A Horn-kormány már 1998-ban kijelentette, hogy a korábbi gazdaságstabilizáló intézkedésnek köszönhetően a magyar gazdaság 1998-ban végre növekedési pályára állt, és ez a növekedés már tartós folyamat lesz, ezért meghirdethető az ún. fenntartható gazdasági növekedés új kormányprogramja. A Horn-kormányt leváltó FIDESZ-koalíció már ezzel összhangban készítette el saját négyéves kormányprogramját, melynek középpontjába állította, hogy gazdaságfilozófiájának csakis egy növekedésre építő kormányzási munka felel meg. A politika természetéből fakadóan, természetesen a FIDESZ vezetői tagadták, hogy ehhez elődjük tevékenysége teremtette meg a gazdasági alapot. Az ellenzéki pártok pedig azt állítják, hogy az új kormány semmit nem tesz hozzá az ő eredményeikhez, kizárólag azt kisajátítva éli fel annak eredményeit.
Látszólag ettől független, de gazdaságpolitikánkra alapvetően kiható hír, hogy Magyarország várhatóan 2003-ban teljes jogú tagjává válhat az Európai Uniónak. Ez esetben is igaz, hogy a csatlakozási tárgyalásokat a Horn-kormány kezdte meg, és az is igaz, hogy már ezekben az években megszületett a döntés arról, hogy Magyarország a volt közép- és kelet-európai országok közül az első körben tagjává válhat majd az Uniónak. Konkrét dátum a fogadók részéről azonban mostanság fogalmazódott meg első ízben.
Bár a gazdasági növekedés, valamint az uniós csatlakozás is két fontos, a gazdaság jövőjére kiható kérdés, mégis ritkán fordul elő, hogy egy időben beszélnének róluk. Olyan a látszat, mintha nem lennének egymással szoros összefüggésben. A kapcsolat pedig a valóságban rendkívül szoros. Egyrészt az Unió országai nem szívesen fogadnának olyan újdonsült csatlakozni vágyót, akinek éppen a gazdasági beszűkülés perspektívájával kell számolnia. Ez ugyanis nem hatna jól az Unió versenyképességének a világban, márpedig ott nagyon éles a verseny az Egyesült Államok, Japán, az ázsiai térség és az Európai Unió között. Jelen gondolataim szempontjából sokkal lényegesebb és meghatározóbb a másik kapcsolat. Állítom ugyanis, hogy valóban fennáll ma a tartós gazdasági növekedés lehetősége Magyarországon, és ez éppen abból adódik, hogy korábban belátható közelségbe került csatlakozásunk az Unióhoz, míg ma már az időpont is egyre pontosabban számítható.
Állítom, hogy sem a Horn-kabinet, sem az Orbán-kormány nem hozott eddig olyan lényegi döntést a gazdasági szabályozás körében, amely alátámasztaná, hogy ennek az eredménye a megindult vagy fennmaradt gazdasági növekedés. A változó kormányok által előterjesztett, és általában az év végére koncentrálódó gazdasági törvénykezés indoklása során mindig elhangzik, hogy a pozitív folyamatok szinte kizárólag a kormány jó munkájának következményei. Újságíróként én bizony mindig megkérdezném a hivatalos nyilatkozót, hogy melyik az a törvényi előterjesztés, amely a korábbinál hatásosabban gerjeszti majd a beruházási, fejlesztési, vállalkozási kedvet. Nehezen hihető ugyanis, hogy az előbbiek bármelyikét ösztönöznék az ekkor esedékes adótartam-emelések az energiahordozókban, az általánosan felvetődő új adónemek, vagy az adómentességek és adó-visszatérítések szűkítése. Ugyancsak nem tekinthető ösztönzőnek a társadalombiztosításhoz kötött elvonások növelése, a TB szolgáltatások csökkentése, illetve a TB költségeinek a munkáltatóra történő átterhelése, a helyi adók mértékének sokszorozódása, a bérek és jövedelmek reálértékéhez tartozó adóterhelés folyamatos emelése, a vállalkozási adminisztrációs terhek és ezek költségeinek állandó emelése, a növekvő ellenőrzési szigornak való megfelelés. Ezek a lépések lehettek ugyan szükségesek valamely költségvetési időszakban (bár ezt én a legtöbb esetben másként láttam), de biztosan nem lehettek okozói egy gazdasági növekedésnek, fellendülésnek.
Akkor viszont mi volt az ösztönző elem, mert az értéken ugyan állandó vita van a gazdasági elemzők között, de az előjelet senki nem vitatja, azaz növekszünk most már több éve, és a következő években is növekedni fogunk. A növekedésünk meghatározó bázisa ma Magyarország politikai és földrajzi elhelyezkedése a nemzetközi palettán, Magyarország várható uniós csatlakozásának, a gazdasági döntésekkel is belátható közelsége. Ezen esélyeink nem függetlenek a rendszerváltást követő kormányoktól, hiszen csatlakozási szándékunk azon nagyon kevés felvetések egyike, amelyet mindannyian felvállaltak, támogattak. Az Unióhoz való csatlakozást azonban valamennyien politikai döntésként támogatták, annak valódi felismerése nélkül, hogy már a csatlakozási folyamat is azonnali és rendkívül jelentős gazdasági hatással bír.
E hatás egyike, hogy a miénk az első rendszert váltó, és a nyugat-európai modellt megcélzó ország, a térségbe befektető működő tőke több, mint felét Magyarországon fektették be, itt hoztak létre új produktumokat, munkahelyeket stb. Kevéssé (fel)ismert hatás, hogy a mai magyar gazdaságban igen jelentős ún. beértékelődési folyamatnak lehetünk tanúi. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a korábbi évtizedekben létrehozott javaink kezdenek átértékelődni. Korábban is építettünk hidakat, utakat, irodaházakat, raktárakat, távvezetékeket, olajfinomítókat stb., és képeztünk közgazdászokat, mérnököket, jogászokat, szakmunkásokat, amelyek vagy akik elkészültükkor társadalmi vagyonunk részévé, létrehozásuk költségei után értékké váltak. Bizony sokszor keseregtünk, hogy miközben sokat dolgozunk, szakembereink képzettek, a létrehozott érték egy főre tekintve töredéke a fejlett országok eredményeinek. Ez bizony igaz is volt, de nem teljesen. A Budapesten felépített lakás ugyanúgy egy lakás volt, mint egy angliai vagy egy német lakás. Az építőipar produktumát azonban nem a lakások egymás mellé rendelésével határozták meg, hanem termelési értékükkel, azaz menyit ér, amit felépítettek. A német fővárosban viszont ugyanaz a lakás ötször, tízszer ért többet mint Budapesten. Mindkét országban egy darab, mondjuk nyolcvan négyzetméteres lakás készült el, de a nemzeti össztermékhez – dollárban vagy márkában – számítva öt-tízszeres érték adódott hozzá külföldön, mint idehaza. A korábban elszenvedett értékvesztés folyamata most megfordult! Ez a gazdaság minden értékmérőjén megfigyelhetővé vált. Európa csak ámulva figyeli, hogy miközben saját ingatlanpiaca stagnál, aközben Magyarországon az inflációt többszörösen meghaladó mértékben növekszenek (szerintem beértékelődnek) az ingatlanárak. A tőzsdei cégek értékének növekedési üteme szárnyalt, az éves szinten elérhető átlaghozam éveken át elérte a nyolcvan százalékot. Ez a folyamat 1998-99-ben részlegesen kifáradt, ugyanúgy, mint a beáramló tőke mennyisége. Valószínű azonban, hogy abban a pillanatban ismét felgyorsul majd, amikor hivatalosan meghatározzák Magyarország csatlakozásának dátumát. A napokban jelentek meg az első európai elemzések arról, hogy a magyar tőzsdei befektetések kockázata most rendkívül alacsony, és a csatlakozásra a részvényértékek akár háromszáz-ötszáz százalékkal is emelkedhetnek, ami három év alatt nem nevezhető mindennapinak. A befektetők panaszkodnak, hogy a nemrég még oly olcsónak tekinthető képzett magyar munkaerő egyre drágul (szerintem beértékelődik!). Törvényekkel is óvjuk termőföldjeinket, mert nem akarjuk ma olcsón elherdálni, miközben az értékük folyamatosan növekszik. 1980-ban is megfizettük a magyar oktatásban egy mérnök képzésének valamennyi költségét. Egy végzett mérnök értékét az a produktum határozza meg, amit életpályája során várhatóan létrehoz majd. E produktumok értékelésekor azonban abból kellet kiindulni, hogy amit létrehoz, az egy keletközép-európai termék lesz. A kilencvenes évek mérnökeit már úgy értékelhetjük, hogy egy csatlakozás előtt álló országban fejtik majd ki tevékenységüket. A kétezer után munkába állók már az Unió drága mérnökei lesznek. Az ő értékük már az induláskor magas szinten kerül majd be a nemzeti vagyonba, de a nyolcvanas évek mérnöke is átértékelődik. A különbség az, hogy az ő költségeit már a képzése idején, régen megfizettük, míg a többletértéket most hozzák.
Az elmúlt évtizedek munkája – sok-sok éven keresztül – akár évi 3-5%-ot is hozzáadhat a magyar gazdaság reálfolyamataihoz. Ezt azonban ki kell használni, mert a beértékelődési folyamat előbb lassulni fog, majd értelemszerűen befejeződik, megáll.
A kormányok addig is saját napi döntéseik sikerességének visszaigazolását fogják látni a nemzetközi összehasonlításban is kiváló főbb magyar gazdasági mutatók mögött, és soha nem fogják érteni, hogy ők vajon mitől ilyen jók?! Aligha lehet tőlük reálisan elvárni, hogy átgondolják, vajon melyik intézkedésük lett olyan sikeres, hogy gazdaságunk növekedése a magasabb adóterhelés, az alacsonyabb technikai színvonal, a nagyobb eladósodás ellenére is esetenként kétszerese néhány fejlett európai országénak.
