikor csatoltam számos közelmúltbeli ismétlő újságcikket, nyilatkozatot.

Egészen más a büntetési tétel, ha többszörös és folytatólagos jogsértésről van szó, ha a titoksértés mögött haszonszerzési szándék is bizonyítható. Kifejezetten valószínűsíthető, hogy ma is fennáll, és állandó kapcsolatként zavartalanul működik tovább az Adóhivatalban dolgozó adat-szivárogtató és az újságíró közötti folyamatos és üzletszerű kapcsolat, melyre az évek során folyamatosan megjelenő (más sértettek rovására elkövetett) újabb és újabb újságcikkek mutatnak rá. Már ez a tény is kötelezővé tenné a jogellenes kapcsolat feltárását. Nem véletlen az a jogalkotói szándék, hogy ez a terület már nem a magánvádas körbe tartozik, hanem az állam érdeke annak hivatalból történő üldözése. Az egész folyamatban többször visszatért az a rendőri-ügyészi vélekedés, hogy nyilvánvalóan nem haszonszerzési szándék állt a titokvédelem alatt álló adatok jogosulatlan megszerzése, átadása és közlése mögött. Jó lenne akkor tudni, hogy mi állt mögöttük? Az ilyen hivatali állításokat saját értékrendemben már bűncselekménynek tartom, a valós jogértelmezés természetesen nem az én feladatom, de meggyőződésem, hogy a határozatokat megfogalmazók elvtelen viselkedése mindjogrendünkkel, mind a sértettek alkotmányos jogaival összeegyeztethetetlenek.

A fellebbezés (lásd. melléklet) tarthatatlan helyzetet teremtett a IX. kerületi Ügyészségen. Az Ügyészség ezért első lépésben – figyelemmel a büntető ügy nagyobb terjedelmére, szerteágazó voltára – a panasz elbírálásának határidejét a jogszabályi nyolc napról, meghatározhatatlan időre megnövelte. Újabb három hónap múlva azonban, az elbíráló határozatban (lásd. melléklet) a korábban szerteágazó és nagy terjedelmű büntetőügy rendkívül leegyszerűsödött. Gondolom az előzmények birtokában már senki nem lepődik meg azon, hogy most sem született nyomozást elrendelő határozat.

Mivel nem volt tartható az elévülési indok, ezért több hónapos munkával új joghelyzetet tárt fel az Ügyész, mely szerint a még érdemben soha nem nyomozott ügy, amiről nem tudjuk, hogy ki és milyen céllal, egyszer vagy többszörösen követte-e el, sőt az elkövetés módjában is ismeretlen cselekmény – nem bűncselekmény, tehát nem kell nyomozni. Szerencsére az ügyészség ismét pontosította a rendőri határozatot a tekintetben, hogy a magánvádló jogom vétség tekintetében azért még most sem került elvonásra.

Az ügyészi határozatot egyáltalán nem zavarta, hogy a nyomozást elrendelő bíróság már észlelte a szolgálati titoksértés bűncselekményét, azaz e körben nem tett fel kérdést a nyomozó hatóságnak, csupán felszólította, hogy érdemi nyomozati tevékenységgel tárja fel a bűncselekmény összes körülményeit, és főként a szolgálati titok megsértésén túli, esetlegesen annál súlyosabb bűncselekményeket tárja fel vagy azok meglétét nyomozással zárja ki. Így különösen a megszerzés módja, célja, üzletszerűsége, a jogellenesség egyszeri vagy visszatérő volta stb. Az eljáró ügyész határozatával gondolkodás és lelkiismereti kétségek nélkül felülbírálta a bírói álláspontot a szolgálati titoksértés megítélésében, másrészt elfelejtette végrehajtani a bírói utasítás egyéb részeit.

Mivel a panasz elbírálása után további fellebbezésnek már nincs helye, lehetősége, ezért sajátos helyzetet teremtett számomra, hogy az érdemben megcáfolt rendőrségi határozat után, egy azzal még részeiben sem azonos, új joghelyzetet teremtett az elbíráló ügyész, amivel szemben már nem maradt felszólamlási lehetőségem, – véleményeltérésem kifejtése és indoklása ellehetetlenült.

A leírtakon túlmenően a határozat indokoltságának látszatát fenntartandó célzattal újabb ügyészi bravúrra volt szükség, hiszen csak így vált alkalmazhatóvá a hivatkozott jogszabály. Az ügyész mérlegelési jogkörének azonban mind jogszabályi, mind alkotmányos korlátjai is vannak, melynek kimondását is várom az OBH vizsgálatától. Így a korábbi határozatokban törvényi tévedésen alapult az az ügyészi felfogás, mely szerint az adóellenőrzés ténye, megállapításai nem tartoznak az adótitok körébe (1990. évi XCI. törvény 46-48-§). A megszüntető határozathoz azonban a törvény kifejezett felsorolása ellenére az ügyésznek így kellett – nyilván tévedésből – nyilatkoznia. Ellenkező ok megnevezése nélkül annak kimondása, hogy az üzleti alapon működő újság, az írásonkénti jövedelmet szerző újságíró nem üzleti szándékkal szerzett, majd használt fel törvénnyel védett titkokat, illetve nem haszonszerzés vezérelte az Adóhivatal munkatársait, meggyőződésem szerint nem védhető egyéni felfogás az eljáró személyektől. Érdekes olvasatot jelentett számomra, amikor a megszüntető határozatban olvastam, hogy a sértett, azaz szerintem sem ért engem anyagi hátrány. Tőlem ugyan ezt elfelejtették megkérdezni, míg életpályámból az ellenkezőjét bizony ki lehet olvasni, de a gyanúsítás minősítése szemszögéből alapvetően fontos állítást vélelmezni aligha volt törvényes és főként nem volt szakszerű. A felsorolt példák csak kiemelésszerűek voltak, de egyben meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az eljárás lefolytatásának megtagadásával esetleg súlyos törvénysértések maradhassanak elleplezve. Ezt a sort bővítette a legújabb ügyészi határozat, amely kimondta, hogy a szolgálati titkosítás tényétől függetlenül nem minősülhet szolgálati titoknak az Adóhivatalból az újságíróknak átadott anyag, mert az Adóhivatal esetében „Bárkinek a terhére megállapított adóhiány nem olyan jellegű adat, amelynek illetéktelen személyek által történő megismerése a szervezet működésének rendjét vagy biztonságát veszélyeztetné.. ” Az eljáró ügyész szerint az Adóhivatal működési rendjére nincs érdemi kihatása, ha a Hivatal alaptevékenységét jelentő adóellenőrzései során, a hivatal és az állampolgár kapcsolatában a hivatalt törvényileg kötelező, a teljes tevékenységére kiterjedő titokvédelmi kötelezettségét még a minősített esetekben sem tudja megtartani. Azt gondolom, hogy az ügyész tévedett és tévedésével a sértetti érdekeken túl a bűncselekmények felderítésének elmaradásával általános értelemben is jelentős társadalmi érdeksérelmetokozott.

A leírtak bonyolultságára, összetett voltára is tekintettel természetesen valamennyi felvetődő kérdés tisztázására, áttekintésére bármikor rendelkezésre állok.

A folytatást majd meglátjuk!

1999. október 19.