ELSZABADULT BENZINÁRAK!

0
449

2000-06-08 12:30:00

MOL töltőállomás valahol Magyarországon.

Június elején járva aligha mondható megszokott dolognak, hogy a benzinár frontján idén már túlvagyunk a tizennyolcadik árváltoztatáson. Az árváltoztatások döntő többségében persze áremelést, nem ritkán jelentős áremelkedést jelentett. Alig volt lehetőségünk hozzászokni a jóhoz, azaz felejteni a korábbi 20-30 %-os infláció következtében mindennapos áremeléseket, az üzemanyagárak nap mint nap emlékeztetnek bennünket a közelmúltunkra.

Valóban nagyon drága lett az üzemanyag! Ezt ma már nem csak az alacsony jövedelműek elégedetlenségén lehet érezni. Egyre többször szólalnak meg értetlenkedve olyan ismert – és anyagilag is elismert – sikeres közszereplők, akiknél maga az ár magassága önmagában még nem jelenti fogyasztási szokásaik újragondolását. Mondataik mégis kifejezik, hogy magas fizetőképességük ellenére is érzik, hogy az állandó áremelés, a kialakult ár – lehet, hogy eltérő okokból ugyan – ,de szinte mindenkinél az ún. tűréshatáron van. A többség számára, a jelenlegi jövedelmi viszonyaik miatt kezd megfizethetetlenné válni az üzemanyag. Így át kell(ett) gondolniuk fogyasztói szokásaikat. Számukra az emberi természettel ellentétes érzést fogalmaz meg, hogy lehetőségeik bővülése helyett, az állandó újdonságokkal hivalkodó és fejlődő motorizáció korában, nemhogy az újdonságok váltak elérhetetlenné, hanem a korábban megszokott életformából is visszalépésre kényszerülnek. A magas jövedelműek körében viszont az ún. ár/érték arány romlott meg igazán. „Az ennyit már nem ér, itt már becsapnak, kihasználnak bennünket.” Az élet egyéb területein sikeres emberek számára ez egy nagyon nehezen feldolgozható érzés. Megszokták, hogy magas jövedelmük miatt lehetőségük van arra is, hogy ők döntsék el egy-egy szolgáltatásról, termékről, hogy az „megéri-e az árát” , ezért megfizetik azt, vagy sem. Most pedig szembekerültek egy termékkel, ahol érzik, hogy az ár megtévesztő, vélhetőleg becsapják őket, és ők mégsem mehetnek tovább, nem mondhatnak nemet, kényszervásárlók ott, ahol nem kiszolgálják, hanem „megfejik” őket.

A gazdasági folyamatokkal foglalkozó szakemberek számára felismerhetően, az üzleti élet résztvevőinél pedig érezhetően tovább rontja a fentebb megfogalmazott aggályokat, hogy mindezen hatásokat a rendkívül rossz társadalmi kommunikáció is jelentősen felerősíti nap mint nap. Ebben bizton tapintható felelőssége van magának a nemzeti olajtársaságnak, a MOL-nak is. Ezzel a média bátrabban és többször is fogalmazott. Biztos, hogy későn ismerték fel az üzleti mivoltukból is levezethető tájékoztatási kötelezettségüket, mivel több millió fogyasztóval állnak kapcsolatban. Az irracionális, a szakemberek által is nehezen áttekinthető, jelentősen manipulált nemzetközi benzinpiac történéseit észlelve, tudniuk kellett volna, hogy a máskor elégséges – olyan közleményi általánosítások- , mint a kőolaj világpiaci árának változása, a forint dollárhoz viszonyított jelentős gyengülése stb, most nem lesz elég. Bár némi változás az elmúlt egy-két hétben már észlelhető volt a MOL-nál, még mára sem alakították ki azt a kommunikációs stratégiát, ahol a média megjelenésekkor nem a politikusi nyilatkozatok „megválaszolása” az elsődleges cél, hanem a mindenkihez szóló közérthetőség. Édesapám mondta még egyetemista koromban nekem, hogy azok akik bármely elmélyült tudományos gondolatot nem tudnak néhány mondatban úgy összefoglalni, hogy azt a tanyájukon dolgozó idős parasztemberek is megértsék, azok önmaguk sem látják át igazán azt, amiről éppen előadást tartanak. E gondolatot akkor mélyen az eszembe véstem és a közszereplőként tartott sok száz fórumaim, egyetemi előadásaim idején ez gyakran jutott az eszembe, ha a hallgatóság szemében értetlenséget véltem felfedezni.

