A hír: A kormány költségvetési tervezetében jelentősen csökkentette az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa Hivatala 2000. évre vonatkozó költségvetési előirányzatát!
És ami a hír mögött van! – A demokratikus állam működése sem mentes nehezen feloldható nehézségektől. Ilyennel nap mint nap találkozhatunk. Most csak példaképpen említem meg, hogy az Alkotmánybíróság több tucat döntésével marasztalta már el a kormányt, illetve a Parlamentet, mert ún. mulasztásos törvénysértést vagy alkotmánysértést követett el valamely kötelezettsége megszegésével. Az állampolgárok vagy más jogi személyek törvénysértései szinte kivétel nélkül szankciót vonnak maguk után. Hogyan szankcionálható azonban a szankciókban döntő Parlament? Mivel büntethető egy kormány, ha nem terjeszt elő egy törvényjavaslatot, amire az állampolgárok jogbiztonsága miatt nagyon is szükség lenne? Semmi nem garantálja, hogy a Legfelsőbb Bíróság, vagy akár az Alkotmánybíróság valamennyi döntése tévedhetetlen, mégis minden jogvitában egyszer el kell jutni a végső, megfellebbezhetetlen döntéshez. A demokrácia fejlődésének ma már évezredes múltja sem tudott tökéletes választ adni minderre, de törekedett olyan jogrendi elvek és intézményi struktúrák kialakítására, ahol a társadalom tagjainak jogbiztonság érzete már elfogadhatóvá vált. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a végső döntéseknél már nagyon ritkán fordul elő, hogy a döntés és a társadalom jogérzete jelentősen eltér egymástól. Ehhez azonban minden szereplőnek a helyén kell lennie, és elfogadható szinten kell tevékenykednie.
A rendőrségi és az ügyészségi működés zavarai éppen mostanság mutatnak rá arra, hogy milyen könnyen bizonytalanodunk el biztonságérzetünkben. Ilyen, amikor néhány hónap alatt megsokasodik a robbantásos gyilkosságok és fenyegetések száma, ha több rendőr öngyilkossága válik nehezen megmagyarázhatóvá, ha kapcsolatot vélünk felfedezni rendőrök és bűnelkövetők között stb. Bizonytalanul hallgatjuk, hogy a kormány, akinek döntései sokszor értelemszerűen politikailag befolyásoltak, miközben a gazdasági, szakmai érvek másodlagos szerephez jutnak, maga alá kívánja rendelni az Ügyészséget. Az emberi jogok nemzetközi kötelezettségei között is kiemelt jogelv, hogy az állampolgároknak jogvitáik esetén – különösen ha ezt a vitát az államhatalommal, vagy annak valamely szervezetével folytatja -, akkor egyenrangú félként léphessen fel, és a végső döntésig többlépcsős fellebbezési jog illesse meg.
A felszólamlási lehetőségek, lépcsőfokok számának igen nagy tehát a jelentősége. Ez biztosítja ugyanis, hogy a tévedés valószínűsége minimalizálódjon. Fontos, hogy azok, akik a hatalmi ágak és az állampolgárok közötti vitában döntenek, a lehetőségek maximumáig függetlenedjenek a vitázó felektől. Sajnos a teljes függetlenség a mai jogfejlődési ismereteink szerint nem érhető el. A döntéseket kimondókat például valakiknek ki kell nevezniük. Legyenek ők bírák, az Alkotmánybíróság tagjai, az Állampolgári Jogok Biztosai, vagy a Legfőbb Ügyész. A jelölésben, a kinevezésben pedig naponta tapasztalhatjuk annak túlzott politizáltságát. Szerencsére vannak technikák, amelyek ezt a befolyást csökkentik. Így általános gyakorlat a demokratikus berendezkedésű országokban, hogy az ilyen személyek kinevezéséhez általában nagyobb parlamenti többség szükséges, mint amivel a kormány rendelkezik. A kinevezési időszak lényegesen hosszabb, mint egy-egy kormányzati periódus, és a testületek tagjait sem egyazon időben nevezik ki, azaz a lejárat is eltérő időpontú a testületek egyes tagjainál. Az idő előtti visszahívásra a kinevezőknek – a szélsőséges esetek kivételével – érdemi lehetőségük már általában nincsen. Lényeges, hogy egy adott időpontban a kinevezésekről egy olyan összetételű parlament dönt, amelynek szavazati arányairól egykor az állampolgárok szavazatainak számaránya döntött.