A golfozók világa sokak számára egy misztikus légkört jelent még ma is Magyarországon. Pedig ezt a sportot több, mint hatvan millióan játsszák rendszeresen a nagyvilágban. Csak Európában ma ötezer-hatszáz golfpálya található, míg a szomszédos Ausztriában is közel százötven.
Magyarországon – a külföldieket nem számítva – mintegy ezer golfozót tart nyílván a magyar golfszövetség. Közülük százötvenre tehető a versenyeken rendszeresen indulók száma.
Az üzleti életben sokan állítják, hogy a golfpálya a világ legnagyobb tárgyalóasztala.
Egy jó minőségűnek mondható átlagos golfpálya területigénye 40-50 hektár. A már gyakorlott golfozók 4-5 óra alatt tudják leküzdeni a 18 akadályt. Ennyi idő alkalmanként egy csodálatos természeti környezetben csak jót tehet a mindennapokban megrongált idegrendszerünknek, szervezetünknek.
Kiegészítés
Az emberek többsége nem is tudja, hogy életében már nagyon sokszor golfozott, és az nagyon kellemes volt számára. E sajátos golf szabályai részben eltérnek a golftól mint versenysporttól, bár sokan ezt is versenynek gondolják!
A hálószobagolf szabályai
1. Minden játékosnak gondoskodnia kell saját felszereléséről. Általában egy ütő és két labda.
2. A játékhoz a pálya tulajdonosának hozzá kell járulnia.
3. Eltérően a szabadtéri golftól, az ütő lyukba juttatása és a labdák kint tartása a cél.
4. Az effektív játékhoz az ütő rúdja kemény kell, hogy legyen. A pálya tulajdonosának joga van a rúd keménységét ellenőrizni.
5. A pálya tulajdonosa fenntartja a jogot, hogy a lyuk épségének megóvása érdekében megszabja az ütő hosszúságát.
6. A játék célja annyi ütés elvégzése, amennyi szükséges ahhoz, hogy a pálya tulajdonosa elégedetten elismerje, hogy a játéknak vége. Ennek elmulasztása azt vonhatja maga után, hogy nem játszhat többet ezen a pályán.
7. Rossznak tartják, ha egy lyukat azonnal a pályára érkezéskor megjátszik valaki. A tapasztalt játékos általában időt szakít arra, hogy megcsodálja a teljes pályát, különös tekintettel a szép formájú bunkerekre.
8. A játékosokat figyelmeztetjük, hogy a jelenleg játszandó pálya tulajdonosának ne említsenek pályákat, amelyeken már játszottak vagy egyidejűleg játszanak! Ismertek elkeseredett pályatulajdonosok, akik ez okból megrongálták a játékos felszerelését.
9. Bátorítjuk a játékosokat, hogy minden eshetőségre legyen náluk megfelelő esőruházat!
10. A játékosoknak biztosítaniuk kell magukat arról, hogy játékuk tökéletesen tervezett, különösen, amikor egy pályán először játszanak. Ismertek játékosok, akik felháborodtak, ha fölfedezték, hogy más is játszik azon a pályán, amelyet ők privátnak hittek.
11. A játékosoknak nem szabad feltételezniük, hogy egy pálya állandóan játszható. Néhány játékos megszégyenülhet, ha rájön, hogy a pálya ideiglenesen javítás alatt áll. A játékosoktól elvárt dolog, hogy ez esetben rendkívül taktikásak legyenek. Haladóbb játékosok ilyenkor alternatív lehetőségeket találnak a játékra.
12. Javasoljuk a játékosoknak, hogy kérjenek engedélyt a pálya tulajdonosától, mielőtt megjátsszák a hátsó kilencest!
13. A lassú játék tanácsolt, de a játékosoknak fel kell készülniük a sebesség fokozására, ha időlegesen is, a pálya tulajdonosának kérése esetén.
14. Csodálatos teljesítménynek számít – amennyiben az idő engedi -, ha a játékos egy meccs alatt többször meg tud játszani egy lyukat.
15. A pálya tulajdonosa az egyetlen bírája annak, hogy ki a legjobb játékos. Tanácsoljuk a játékosoknak, hogy kétszer is gondolják meg, mielőtt állandó tagságot váltanak egy pályára. Plusz elvárásokat emelhet a pálya tulajdonosa, és a szabályok is változtatás tárgyát képezhetik. Ennek okán sok játékos jobban szeret több különböző pályán játszani.
A hír: A kormány költségvetési tervezetében jelentősen csökkentette az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa Hivatala 2000. évre vonatkozó költségvetési előirányzatát!
És ami a hír mögött van! – A demokratikus állam működése sem mentes nehezen feloldható nehézségektől. Ilyennel nap mint nap találkozhatunk. Most csak példaképpen említem meg, hogy az Alkotmánybíróság több tucat döntésével marasztalta már el a kormányt, illetve a Parlamentet, mert ún. mulasztásos törvénysértést vagy alkotmánysértést követett el valamely kötelezettsége megszegésével. Az állampolgárok vagy más jogi személyek törvénysértései szinte kivétel nélkül szankciót vonnak maguk után. Hogyan szankcionálható azonban a szankciókban döntő Parlament? Mivel büntethető egy kormány, ha nem terjeszt elő egy törvényjavaslatot, amire az állampolgárok jogbiztonsága miatt nagyon is szükség lenne? Semmi nem garantálja, hogy a Legfelsőbb Bíróság, vagy akár az Alkotmánybíróság valamennyi döntése tévedhetetlen, mégis minden jogvitában egyszer el kell jutni a végső, megfellebbezhetetlen döntéshez. A demokrácia fejlődésének ma már évezredes múltja sem tudott tökéletes választ adni minderre, de törekedett olyan jogrendi elvek és intézményi struktúrák kialakítására, ahol a társadalom tagjainak jogbiztonság érzete már elfogadhatóvá vált. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a végső döntéseknél már nagyon ritkán fordul elő, hogy a döntés és a társadalom jogérzete jelentősen eltér egymástól. Ehhez azonban minden szereplőnek a helyén kell lennie, és elfogadható szinten kell tevékenykednie.
A rendőrségi és az ügyészségi működés zavarai éppen mostanság mutatnak rá arra, hogy milyen könnyen bizonytalanodunk el biztonságérzetünkben. Ilyen, amikor néhány hónap alatt megsokasodik a robbantásos gyilkosságok és fenyegetések száma, ha több rendőr öngyilkossága válik nehezen megmagyarázhatóvá, ha kapcsolatot vélünk felfedezni rendőrök és bűnelkövetők között stb. Bizonytalanul hallgatjuk, hogy a kormány, akinek döntései sokszor értelemszerűen politikailag befolyásoltak, miközben a gazdasági, szakmai érvek másodlagos szerephez jutnak, maga alá kívánja rendelni az Ügyészséget. Az emberi jogok nemzetközi kötelezettségei között is kiemelt jogelv, hogy az állampolgároknak jogvitáik esetén – különösen ha ezt a vitát az államhatalommal, vagy annak valamely szervezetével folytatja -, akkor egyenrangú félként léphessen fel, és a végső döntésig többlépcsős fellebbezési jog illesse meg.
A felszólamlási lehetőségek, lépcsőfokok számának igen nagy tehát a jelentősége. Ez biztosítja ugyanis, hogy a tévedés valószínűsége minimalizálódjon. Fontos, hogy azok, akik a hatalmi ágak és az állampolgárok közötti vitában döntenek, a lehetőségek maximumáig függetlenedjenek a vitázó felektől. Sajnos a teljes függetlenség a mai jogfejlődési ismereteink szerint nem érhető el. A döntéseket kimondókat például valakiknek ki kell nevezniük. Legyenek ők bírák, az Alkotmánybíróság tagjai, az Állampolgári Jogok Biztosai, vagy a Legfőbb Ügyész. A jelölésben, a kinevezésben pedig naponta tapasztalhatjuk annak túlzott politizáltságát. Szerencsére vannak technikák, amelyek ezt a befolyást csökkentik. Így általános gyakorlat a demokratikus berendezkedésű országokban, hogy az ilyen személyek kinevezéséhez általában nagyobb parlamenti többség szükséges, mint amivel a kormány rendelkezik. A kinevezési időszak lényegesen hosszabb, mint egy-egy kormányzati periódus, és a testületek tagjait sem egyazon időben nevezik ki, azaz a lejárat is eltérő időpontú a testületek egyes tagjainál. Az idő előtti visszahívásra a kinevezőknek – a szélsőséges esetek kivételével – érdemi lehetőségük már általában nincsen. Lényeges, hogy egy adott időpontban a kinevezésekről egy olyan összetételű parlament dönt, amelynek szavazati arányairól egykor az állampolgárok szavazatainak számaránya döntött.