Valószínűleg ma még adós a MOL egynéhány válasszal! Így például a tíznapos készlettel dolgozó vállalat, öt hónap alatt nehezen tud szakszerű gazdálkodás mellett – tizennyolcszor más – átlagos beszerzési árral bíró készletet felmutatni. Valamit biztosan mondania kell a hazai kőolaj kitermelés arányáról, annak költségeiről, a saját finomítói kapacitása által előállított (így az önmagától és nem a világpiacon manipulált árral vásárolt) benzin mennyiségéről, az összes forgalmon belüli arányairól, árhatásáról stb.

A sok-sok kommunikációs hiba ellenére engem mégis az állami/politikai fellépés zavart jobban. Zavart mint politikust, mint közgazdászt és mint üzletembert is. A politikai nyilatkozatok nemegyszer nyílt fenyegetettséget tartalmaztak. A nyilatkozók többségénél egyszerűen tetten érhető volt, hogy a magas állami hivataluk ellenére, a demokratikus intézményrendszer alapelveivel sincsenek igazán tisztában. Számomra teljesen elfogadott, ha egy ilyen helyzetben a Versenyhivatal fokozott ellenőrzést tart valamennyi(!) hazai üzemanyag-forgalmazóknál. Elfogadhatatlan ugyanakkor, ha ezt nem a törvényi kötelezettsége alapján teszi, hanem nyílt politikai nyomásra, esetenként a jogalapot is nélkülöző, ezért nehezen értelmezhető utasításra. Elfogadhatatlan, ha vezető pártpolitikusok a Legfőbb Ügyésznél próbálkoznak. Elemző írásaimban nem szívesen használok teátrális kifejezéseket, ugyanakkor meglepő, hogy a kiemelt politikai szereplőknek az alapfokú jogi felkészültsége is hiányzik ahhoz, hogy felismerjék egyes megszólalásaik, lépéseik köztörvényes bűncselekményi (fenyegetés, hivatali/politikai hatalommal történő visszaélés stb) jellegét. Többségükben nem alapvetően gonosz emberekről van szó, hanem a hivatalukhoz nélkülözhetetlen szakmai ismereteik hiányosak oly mértékben, hogy egy kedvezőtlen társadalmi közhangulatban saját politikai felelősségüket próbálják olyan eszközökkel menteni, melyek törvényi korlátját általuk nem látván, kifejezetten törvényt sértőek.

A „közvéleményt megnyugtatni szándékozó” intézkedési elképzelésekről sem könnyű elnéző szakmai kritikát megfogalmazni. A MOL, a tőzsdére bevezetett, akár több tízezer tulajdonossal is bíró nemzetközi társaság. A gazdasági társaságok működési elveinek, jogszabályi környezetének – legalábbis téves – ismeretére utalnak azok a többször kinyilvánított elképzelések, hogy az államnak, mint tulajdonosnak olyan helyzetbe kellene kerülnie az olajtársaságnál, amely esetén az állam képviselője meghatározó befolyással bír a társaság árpolitikájára. Az államnak ugyanis abban az esetben, ha a társaság jogellenesen emelte árait, ma is minden eszköze megvan arra, hogy a jogsértő magatartásától a társaságot eltiltsa, sőt azt szankcionálja is. Abban az esetben viszont, ha a társaság jogszerűen maximalizálja bevételeit ezen áremelésekkel, akkor a társaság – hangsúlyozottan csak egyik – tulajdonosaként akkor sem hozhatna a társaságnak bevételkiesést okozó (alacsonyabb ár alkalmazása) árdöntést jogszerűen, ha a társaság közgyűlése – az ár meghatározását – az Igazgatóságon belül, éppen az állam által delegált igazgatósági tag hatáskörébe utalná. A társaságnak tudatos bevételi veszteséget okozó döntése esetén ugyanis, az adott tag szándékos kárt okozna a társaságnak és a tulajdonostársainak, melyért teljes magánvagyonával anyagi, és büntetőjogi felelősséggel is tartozik. Adott esetben a MOL többi tulajdonosa, a társaságot súlyosan veszélyeztető magatartása miatt, akár az állami tulajdonos kizárását is kezdeményezhetné a MOL tulajdonosai közül jogi úton, és független bírói eljárásban a siker esélyével.

