18 more days till the turn of the millennium! We can read it in the papers, in the tourist advertisements, it is resounded by the radio and the television. Popular television series say farewell to us day by day saying that we will not see them in this millennium any more, but „see you again” in the third millennium. But is the third millennium really so close to us?
I think it is not! We have to wait a little more than a year for this yet. The mathematical explanation is very simple. The first one thousand year could not have passed in the December of 999 according to our calendar because also the whole thousandth year was needed for this. It is just as true as nine-hundred and ninety-nine forints is not a thousand forints. To have the second thousand forints (years) we need the two-thousandth forint (year). So the first year of the third millennium is the year 2001. So the turn of the second and third millenniums will be on December 30 in 2000 at 12 PM!
Then why is this fuss, why is this ambiguous explanation that we can count either this way or that way too? I am convinced that the real reason is nothing else but on the one hand it is (big) business), on the other hand people like celebrating, awaiting something good, something special. However the two-thousand – may it be either the beginning or the end of the year – is a really nice round number. We can consider the last year of the millennium as a festive year for even all year long, when we should do and create something special.
Of course nor for the trade, the hospitality and mainly the tourism it is useless to take the expected extra profit twice of the same event. I gladly foretell that from the third of January 2000 more and more writings will be about that the events of the last new-year’s eve were nice but the real sensation would be the end of December 2000 because the real events of the turn of the millennium would be then.
I am awaiting this new-year’s eve too, because it will cause a special feeling also for me to begin the date of my writings with two-thousand. And in the next year I will know that what I do not complete that year will fall to the next millennium! It is not really a matter that we have one more year of this millennium. I would like to believe that the last year of this millennium will be nicer and more peaceful than which we are leaving behind in 1999. It would be nice if we were not await the coming of the next millennium just to have something bad turn into good but because a millennium deservedly proud of its successes would like to be the basis of the next one-thousand years of development!
A kislányom Bécsből hazafelé, már 15 órája van a hó és az emberi butaság, felkészületlenség fogságában Győr magasságában. 15 órája semmit nem tudunk, nem tudhatunk arról, hogy mi a remény a kiszabadítására. Sem Ő, sem én nem aludtunk, egész éjjel tartottuk a kapcsolatot, és kerestük az információkat, a lehetőségeket. Több tízezer embernek nem kellene ma ott lennie, vagy ha ez már bekövetkezett, úgy valamennyien aktívan segíthetnék a helyzetük megoldását.
Minimálisan elvárható lenne az együttérzés, a tájékoztatás az érintettekkel, hogy tudják mi vár még rájuk, a kialakult helyzet feloldására a kötelezetteknek mi az elképzelése, mit tesznek értük, és a hó fogságába kerültek a fogságuk feloldását, az értük való küzdelmet milyen magatartással segíthetnék. Emberi minimum lenne feléjük, hogy a teljes bizonytalanság érzete helyett információval segítsék őket abban, hogy a saját lehetőségeiken belül ők is tervet készíthessenek arra, hogy miként kezeljék saját helyzetüket, milyen időtávlatban gondolkodjanak, hogyan osszák meg erőforrásaikat (élelmiszer, ital, üzemanyag, stb.).
Közel ötszázszor kíséreltem meg telefonon elérni a hivatalos helyeket, de egyetlen alkalommal sem sikerült elérni egyiket sem. Jóindulattal gondolhatnám, hogy ők erejüket meghaladóan, fantasztikus munkát végeznek magas szaktudással, felkészültséggel, de ma még a természet az erősebb nálunk, amely előtt időnként meg kell hajolnunk.
