A WTO fekete napjai Seattle-ben

0
342
Grand Ph.D Palotás János okleveles közgazda, Címzetes egyetemi docens, a szerző

Napokon keresztül érkeztek a hírek az amerikai Seattle-ből, ahol miniszteri értekezletet tartott a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). Valamennyi média hírt adott az értekezlet kapcsán tartott tüntetésektől felfordult város nehéz napjairól, a dollármilliókban kifejezhető károkról, valamint a tanácskozás teljes kudarcáról.

A miértekkel már sokkal kevesebb írás foglakozott. Aki minden írást elolvasott, az azért a fő ellentétekről képet kaphatott. A WTO, ahol a közösen meghirdetett cél a szabad világkereskedelem, a tagok érdekeit tekintve már korántsem olyan egységes. Az Egyesült Államok, mint a világ gazdagodásához vezető utat kijelölő ország, elkötelezetten hirdeti a szabadkereskedelem nélkülözhetetlenségét, de szívesen korlátozná e versenyben a vetélytársakat azokon a területeken, ahol azoknak van versenyelőnyük. Így a saját – és a WTO-ra is ráerőltetett, rugalmasan értelmezhető – dömpingellenes törvénye jó ürügy a fellépésre, főként, ha a japán vagy az ázsiai termékek olcsón és tömegesen jelennének meg az amerikai piacon. Ide illeszkedett az a próbálkozás is, hogy a fejlett országok szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályait (melyeknek költsége értelemszerűen beépül az adott ország termékeinek költségeibe) fokozatosan kötelezővé tegyék a fejlődő országok export termékei számára is. Az agrártermékek terén az USA számára hátrányos az Európában szokásos túlzott állami agrártámogatás szintje.

A belső ellentétekhez kapcsolódtak falakon kívüli, gyakran egymással is ellentétes érdekek mentén szerveződő (gyakran vandál szélsőségektől sem mentes) tiltakozások. Az amerikai szakszervezetek követelték, hogy a fejlődő országok ne kapjanak szabad utat termékeikkel, mert ott a dolgozók kizsákmányolásával elért alacsony bérköltségek amerikai munkahelyeket veszélyeztetnek. Környezetvédő mozgalmak szerint a szabad utat adó kereskedelem olyan országokban okozhat robbanásszerű termelésbővülést, ahol nem védik meg a termelés által okozott károktól a természetet. Más szervezetek pedig saját országaik fejlődésének gátját látnák abban, ha a WTO szigorító szabályokat vezetne be a szabad kereskedelem alkalmazhatóságának feltételrendszerébe.

Seattle-ben a WTO eddigi szabályozásának újragondolását, a szabadkereskedelem gyorsítását megcélzó új korszak elveinek miniszteri szintű kijelölése volt a cél. Az új és korszerűsített szabályok szakmai kidolgozását kellett volna feladatul szabnia egy közös határozatnak. Ez adta volna a következő tanácskozás napirendjének szakmai hátterét. Mint ismeretes, ilyen határozat nem született, valamennyi kérdés, véleménykülönbség a tanácskozás lezártával is megmaradt, sőt némely ellentét jelentősen el is mélyült.

Sikertelenség, de miért?!

A történelmi személyiségekről mesélve Édesapám mondta egykoron, hogy az egyes személyek, események helyes megítéléséhez kívül kell emelkednem a mai kor értékrendjén, és mintegy a kor szemüvegén keresztül kell átgondolnom a történéseket. Igaz, de most is egy történelmi korban vagyunk, és mégis lehetséges, hogy akár 5-6 szemüvegre is szükség lenne. Tényleg valamennyien egy történelmi korszakot élünk meg, ha a Föld egészére kitekintünk? Meggyőződésem, hogy a valódi megoldást keresve fel kell venni azt az 5-6 szemüveget. A világgazdaságban ma érintett országok társadalmi-, politikai-, technikai- és gazdasági különbségei oly mértékben eltérnek egymástól, hogy egységes értékrendet az egészre sikeresen ráerőltetni biztosan nem lehet! Nem tűnik logikusnak, hogy a mai fejlett országok gazdasági erejéhez igazított környezetvédelmi és/vagy szociális költségvállalásához kötnénk a fejlődő országok termékeinek szabad bekapcsolhatóságát a világkereskedelembe. A szabad kereskedést ma büntetésként gátló szankciók (kvóták, vámok, illetékek stb.), pedig kifejezetten ellentétes célt szolgálnak, mivel – a megcélzott piacon elérhető árból – ezen költségeket is a fejlődő országok fizetik be a fejlett világ kasszájába. Így a fejlődő országok pénzügyi forrásai ezzel is csökkennek, azaz még kevésbé tudnak felvállalni kívánatos környezetvédelmi és/vagy szociális kiadásokat. A fejlődés, melyet a fejlett világ saját történetének áttekintésével már megismert, éppen azt mutatja, hogy a termelés drasztikus bővülését követően csak a lakosság életszínvonalának emelkedése, az adott ország gazdasági fejlődésén alapuló gazdagodása után következik a környezetvédelem és a szociális biztonság iránti igényesség megjelenése. Pénzügyileg is ekkor lehet finanszírozni ezen területek rendkívül magas költségeit.

