Az elmúlt hét végén a FIDESZ döntéshozói – az előzetesen vártaknak megfelelően – szétválasztották a miniszterelnöki és a pártelnöki megbízatásokat. Ezt követően egyhangú döntéssel Kövér Lászlót választották meg a FIDESZ elnökének. Igaz, a média valamennyi szereplője hírt adott az események megtörténtéről, de az első beszámolók igen kivonatosak voltak. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy a történések előre ismertek voltak, így a dolog bekövetkeztén kívül nem történt semmi váratlan. Az új helyzet elemzéseire pedig még várnunk kell egy keveset. Írásommal én sem erre szeretnék kitérni, hiszen azt, hogy mire számítok, már az első hírek vétele idején írtam, és azt, hogy a valóságban mi következik, arra még jókora időt kell hagyni. Számomra most kizárólag Kövér László személye és főként személyisége az érdekes.

Kövér Lászlót még a nyolcvanas évek legvégén ismertem meg, mint egy fiatal és új politikusi nemzedék, baráti kör egyik tagját, akikből sugárzott az energia, a tenni akarás; az arcvonásaikba volt belevésődve, hogy „.. mi valamit bizonyítani akarunk és fogunk!”. Számomra ez rendkívül szimpatikus volt és a magam harmincegynéhány évével is közelállónak éreztem magam – alig néhány évvel több tapasztalattal. Több írásomban beszéltem már arról, hogy szándékomtól függetlenül, de a kilencvenes évek során kissé eltávolodtam e baráti kör tagjaitól. Számomra leginkább a stílus volt vállalhatatlan, és az egyes személyekkel szemben „megbocsátóbb” voltam. Azt viszont éreztem és tudtam is, hogy az ő tévedhetetlen értékrendjük sokkal kevésbé ismerte a megbocsátás kifejezést, ha a látszólagos vagy valódi hibát valamely számukra kívülálló személy követte el. Így szembesülhettem azzal, hogy ők sokkal rosszabbul viszonyultak hozzám, mint ami az én megítélésemet jellemezte irányukban. Kövér László bár mindvégig az egyik választott vezető személyisége volt a FIDESZ-nek, mégis ritkán került előtérbe, és személyisége, néha kissé”faragatlan” modora ellenére is vállalható maradt.

Az 1998-as választás végeredménye azonban, számos máspolitikus mellett Kövér László esetében is alapvető változást eredményezett. A hibái ellenére is nyugodtan „vállalható”politikus kiemelt lehetőséget és felelősséget kapott, amikor meghatározó politikusi- és kormányzati vezetővé léphetett elő. A lehetőséggel megváltozott az a követelményszint is, amelynek ezen időponttól ugyanazon embernek kell megfelelnie. A továbbiakban sokkal kevésbé elfogadható a korábbi, időnként csiszolatlan, máskor már inkább modortalan beszéd. Ugyanazon mondat egy közszereplőtől még lehet kemény bírálat, de a hatalmat gyakorlótól, éppen eszközrendszerének lényeges megváltozása okán, már fenyegetés.

Kövér László esetében, a bennem élő kép sajnos hónapról hónapra rossz irányba változik. Legutóbb 1999. október végén írtam le – az akkor még titokminiszter felvállalhatatlan parlamenti beszédét követő – gondolataimat. A FIDESZ akkor (is!) kiállt minisztere mellett és mamár tudhatjuk, hogy nem a „mundér becsületét”védték, hanem egyet is értettek mondandójával. Erre kell következtetni abból, hogy néhány hónap elteltével a leginkább alkalmas pártelnöki személyt vélték benne felfedezni. Szeretnék idézni az akkori írásomból:

… Alapvetően helyes és a politikában szokott dolog,hogy egy parlamenti frakció kiáll minisztere mellett. Ez még akkor is igaz, ha a miniszter megnyilatkozásával súlyos hibát vétett. Az azonban korántsem mindegy, hogy a frakció milyen megoldást választ! Stumpf István, a Miniszterelnöki Hivatalt irányító miniszter a rendszerváltást követően politológus iskolát hozott létre annak érdekében, hogy segítsen kialaítani egy új és fiatal, demokratikus gondolkodású politikusi nemzedéket. Én nem tudom, hogy a fiatal „fideszes”politikusok közül hányan és kik voltak ezen iskola hallgatói, de nekem mostanság úgy tűnik, hogy nem elegen.