Magát a kinevezési jogot, mint befolyásolási lehetőséget azért mégsem lehet lebecsülni. Van azonban a kormányoknak még egy eszközük, amivel érdemben nyomást tudnak gyakorolni e demokratikus intézményekre, és ez az eszköz veszélyes, mert közvetlen! Gondolom senkit nem lep meg, hogy ez most sem más, mint a PÉNZ! Igen, csupa nagybetűvel. A demokratikus intézményrendszer hatékony működéséhez ugyanis biztonságos finanszírozási háttér szükséges. Éppen ezért is nagyon kényes kérdés minden demokratikus országban, hogy az ország költségvetésének készítésekor, ami kormányzati feladat, milyen elvek szerint tervezik a Rendőrség, az Ügyészségek, a Bíróságok, az Alkotmánybíróság, a Parlament, vagy éppen az Állampolgári Jogok Biztosa Hivatalának költségvetését. A magyar demokrácia elmúlt tíz évében sem példa nélküli, hogy a kormány a pénzen keresztül próbált nyomást gyakorolni például a Bíróságok működésére, ha akaratát másként nem tudta érvényesíteni. Az Ítélőtáblák – hivatalosan pénzhiány miatt – máig nem álltak fel, míg a bírók tiltakozását a megosztás ősi politikai eszközével – félmilliárd többletforrást felkínálva – próbálták mérsékelni, de céltámogatás formájában, a vidéki bíróságok fejlesztése címén. Pedig a független bírósági rendszer lényeges törvényi elve, hogy a bíróságok költségvetésüket maguk készítik el, és kizárólag a főszámokban kell egyeztetniük a kormánnyal. A demokratikus joggyakorlás elvei szerint eljárva, a fejlett demokráciájú országokban a kormányok kommentár nélkül szokták elfogadni az ezen intézmények által előterjesztett költségvetési igényt. Teszik ezt általában függetlenítve a költségvetés napi helyzetétől, kerülve minden beavatkozás látszatát, valamint elfogadva, hogy az adott országban nem lehet pénzügyi forrás kérdése a demokratikus jog érvényesülése. Ez persze eredményezheti az egyes intézmények realitásérzetének elvesztését, pazarlóvá válását. Ezzel szemben a nyilvánosság kontrollja, a törvényi keretek általános meghatározása, a kinevezett személyek társadalmi megbecsüléséből fakadó önmérséklete kell, hogy álljon, a kormányok pénzes póráza helyett.
A fentebb leírtak általános elvek és kötelezettségek, ezért lényegesebbek, mint a konkrét esetben további kétségeket felvető szakmai érvek. Így ez utóbbiakat csak a kiemelés szintjén vetném fel. A magyar gazdaság ma nem vitatottan növekedési pályán van, ezért semmi nem indokolja, hogy reálértékben csökkenjen egy meghatározó fontosságú intézmény forrása. A fejlett demokráciákban az OBH már évtizedes múltra tekint vissza, beilleszkedett az intézményrendszerbe, kialakította működése infrastruktúráját, általánossá vált az állampolgárok mindennapos ügyeinek intézésében. A magyar demokratikus intézmények még csak kiépülésük időszakában vannak. Létüket és szerepüket egyre többen ismerik fel, és ezért egyre többen fordulnak is hozzájuk. A feladatkörük bővül, miközben évtizedes lemaradást kell pótolniuk. Elhelyezésük, szakembereik képzése, a szervezet optimális nagyságának kialakítása még nem fejeződött be, azaz jogos növekedési igényt fogalmaznak meg. Ebben a szakaszban a korábbi, és eddig sem elégséges forrás jelentős csökkentése semmilyen szakmai indokkal nem támasztható alá, ugyanakkor valóban veszélyezteti feladataik – és ezek számunkra fontos feladatok! – akár csak korlátozott ellátását is. Ezért amennyiben a hír igaz, akkor ez egy hibás kormányzati döntés, amit meg kell változtatni.
1999. október 14.
Palotás János