FENNTARHATÓ NÖVEKEDÉS – EURÓPAI UNIÓ

0
347

1999-10-27_12:00:00

Mindenki szeretné megszerezni, ezért sem lehet mindenki gazember akinek sikerült!

A Horn-kormány már 1998-ban kijelentette, hogy a korábbi gazdaságstabilizáló intézkedésnek köszönhetően a magyar gazdaság 1998-ban végre növekedési pályára állt, és ez a növekedés már tartós folyamat lesz, ezért meghirdethető az ún. fenntartható gazdasági növekedés új kormányprogramja. A Horn-kormányt leváltó FIDESZ-koalíció már ezzel összhangban készítette el saját négyéves kormányprogramját, melynek középpontjába állította, hogy gazdaságfilozófiájának csakis egy növekedésre építő kormányzási munka felel meg. A politika természetéből fakadóan, természetesen a FIDESZ vezetői tagadták, hogy ehhez elődjük tevékenysége teremtette meg a gazdasági alapot. Az ellenzéki pártok pedig azt állítják, hogy az új kormány semmit nem tesz hozzá az ő eredményeikhez, kizárólag azt kisajátítva éli fel annak eredményeit.

Látszólag ettől független, de gazdaságpolitikánkra alapvetően kiható hír, hogy Magyarország várhatóan 2003-ban teljes jogú tagjává válhat az Európai Uniónak. Ez esetben is igaz, hogy a csatlakozási tárgyalásokat a Horn-kormány kezdte meg, és az is igaz, hogy már ezekben az években megszületett a döntés arról, hogy Magyarország a volt közép- és kelet-európai országok közül az első körben tagjává válhat majd az Uniónak. Konkrét dátum a fogadók részéről azonban mostanság fogalmazódott meg első ízben.

Bár a gazdasági növekedés, valamint az uniós csatlakozás is két fontos, a gazdaság jövőjére kiható kérdés, mégis ritkán fordul elő, hogy egy időben beszélnének róluk. Olyan a látszat, mintha nem lennének egymással szoros összefüggésben. A kapcsolat pedig a valóságban rendkívül szoros. Egyrészt az Unió országai nem szívesen fogadnának olyan újdonsült csatlakozni vágyót, akinek éppen a gazdasági beszűkülés perspektívájával kell számolnia. Ez ugyanis nem hatna jól az Unió versenyképességének a világban, márpedig ott nagyon éles a verseny az Egyesült Államok, Japán, az ázsiai térség és az Európai Unió között. Jelen gondolataim szempontjából sokkal lényegesebb és meghatározóbb a másik kapcsolat. Állítom ugyanis, hogy valóban fennáll ma a tartós gazdasági növekedés lehetősége Magyarországon, és ez éppen abból adódik, hogy korábban belátható közelségbe került csatlakozásunk az Unióhoz, míg ma már az időpont is egyre pontosabban számítható.

Állítom, hogy sem a Horn-kabinet, sem az Orbán-kormány nem hozott eddig olyan lényegi döntést a gazdasági szabályozás körében, amely alátámasztaná, hogy ennek az eredménye a megindult vagy fennmaradt gazdasági növekedés. A változó kormányok által előterjesztett, és általában az év végére koncentrálódó gazdasági törvénykezés indoklása során mindig elhangzik, hogy a pozitív folyamatok szinte kizárólag a kormány jó munkájának következményei. Újságíróként én bizony mindig megkérdezném a hivatalos nyilatkozót, hogy melyik az a törvényi előterjesztés, amely a korábbinál hatásosabban gerjeszti majd a beruházási, fejlesztési, vállalkozási kedvet. Nehezen hihető ugyanis, hogy az előbbiek bármelyikét ösztönöznék az ekkor esedékes adótartam-emelések az energiahordozókban, az általánosan felvetődő új adónemek, vagy az adómentességek és adó-visszatérítések szűkítése. Ugyancsak nem tekinthető ösztönzőnek a társadalombiztosításhoz kötött elvonások növelése, a TB szolgáltatások csökkentése, illetve a TB költségeinek a munkáltatóra történő átterhelése, a helyi adók mértékének sokszorozódása, a bérek és jövedelmek reálértékéhez tartozó adóterhelés folyamatos emelése, a vállalkozási adminisztrációs terhek és ezek költségeinek állandó emelése, a növekvő ellenőrzési szigornak való megfelelés. Ezek a lépések lehettek ugyan szükségesek valamely költségvetési időszakban (bár ezt én a legtöbb esetben másként láttam), de biztosan nem lehettek okozói egy gazdasági növekedésnek, fellendülésnek.

Akkor viszont mi volt az ösztönző elem, mert az értéken ugyan állandó vita van a gazdasági elemzők között, de az előjelet senki nem vitatja, azaz növekszünk most már több éve, és a következő években is növekedni fogunk. A növekedésünk meghatározó bázisa ma Magyarország politikai és földrajzi elhelyezkedése a nemzetközi palettán, Magyarország várható uniós csatlakozásának, a gazdasági döntésekkel is belátható közelsége. Ezen esélyeink nem függetlenek a rendszerváltást követő kormányoktól, hiszen csatlakozási szándékunk azon nagyon kevés felvetések egyike, amelyet mindannyian felvállaltak, támogattak. Az Unióhoz való csatlakozást azonban valamennyien politikai döntésként támogatták, annak valódi felismerése nélkül, hogy már a csatlakozási folyamat is azonnali és rendkívül jelentős gazdasági hatással bír.