Kövér László miniszter, aki végzettségét tekintve jogász, a Parlament és a televízió nyilvánossága előtt személyükben – múltbéli tevékenységük miatt – hazaárulóknak nevezte az MSZP idősebb politikusi nemzedékének mindegyikét. Ez a kijelentés nem csupán politikailag durva hiba, de minden bizonnyal törvénysértő is. Én jelen írásomban nem akarom eldönteni, hogy ezért meneszteni kell-e egy minisztert. Hosszan sorolhatnánk olyan példákat, amikor ennél kevesebbért, szinte azonos esetekért bizony távoztak posztjukról államfők, miniszterek és vezető politikusok. Az a sor sem lenne azonban rövidebb, amikor ennél sokkal súlyosabb nyilatkozatokon is különösebb következmény nélkül lépett túl egy még oly fejlett demokráciájú ország is. Mi pedig csak szeretnénk hinni magunkról, hogy demokráciánk már fejlett, a társadalmi folyamatok konszolidáltak. Magyarország ma az átmenet társadalma, ahol komoly feszültségek közepette, történelmileg rendkívül rövid idő alatt kell végrehajtanunk alapvető változtatásokat történelmünkben, jogrendszerünkben, intézményeinknél és – a fejünkben.

Azt viszont szeretném állítani, hogy már elértünk, illetve el kellett, hogy érjünk ahhoz, hogy az elkövetett hibák feldolgozásában többre legyünk képesek. Nekem az lett volna a legszimpatikusabb, ha Kövér László ugyanazon a fórumon elnézést kért volna általánosító kifejezéséért, megjegyezve, hogy a vita más részére koncentrált, ezért fogalmazott tényleges szándéka helyett hibásan. Egy kis szócsata ezt is követte volna, de ebben az esetben „a halott lóról már le kell szállni”. A politikus persze nem mindig ilyen „karakán”. Így az is elfogadható lett volna, ha az egyébként sokféleképpen nem értelmezhető szavainak ad egy „sajátosan” új tartalmú, szalonképes magyarázatot. Ezt ugyan senki nem hinné el, de bizonyítani annak ellenkezőjét, hogy Ő mit ért saját mondatain, szintúgy lehetetlen. Ezért az új tartalommal elháríthatta volna a lemondását követelő okokat, és a bocsánatkérés kínos percei helyett elég lett volna annyit mondani, hogy sajnálom, ha szavaim félreérthetőek voltak, legközelebb vigyázni fogok a félreérthetetlen fogalmazásra. Ez a megoldás kevéssé elegáns, de „politikusi”. A „selejtes” mondatokhoz ragaszkodni, azt önérzetből tovább feszíteni azonban súlyos hiba. A selejthez ragaszkodó üzletember előbb vagy utóbb biztosan csődbe megy. Értelmetlen Kövér László kijelentését az MSZP-s politikus Kiss Péternek, az”Orbán kormány stílusát a Gömbös kormány stílusához hasonlító” kijelentésével párhuzamosítani. Értelmetlen, mert Kiss Péter a stílust hasonlította, és nem a FIDESZ tagjait nevezte bűnözőknek, fasisztának. Értelmetlen, mert Kiss Péter megjegyzése sem volt szerencsés, és annak idején határozottan tiltakoztak miatta, így a párhuzam azt jelenti, hogy saját egykori tiltakozásuk szerint Kövér László most hibázott. Nagyon gyenge az a kormányszóvivői nyilatkozattal kezdődő fordulat, hogy egy miniszter lemondatásának követelése az ellenzéktől azt jelenti, hogy „idő előtt” bele kívánnak szólni a kormány kialakításába. Vélhetőleg oldalakat tenne ki azon esetek puszta felsorolása, amikor a FIDESZ politikusai ellenzéki pozícióból követelték – sokszor alapos indokkal – valamely miniszter lemondását. A FIDESZ fiatal politikusaitól szembetűnő, hogy még a korukkal sem magyarázható feledékenységben szenvednek. A fiatal kor ma lehetőség és egyben kötelezettség kell, hogy legyen számukra a színvonalas politizáláshoz. Ha ezzel még gond van, akkor pedig a fiatalok körében megszokott, hogy munka mellett,a napi munka után kezdjék el vagy folytassák tanulmányaikat az egykoron általam is színvonalasnak tartott, és a saját miniszterük nevével fémjelzett politikusképző iskola esti vagy levelező tagozatain.

Végső megjegyzésem:

Bocsánatot kérni soha nem lehet késő! – mondja egy ősi bölcsesség.” … Eddig az idézet.

Az egykori írásomat követően néhány nappal a televízió (MTV 1) Hétóra című adásában Betlen János vendége volt Kövér László és sok más mellett vallott önmagáról és kritizált mondatairól. Nem igazán az általam felvázolt megoldást választotta, de mondatainak volt figyelemre méltó tartalma. Számomra a legfontosabb pozitívumot az adta,hogy részben tompította mondatainak általánosító, így az MSZP szimpatizánsaira is kiterjedő részét, és elnézést kért a”szélesebb” körbe tartozóktól esetlegesen félreérthető fogalmazása miatt.