De tudom, hogy ez nincsen így! Nem a természet a gonosz, és még csak nem is az emberiség tudásával van a baj. A baj kifejezetten tőlünk ered! Ma már tudjuk előre, hogy mikor, mire számíthatunk, ha jön a hó, a szél, a vihar. Hallhattuk is napok óta az időjárás előrejelzések sokaságában a vihar várható érkezését. A kérdés csak az, hogy az arra hivatott, közpénzeinkből fenntartott szervezeteinknél a hivatás, a szakmai felkészülés a mindennapok elsődleges témája, vagy a pozíció hozzáértés és tudás nélküli megszerzése és megtartása, a hivataloknál megjelenő milliárdok feletti öncélú rendelkezés. Sajnos bizton gondolhatom, hogy az utóbbi!
Ha azt kérdezitek, hogy kikről is beszélek, úgy én, egy édesapa az eltelt éjszaka után a teljesség igénye nélkül szívesen nevesítem a legalkalmatlanabbakat:
– Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság,
– Állami Autópálya Kezelő Részvénytársaság,
– Magyar Közút Nonprofit Zrt. és Útinform.
Természetesen a felsorolt szervezetek esetében sem azokról az emberekről beszélek, akik közülük egész éjszaka az ország különböző pontjain küzdenek a kialakult helyzettel, hanem azokról, akik vezetőkként terpeszkednek, nyilatkoznak akkor, amikor hitük szerint nincsen „rendkívüli esemény”. Pedig a hóvihar nem rendkívüli esemény, időszakosan bekövetkezik. A nyilatkozatok, a pozíció megszerzése, a pénzek feletti rendelkezés mindenekelőttisége helyett ekkor lenne kötelezettségük felkészülniük a biztosan bekövetkező „rendkívüli eseményekre”, ekkor kellene az általuk nem birtokolt tudás megszerzése érdekében, a hivatással szembeni szakmai alázattal megismerkedniük, stb.
Édesapaként iszonyatosan féltve gyermekemet, állampolgárként és az emberi tudás, a felkészültség őszinte tisztelőjeként pedig megdöbbenve és felháborodva követtem percről percre az eseményeket és követem most is!
Szinte hallom a hivatalos reakciót, hogy ők mindent megtettek, lehetőségeik szerint fel is készültek, de a technika ma nem teszi lehetővé, hogy néhány órán belül fogadjanak több ezer telefont, szervereik nem lehetnek felkészülve arra, hogy weboldalaikat rövid időszakon belül több tízezren szeretnék megnézni, információt kapni. És mert bízni szeretnénk bennük, nem is gondoljuk tovább, hanem gyorsan feledve a nehéz napokat, órákat többnyire elfogadjuk ezt a választ.
Pedig ez nincsen így! Ez egy évtizedes válasz, a vezetői beosztásukra alkalmatlanok kézikönyvében, de ez régen sem volt igaz, és mára biztosan nem az!
Egy szerver, és egy olyan Internet kapcsolat, amely akár százezer „megkeresést” is képes néhány perces időkereten belül kiszolgálni néhány millió forintos beruházás, a milliárdos költségvetéssel működő intézményeknél. Sok-sok próbálkozás után, némely intézmény web oldalát nagy nehezen, de azért el lehetett érni. Az oldalakon azonban semmilyen hasznosítható, a fentebb hiányolt információ nem volt megtalálható, és jelenleg sem olvasható. Így én sem tudok semmit sem mondani a kislányomnak, hogy mire számíthat, mire készüljön, hogyan ossza be a lehetőségeit, mert ilyen információ még elégtelen szinten sem áll rendelkezésre, egyszerűen nem tettek közzé egyetlen, az elakadásban érintettek számára hasznosítható információt.
Telefonon pedig, ahol az érintettek számára fontos és hasznos információk iránti érdeklődő kérdések konkrétan feltehetők lennének, a több száz próbálkozásból egyetlen egyszer sem sikerült sem nekem, sem a családomnak, sem a kislányomnak, és a média egyetlen szereplőjének sem elérnie a felsorolt, hivatott, álláspontom szerint kötelezett szervezeteket.