Érdekes és a jogfejlődésünk terén tanulságos peres eljárás lenne, ha a MOL részvényesei közül ma bárki felszólítaná a magyar államot, a tulajdonostársak felé kártérítés megfizetésére. Egy ilyen perben ugyanis nem volna túl nehéz annak bizonyítása, hogy a MOL részvények értékének csökkenését okozta az állam, mint tulajdonostárs számos jogellenes felszólalása. Érzékelhető árfolyamvesztést okozott például annak kinyilvánítása, hogy a pénzügyminiszter „magához hivatta” a MOL vezetőit, és kezdeményezte az alkalmazott árak döntési szintjének olyan új meghatározását, ahol az állam képviselője közvetlenül beleszólhat az árba. Hasonló árfolyamvesztést okoztak azok a felvetések, melyek a hatósági ár esetleges bevezetéséről, az emelkedő beszerzési árak késleltetett, míg az árcsökkentést okozó körülmények idő előtti bevezetéséről, vagy a társaságban meghatározó befolyást eredményező állami tulajdonszerzésről szóltak. Itt most nem kívánok szólni, a jogszabályokon alapuló gáz-árképzési szabályok alkalmazhatóságának késleltetéséről, ami egy önálló írás is lehetne, hasonló végkifejlettel.

Ha viszont kétségesek a MOL lépései, dilettánsak az állami elképzelések, miközben biztos, hogy nincs minden rendben az üzemanyag frontján, akkor hát mi a teendő? Azt gondolom, hogy a megoldások irányába csak akkor fogunk eljutni, ha a kialakult helyzetet sikerül megtisztítani annak hangulatkeltő és gyakran politikai elemeitől. Visszaemlékezve az egykor volt – ún. taxis – tüntetésre, tudom ez nem egy egyszerű feladat. Annak idején, a kormányzati oldalon akkor haragudtak meg rám igazán (ennél jobban semmi nem igazolta, hogy jó úton jártam), amikor az általánosító frázisok helyett, mint a Vállalkozók Országos Szövetségének vezetője, a tényadatokat vettük elő, és hoztuk nyilvánosságra. Az árképzés adatainak teljes (nem manipulált) bemutatása azonnal láthatóvá tette, hogy az olajárak drasztikus emelkedésével indokolt áremelésnek csak felét okozták az olajárak, míg a másik ötven százalék oka, az olajár emelkedését kihasználó költségvetési adóbevétel növekedése okozta. A tények ismerete határozta meg a megoldáshoz vezető utat. Amivel az üzemanyag beszerzése többe került, azt azoknak kellett továbbra is megfizetniük, akik felhasználták az üzemanyagot. A törvénnyel elfogadott költségvetésnek viszont meg kellett elégednie, a költségvetés elfogadásához tartozó tervezett adóbevételekkel.

Valós megoldási szándék esetén, vélhetőleg ez ma sem lenne másképpen! Tárgyilagos helyzetelemzésnél ma is bemutatható lenne, hogy hol lelhetőek fel a tartalékok, és hol van lehetőség jogszerű és elfogadtatható lépésekre. A jövedéki adó ma fix összegű, tehát nem ez az az adónem, ahol az esetleges adóbevételi többletre rátalálhatunk. Az ÁFA, a vámok és illetékek viszont a bekerülési költségre vetített százalékos mértékűek. Itt biztosan terven felüli az elvonás szintje. Esetenként ez még halmozott is, hiszen a magasabb bekerülési árat tervezett fölötti szinten megemelő vám és illeték után, az ÁFA, a magasabb vám- és illetéktartalmat is tovább növeli. Biztos, hogy a költségvetés lehetőségeinek oldaláról finomítani kell ezt a képet azzal, hogy az egységnyi üzemanyaghoz tartozó magasabb adóbevételi többletet, az összes adóbevétel tömegét tekintve csökkenti-e, és ha igen, akkor mennyivel a tervekben szereplő fogyasztás visszaesése. Ez azonban csupán matematika, ahol minden adat ismert. Így valós szándék esetében, az általánosító mondatok helyett, az összegző számok is bemutathatóak lennének. Így láthatóvá válna, hogy a teljes adatsor birtokában van-e lényegi tartalék az adóbevételi többletben. E számításoknál viszont kerülni kellene minden olyan megközelítést, amely célzatosan félrevezető, és más érdekeket próbál meg kiszolgálni. Rossz volt hallgatni azt a pénzügyminisztériumi kijelentést, hogy az ÁFA bevétel az üzemanyagnál most valóban több, de az emberek vásárlóereje egy adott összeg, így abban az esetben, ha többet fordítanak üzemanyagra, akkor más termékcsoportra majd nem költenek, és ott azonos nagyságú ÁFA elmaradás lesz. Ez az érv első hallásra jól hangzik (mint minden demagógia), de egy egyetemi vizsgán a biztos bukást eredményezné a felvetője számára. Üzemanyagot azért – Magyarországon – nem csak a magyar állampolgárok vásárolnak?! Az autósok által nem várt kiadási többletet, nem csupán más termék megvásárlásának elhagyásával lehet ellensúlyozni, hanem a megtakarítások, befektetések visszafogásával, az eladósodottság növelésével, esetleg a tervezett külföldi szabadság kihagyásával stb. Ezek pedig nem okoznak ÁFA kiesést! Természetesen itt is adott – leginkább a nyilatkozó Pénzügyminisztériumban – annak tényleges bemutatási lehetősége, hogy miként alakultak az egyes termékcsoportok ÁFA bevételei. Az összes ÁFA bevétel tényleg a tervezett szinten maradt-e, az üzemanyag területén keletkezett többlet ellenére, vagy mégis többlet keletkezett.