Magát a kinevezési jogot, mint befolyásolási lehetőséget azért mégsem lehet lebecsülni. Van azonban a kormányoknak még egy eszközük, amivel érdemben nyomást tudnak gyakorolni e demokratikus intézményekre, és ez az eszköz veszélyes, mert közvetlen! Gondolom senkit nem lep meg, hogy ez most sem más, mint a PÉNZ! Igen, csupa nagybetűvel. A demokratikus intézményrendszer hatékony működéséhez ugyanis biztonságos finanszírozási háttér szükséges. Éppen ezért is nagyon kényes kérdés minden demokratikus országban, hogy az ország költségvetésének készítésekor, ami kormányzati feladat, milyen elvek szerint tervezik a Rendőrség, az Ügyészségek, a Bíróságok, az Alkotmánybíróság, a Parlament, vagy éppen az Állampolgári Jogok Biztosa Hivatalának költségvetését. A magyar demokrácia elmúlt tíz évében sem példa nélküli, hogy a kormány a pénzen keresztül próbált nyomást gyakorolni például a Bíróságok működésére, ha akaratát másként nem tudta érvényesíteni. Az Ítélőtáblák – hivatalosan pénzhiány miatt – máig nem álltak fel, míg a bírók tiltakozását a megosztás ősi politikai eszközével – félmilliárd többletforrást felkínálva – próbálták mérsékelni, de céltámogatás formájában, a vidéki bíróságok fejlesztése címén. Pedig a független bírósági rendszer lényeges törvényi elve, hogy a bíróságok költségvetésüket maguk készítik el, és kizárólag a főszámokban kell egyeztetniük a kormánnyal. A demokratikus joggyakorlás elvei szerint eljárva, a fejlett demokráciájú országokban a kormányok kommentár nélkül szokták elfogadni az ezen intézmények által előterjesztett költségvetési igényt. Teszik ezt általában függetlenítve a költségvetés napi helyzetétől, kerülve minden beavatkozás látszatát, valamint elfogadva, hogy az adott országban nem lehet pénzügyi forrás kérdése a demokratikus jog érvényesülése. Ez persze eredményezheti az egyes intézmények realitásérzetének elvesztését, pazarlóvá válását. Ezzel szemben a nyilvánosság kontrollja, a törvényi keretek általános meghatározása, a kinevezett személyek társadalmi megbecsüléséből fakadó önmérséklete kell, hogy álljon, a kormányok pénzes póráza helyett.
A fentebb leírtak általános elvek és kötelezettségek, ezért lényegesebbek, mint a konkrét esetben további kétségeket felvető szakmai érvek. Így ez utóbbiakat csak a kiemelés szintjén vetném fel. A magyar gazdaság ma nem vitatottan növekedési pályán van, ezért semmi nem indokolja, hogy reálértékben csökkenjen egy meghatározó fontosságú intézmény forrása. A fejlett demokráciákban az OBH már évtizedes múltra tekint vissza, beilleszkedett az intézményrendszerbe, kialakította működése infrastruktúráját, általánossá vált az állampolgárok mindennapos ügyeinek intézésében. A magyar demokratikus intézmények még csak kiépülésük időszakában vannak. Létüket és szerepüket egyre többen ismerik fel, és ezért egyre többen fordulnak is hozzájuk. A feladatkörük bővül, miközben évtizedes lemaradást kell pótolniuk. Elhelyezésük, szakembereik képzése, a szervezet optimális nagyságának kialakítása még nem fejeződött be, azaz jogos növekedési igényt fogalmaznak meg. Ebben a szakaszban a korábbi, és eddig sem elégséges forrás jelentős csökkentése semmilyen szakmai indokkal nem támasztható alá, ugyanakkor valóban veszélyezteti feladataik – és ezek számunkra fontos feladatok! – akár csak korlátozott ellátását is. Ezért amennyiben a hír igaz, akkor ez egy hibás kormányzati döntés, amit meg kell változtatni.
Ebben a rovatban a sportvilág ún. „kishíreit” szeretném a magam nézőpontjából röviden és egy kicsit másképpen kommentálni. Az egyes írásokat egymástól elválasztva, címmel és dátummal jelenítem meg oly módon, hogy a legújabb írások kerülnek e bevezető mondatok után mindig legelőre. Így az első olyan írást olvasva, amelyet már korábban megismert, tudható, hogy a következő sorok mindegyikét már korábban is olvashatta. Ugyanakkor a kedves olvasó a régebbi írásokat is bármikor újra elolvashatja, ha ezt szeretné.
1999. október 12. – Labdarúgó EB Portugáliában 2004-ben
Sajnos nem tévedtem. A döntés értelmében Portugália rendezheti meg a 2004-es Európa Bajnokságot. Sajnálom, de felejtetné velem a mai rossz érzésemet, ha Magyarország most már nem a rendező jogán, hanem – sikeres selejtezőket követően – a saját jogán ott lenne Portugáliában. Ugye sokan vagyunk így ezzel?!
1999. október 6. – Labdarúgó EB 2004-ben
Október 12-én dönt az európai labdarúgó-vezetés arról, hogy a három pályázó közül hol rendezik meg a 2004-es Labdarúgó Európa Bajnokságot. A magyar sportvezetés naponta adja közre optimista nyilatkozatait arról, hogy a közös osztrák-magyar pályázat a legeredményesebb. A másik két pályázó Spanyolország és Portugália. Természetesen én ma nem tudom megmondani, hogy mi lesz a végső döntés. Azt azonban magam elé tudom képzelni, hogy miként zajlik majd le az elnökség vitája a szavazás előtt.
A magyarok érvelése közben bizonnyal pozitív hatással lesz majd annak felemlegetése, hogy a magyarok alig másfél évvel a világkiállítás előtt lemondták az osztrák-magyar világkiállítást. A magyar labdarúgás Európa leghátsó harmadában foglal helyet. Az új magyar sportszövetségi vezetés sok százmilliós adóssággal kezdte meg tevékenységét, így vélhetőleg a következő években ennek felszámolása köti majd le minden energiáját. A szövetség tagjainak közel negyven százaléka érzi ma is úgy, hogy az általuk támogatott korábbi elnököt a kormány „erőből” távolította el, ezért az új vezetést kormányelkötelezettnek tartja. A magyar kormány költségvetésében nincs tervezetten elkülönített összeg az EB-re. A szövetség menesztett és megválasztott vezetője perekkel, hatósági eljárásokkal terhelt jövő elé néz. Tudom, hogy sportminiszterünk megmondta,hogy az ISM és a Szövetség közelmúltja nem hatott negatívan a pályázatunkra. Én azonban azt hiszem, minimum borgőzös állapotban kellene lennem, hogy a szavazáskor a magyar pályázatot a labdarúgás szerelmeseinek millióival és kiemelkedő labdarúgókkal bíró spanyol vagy portugál pályázat elé helyezzem. Szeretném, ha senki nem értene félre. Én azért drukkolok, hogy az egész döntéshozó testület lerészegedjen a szavazás előtt, és mi egyhangú szavazással nyerjünk. Ez nagyon sokat jelentene a magyar sportéletnek, amelyben életem közel egyharmadát töltöttem.
Hónapok óta visszatérő politikai vita alapja az ORTT csonka kuratóriuma. Igaz, hogy az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek, ha nem teljes létszámmal működik, hozza meg döntéseit az ORTT kuratóriuma, ugyanakkor az illetékes bíróság viszont törvénytelen volta miatt megtagadta a csonka kuratórium bejegyzését. Úgy tűnik, a kizárólag kormánypárti tagokból álló kuratóriumot ez nem igazán zavarja, tevékenységét zavartalanul végzi. Azért bennem felvetődik néhány kérdés, melyre érdeklődve várnám az érintettek válaszát.
A bejegyzésében elutasított kuratórium tagjai által felvett jövedelmek költségként történő elszámolhatóságát miként ítéli majd meg egy számviteli ellenőrzés. Ugyanezen tagok által igénybe vett működési költségek felhasználását is tiltja vagy egy tucatnyi jogszabály. A kuratórium által kinevezett vezetők (például az MTV elnöke) szerződésének érvényessége sem támasztható alá jogszabállyal. Így viszont az MTV elnöke által hozott döntések, aláírt szerződések mindegyike érvénytelen, annak tartalmától függetlenül. Ügyvédi irodaként szívesen vállalnám az összes elbocsátott munkatárs jogi képviseletét éppen úgy, mint a felmondott produkciós és/vagy más szállítási szerződések érintettjeinek a szerződés további érvényességének megállapítását kérő bírósági kereseteiben való jogi képviseletet. Nem igazán tartanék a perek végkimenetelétől. Ugyanakkor nem lennék nyugodt a mostanság kötött szerződések érvényessége tekintetében azon partnerek esetében, akik az MTV ez idő szerinti pályázatain indulnak, akik vételi ajánlatot tesznek az MTV székházára stb.
Az eddig felvetettekkel ha nem is gyakran, de mások is foglalkoztak már a média különböző írásaiban. Arról is sok szó esett, hogy min vitatkoznak a kormánypártok és az ellenzék a kurátorok kijelölése során, melynek lényege, hogy kinek hány kurátor jelölésére van lehetősége a törvény szövegének helyes értelmezése szerint.
Pedig az én meggyőződésem, hogy a törvény helyes értelmezésétől ma minden érintett még nagyon távol áll!
A médiatörvény megalkotása során – számomra is kellemes meglepetésként – a szövegezésben az alapelvek törvénybe iktatásakor úgy tűnt, hogy kivételesen nem egy sajátos magyar utat fogunk kitalálni, hanem a fejlett polgári társadalmak szabályozását tekintjük etalonnak (péld. BBC). Ez a megállapítás a törvény szövegezésére igaz is maradt. A kialkudott rendszer azonban mégsem működött, így a legfőbb cél, a közszolgálati média pártatlansága, és ezen keresztül a nyilvánosság biztosította demokratikus védettség a hatalmi túlkapásokkal szemben mindvégig elérhetetlen maradt. Az akadályozó okot nem a szövegben, hanem a törvényt alkalmazók fejében kell keresni. Abban, hogy a ma politikusainak reflexei bizony koruktól függetlenül még nem a demokratikus alapelvek értésén alapszanak. Nem a médiatörvény az egyetlen, ahol a törvény szövegén már nem kell változtatni ahhoz, hogy a demokráciát magasabb szinten élhessük meg, hanem a törvényt alkalmazók személyisége kell, hogy még sokat formálódjon.
