2001-03-26_07:30:00

Vajon emlékszenek-e még a 2000. április 10-i írásomra?! Emlékeztetőül alább megismételve néhány akkori gondolatom!

„Beosztott munkatársaik előtt bilincselték meg, majd vezették el a Suzuki Magyarország három vezetőjét. A hírt, amelyre valamennyi magyar média többszörösen visszatért, napokon keresztül keltett rossz érzést bennem, és látható érthetetlenséget a környezetemben. Azt, hogy a feljelentés formájában, a rendőri fellépésben valami nincs rendben szinte mindenki érzi, érezte. Ez kiérződött még a média híradások bemondóinak kétkedő arcán, és mondataiban is.

Több korábbi írásomban is foglalkoztam már azzal a meggyőződésemmel, hogy valami nincs rendben a gazdasági ügyekben eljáró rendőri, ügyészi jogfelfogással, gondolkodásmóddal, talán a képzettséggel, gyakorlattal, esetleg a vonatkozó jogszabályokkal!

Az adott ügy kapcsán semmilyen információm nincs arról, hogy az érintetteket pontosan mivel vádolják, s így arról sem, hogy vétettek-e szabálytalanságokat a Suzukinál. Mégsem hiszem, hogy sokan tartanának „hazárdjátékosnak”, ha fogadást kötnék ma arra, hogy büntetőjogi értelemben soha nem fogják elmarasztalni a három igazgatót. Nem, mert egyszerűen életszerűtlen és ezért valószínűtlen is, hogy a havi többmilliós jövedelemmel rendelkező vezetők – éveken keresztül – szándékos bűncselekmény sorozatot követnének el bűnszövetségben úgy, hogy annak „eredménye” eddig személyenként hétmillió forint lenne.

…….

Sem a büntetőeljárás-, sem a jogalkalmazás tekintetében, sem a bűnelkövetők személyét illetően jogállamban nem illik különbséget tenni a szerint, hogy ki vagy kik az érintettek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jogalkalmazáskor, a nyomozás során nincs az eljáró hatóságnak mérlegelési joga az eljárás mikéntjére tekintettel. Ez a jog azonban nem csupán lehetőség, hanem a törvények által többnyire meg is fogalmazott kötelezettség. A kényszerintézkedések során például, annak alkalmazási feltételeinek fennállta esetén is törvényi kötelezettség, hogy az érintettek emberi méltóságához fűzött jogaira tekintettel kell lenni, és a kényszerítést csak a szükséges szintig lehet alkalmazni. Gyakori válasz a kritizált hatóságok részéről, hogy a törvény számukra biztosítja a mérlegelési lehetőséget, és az adott esetet ők így ítélték meg helyesnek, tehát az eljárás törvényes volt. A megszólalásokból azonban kitűnik, hogy nem értik és nem is ismerik a mérlegelési joguk törvényi korlátozását, azaz azt, hogy ez a jog nem korlátlan, és nem kritika nélküli. A mérlegeléssel hozott döntést éppen úgy meg kell indokolniuk, mint minden más eljárásukat. Ebből következően, ha az indokok nem megfelelőek, akkor a döntésük hibás volt, és annak jogi következményeiért vállalniuk kell a felelősséget.

…….

A magyar rendőrségnek és az ügyészségnek még nincs igazán kellemetlen tapasztalata arra, hogy a később megalapozatlannak minősült eljárásukat követően, az érintettek jogi elégtételt kérhetnek. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, az érintettek inkább örültek annak, hogy végre vége a lidércnyomásnak, és szabadulni akartak a hatóságoktól, azok zaklatásától. Ez a felfogás azonban már ma is érzékelhetően változóban van. Előbb vagy utóbb, de követni fogjuk az évtizedes demokratikus tapasztalatokkal bíró országok gyakorlatát, ahol sem az érintettek, sem a média, sem a demokratikusan működő államot féltő politikai erők, civil szerveződések nem engedik meg, hogy következmény nélkül maradjon az állam, mint hatalmi szerv bármely túlkapása. A demokráciára ugyanis az egyik legnagyobb veszélyt éppen a demokratikus intézményrendszer jelentheti, ha e hatalmi ágak működési szabályaikat önmaguk kezdik meghatározni, úgymond „a közösség érdekében”.