Néhány kérdés, amire kötelezően ki kellene térnie egy katasztrófa tervnek, hogy az érintettek segítsék annak sikerét, és csökkentsék a károkat, és önmaguk is tudják, mire kell lehetőségeik szerint felkészülniük:
– Az egyes feltorlódott szakaszok felszabadításának mi a tervezett sorrendje? Hol, az adott helyeken mikorra várható a segítség érkezése (akár jelentős időintervallum határokat megszabva).
– A várhatóan többórás elakadás esetén mi a helyes teendő, ha kevés az üzemanyag az autónkban, ha idős ember, kisgyermek, beteg utazik velünk, ha nincsen megfelelő meleg ruházatunk.
– Otthagyható-e az autó/jármű az elakadás helyén, és van-e (és hol) gyalog elérhető közelségben biztonságos menedék, melegedő, mellékhelység, orvosi ügyelet, stb.
– Mi a teendő a magára hagyott autónkkal, ha a veszélyhelyzet elhárult. Ki és hová szállítja el, hol őrzik majd, és hogyan kaphatjuk majd vissza, ha az életünk, testi épségünk, egészségünk elsődlegessége okán el kell hagynunk a járművünket. Miként hagyjuk ott a járművünket, ha el kell hagynunk (indítókulccsal nyitva, vagy bezárva, a leállósávban, vagy azt szabadon hagyva stb.).
Ezek a kérdések nem csak bennem, gyermekemben, hanem a járművükkel elakadók sokaságában óráról órára egyre ingerültebben merült fel, amelyről szinte minden rádió, tévé folyamatosan hírt adott. Kézenfekvő lett volna a tájékoztatás segítése, ha a járműveikben kényszeredetten 10-15 órája bent rekedtek a rádiócsatornákon keresztül választ kaphatnak, hiszen mindannyian a híreket várták, azt hallgatták és azt szerették volna a helyszíneken egymással megosztani. Döbbenetes, hogy a folyamatos hírműsorok egyikében sem lehetett egyik fentebbi kérdésre sem választ kapni, mert a kérdéseket a műsorvezetők, és a betelefonálók egymásnak tették fel, egymást kérdezve, hogy tudja-e valaki valamelyik kérdésre a választ, bárki tud-e a többieknek segíteni. Számomra döbbenetes, hogy a kötelezettek, mintha süketek lennének, a teljes bizonytalanságot mutató, hol dühös, hol humorizáló hallgató, műsorvezető párbeszédére egyikük sem érezte úgy, hogy ha már a telefonjaikat elérhetetlenné tették, legalább ők kezdeményeznének egy hívást, hogy a bajba jutottaknak válaszoljanak, helyzetüket segítsék.
Én meg merem kockáztatni, hogy a kialakult helyzetben, a felelős vezetők intézkedéseinek elmaradása, a tájékoztatási kötelezettség elmulasztásán keresztül tízezrek veszélyeztetése, számos büntetőjogi következmény felvethetőségének alapos gyanúját megalapozza. Ma a leányommal foglalkozom, de koránt sem zárom ki, hogy ezen eljárások megindításának egyik kezdeményezője leszek, ha a kialakult helyzet az időjárás változásnak köszönhetően normalizálódik. Nem engedhető meg, hogy az emberi butaság, alkalmatlanság következmények nélkül veszélyeztethessenek tízezreket.
Vajon mi akadályozza meg az Európa talán legdrágább költségvetésével dolgozó Állami Autópálya Kezelő Részvénytársaság felelős vezetőit abban, hogy kidolgozzák azt az időjárás előrejelzéssel összekötött eljárási rendet, amely szerint, a hóviharok várható érkezését megelőzően másfél órával lezárják az autópályákat, lehetetlenné téve, hogy több tízezer autó, autós a hóvihar következtében az autópályán ragadjon? Azt ugyanis tudniuk kell, hogy láthatóan nem rendelkeznek azon műszaki eszközökkel és tudással, hogy ésszerű időn belül képesek legyenek feloldani egy torlódást, elakadást. Biztos vagyok benne, hogy egy százezer forintos díj keretében középiskolásoknak meghirdetett diákköri pályázat keretében, néhány nyelvet beszélő gimnazista kiválóan be fogja mutatni, hogy ezt miként szabályozzák a környező országokban, Ausztriában, Németországban, és azt miként lehetne adaptálni Magyarországon.