Az ORTT kuratóriumának demokratikus zavarain keresztül a magyar parlamenti működés zavarainak sokasága is megmagyarázható. A külföldi szabályozásokhoz hasonlóan, a médiatörvény előírásai szerint is, a közszolgálati média szakmailag megalapozott és pártatlan működése felett az ellenőrzést hathatós jogosítványokkal egy olyan testület tölti be, melybe a tagokat a Parlament pártjainak összessége jelöli, de személyüket a parlament egészének minősített többsége fogadja el. Így miközben a jelölés joga különböző arányok szerint a parlamenti pártoké, aközben az elfogadásukhoz általában olyan parlamenti arány szükséges, melyben a kormányzó pártokon kívül ellenzéki szavazatokat is meg kell szereznie a jelöltnek. Hogyan értik ezt például Angliában? Az angol felfogásban minden parlamenti pártnak olyan jelöltet kell állítania, akinek esetében – a személy köztudott szakmai elismertségén túl – abban is biztos, hogy a jelölt egyetlen politikai irányzatnak sem elkötelezettje. A személy jelölésében nem érintett pártok azonnal nemmel szavaznak, ha érvekkel tudják alátámasztani, hogy a jelölő párt pártelkötelezett személyre tett javaslatot. Az ellenszavazattal élők azonban politikailag lejáratják önmagukat, ha olyan ismert szakemberek jelölésénél is nemmel szavaznak, ahol a jelölt politikai pártatlanságához nem fér kétség, tehát egy elismert szakember jelölését akadályozták meg. Ez a felfogás egyben azt is jelenti, hogy minden jelölő pártnak a nyilvánosság előtt és a szakmai körökben is elismert, politikailag semleges személyre kell javaslatot tennie. Pártelkötelezett személyek jelölése esetén már a jelölés is eredménytelen marad, és ezzel le is járatja önmagát. A végeredmény egy olyan kuratórium, ahol a tagok mindegyike szakmai körökben elismert, a pártok bizalmát élvező, de egyetlen párthoz sem elkötelezett személyekből álló, társadalmi megítélésében magas bizalmi értéket képviselő testület. Az azonos szövegezésű törvény magyaros megoldása szerint a pártok a törvény demokratikus alappillérét kiütve, bevallottan megállapodtak abban, hogy egymás jelöltjét nem vizsgálják, a jelöltet kritika nélkül kölcsönösen megszavazzák. Ezzel a megoldással ugyanazon törvény alkalmazása után a testület összetétele kizárólag pártelkötelezett személyekből áll, ahol a közismert szakmai elismertségnek gyakorlatilag semmilyen szerepe nincs. Így csak a szerencse alapján, véletlenszerűen kerülhetnek a köztestületbe szakemberek, de az ő hitelességük is jogosan válik megkérdőjelezhetővé. Természetesen így már nagyon fontos a jelöltek aránya is, mert a testületi szavazások pártelkötelezettség szerinti döntést valószínűsítenek. A pártok közötti alku logikátlansága pedig oly egyszerűen tetten érhető. A mai megoldás esetén a törvény szövegében a kuratóriumba nem jelölnie kellene a leírt arányban a pártoknak, hanem delegálnia. A jelölésnek ugyanis csak akkor van értelme, ha a megválasztáshoz nem elégséges a jelölők egyetértése, a megválasztáshoz sokkal szélesebb kör egyetértése és nemcsak tudomásul vétele szükséges.
A törvény alapjait értelmetlenné tevő megoldást az érintettek nem is titkolják, azt mint egy kívánatos eljárást alkalmazzák számos esetben. Ugyanez az elv érvényesül a Parlament bizottságaiba javasolt, vagy onnan visszahívott bizottsági tagok jelölésekor, visszahívásakor, az Alkotmánybírák jelölésekor stb. Pedig a parlamenti bizottságok, az Alkotmánybíróság a demokratikus államberendezkedés legfontosabb biztosítékai. A demokratikus törvények értékeinek figyelmen kívül hagyása pedig okkal okozója a demokratikus állam működésével szembeni mindennapos kétségeinknek.
Avagy …. az állam tizennégymilliárdos megtakarítása kétezer ember becsapásával!
1998. július végén a kormány úgy döntött, hogy mindenáron megszerzi közvetlen befolyását a Postabankban, illetve saját embereit helyezi a bank vezetésébe. Meggyőződésem, hogy ezen akaratát a már korábban kitűzött augusztus 9-i közgyűlésen zökkenőmentes formában is megtehette volna, de nem így történt. A gazdasági életben szokatlan módon, mint egy elefánt a porcelánboltban, úgy csörtetett be erőből az ország második legnagyobb kereskedelmi bankjába. A hivatalos indok szerint a bank akkori vezetése tevékenységével veszélyeztette a pénzintézet gazdálkodását, ezért nem lehetett várni még további nyolc napot, a megelőző tíz év után.
Még meg sem kezdődött az augusztusi közgyűlés, az új bankvezetők első nyilatkozataikban már ki is jelentették, hogy a Postabank valószínűleg elvesztette teljes vagyonát, ezért az államnak kell majd konszolidálnia. Ez azonban azt is jelenti, hogy a negyvenmilliárdos alaptőkéjű bankban ekkor körülbelül 23 %-os résszel bíró, mintegy kétezer ún. kisbefektető is elvesztette megközelítőleg tízmilliárd forint névértékű befektetését. A közelgő botrányt elkerülendő, a nyilatkozók sejtetni engedték, hogy az állami jóindulat keresi annak lehetőségét, hogy a kisbefektetőket ne érje teljes veszteség.A közgyűlést követően, e megválasztott új vezérigazgató, Auth Henrik rádiós és televíziós megszólalásaiban már egyértelműen kijelentette, hogy a bankveszteségei meghaladják saját vagyonát, ezért az államnak kell egy teljes tőkeleszállítást követően tőkeemeléssel megmentenie a bankot. Egyben hangoztatta, hogy az államnak sem jogi, sem erkölcsi kötelezettsége nincs arra vonatkozóan, hogy kártalanítsa a kétezer kisbefektetőt a tranzakció következtében elveszített tízmilliárd forintos befektetésükért. Az állam kizárólag jóindulatából keresi azt a megoldást, amellyel e befektetői kör veszteségeit esetleg részben kiválthatja.
A média egészére igaz, hogy ekkor teljes sötétségben tapogatózott Postabank ügyben, kereste az új erőviszonyokat, és nap mint nap benyelte Auth Henrik és a Pénzügyminisztérium nyilatkozatait. Egyetlen olyan elemzéssel sem találkoztam ezekben a hetekben, amely az állam felelősségére, főként jogi és gazdasági lépéseiből adódó törvényi kötelezettségeire mutatott volna rá. Pedig az állami nyilatkozatok és lépések sorozatosan sértették mind a valóságot, mind a nem is túl bonyolult törvényi előírásokat.
Jellemző módon a bank vezetése szivárogtatta ki a médiában azt is, hogy az egyik kisbefektető, Palotás János minden erkölcsi alapot nélkülözve – jogi úton – követeléssel állt elő a magyar állammal szemben, hogy az köteles megtéríteni az ő veszteségét. A bank vezetőinek önhittségét ekkor csak szakmai dilettantizmusuk múlta felül. Több hónapon át az interjút kérő újságírók csak arról akartak megkérdezni, hogy miért nem fogadom el, hogy a piaci befektetés kockázat, és amikor az állam sokmilliárdos konszolidációra kényszerül, akkor a magánbefektetők is elveszítették kockáztatott pénzüket. Milyen dolog az államtól azt várni, hogy az adófizetők pénzéből kártalanítsa azt a kétezer jómódú befektetőt, aki kockáztatni tudott egy bank részvényeinek megvásárlásával, és a nyereségét sem engedte volna át másnak?
Mit mond a jog?
Az állam bizony tudatosan és kétszeresen is megkísérelte tizennégymilliárd forinttal megkárosítani kétezer állampolgárát! A két jogi levezetésnek semmilyen kapcsolata sincs egymással, egymástól teljesen függetlenül valamennyi kisbefektető teljes kártalanítási kötelezettségét eredményezi. Így különösen elnézőnek kell lennie azoknak, akik az állami kötelezettségek bírósági megállapítása után azzal szeretnék az érintettek felelősségét kisebbíteni, hogy azok nem észlelték kötelezettségüket, illetve másként értelmezték a vonatkozó jogi előírásokat. Ez ugyanis most nem áll fenn. Ezen jogszabályok a fejlett világ mindegyikében azonosak, ismertek, és a piacgazdasági modell alapjaira épülnek. Ha mégis azt feltételezzük, hogy a legfelsőbb banki és pénzügyi vezetés ténylegesen nem ismerte ezen szabályozási alapelveket, akkor szakmailag alkalmatlanok jelenlegi beosztásukra. Amennyiben ismerték, de az állam számára történő megtakarítás érdekében, kétezer állampolgárt megkárosítva, akár tudatos törvénysértésre is vállalkoztak, úgy jogi és politikai alkalmatlanságuk bizonyított.
Az első ok:
Egy adott gazdasági társaságtól teljesen független az a társaságokról szóló törvényekben lefektetett ún. kisebbség védelmi jogelv, amely a részvénytársaságok részvényeinek felvásárlása mellett döntő befektetőt arra kötelezi, hogy a társaság irányításában jelentős befolyást, esetleg, mint esetünkben közvetlen irányítást szerző befektetőnek kötelezővé teszi, hogy amikor a részvényfelvásárlással ebbe a helyzetbe kerül, akkor ezt nyilvánosságra kell hoznia.