Pozitívumként is fel lehetett fogni, amikor – önmaga stílusáról nyilatkozva – elismerte annak többnyire nyers, esetenként a társadalomban megszokottól szókimondóbb voltát. Azt monda, hogy ő ilyen, és őt ilyennek kell elfogadni. Pont ez a mondat vált számomra tanulságossá, figyelmeztetővé. Ez az a gondolat, aminél már nem mindegy, hogy a kinyilatkozója ezt milyen környezetben teszi. Politikai kritikusként szerintem része a gondolat- és szólásszabadság egészének. Ha nem tetszik, akkor nem hallgatom, vagy meghallgatom és vitatom, akár a tartalmát, akár a stílusát.

Kormánytagként és az ország irányítását gyakorló politikai és államhatalmi vezetőként viszont már elfogadhatatlan, hogy a megszólalások mikéntjével a fenyegetettség és jogbizonytalanság érzetétkelti, és nem csupán a beszédben éppen érintettekben. E megbízatások vállalása ugyanis egy demokráciában már nem csupán jogokat, hanem kötelezettségeket is tartalmaz, amit már a megválasztottnak kell elfogadnia. E nélkül ugyanis a társadalmi normákat átlépő stílus, a nyers fogalmazás már nem csak bántó, hanem a más értékeket vallókban fenyegetettséget, jogbizonytalanságot okoz, és félelmet kelthet. Ez pedig a mások alkotmányos jogainak súlyos megsértését okozhatja. Fontos tudni, hogy a határozott szókimondású, máskor nyers fogalmazású és egyben „tévedhetetlen” emberek akkor is veszélyesek, vezetőnek, döntéshozónak alkalmatlanok, ha céljaik többsége egyébként vállalható, valamint saját hitük és meggyőződésük szerint önnön maguk a jobbért kívánnak tenni, igaz a saját stílusukban.

Természetesen lehet, hogy rosszul látom, hogy félreértem azon szándékot, mellyel az újonnan megválasztott pártelnök elkezdte munkáját. Nem feltétlen kell elfogadni a politikai ellenfelek (Kovács László és/vagy Kuncze Gábor) gyűlölet- és félelemkeltőnek minősített ellenérzéseit, megnyilatkozásait az új pártelnök beszéde, majd sajtónyilatkozatai kapcsán. E mondatok ugyanis még lehetnek elfogultak, politikailag motiváltak stb. Azért az ő esetükben is jó lenne ezt elkerülni. Ezért is figyeltem ma barátaim reakcióját olyan üzletemberek,tudósok és egyszerű munkavállalók körében, akiknek életvitele nem kötődik egyetlen politikai irányzathoz sem, és a politika nem része mindennapjaiknak. Magam tartózkodtam a véleményformálástól, és hallgattam a televíziós hírekben közreadott beszédrészletek által kiváltott reakciójukat. Nem volt kivétel a tekintetben, hogy ami elhangzott, az barátaim és ismerőseim számára már „túl sok, túl kemény” volt.

Kövér László beszédének tartalma is figyelemreméltó volt. Valamennyi írás kiemelte a pártelnök azon szavait, ahol pontokba szedve állította, hogy csak a FIDESZ-nek vannak valódi nemzetmentő megoldási elképzelései. Ez az állítás minimum rosszérzetű emlékeket kelt a történelemben kissé olvasottabbakban. A beszéd nyilván bántó volt az ellenzéknek, de legalábbis udvariatlan a koalíciós partnerek irányában. Jelzésértékűnek tartom, hogy a FIDESZ megválasztott pártelnökének a Kisgazdapárt megszólaló nyilatkozói adtak leckét beszédtanból, amikor örömüknek adtak hangot azért, hogy a Kövér beszédében elhangzottakkal a FIDESZ felismerte azon nemzetmentő értékeket, feladatokat, amelyekkel ők már akkor rendelkeztek, amikor a FIDESZ még nem is létezett.

A fiatal pártelnöknek mielőbb észre kellene vennie, hogyközvetlen szomszédságunkban egy párt egészét – vitathatatlan társadalmi szavazóbázisa ellenére – a világ azért nem tartja elfogadhatónak egy demokratikus ország kormányába, mert múltbéli szókimondó beszédeit megjegyezték, és sokan gyűlölet- és félelemkeltőnek tartották. .. Ide talán nem kellene eljutni!

2000. január 31. Palotás János