Vajon az érintetteknek van-e felelősségérzetük a viharban kialakult, felelős intézkedéssel vélhetőleg megelőzhető balesetekért, a halálos áldozatért.
A legújabb hírekkel ellentétben állítom, hogy a Győr városhatárától 2 kilométer távolságban 15 órája megrekedt kislányomhoz még egyetlen egy segítő sem érkezett, nem találkoztak hótolóval, melegedő buszt felajánlóval, nem kérdezték meg, hogy miben segíthetnek neki, szükséget szenved-e bármiben, nem találkozott a katasztrófa elhárításában tevékenykedő egyetlen emberrel és/vagy munkagéppel sem! Az egyetlen jó tanács, amivel az ott magukra hagyott több száz járművezető és utasai találkozhattak a hivatalos szervektől, hogy ne induljanak el otthonról, és azt hallgatják, hogy akik a gépjárműveikben maradtak, azok kaptak élelmiszert, italt, üzemanyagot, stb. Ők nem kaptak semmit! Értük nem tettek eddig semmit.
Juhász Sándor barátom kérte tőlem néhány hete, hogy szakítsak időt a mindennapok történéseinek bemutatására úgy, ahogy ma gondolkodnunk kellene, ha azt szeretnénk, hogy egymásra találjanak az évek óta összebékíthetetlennek látszó nézetek, politikai elkötelezettségek. Mert igaznak kell lennie, hogy szinte mindig van, lenni kell a megosztottsággal szemben olyan érveknek is, amelyet az elkötelezettek is képesek lehetnek magukénak vallani.
2012. szeptember 04. …… Egy kiadatás margójára!
Ramil Szafarov
Gurgen Margaryan
Figyelve az elmúlt napok történéseit, ismét egymásnak feszültek az érzelmek, az Örmény fiatalember, Gurgen Margaryan gyilkosának azeri kiadatása miatt. Látszólag az érzelmi ellentétek kibékíthetetlenek, és e témában reménytelen valami közöset, a legszélesebb, egymás politikai szimpátiáját elfogadni nem tudó kör által vállalhatót találni. Pedig ez most is lehetséges!
Abban szerintem mindkét (esetenként több) fél egyetért, hogy a magyar bíróság által életfogytiglan börtönbüntetésre ítélt „baltás gyilkosnak” ma is börtönben kellene ülnie, éljen Ramil Szafarov a világ bármely pontján.
Így bármi is volt a kiadatás előzménye, amellyel kapcsolatban ma az érzelmek biztosan nem fognak elcsitulni, azt valamennyien el tudjuk fogadni, hogy Azerbajdzsán megszegte a kiadatási egyezményt. A jövőt tekintve e közös nevezőből kellene és lehetne a közös megoldásra lelnünk!
Mit tehetne a kormány, ha a saját és az ország becsületét meg szeretné védeni anélkül, hogy azonosulna az ellenzéknek, számos civil mozgalomnak a kormány lépéseit ma érzelmi túlfűtöttséggel kritizálók állításaival.
A nemzetközi előírások betartása mellett állami szinten hivatalosan tiltakoznia kell a kormánynak (sajtóhírek szerint ezt megtette és/vagy megtenni készül) Azerbajdzsánnál, hogy Azerbajdzsán megszegte a kiadatási megállapodást.