A folyamatot nem lehet megfordítani! Nem követelhetők meg a legszegényebb országoktól előfeltételül azok a kiadások, melyek megfizetésére ezen országok képtelenek. Nem állítom, hogy a munkaerő éhbéren tartását, a gyermekmunka tömeges alkalmazását, a környezet teljes kizsákmányolását, rombolását jólelkűen elnézve kellene szabad utat adni a kereskedésnek, de állítom, hogy a maitól eltérő felfogásban kellene a tárgyalóasztalhoz ülni. Én bizony még azt is állítom, hogy a fejlett világ mai viselkedése sokszor képmutató. Nem hiszem ugyanis, hogy ne tudná viselkedésének erkölcstelenségét, amikor saját tőkéjének, gazdasági és politikai erejének ismeretében kiköveteli saját termékei és pénze számára a korlátok nélküli utat a fejlődő országokba, míg azok termékeinek megjelenésekor, a felzárkózásukat késleltető céllal ún. büntető kifizetéseket követel termékeik, szolgáltatásaik beengedése ellenében saját piacukra. Vajon a vámfizetéssel ezen országok megváltják a környezetrongálást, vagy a gyermekmunka alkalmazását?!

Sokkal jobban érteném, ha az Európai Unió, az USA és/vagy Japán a fejlődő országok számára oly fontos tőkebefektetések esetében kötnék ki feltételül, hogy a fogadó országgal együttműködve kidolgozott, és az elvárható fokozatosság elvén elkészített közös program mentén működjenek együtt a környezetvédelem területén, javítsák saját lakosságuk szociális biztonságát, számolják fel a gyermekmunkát stb. Újszerű, és sokkal tisztességesebb jogfelfogás lenne, ha a fejlett világ nagyvállalatait köteleznék (szankcionálnák), ha a fejlődő térségbeli befektetéseiknél nem tartanák be a fejlett régiókban már természetszerű környezetvédelmi-, szociális normákat. Ebben a felfogásban azt a működő tőkét szankcionálná a fejlett világ, amelyik valóban a profit mindenhatóságát képviseli, és az éppen felzárkózni kívánó országokban akarja tovább hasznosítani azt a környezetrongáló technológiát, amit a fejlett országok jogrendje már száműzött.

Kíváncsian figyelném, hogy miként reagálnának a nagy befektetési alapok, ha olyan törvényjavaslatok jelennének meg a munka világában, hogy a fejlődő térségbeli befektetéseik során – a célország jogrendjén túl – kötelesek néhány – saját jogfelfogásukban oly nyilvánvaló – általános környezetvédelmi-, munkajogi-, szociális jogi előírást is betartani.

Ez a gondolatsor oldalakon keresztül folytatódhatna, és bízom benne, hogy a nem túl távoli jövőben el fog következni e szemlélet történelmi ideje is. A fejlett világ mára sokat gazdagodott, fejlődése e területen is megelőzte a tudati váltást. A fejekben ugyanis még ott van a saját nehéz időszakunk. Jó élvezni a gazdagodást, de még megmaradt az önzésünk jó része!