Persze egy ilyen elemzésnél a MOL háza táján is lehetne keresgélni! A MOL jogszabályi keretek közötti árképzése is feltárhat tartalékot abban az esetben, ha a MOL árrés-szabályozása is részben vagy egészében százalékos, ahol többlet nyereséget okozott, ha drágábban kellett vásárolnia, mert így magasabb vetítési alapja keletkezett.

Fontos azonban, hogy az állam és vélhetőleg a MOL is, törvényi keretek között jut ma a tervezetnél nagyobb bevételhez egy olyan területen, amelynek az állampolgárok ma vesztesei. Ezért az állam nem „kötelezhető” az adóelvonás újraszabályozására. A nyilvánosság azonban – demokratikus keretek között – teheti érdekeltté ebben, mert aligha vet a politikára jó fényt, ha a tőlünk független olajár-növekedés, és a kedvezőtlen dollár/forint árfolyamváltozások okán keletkezett állampolgári veszteségeket az érintetteknél az állam – saját forrásainak gazdagításával – tovább erősíti. Ugyanezen logika utján, a MOL-t mint egy gazdasági társaságot jogszerűen csak a nyilvánosság késztetheti arra, hogy az üzemanyag felhasználók nehéz helyzetéből nem akarjon profittöbbletre szert tenni. Ez egy járható út, míg az állami fenyegetés nem is az, és egyben törvénytelen is!

Messzebb mutat, de a végleges megoldáshoz biztosan kikerülhetetlen lesz egy olyan összehasonlító elemzés is, amely az üzemanyag árának összetételét, nemzetközi összehasonlításban végzi majd el, és így tárja fel az esetlegesen szükséges jogszabályi változtatások kereteit. Egy ilyen összehasonlító elemzéssel feltárható, hogy a feszültségeket okozó magyar üzemanyagárban a forgalmazó árrése alacsonyabb-, magasabb- vagy megközelítően azonos a versenytársakéval. Ha alacsonyabb, akkor biztosan nem az a járható út, ha különböző eszközökkel a forgalmazó társaság árrés-bevételének terhére várjuk el a kívánatos árcsökkentést, mert ezzel már rövid távon is versenyképtelenné tesszük, elvonjuk a társaság fejlesztéséhez nélkülözhetetlen forrásait. Ha viszont lényegesen magasabb a jogszabályi keretek között alkalmazható árrése, akkor ez egy lehetséges „támadási” irány. Ugyanez az elemzés elvégezhető a társaság beszerzéseire, ahol képet kaphatunk arról, hogy nem vásárol-e túl drágán alapanyagot, vagy éppen ellenkezőleg, a vállalat extra nyereségessége éppen kiváló beszerzési politikájának eredménye. Ez esetben a nyereségesség többletét nála kell hagyni, az átlagon felüli fejlődését segítve ezzel. Nem lehet viszont attól sem eltekinteni, hogy az áron belüli állami elvonások arányát és mértékét is áttekintsük. Itt is más a teendő, ha az állam már eddig is önmérsékletet tanúsítva, jóval az átlag alatti elvonással élt, mert akkor biztosan nem az adócsökkentés a kívánatos út. Fordított esetben viszont nem csak jogszerűtlen, de erkölcstelen is másokat hibáztatni, másokkal szemben ún. „erő politikát” alkalmazni!

Az út ugyan hosszú, de végig lehetne rajta menni … !

Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság


Budapest, 2000. június 8. Palotás János

MOL töltőállomások a környező országokban.
A MOL egyre jelentősebb saját finomítói kapacitással is rendelkezik.