A megállapodás megszegése tényének kormányzati bejelentésének köteles része, hogy ezt a magyar kormány Azerbajdzsán kormányával is hivatalosan közölje. Ez teszi lehetővé, hogy a kormány kijelentse, a kiadatási megállapodást semmisnek tekinti, mivel annak leglényegesebb pontját tekintve, Azerbajdzsán szerződést szegett. A megállapodás semmisségének kimondásával Ramil Szafarov jogalap nélkül hagyta el magyarországi börtönét, és ennek megfelelően Magyarországnak, a lehetséges legszélesebb körben nemzetközi elfogató parancsot lehet és kell kiadnia Ramil Szafarov ellen.
Mivel Azerbajdzsán a két állam közötti kiadatási egyezményt a lehetséges legsúlyosabb módon szegte meg, Magyarországnak azonnal fel kellene mondania a két ország közötti kiadatási megállapodását.
Végül, de talán az egyik legfontosabb feladata lenne a kormánynak, hogy hivatalosan elnézést kérjen Örményországtól és a meggyilkolt örmény katona családjától, hogy a magyar kormány nem kellő helyzetelemzés mellett, hibásan döntött arról, hogy kiadja Ramil Szafarovot Azerbajdzsánnak. Még édesapámtól tanultam, – és ezt a bocsánatkérés során lehet és kell is alkalmazni – hogy abban az esetben, ha valakit megbántok, ne habozzak bocsánatot kérni. A megbántódás ugyanis felismerhető, látható tény, és Ő fel sem tételezi rólam, hogy bárkit is szándékosan bántanék meg. Így a szándékosság nem előfeltétele annak, hogy kifejezzem sajnálatomat, és elnézést, bocsánatot kérjek, ha szándékom ellenére valakinek vagy valakiknek valóban sérelmet okoztam. Egyben reményem szerint a magyar kormány valóban nem kívánt egy elítélt gyilkost szabadon engedni, de mégis tény, hogy közreműködése által ma a gyilkos nem börtönben ül, hanem szabadon él a hazájában.
Mit tehetne az ellenzék, a civil szféra, ha a megoldást keresné, és nem az érzelmeket korbácsolná. Félek mindezt azért, mert a mit és hogyan lehet és kell tenni egy ilyen helyzetben, láthatóan nem tudja, illetve látható, hogy az egész kommunikációs rendszere nincsen felkészülve a megoldás, a valós alternatíva keresésére és bemutatására.
Nekem nincsen azzal semmi bajom, ha a mindenkori ellenzék egy szerintem is hibásan előkészített kormányzati lépésről „első pillanatban” a kritika akár éles nyelvét használja. De az első pillanat után eljön a következő, amikor már szembesültünk azzal, hogy valamit nagyon elrontottunk. Nagyon várom azt a mindenkori ellenzéktől és/vagy a civil szervezetektől, hogy egy-egy megszólalásban a kritika súlya csak keretet adjon, de a megszólalás lényege arról szóljon, hogy mit kellene tenni a kialakult helyzetben, és a tennivalókból a rá esőről jó esetben ne csak beszéljen, hanem azokat tegye is meg.
Az örmény nép és Gurgen Margaryan családjának megbántása már tény, azon túl vagyunk. Mit lehetne, kellene tenni, ami a kormánnyal szimpatizálók számára is vállalható lenne?
Én javasolnám, hogy a mai napra is meghirdetett kormánnyal szembeni tüntetések helyett, az örmény nép, és Gurgen Margaryan családja melletti szimpátiatüntetéseket szervezzenek. Ez ugyanis a lényeg! Annak kifejezése, hogy a magyar társadalom elítéli a gyilkosokat, és osztozik az áldozatok gyászában! Ez az a tüntetés, amelyen az egyéni elkötelezettségek nélkül mindenki részt vehet, míg a kormánnyal szembeni tüntetés, a résztvevők körében kirekesztő, és az örmények, az áldozat családja számára pedig csak közvetett üzenet.