A kötelező közzétételt követően hatvan napja van a kisebbségben maradt befektetőknek, hogy elfogadják-e az így kialakult helyzetet, vagy felszólítják a többségbe került befektetőt, hogy forgalmi értéken vegye meg az ő részvényeiket is. A jogi szabályozás mögött az van, hogy a felvásárlással alapvetően megváltozik a részvénytársaság működése. Korábban egyetlen tulajdonos nem dönthetett a társaság nevében, a közgyűlések határozataihoz számos tulajdonos együttes akaratára volt szükség. Amikor egy befektető 75%-os többséget meghaladó részvényt vásárol meg, azt követően valamennyi döntésben egymaga határoz. Így a többi befektetőnek már nem lesz semmilyen hatása a társaság alakulására, befektetésének passzív részesévé válik, míg a korábban szavazatával valós hatást gyakorolt befektetésére. A megváltozott helyzetet igyekszik kezelni a törvény, amikor nem engedi meg a többségre törekvő befektetőnek, hogy a számára optimális többség megszerzésekor befejezze vásárlásait. A befolyását csak úgy szerezheti meg, ha ezt követően mindazon kisbefektetők részvényeit is megvásárolja, akik nem kívánnak passzív tulajdonostársként a társaságban maradni. Azt az értéket, amelyen a felvásárló köteles vételi ajánlatát ilyenkor megtenni, szintén jogszabály határozza meg, a forgalmi érték előírásával. A forgalmi érték ilyenkor azon vásárlások átlagos árfolyama, melyeken a befektető a részvénytársaságon belüli befolyását megszerezte. Ezen törvényi előírásokat kivétel nélkül alkalmazni kell. Betartásukhoz számos szankció is kötődik. Ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy ameddig a befolyást megszerző társaság nem tesz eleget a felvásárlását bejelentő közzétételi előírásnak, addig a felvásárlás során megszerzett szavazati jogával nem élhet! E törvények szabályai érthetőek, alkalmazásuk a nemzetközi gazdasági joganyagokban foglaltakkal megegyező, és létjogosultságuk megítélésem szerint megkérdőjelezhetetlen.
A törvényi előírások számára tehát közömbös, hogy a felvásárlást végző befektető miért érdekelt a befolyás megszerzésében, és közömbös az is, hogy a felvásárolt társaság milyen gazdasági helyzetben van. 1998. tavaszán és nyarán a magyar állam a Postabankban szerzett előbb jelentős, majd többségi, végül közvetlen irányítást biztosító többséget. Előbb jelentős tőkeemeléssel változtatta maga javára a szavazati arányt, majd a társadalombiztosítási alapokban lévő jelentős postabanki tulajdoni részt államosította, végül a tőzsdén kívüli milliárdos vásárlásokkal érte el a 75%-ot is meghaladó többséget. Valamennyi tranzakciót 130% és 140% között hajtotta végre, így a törvényben meghatározott forgalmi értéket vitathatatlanul e határok között kell meghatározni ebben az időben. A 140% körüli érték a részvény névértékére tekintettel tizennégyezer forint.
Az államnak tehát 1998. nyarán a különböző fázisok mindegyikénél közzé kellett volna tennie befolyásának egyre erősödését, melynek következtében mindazon kisrészvényeseknek közel tizennégyezer forinton kellett volna vételi ajánlatot tennie, akik ezt tőle kérik. A közzétételig pedig az állam a megszerzett részvényekkel nem szavazhatott volna. Az állam azonban egészen 1998. december végéig tagadta törvényi kötelezettségét, azaz nyilvánvalóan törvényi késedelembe esett. Ezt csak tetézte, hogy az augusztusi közgyűlés, ami alapvető változtatásokat hajtott végre a bankban, törvénytelen szavazatokkal változtatta meg a bank vezetését, mivel a törvényi szankciók miatt az állam jogosulatlan szavazatokkal élt.
Decemberben több befektető jelezte, hogy amennyiben az állam nem ismeri el kötelezettségét, úgy a bíróságon megtámadja az év végi közgyűlés valamennyi határozatát – jogosulatlan szavazatokra hivatkozva. Az állam képviselője tehát a közgyűlés nyitányaként elismerte az állami kötelezettséget. Igaz ez sem oldotta fel a jogsértést, mert a törvény közzétételhez, és nem közgyűlési bejelentéshez köti a szavazati jogot. A kisbefektetők azonban bíztak az állam jogkövető magatartásának helyreállásában. Tévedtek. Az állam csak több hónappal később tette valóban közzé befolyásszerzését, majd újabb hónapokkal késlekedve, nyárelőn adta meg ajánlatát öt forintos értéken a tizennégyezer forint helyett.
Az állami érvelés oly alacsony szakmai színvonalat képviselt, és annyiszor szegte meg saját törvényeit, hogy annak részletezése is méltatlan. Azt, hogy nem tartotta be a fentebb részletezetteket – Magyarországon köztudott. Ezért ma több száz befektető fordult a bírósághoz saját államával szemben. Meggyőződésem, hogy valamennyien megnyerik keresetüket. De akkor ki a vesztes? A vesztesek mi vagyunk valamennyien, hiszen megingott jogbiztonságunk. Hogyan dolgozható fel, hogy az állam több, mint tízmilliárd forinttal megkísérelte megkárosítani közel kétezer állampolgárát. Mit kezdünk azzal az érzéssel, hogy a hatalom nem először fitogtatja, hogy számára nem jár következménnyel, ha nem tartja be törvényeit, miközben naponta fenyegeti a társadalmat a törvényt akár vétlenül is megsértők könyörtelen megbüntetésével? Továbbá vesztes az a közel ezer kisbefektető, aki az elszenvedett befektetési veszteség után sem jogi felkészültsége alapján, sem a peres eljárás jelentős költségigénye miatt nem engedhette meg, hogy jogait a bíróságon érvényesítse.
A másik ok:
Az előzőekben leírtaktól minden elemében eltér az a levezetés, melyben a kisrészvényesek jogi úton kérhetik a befektetésük során keletkezett káruk megtérítését. E gondolat lényege, hogy egy befektetés esetén a befektető a jövőt tekintve vállal befektetésével kockázatot. Nem feleltek meg a valóságos joghelyzetnek tehát azok a postabanki és állami vezetői nyilatkozatok, melyekben a kétezer kisbefektetőt, mint a befektetési kockázatukban károsultakat igyekeztek a nyilatkozók bemutatni.
A piacgazdaságban valóban jelentős szerepe van az egyének kockázatvállalásának. Vállalkozásaik létrehozásánál, döntéseik meghozatalánál abban bíznak, hogy azok hatására a jövőben nyereségre tesznek szert. E nyereség reményében fektetnek be, kockáztatnak, melynek valós végeredménye bizony gyakran veszteség. A gazdaság működtetésének viszont az is egy meghatározó követelménye, hogy e befektetésekre szabályozott környezetben kerül sor, ahol a szabályozottságra éppen a szereplők kockázatának mérséklése miatt kerül sor. A részvénypiacon történő szabályozásban például kiemelten kockázatcsökkentő szereppel bír, hogy a részvénytársaságoknak gazdálkodásuk és vagyoni helyzetük valós adatait évente közzé kell tenniük. A közzétételre kerülő mérlegadatokat kötelezően erre feljogosított könyvvizsgálóknak hitelesíteniük kell. Pénzintézetek esetén külön szerepet kap az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, amelynek létrejöttét éppen a betétesek és a befektetők védelme indokolta. Egyéb jogszabályok is védik a részvénypiac szereplőit. Így például jogszabályilag tilos a részvény értékét tekintve pénzpiaci műveletekkel megtéveszteni a befektetőket (például belterjes felvásárlásokkal, valós értékkel alá nem támasztott árfolyam manipulálással).
A befektető ugyanis befektetésekor jogosan várja el, hogy döntését valós információk alapján hozza meg, azaz a kockázatot a jövőre tekintve vállalja csupán! Így abban az esetben, ha bizonyítani tudja, hogy a befektetés pillanatában rendelkezésére álló adatok valótlan tartalmuk alapján megtévesztették, úgy ezen adatok tartalmának kötelezettjei – vétkességre tekintet nélkül – kárfelelősséggel bírnak.
A Postabank esete szerintem a jövő egyetemeinek iskolapéldája lehet, hiszen szinte mindegyik kötelezett súlyosan megszegte kötelezettségeit, így a befektetők szinte válogathatnak a tekintetben, hogy kivel szeretnék kárukat megtéríttetni. A döntést természetesen az érintetteknek kell meghozniuk. Én biztos vagyok abban, hogy a bíróság valamennyi lehetőség esetén a kisbefektetők javára, az adatokért felelősök kárfelelősségét kimondó határozatot hoznának. Ezért az alperes személyének kiválasztásakor én annak átgondolását javaslom, hogy a per folyamán kinek a felelősségét lehet legegyszerűbben bizonyítani. Tekintettel lennék arra is, hogy egy pernyertesség után kinél lehet a legegyszerűbben az eredményes végrehajtást kieszközölni.
Visszafelé haladva, én leginkább a banki mérlegadatok valódiságát igazoló könyvvizsgáló céggel szembeni fellépést javasolnám. Számomra ugyan az ő esetükben sem kétséges, hogy egy jól előkészített bírósági eljárásban tartósan és főként sikeresen el tudnák hárítani közvetlen felelősségüket. Mint közgazdász is szívesen figyelném egy ilyen per menetét. A jövőt tekintve sokat segítene, ha egy jogi precedens rámutatna arra, hogy a gazdaság számára igen jelentős költséget jelentő auditálás kötelezettsége nem csupán néhány könyvvizsgáló cég zsíros üzlete, de szakmai kötelezettségükért anyagilag is felelnek. Az a nagyságrendi eltérés, amely – egyazon cég 1998. tavaszán, majd az új megbízó kérésére 1998. őszén készült – kimutatásukban szerepelt nem keletkezhetett az előző banki vezetés által eltakart adatokból. Amennyiben az utóbbi hiány a valós, úgy azt kötelezően észlelniük kellett volna már 1998. tavaszán is. Az auditor esetében a bizonyítás azonban lényegesen nehezebb, és a felelősség megállapítása esetén a kétezer kisbefektető együttes, tizennégymilliárdos kárát nem is lenne képes megfizetni.