Az előző gondolatokat társadalmi és gazdasági súlyuknál fogva lényegesen fontosabbnak tartom, mint például az USA – Európa agrártámogatási vitát, vagy a dömpingszabályok valós okait. A WTO-tanácskozás tanulságainak összefoglalásához azonban e vitákról is szólni kell, hiszen a tanácskozás eredménytelenségéhez e területek is hozzájárultak.

Mint közgazdász, magam is teljesen elrontottnak vélem Európa országainak és magának az Uniónak a szinte átláthatatlan agrár- és élelmiszeripari támogatási rendszerét. E terület valódi versenyképességének kialakulásához, fejlődéséhez előbb vagy utóbb, de nélkülözhetetlen lesz a rendszer újragondolása, rendbetétele. Ez elsősorban az érintett országok érdeke és problémája. Ugyanakkor itt is rossz és a jövőt tekintve veszélyes utat jelent, ha az érintett felek saját érdekeikhez keresnek érvrendszert, és uniformizálni akarnak ott, ahol másoknak van látszólagos előnyük.

Az USA az európai agrártermékek állami támogatási rendszerének leépítését követeli, mert e támogatások jelentős előnyt jelentenek az agrárpiacon az érintetteknek. Érdekes lenne, ha Európa viszont követelné, hogy az USA csökkentse a tudományos és technikai kutatások állami támogatását, mert e kutatási eredmények úgy növelik az USA ipari termékeinek versenyelőnyét, hogy a kutatás költségeinek dollár-milliárdjai nem jelennek meg az USA ipari termékeiben. Az ún. olaj-országoktól pedig meg kellene követelni, hogy az energiát ők is az átlagos világpiaci áron adják az ott termelő cégeknek, mert a szinte ingyenes energiaárral bújtatottan támogatják cégeiket. A nemzetközi verseny pont attól verseny, hogy az egyes nemzetállamok vagy azok szövetségei eltérő feltételrendszert tudnak biztosítani az adott térség vállalkozásainak.

Abban az esetben, ha valamely régió kormánya saját támogatási rendszerében célt téveszt, és irreális eszközöket alkalmaz, úgy előbb vagy utóbb ez az eszközrendszer lehetetlenedik el. A konkrét esetben várható, hogy az európai országok költségvetése fog kifulladni, ellehetetlenedni, ha a világpiacra tömegesen szállító vállalkozásai azért tudnak olcsón eladni, mert költségeik jelentős részét az állam költségvetésből finanszírozza. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy az európai adófizetők adópénzeit adják a világ távoli pontján élők élelmiszerfogyasztásához. Ehhez Európa előbb vagy utóbb, de szegény lesz! Magyarország is maga jött rá a kilencvenes évek elején, hogy a magyar lakosság tej és tejtermék fogyasztásának többszörösét kellett ár-támogatnia, amikor üzletek százai jöttek létre a déli és a nyugati határon átjövő bevásárló-turizmus kiszolgálására. Miután a költségvetés nem tudta tovább finanszírozni, hogy déli szomszédaink és osztrák barátaink a termelési költségek töredékéért jussanak tejhez, sajthoz stb, megszüntette az e termékek eladásának támogatását. Átmenetileg nyilván károkat okozott a magyar támogatási rendszer az osztrák tejgazdaságoknak, termelőknek, de az igazi kárt a magyar költségvetés szenvedte el, amikor amúgy is szűkös szociális költségkeretéből milliárdokkal támogatta a szomszédos ország lakosságának fogyasztását.

Az Európai Unió elkerülhetetlen költségvetési reformjának már évek óta felismert gátja, hogy eddig nem sikerült megtalálnia az agrártámogatási rendszer új és főként finanszírozható változatát. A jelenlegi rendszer finanszírozhatósága ugyanis már majdnem lehetetlen. A változás kényszere tehát már ismert, ehhez nem kell a WTO-n keresztüli nyomás.

Én hiszek benne, hogy a WTO tagállamai végül is megtalálják a fejlődéshez, a változtatáshoz vezető jó utat. Én ugyanis abban egyetértek a Clinton elnök beszédében foglaltakkal, hogy a történelem tanulsága szerint a fejlődéshez minden esetben a korlátok feloldása vezetett. A korlátozásokkal védett nemzeti érdekek végül mindig alulmaradtak, mert nem valós érvek eszközéül szolgáltak.