Az ellenzéki parlamenti pártok már a történések másnapján benyújthattak volna egy parlamenti határozati javaslatot arról, hogy a magyar parlament kérjen bocsánatot Örményországtól és Gurgen Margaryan családjától a nem kellően átgondolt kormányzati lépés miatt. Magyarországnak a Parlamentnek felelős kormánya van, így a Parlament egészének bocsánatkérése megállíthatná, esetleg idővel vissza is fordíthatná az örmények érzelmi reakcióit. Kár, hogy a magyar politikai elit nem tudja, hogy nehéz egy hibáját bevalló, az egész népet megtestesítő Parlament által bocsánatot kérő néppel szemben további szankciót megindokolni. Én valóban hiszem, hogy egy ilyen lépésre Örményország reakciói is érdemben megváltoznának. Bizony nehéz lenne a diplomáciai kapcsolatok megszakítását fenntartania az örmény kormánynak egy olyan néppel szemben, melynek Parlamentje egységesen bocsánatot kért tőle, elhibázott döntése miatt.
A nyilvánosság előtt és a Parlamentben is a jelen írásomba, a kormánytól várt kormányzati lépések ellenzéki felvetése és annak kormányzati megvalósítása esetén az előterjesztések támogatása lehetne egy felelős és sikeres ellenzéki magatartás, megerősítve, hogy ezek a kormányzati lépések meggyőződésem szerint vállalhatóak a kormány részéről.
A leírtakkal szemben a nap, mint nap titkos megállapodással, az ország becsületének eladásával való vádak töretlen és főleg kizárólagos felvetésével csak egymással veszekszünk, saját országunk, vagy annak egy részének becsületét kérdőjelezzük meg önmagunk és a világ előtt, miközben a lényeg, a sérelmet elszenvedőkkel való törődés mindvégig háttérben marad!
Végezetül:
Olyan szép lenne, ha tudnánk változtatni! Bár sosem értettem, hogy ez miért is lenne kizárt. Miért gondoljuk, hogy ehhez nekünk, magyaroknak évtizedek is kevésnek bizonyulnának? Én tudatosan tanítottam magam, hogy akár magánemberként, akár barátként, egykoron közszereplőként vagy üzletemberként, szakértőként, a tudományt kóstolgatójaként, mindig a történéseket átgondolva, de a megoldásra koncentráljak, annak keresésére szánjak csak időt, mert hiszem, hogy értéket csak így lehet létrehozni.
2010. évi Országgyűlési Képviselő Választás 2. fordulója – 2010. április 25.
A pártok, független jelöltek eredményei országos összesítésben
52.73 % a győztes pártszövetség támogatottsága!
2010 évi választási eredmények
Gratulálok és sok sikert kívánok a győztes pártszövetségnek, de az első nyilatkozatok kapcsán egy kis visszafogottságot javasolnék, mert ezen az oldalon sehol nem szerepel a szavazók kétharmados támogatása!
A legnagyobb támogatottság 52.73 % a győztes pártszövetségnek szólt. Ez kiemelkedő eredmény így is, melyhez a mandátumok több mint kétharmada tartozik. A mandátumok elosztásának szabályai azonban nem azonos azzal a téves kijelentéssel, amely szerint az ország kétharmada a győztes pártszövetségre szavazott volna! Az összes szavazók valamivel több mint a fele támogatta a kormányalakításra feljogosított FIDESZ-KDMP pártszövetséget.
Én nagyon örülnék neki, ha ez a támogatottság a következő négy évben valóban meghaladná majd a kétharmadot, mert az feltételezi, hogy egy nagyon sikeres kormányzási ciklus következik mindannyiunk javára!
Csak valami és/vagy valaki mellett szabad szavazni! A depresszió, a tagadás nem lehet egy társadalom jövőképe, így a kampánya sem! Nem tesz jót a magyar demokrácia fejlődésének, hogy várhatóan tovább szűkül a parlamenti pártok száma! Ami szélsőséges, az mindig rossz és mindig veszélyes!
Mottó!
Budapest, 2010. 04. 11.