E hatás egyike, hogy a miénk az első rendszert váltó, és a nyugat-európai modellt megcélzó ország, a térségbe befektető működő tőke több, mint felét Magyarországon fektették be, itt hoztak létre új produktumokat, munkahelyeket stb. Kevéssé (fel)ismert hatás, hogy a mai magyar gazdaságban igen jelentős ún. beértékelődési folyamatnak lehetünk tanúi. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a korábbi évtizedekben létrehozott javaink kezdenek átértékelődni. Korábban is építettünk hidakat, utakat, irodaházakat, raktárakat, távvezetékeket, olajfinomítókat stb., és képeztünk közgazdászokat, mérnököket, jogászokat, szakmunkásokat, amelyek vagy akik elkészültükkor társadalmi vagyonunk részévé, létrehozásuk költségei után értékké váltak. Bizony sokszor keseregtünk, hogy miközben sokat dolgozunk, szakembereink képzettek, a létrehozott érték egy főre tekintve töredéke a fejlett országok eredményeinek. Ez bizony igaz is volt, de nem teljesen. A Budapesten felépített lakás ugyanúgy egy lakás volt, mint egy angliai vagy egy német lakás. Az építőipar produktumát azonban nem a lakások egymás mellé rendelésével határozták meg, hanem termelési értékükkel, azaz menyit ér, amit felépítettek. A német fővárosban viszont ugyanaz a lakás ötször, tízszer ért többet mint Budapesten. Mindkét országban egy darab, mondjuk nyolcvan négyzetméteres lakás készült el, de a nemzeti össztermékhez – dollárban vagy márkában – számítva öt-tízszeres érték adódott hozzá külföldön, mint idehaza. A korábban elszenvedett értékvesztés folyamata most megfordult! Ez a gazdaság minden értékmérőjén megfigyelhetővé vált. Európa csak ámulva figyeli, hogy miközben saját ingatlanpiaca stagnál, aközben Magyarországon az inflációt többszörösen meghaladó mértékben növekszenek (szerintem beértékelődnek) az ingatlanárak. A tőzsdei cégek értékének növekedési üteme szárnyalt, az éves szinten elérhető átlaghozam éveken át elérte a nyolcvan százalékot. Ez a folyamat 1998-99-ben részlegesen kifáradt, ugyanúgy, mint a beáramló tőke mennyisége. Valószínű azonban, hogy abban a pillanatban ismét felgyorsul majd, amikor hivatalosan meghatározzák Magyarország csatlakozásának dátumát. A napokban jelentek meg az első európai elemzések arról, hogy a magyar tőzsdei befektetések kockázata most rendkívül alacsony, és a csatlakozásra a részvényértékek akár háromszáz-ötszáz százalékkal is emelkedhetnek, ami három év alatt nem nevezhető mindennapinak. A befektetők panaszkodnak, hogy a nemrég még oly olcsónak tekinthető képzett magyar munkaerő egyre drágul (szerintem beértékelődik!). Törvényekkel is óvjuk termőföldjeinket, mert nem akarjuk ma olcsón elherdálni, miközben az értékük folyamatosan növekszik. 1980-ban is megfizettük a magyar oktatásban egy mérnök képzésének valamennyi költségét. Egy végzett mérnök értékét az a produktum határozza meg, amit életpályája során várhatóan létrehoz majd. E produktumok értékelésekor azonban abból kellet kiindulni, hogy amit létrehoz, az egy keletközép-európai termék lesz. A kilencvenes évek mérnökeit már úgy értékelhetjük, hogy egy csatlakozás előtt álló országban fejtik majd ki tevékenységüket. A kétezer után munkába állók már az Unió drága mérnökei lesznek. Az ő értékük már az induláskor magas szinten kerül majd be a nemzeti vagyonba, de a nyolcvanas évek mérnöke is átértékelődik. A különbség az, hogy az ő költségeit már a képzése idején, régen megfizettük, míg a többletértéket most hozzák.

Az elmúlt évtizedek munkája – sok-sok éven keresztül – akár évi 3-5%-ot is hozzáadhat a magyar gazdaság reálfolyamataihoz. Ezt azonban ki kell használni, mert a beértékelődési folyamat előbb lassulni fog, majd értelemszerűen befejeződik, megáll.

A kormányok addig is saját napi döntéseik sikerességének visszaigazolását fogják látni a nemzetközi összehasonlításban is kiváló főbb magyar gazdasági mutatók mögött, és soha nem fogják érteni, hogy ők vajon mitől ilyen jók?! Aligha lehet tőlük reálisan elvárni, hogy átgondolják, vajon melyik intézkedésük lett olyan sikeres, hogy gazdaságunk növekedése a magasabb adóterhelés, az alacsonyabb technikai színvonal, a nagyobb eladósodás ellenére is esetenként kétszerese néhány fejlett európai országénak.

1999. október 27.

A DUNAHÁZ, ahol ma Palotás János dolgozik!
Egy bank, aki a nyilvánosságot biztosítja Önnek és pénzügyeinek!