A sorban az ÁPTF (Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet) következik. Állami intézményről lévén szó, az ő fizetőképességük már biztosnak számít, a végrehajtás azonban elég bonyolult lenne, mert a tizennégymilliárd meghaladja költségvetésüket. A felelősségük kimondása is egy összetettebb bizonyítást igényelne, de felelősségük kimondásában ez esetben biztos vagyok. Erősíti ezt az érvelést, hogy maga az érintett több alkalommal nyilatkozta, hogy ő már korábban észlelte a Postabankon belüli veszteségeket, és erről már 1996-ban levélben tájékoztatta a kormányt. Ezzel a felelősség elhárító nyilatkozattal azonban kétszeresen is baj van. Egyrészt a Postabank esetében az állam elsősorban tulajdonostárs. Így az egyik tulajdonost értesíteni arról, hogy a tulajdonánál jelentős veszteségekre kell számítania, de a kétezer kisbefektetőt közben arról tájékoztatni a televízióban (péld. az 1997-es bankpánik idején), hogy mindenki nyugodt lehet, a bankban minden rendben megy, már akár túl is megy a vétlen kárfelelősség gondolatán. Másrészt, az ÁPTF kifejezett feladata és a kisbefektetőkkel ellentétben egyedüli jogosultja is annak, hogy bármely kis rendellenesség gyanúja esetén is azonnali és teljes körű vizsgálatot végezzen a bankban. Ennek szakszerű megtörténte esetén pedig szakmailag lehetetlen, hogy egy ekkora veszteséget el lehetett volna titkolni. Amennyiben viszont észlelte a problémát, de nem tartott vizsgálatot, úgy felelőssége mulasztásos törvénysértése következtében áll fenn.
Szakmailag is érdekes az állam közvetlen kárfelelőssége a Postabank estében. Érdekes, de nyilvánvaló, ezért a befektetők számára, mint alperes kifejezetten ajánlott. Pervesztése esetén a végrehajtás is viszonylag egyszerű, még akkor is, ha szokatlan a végrehajtók számára az állam bankszámláinak lefoglalása. Szokatlan, de már nem példanélküli. Ez évben a Fővárosi Önkormányzat már sikeresen behajtott néhány milliárdot ily módon. Az állami felelősség egyik érve megegyezik az ÁPTF kapcsán leírtakkal. Azaz, ma már köztudomása miatt bizonyított, hogy az állam korábban is kapott hivatalos tájékoztatást a bank vélhető veszteségeiről, de ezt a többi tulajdonos előtt nem csak elhallgatta, hanem ellenkező tartalmú nyilatkozataival azokat kifejezetten megtévesztette. Ettől teljesen eltér az a felelősségi érv, amely 1998. késő tavaszán állt be, amikor az állam 140 százalékon történő tőkeemeléssel majd’ megkétszerezte a Postabank alaptőkéjét. Ez a tranzakció ugyanis a pénzpiacon azt jelentette, hogy az állam és a tranzakciót jóváhagyó auditor előzetes vizsgálata szerint a Postabank aktuális részvényértéke 140%. Amennyiben ugyanis a valóságos érték ez alatti, úgy az állam az adófizetők pénzén ingyenesen gazdagította a többi tulajdonost. Ez éppen úgy törvénytelen, mint az az eset, ha a valóságos érték több, mint 140%, ekkor ugyanis a kétezer kisbefektető mindegyikét megkárosítva, a befektetés értékét meghaladó befolyást szerez a társaságban. Az állami tőkeemelés hatása azonnal meg is jelent a pénzpiacon, ahol a megindult postabanki részvénykereskedés általános árfolyama hónapokon keresztül ez a 140% lett. Az új kormány is ezen árfolyam körül kezdett felvásárlásba annak érdekében, hogy banki tulajdoni hányada hetvenöt százalék fölé kerüljön. Az alkalmazott árfolyam tehát valóban hatott a piacra, megtévesztve azt a valós érték tekintetében. Ez az európai szabályozási normák szerint is megalapozza az állam közvetlen kárfelelősségét.
Legvégül vitathatatlanul megáll a Postabank Rt. közvetlen kárfelelőssége. A bank saját felelősségét – igaz nem ezzel a szándékkal, – de önmaga, bizonyító erejű közokiratban ismerte el. Ezen túlmenően, pervesztés esetén – a ma már feltőkésített bank – kifejezetten fizetőképes, a végrehajtás módja is egyszerű. A Postabank vezérigazgatója, Auth Henrik, a bank 1998. évi évzáró közgyűlésén szó szerinti jegyzőkönyvben ismerte el, hogy a bank 1997-ben és 1998-ban manipulálta a bank részvényeinek piaci értékét, megtévesztette a befektetőket. Ezen túlmenően, ugyanezen közgyűlésen a bank mai vezetése módosította a Postabank 1997. évi közzétett mérlegét, méghozzá oly módon, mely szerint a bank már 1997-ben elveszítette teljes vagyonát. Emlékeztetőül, ez az a nyilvános és hitelesített adat, amely egy befektető számára 1998-ban a befektetés kockázatának megítéléséhez rendelkezésére állt. A mai Postabank nyilvánvalóan jogutódja elődjének, kötelmeire semmilyen hatással nem bír, hogy 1998. augusztusában az állam, mint közvetlen irányítással bíró tulajdonos lecserélte a bank korábbi teljes vezérkarát. Így a bank nyilvánvalóan és közvetlenül felelős a valótlan információk kiadásából fakadó megtévesztésért, függetlenül attól, hogy az információ torzítása tévedésen vagy szándékos megtévesztésen alapult. Megjegyzésem: számomra a mai hivatalos adatok tűnnek megtévesztőnek, de ez a jelen joghelyzet megítélésében nem bír relevanciával. Súlyos felelősséggel bír szerintem, hogy a bank üzleti tervei máig nem tartalmaznak előirányzatokat a bank kárfelelőssége miatti kiadásokra, pedig ennek mértéke ma már jelentősen meghaladja a tízmilliárd forintot, és erre a közgyűlésen a bank vezetését több befektető is felhívta.
Egy ráadás lehetőség:
Mindazon kisbefektetők, akik részvényeiket 1997. januárja és 1998. júliusa között vásárolták, a hosszabbnak ígérkező, és fentebb részletezett peres lehetőségek helyett egy egyszerűbb, és ezért vélhetőleg gyorsabban lezáruló jogi utat is választhatnak. Ők ugyanis jogszerűen követelhetik a részvények eladójától, hogy húsz százalék kamat megfizetésével együtt vásárolja vissza a korábban eladott részvényeiket. A követelés jogcíme a tévedés. Jogosan állíthatja ugyanis bármely befektető, hogy nyilvánvalóan nem vett volna tíz- és tizennégyezer forint közötti értéken Postabank részvényeket az eladótól, ha a vásárláskor is tudja, hogy a részvények mögött álló társaság már elveszítette teljes vagyonát, a részvény valós értéke öt forint. Ez az általa fizetett vételár kétezer-nyolcszázad része!
Különösebb jogérzék nélkül is érthető, hogy még jóhiszeműen sem teheti meg egyetlen piaci szereplő sem azt, hogy a gyakorlatilag érték nélküli vagyontárgyait (itt részvényét) milliókért, esetleg százmilliókért adja el valakinek, átadva ezzel saját veszteségét.
Az előző pontban már részletesen kifejtésre került, hogy a befektetés csupán jövőbeni és nem vásárláskori kockázatvállalást jelent. A részvények visszavételére kötelezett jóhiszemű eladó előtt is nyitva áll az előzőekben részletezett két jogi eljárás lehetősége, sőt számára a vétlen üzletkötésből eredő károk követelése is jogszerű a Postabankkal és a többi szereplővel szemben. A pereskedéssel járó kellemetlenségektől, költségektől és a per idejére az értéktelenné vált részvények finanszírozásától azonban nem tud jogszerűen megszabadulni. Neki a – valós értéket már az eladáskor sem képviselő – részvényeit kölcsönös tévedés, vagy a vevő vétlen tévedése miatt vissza kell vennie.
Az érintettek számára fontos és mérlegelésre ajánlott kiegészítésem, hogy a tévedésre alapított keresetet megelőzően érdemes megvizsgálni az eladó pénzügyi helyzetét. Abban ugyanis szinte biztos vagyok, hogy a jogi eljárás végén az eladót kötelezni fogja a bíróság az eladott részvények visszavételére és a kamat megtérítésére. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy az eladó képes lesz e kötelezettségének eleget is tenni. Az eladó csődje viszont még nem jelenti a kár megtérülését a vétlen befektető számára. Az állam, a Postabank és az előző lehetőségekben érintettek vélhetőleg tartósan fizetőképesek. Így a velük szembeni jogi eljárás ugyan lehet időigényesebb, de pernyertesség esetén a végrehajtás lényegesen egyszerűbb és biztosabb. Természetesen abban az esetben, ha a részvények eladója a Postabank, az állam vagy azok valamely egyszemélyes vállalkozása volt, úgy ez a megoldás hozhatja a leggyorsabb és legteljesebb kármegtérülést.
Az elmaradt haszon:
Pernyertesség esetén valamennyi esetben további lehetősége a befektetőknek, hogy az alperesek jogsértő magatartása, az időigényes peres eljárás kikövetelése miatt az elmaradt hasznát megtérítendően kártérítési igénnyel lépjen fel. Annak bizonyítása, hogy az alapeljárásban megítélt húsz százalék kamatot meghaladja a felperest ért kár, meglehetősen nehéz. Azt bizonyítania, hogy ő jelentősen magasabb hozadékot lett volna képes elérni a részvény ellenértékével, ha azzal korábban és szabadon rendelkezik, meglehetősen nehéz. Ez esetben akkor bízhat az eredményes bizonyításban, ha ezen időszak alatt is rendelkezett szabad pénzforrással, és azt befektetve (például a tőzsdén) bizonyíthatóan magasabb jövedelmezőségre tett szert.