2006-ban írtam a fenti mottót, remélve, hogy négy év múlva valami jobbat, konkrétabbat írhatok majd. Sajnos nem írhatok ma jobbat, nem ajánlhatom barátaimnak, hogy van, lehet valami, valaki mellett szavazni. A mottón nem tudtam javítani, sőt amin változtatnom kellett, az sokkal inkább elszomorítóbb.
Ma már nem kérdés, hanem valószínűsíthető, hogy tényként írjuk majd le az alábbi két változást a választás után.
1/ – Eggyel háromra csökkent a parlamenti pártok száma. Két rendszerváltó párt, az SZDSZ és az MDF is kiköltözik a magyar Parlamentből. Igaz, hogy mindkét párt sokat tett azért, hogy a politikából kiábránduljon a társadalom nagyobbik része. Mára már az is elmondható, hogy a kiábrándulásból sokaknál a harag, a düh is megjelenjen, melynek egyenes következménye a két kis párt támogatottságának jóval a minimum szint alá kerülése. Sajnálom, mert a demokráciának nagyon sokat árt, ha a hatalomban egyre kevesebb párt osztozkodik. Sajnálom, mert mindkét párt súlyos hibái ellenére berendezkedését tekintve a demokratikus pártnak tekinthető, ellentétbe a helyükre lépő szélsőséges politikai szerveződéssel.
2./ – A magyar Parlament új pártja erejét, támogatottságát kizárólag az elmúlt nyolc évben kormányzó két politikai pártnak köszönheti támogatottságának ilyen mértékű megnövekedését. A szélsőségnek nem csak Európában, hanem a világon mindenhol volt, van és várhatóan lesz is néhány százaléknyi támogatottsága. A szélsőség mindig olyan erős, amennyire a demokratikus erő gyenge és sikertelen. A szélsőséges szerveződés lényege, hogy valós hibákra mutat rá, és ha teheti, azokat felerősítve állítja, hogy a hatalom pillanatnyi birtokosai a felellősek mindezért, így csak egy új, tiszta erő kínál megoldást mindenre, amit a mindennapokban tapasztalunk.
Vélhetően soha nem érhető el, hogy egy demokratikus társadalom minden problémát képes legyen mindenki megelégedésére megoldani, így mindig marad egy kis táptalaj a szélsőségek számára, amin megpróbálhat építkezni.
Az elmúlt nyolc év politikai bűne, hogy a szakmaiság teljes hiányával, a szakszerű válaszok állandó háttérbe szorításával, szinte minden területen a korrupció kapott kizárólagos fontosságot, elsőbbséget, sikernek kizárólag a sikeres korrupciós programok megvalósulása számított. A szakmai nihil, és a minden képzeletet felülmúló korrupció pedig sokszorosára, korábban elképzelhetetlenül nagyra növelte meg a szélsőséges erők lehetőségeit. Ebben a felelősségben az MSZP és az SZDSZ politikusai megkülönböztethetetlen mértékben osztoznak.
Annyira „morbid humora” a 2010-es választásoknak, hogy az MSZP, aki politikai szövetségesével közösen kizárólagos felelőse a Jobbik szélsőséges nézetei térnyerésének a választási propagandájának középpontjába állította, hogy akik nem szeretnék erősnek, magas támogatottságúnak látni a Jobbik szélsőséges nézeteit, azok szavazzanak az MSZP-re, a Jobbik létét, erejét adó politikai pártra. Az csak hab a tortán (és az MSZP szakmai felkészültségének újabb bizonyítéka), hogy ezzel a kampánnyal bizonyíthatóan még egy utolsó segítő kezet nyújtott a Jobbik számára. Több választás már bizonyította, hogy a választók szavazataikkal „büntetik” azokat, akik a velük legjobban szembenálló pártokkal ijesztgetik a választókat, és arra hivatkozva kér szavazatokat, hogy a másik rosszabb alternatíva, mint ők! Ez akár igaz is lehet. Az ilyen kampány valós üzenete azonban az, hogy aki elégedetlen velük, annak ők segítenek, és megmondják, hogy a választó kire adja le támogató szavazatát, ha csak annyit tud biztosan, hogy minket nem akar tovább!