…..

Meggyőződésem, hogy az érintettek felmentését követő kártérítési eljárás lesz a kerete annak, ahol már a hatóságnak kell bizonyítania, hogy az eljárás során minden lépése a törvényi kereteken belüli volt, a mérlegeléssel hozott döntéseiket megfelelően alátámasztották. És ekkor lesz kellemetlen arra válaszolni majd, hogy nem intett-e óvatosságra, hogy a sikkasztás gyanújáról általában az érintett (károsult) szokott feljelentést tenni, hiszen az ő vagyonában keletkezett a kár, és nem egy „bejelentő”. Nem érezték-e „kevésnek”, a gyanúsítottak által – állítólag több év alatt – folyamatosan és bűnszövetségben elkövetett kárértéket, ami az érintettek egyhavi törvényes jövedelmét érte csak el? Vajon mivel fogják indokolni, hogy a gyanúsítottakat – több hónapos titkos nyomozást követően – miért pont munkaidőben, a munkahelyükön, a sajtó jelenlétében, és több száz beosztottjuk előtt kellett „kényszerintézkedések” közepette, bilincsbe verve ún. pórázon elvezetniük? Mely nyomozati érdek támasztotta alá, hogy a rendőrség értesítette a sajtó munkatársait a titkos akciójukról? … A kérdések vélhetőleg válasz nélkül maradnak majd a felelősök oldaláról, de ez százmilliókban kifejezhető terhet jelent majd az adófizetők pénzéből, miközben az országot, a magyar gazdaság megítélését ért kárt soha nem fogjuk tudni forintosítani. Nem tudom, hogy Suzuki úr, és munkatársai foglalkoztak-e mostanában a magyarországi beruházás fejlesztésével, de azt bizton állíthatom, hogy a jelen eljárás alatt, és az azt követő néhány évben ez mint lehetőség fel sem fog merülni bennük!

Rossz, hogy amikor évek múltán elmarasztalják a magyar hatóságokat mai viselkedésükért, szégyenkeznünk kell majd mind magunk előtt, mind a külföldi megítélésünkben. Jó, hogy ma már észleljük, és esetenként már a kritikánknak is hangot adunk, ha a hatalom bármely okból is visszaél jogaival.

……

Ma a kereskedelmi televíziók hírközlői kellemetlen kérdéseket tesznek fel az országos rendőrfőkapitánynak, munkatársai eljárását firtatva. Erősen kétkedő mondatkörnyezetben teszik közzé a rendőrségi gyanúról kiadott közleményt. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a jelen esetben kizárólag a téves jogfelfogás van a szinte biztosan hibás rendőri fellépés mögött, és nincs semmi ok, vagy senki által képviselt személyes érdek, amely vagy aki képes a törvényi kereteket is átlépő rendőri intézkedést is elérni céljaihoz. „

….. Eddig tartott az idézet. Március 20-án a megyei főügyészség határozatában megállapította: nem követtel el bűncselekményt a volt vezetők!

Ők valóban nem! … És vajon az akkori döntéshozók, az őket felbujtók! Ők sem? .. Én ezt már nem merném így kijelenteni. Akiara Shinohara, a gyár akkori japán vezetője visszatért Japánba és nyugállományba vonult. Biztosan nem így képzelte el munkával töltött életútjának utolsó megbízatását. Nem hiszem, hogy Shinohara úr sok jót mesél golfklubjában, a térség felé kacsingató vezető társainak rólunk.

Nem értem, hogy az Ügyészség miért nem indít legalább most nyomozást a nyilvánvalóan törvénysértő, és a társadalmi jogbiztonságunkat sértő eljárás hátteréről? De nem értem a média fellépését, illetve annak hiányát sem! … Végiglapozva újságjainkat, csak egy-egy rövid hír jelent meg a „Suzuki ügy” lezárásáról. … Vajon miért nem hírértékű ma kiállni a méltatlanul meghurcoltak mellett?! Miért nem hír fellépni a hatalmi arrogancia, vagy ami még rosszabb a hatalom eszközeivel visszaélőkkel szemben?! Én már nagyon várom azt az időt, amikor ez is magától érthető válaszlépés lesz Magyarországon a joggal visszaélőkkel szemben!!!

Budapest, 2001. március 25. Palotás János