Megjegyzés: Keresetemben a jogi képviseletet Dr Hidasi Gábor ügyvéd, illetve a Hidasi és Társai Ügyvédi Iroda ( H-1055 Budapest, Balaton utca 16. Tel.: 2693575 ) látta el. http://www.hidasi.hu . .
The new statutes generally are known just as „the anti-mafia acts” were enacted on the 1st of September. Only a small part of it deals with the so-called street-prostitution.
The new statutes generally are known just as „the anti-mafia acts” were enacted on the 1st of September. Only a small part of it deals with the so-called street-prostitution. The law and order of numerous countries definitely forbid the sexual street-supply for money. And as for other countries, there it is legitimate but still regulated by some limitations too. Instead of repeating the arguments and counter-arguments constantly debated in the news I would like to think about something different this time again. That contradiction is raised also in the news sometimes that the strict police actions began immediately after the enactment of the law, while none of the so-called grace zones had been pointed out in the country yet. It essentially means that from the 1st of September it is forbidden to offer any performance of prostitution up on arterial roads and on almost all of the busy streets of the cities.
The legislator wished to settle the earlier situation, i.e. he took notice of the prostitution, therefore he permitted it under controlled conditions. But he localizes its practice on definite places to assure the people’s calmness and the public morals. I underline that I myself agree with this solution too and I could accept the will of the majority if they wanted to enforce the total prohibition. And nevertheless, now I am anxious and uncomprehending again! Uncomprehending, because of the legislators’ way of thinking is unacceptable for me.
I do not believe that our home legislators could find such an example from a democratic country. Where the state assures a six-month postponement to itself to assure the conditions of the behavior expected for the citizens, while it immediately enforces his expectation for the citizens. The expectations, which can be kept only after the preliminary measures of the state. It would have been a natural regulation if the municipalities bound accordingly to the regulations of the law had had to obligatorily point out the so-called grace zones till for example the 1st of September. Then the law had given six months to the concerned ones to remove their activity to the new, indicated area. This way they could have had their new places accepted, acquainted by their „customers” too.
But the opposite is unacceptable. It is very far from being only a matter of principle. The state and its citizens are not even co-ordinated. So its citizens are not for the state but the state is for its citizens. The state is powers but the means of power are for the citizens and not against them. The security in law belongs to among our fundamental rights not accidentally. A law means limitation for the concerned ones in the sake of all of us only if the conditions of observing the law are assured first. That way of thinking of power is unacceptable and seems to be dangerous to me which takes itself above the laws. In the concrete case, the state announced that it would punish the prostitutes because they were not doing their activity at their indicated places but their place would be not or would be indicated only months later!
Unfortunately, I have seen this several times that the state punished the concerned ones before fulfilling what was mandatory for its lawful conduct according to the law. What is new for me now is that the state dispensed itself from the evident obligation of concurrence in advance, in the act itself. Unfortunately, I am also sure that the most of the concerned municipalities will not indicate the „grace area”, which is mandatory according to the law, even by the termination of the six months allowed. But they will enforce the regulations against the concerned ones. Because our legislators, according to there won’t, penalize only the citizens for neglecting the obligations this time too, while the municipalities and the state commitat most „violation of the law by default”. Years ago the Constitutional Court declared it in connection with one of its decisions that all those statutes were constitutionally biased in which the regulation inflicted numerous legal consequences on the citizen breaking the regulations but did not sanction the breach of the obligations of the ones wielding public authority. Its only one consequence is that since then also the tax authority must obligatorily pay late interest to the taxpayers if it misses the deadline of the tax refund. Unfortunately, I would have to search among the statutes for very long to find other examples. But I could list its opposite for hours. Who knows what sanctions the municipalities, the police, the public prosecutors, the workers of the APEH have to reckon with if they do not keep their dead-lines of measures and passing of the decisions, etc., which are fixed by several hundred statutes? According to the same statutes, the citizens standing on the opposite side always has to face fines, culpability, forfeiture in case of missing the deadlines.
It will change sometime too, and the mutual liability will be present in our everyday life as a natural exigency. Because a system is not democratic just because it calls itself democratic!
Szeptember elsején léptek életbe a köztudatban csak „maffiaellenes törvényekként” elnevezett új jogszabályok. Ennek csak egy kis szelete foglalkozik az ún. utcai prostitúcióval.
Számos ország jogrendje kifejezetten tiltja, és szigorúan bünteti a pénzért kínált utcai szexuális szolgáltatást. Más országokban pedig megengedett, de azért bizonyos korlátokkal itt is szabályozott. A híradásokban folytonosan vitatott érvek és ellenérvek ismétlése helyett én ezúttal is egy kicsit másról szeretnék gondolkodni. A hírekben is fel-felvetik azt az ellentmondást, hogy a törvény életbe lépését követően a szigorú rendőri fellépés azonnal kezdetét vette, miközben az ún. türelmi zónák közül ezeddig egyetlen egyet sem jelöltek ki az országban. Ez tartalmilag azt jelenti, hogy szeptember elsejétől főútvonalakon és a városok forgalmas utcáinak szinte mindegyikén tilos az prostitúciós szolgáltatás felkínálása.
A jogalkotó a törvényben rendezni kívánja a korábbi helyzetet, azaz tudomásul veszi, sőt – ellenőrzött feltételek mellett – engedi a prostitúciót, de annak gyakorlását meghatározott helyhez kötve biztosítja a lakosság egészének nyugalmát és a közerkölcs sérthetetlenségét. Hangsúlyozom, hogy magam ezzel a megoldással egyet is értek, és el is tudnám fogadni a többség akaratát, ha az a teljes tiltást akarná érvényesíteni. Most mégis, ismételten nyugtalan és értetlen vagyok! Értetlen, mert számomra elfogadhatatlan a jogalkotók gondolkodásmódja.
Nem hiszem, hogy demokratikus berendezkedésű országból tudnának hazai jogalkotóink példát találni arra, hogy az állam egy törvényen belül önmagának hat havi haladékot biztosít arra, hogy az állampolgártól elvárt magatartás feltételeit biztosítsa, miközben az állampolgárral szemben azonnal érvényesíti azt az elvárását, ami csak az állam előzetes intézkedése után tartható be. Az egy természetes szabályozás lett volna, ha a törvény előírásai szerint kötelezett önkormányzatoknak például szeptember elsejéig kötelezően ki kellett volna jelölniük az ún. türelmi zónákat, majd az érintetteknek adott volna a törvény hat hónapot, hogy tevékenységüket áthelyezzék az új, kijelölt területre. Így lehetőségük lett volna ügyfeleikkel is elfogadtatni, megismertetni az új helyeiket.
Az ellenkezője viszont elfogadhatatlan. Ez közel sem csak elvi kérdés. Az állam és polgárai még csak nem is mellérendeltek. Azaz nem az államért vannak polgárai, hanem az állam van a polgáraiért. Az államhatalom, de a hatalom eszközei az állampolgárokért vannak és nem ellenükben. A jogbiztonság nem véletlenül tartozik alapjogaink közé. Egy törvény csak akkor jelenthet mindannyiunk érdekében korlátozást az érintetteknek, ha előbb biztosítottak a törvény betarthatóságának feltételei. Számomra elfogadhatatlan és veszélyesnek tűnő az a hatalmi gondolkodás, amely önmagát a törvényeken felülinek tekinti. A konkrét esetben a hatalom meghirdette, hogy megbünteti a prostituáltakat, mert ők nem a kijelölt helyükön tevékenykednek, de a helyüket nem, vagy csak hónapok múltával fogják kijelölni!
Azzal, hogy a hatalom már azelőtt megbüntette az érintetteket, hogy a jogkövető magatartáshoz a törvényben rá nézve előírtakat teljesítette volna, sajnos már többször találkoztam. Ami most új volt számomra az az, hogy már előre, magában a törvényben felmentette magát az egyidejűség nyilvánvaló kötelezettségétől. Sajnos abban is biztos vagyok, hogy a hat hónap lejártával sem fogja az érintett önkormányzatok többsége kijelölni a törvény szerint kötelező türelmi területet, de az érintettekkel szemben érvényesíteni fogják az előírtakat. A jogalkotóink ugyanis ezúttal sem szakítottak azzal a gyakorlatukkal, hogy a törvényi kötelmek figyelmen kívül hagyásakor kizárólag az állampolgároknál jelenítenek meg szankciót, míg az önkormányzat és az állam legfeljebb ún. „mulasztásos törvénysértést” követ el. Évekkel ezelőtt, az Alkotmánybíróság egy döntése kapcsán kifejtette már, hogy alkotmányosan aggályosak mindazon jogszabályaink, amelyekben az előírásokat megszegő állampolgárt számos jogkövetkezménnyel sújtja az előírás, de a közhatalmat gyakorlók kötelezettségszegéseihez nem rendel szankciót. Ennek lett akkor mindmáig egyedinek tekinthető következménye, hogy azóta az adóhivatalnak is kötelezően késedelmi kamatot kell fizetnie az adózónak, ha az adó visszatérítésekor határidőt mulaszt. Sajnos nagyon sokáig kellene kutatnom a jogszabályok között, hogy újabb példákat mutathassak be. Az ellenkezőjét pedig órákon át sorolhatnám. Ki tud arról, hogy milyen jogszabályi szankciókkal kell számolnia az önkormányzatoknak, a rendőrségnek, az ügyészeknek, az APEH munkatársainak, ha a több száz jogszabályban meghatározott intézkedési, határozathozatali stb. határidőiket nem tartják be. Az ellenkező oldalon álló állampolgároknak ugyanezen jogszabályokban a határidők késedelme esetén szinte minden esetben bírsággal, büntethetőséggel, jogvesztéssel kell szembenézniük.
Egyszer ez is meg fog változni, és a kölcsönös kötelezettség, mint természetes követelmény lesz jelen mindennapjainkban. Nem attól demokratikus ugyanis egy rendszer, hogy önmagát annak nevezi!
Évek óta lógott a gazdasági hírek hátterében a Magyar Nemzeti Bank bécsi kereskedelmi bankjánál felgyülemlett mintegy hetvenmilliárd forintos veszteség. Ezért is fogadtam mindig rossz érzéssel, amikor az MNB vezetői, mint a témakörben beosztásukból is adódóan leginkább felkészült bankszakértők nyilatkoztak a Postabank körüli helyzetről, a bank vezetését mélységesen elítélő felelősségről.
Az alábbi néhány gondolat talán kissé másképpen közelíti meg a kialakult helyzetet, mint arról a napi híradásokból eddig értesülni lehetett. Surányi György és az MNB vezetői, a kormányfő hétvégi nyilatkozata után sorban hangoztatták, hogy nekik sem szakmai, sem erkölcsi felelősségük nincs a CW Bank több tízmilliárdos veszteségei miatt. E helyütt csak megjegyzem, hogy a miniszterelnök nyilatkozatának módja több, mint dilettáns és félrevezető volt, a bejelentés mikéntje, valamint tartalma károkozó, demagóg, a társadalom felkészültségét is lenéző és egyben sértő is volt.
A jegybank vezetésével szembeni fellépés várakozásom szerinti, és csak idő kérdése volt. A kormány most látta elérkezettnek az időt. Nyilvánvalóan semmilyen napi aktualitása nem volt a bécsi CW Bank veszteségeire történő hivatkozásnak, hiszen a veszteség nagysága már több éve ismert. Volt azonban egy adukártya, amit ez eddig nem játszottak ki igazán. Ez jó is volt az MNB vezetésének, meg rossz is. Jó volt, mert egy olyan súlyos mulasztás felelősségi körének meghatározása húzódott, amely a világ bármely fejlett demokráciájában a jegybank legfelsőbb vezetésének menesztésével járna. Rossz volt, mert bizonytalan helyzetet teremtett, bármikor zsarolhatóvá vált a jegybank legfelső vezetése. Rossz volt azért is, mert ma már az indoklásban nagyon gyengévé vált a felelősségnek az előző vezetésre való áthárítására tett minden próbálkozás.
Ami fontos! Lehetett a miniszterelnök felvetése arrogáns, félrevezető és szakmaiatlan is egyszerre, de akkor is igaz, hogy a közvetlen felelősökön túl – akik valószínűsíthetően bűncselekményeket is elkövettek – egy ilyen mértékű veszteségnél a közvetett felelősséget viselő jegybankelnöknek is önmagától kellene távoznia posztjáról. Surányi György több televíziós nyilatkozatában is kifejtette, hogy ő szakember, politikai felvetésekre nem válaszol. Ez azonban nem politikai kérdés. Jelentős gazdasági területeken is távoznia kell az egyes számú vezetőknek beosztásukból, ha az általuk irányított területen jelentős gazdasági veszteség keletkezik. Érthető, hogy amennyiben van közvetlen okozója a kárnak, akkor a károkozó felelőssége is közvetlen. A kiemelt esetekben azonban a megtévesztett vezetőnek is távoznia kell, mert ez a rendszer figyelmezteti utódját, hogy olyan ellenőrzési módszert kell alkalmaznia, amelynél még az ő tudta nélkül sem lehet ellehetetleníteni a rá bízott vagyont. Surányi György – személyes ismeretségünkből is adódó meggyőződésem szerint – nem lehet közvetlen okozója a veszteségeknek, de a kialakult helyzetért igenis felelős, és munkája során a CW Bank kezelése terén jelentősen hibázott.
A fentebb leírtak akkor is igazak, ha elfogadjuk, hogy az MNB nyilatkozatai mind megalapozottak. De még csak nem is azok. Surányi György már öt éve ismételten a jegybank elnöke. Öt év után akkor sem illik hivatkozni az előd hibáira, ha az megalapozott. Helyettesei közül többeknek még ez a védekezés sem adatik meg, mivel az érintett időszakban már alelnöki beosztásukban voltak. Egyikük korábban a bécsi bank felügyelő bizottságának elnöki posztját töltötte be azon években, amikor a mai adatok szerint a bank veszteségeinek döntő hányada keletkezett. Az ő felelőssége már majdnem közvetlen. Az MNB nyilatkozata szerint e veszteségek döntően 1991. és 1996. között keletkeztek. Surányi Györgyöt emlékezetem szerint 1991. év végén váltotta fel Bod Péter Ákos a jegybank elnöki beosztásában, majd 1995-ben ismét visszavette a bank elnökségét. Így a veszteségek okozásának kezdete, vége, az egész időszaknak mintegy a fele, az ő vezetésének időszakára datálódik. Surányi György nevezte ki azt a bankvezetőt a CW Bank élére, aki ez időszak alatt mindvégig a közvetlen felelősséget viseli.
Végezetül egy gondolatra még szeretnék külön is kitérni. A Postabank esetén az MNB néhány vezetőjétől hallottam különböző megfogalmazásban, hogy egy százötvenmilliárdos veszteség nem keletkezhet vétlen gazdálkodásból, a hiány nagysága önmagában is kötelezően felismerhetővé kellett, hogy váljon a bank vezetőinek, függetlenül a könyvekben szereplő adatoktól. Ez szerintem is igaz, azzal a megjegyzéssel, hogy a Postabank tényleges, és csak a jövőben várható veszteségeinek nagysága – megítélésem szerint – nem több, mint harmincmilliárd forint! A Postabank azonban az ország második legnagyobb bankjaként mintegy nyolcszázezer ügyféllel, a semmiből országos hálózattá fejlesztett bankként, háromezer munkatárssal és tíz év alatt halmozott fel veszteségeket. Az általa létrehozott érték, a bank közvetlen költségvetési befizetései pedig együtt jelentősen meg is haladták, akár még a százötvenmilliárdos vélt hiányt is. Az MNB bécsi bankja, a CW Bank, azonban egyetlen banképület, igaz teljes jogosítvánnyal, de vélhetőleg néhány száz, esetleg egy-két ezer ügyféllel, bankügylettel. Ilyen feltételek mellett ez a hiány százszoros nagyságrenddel haladja meg a Postabankban elszenvedett veszteségeket. Most kellene a nyilatkozó jegybanki vezetőktől megkérdezni, hogy mi a véleményük a saját védekezésükről, mely szerint a CW Bank vezetői által készített banki dokumentumokkal megtévesztették őket, ők nem láthatták, hogy baj van Bécsben?!
Bizony látniuk kellett volna! Amennyiben látták, de késlekedtek, úgy ezért kétséges alkalmasságuk jelenlegi beosztásukra, ha nem látták, akkor meg ez az az ok, amiért távozniuk kellene!
Már 1995-ben eldöntöttem, hogy – a kor jellemrajzához tartozóan – közre fogom adni annak az államigazgatási eljárásnak a tanulságait, amely egy közérdekű lakossági bejelentéssel indult még 1994-ben.
A könyv kézirata lassan már ötödik éve csak hízik. Természetes, hogy egységes szerkezetben közreadni majd csak a végkifejlet egészének ismeretében lehet. A kézirat legtöbb eleme azonban a mának is szól, és legtöbbször – ez kifejezett szándékom is, – messze túlmutat a velem szemben folytatott eljáráson. A gondolataim közreadására szánt Internetes oldalak most arra is lehetőséget adnak, hogy – a teljesség és a későbbi könyv szerkezetéhez való igazodás igénye nélkül – e helyütt folyamatosan összefüggő részleteket adjak közre.
Ma még a könyv végleges címét sem tudom megmondani. Ahogy történnek az események, mindig új és új ötletek, a helyzethez – hangulatában – jól igazodó ötletek jutnak eszembe. A jó cím megtalálása nem könnyű feladat. Elég keménynek kell lennie, mert az eljárás alatt – esetenként – eddig is rettenetes feszültségek hordozója voltam. A trágárság, az igazság hangerővel történő igazolása azonban szerencsére elég távol áll tőlem. A kompromisszumot most egy különleges esemény adta a kezembe. A napokban (1999.09.01.) mutatták be a budapesti filmszínházak „A hivatali patkányok” című amerikai filmet. Így a sértés nem az én gondom, a párhuzam levonása pedig mindenkinek a saját joga, lehetősége.
Az egyes részek rögzítésekor arra törekedtem, hogy – míg én felvállalom az elfogultságot, azt a tényt, hogy az események az én konkrét történetemet foglalják össze, addig – a bemutatás módja, a környező társadalom és a résztvevő emberek jellemzése, a történet egésze már a korról, és rajtam kívül számos konkrét személyről szóljon. Őszintén bízom benne, hogy a végén nem egy sanyargatott, igazságtalanul meghurcolt és főként sajnálatra méltó ember története kerekedik majd ki az egészből, hanem egy változó társadalom fénye és árnyoldala. A konkrét történésekben pedig az emberi tartás elismerése, a gyávaság, a szolgalelkűség, a kicsinyesség és az irigység válik felismerhetővé, mégpedig elsősorban konkrét, a saját nevüket viselő személyek által megtestesítve. Mint azt önéletrajzomban kifejtettem, magam elsősorban közgazdász vagyok, esetleg gazdaságpolitikus, és csak a munkám, közéleti szerepvállalásom tapasztalatai adtak – a gyakorlatban megszerezhető – társadalompolitikusi felkészültséget, szociológiai érveket.