Az elmúlt négy év politikájában a legkevesebb rosszat, ártót számomra az MDF tette a politikai porondon. Így egészen a közeli múltig úgy gondoltam, én az MDF-re adom a szavazatomat, segítve annak a célnak a megvalósulását, hogy a kis pártok bent maradjanak a magyar Parlamentben. Az MDF gyengesége, politikai felelőssége, felróhatósága az elmúlt nyolc évben a valós szakmai háttér hiánya volt. Hiánypótló erőssége volt azonban a nyugalom, a bizalmat sugárzó hangja! Szinte biztosra vehető, hogy a korábbi eredményeit messze meghaladó támogatottságra számíthatott volna. Szinte semmit sem kellett volna tennie a sikerért, azt a többiek készen hozták volna nekik. Az a baj, hogy ezt fel kellett volna ismernie. Felismernie, hogy nincsen meg a pártban az a belső szakmai háttér, amellyel a szakmaiságot zászlóra tűzhetné, vagy választani tudna a többnyire Önjelölt szakmai programok között. Így választhatta ki, és vitte a biztos bukásba a társadalom által felvállalhatatlan Bokros Lajos, az MDF számára sajnos valóban ismert nevével jelzett programot. Nem az a fontos, hogy a Bokros program, közgazdasági elmélet valóban jó, hasznos, vagy téves és hibás (én az utóbbit gondolom róla). Az a fontos, hogy a Bokros gondolatokhoz nem lehet megszerezni a társadalom támogatását, és nem jó az a program, amely a társadalom ellenére, az emberek nélkül, a fejük felett döntve akar valamit sikerre vinni. Erre a politika nem kap, és nem is kaphat felhatalmazást. Tovább kell keresni a létező és lehetséges társadalmi, gazdasági megoldások között. Elfogadni, meghirdetni ezek közül csak azt lehet, amely szakmailag is jó megoldás, és a társadalom is melléállítható!
És amikor azt hittem már nem hibázhat többet, nagyobbat az MDF, akkor összefogott egy a korrupciós szerepvállalása miatt megbukott SZDSZ puccsista és hihetetlenül ellenszenves vezetőjével, azt üzenve, hogy akik úgy döntöttek nem kell többé az SZDSZ-ből, azok véletlenül se tarthassák alternatívának az MDF-et. Az SZDSZ vétke a korrupciós hatalmi játszmái voltak, erejét sokáig az a közmegítélés tartotta fenn, hogy az SZDSZ-ben vannak a legfelkészültebb szakemberek. Az SZDSZ maradványpártja lemondott erről a pozitív megítélésről is, amikor megválasztotta a minden szakmai hitelességet nélkülöző új vezetését. Ezt a két hibát már nem lehet kiküszöbölni. Én sem szakemberként nem szavazhatok Bokros Lajosra, mint a társadalmunkat megmentő szakemberre, sem magánemberként nem vállalhatom fel, hogy a politikai szereplők olyan egyéniségekkel bővüljenek további négy évre, mint Retkes Attila és társai. Abban kell bíznom, ahhoz kell támogatást adnom, hogy számukra a politikai bukás egyben a politikai pályájuk végét is jelentse. Újabb „morbid humora” tehát a 2010-es választásoknak, hogy a mai politikai közéletből annyira hiányzó szakmaiságot zászlajára tűző MDF, éppen egy vállalhatatlan szakmai programot (Bokros program) és egy vállalhatatlan szakmai partnerséget, az SZDSZ szakmailag értékelhetetlen új vezetését választotta. Az MDF programjának másik legfontosabb elemeként hangoztatott korrupció ellenessége, pedig igazán hiteltelen egy SZDSZ partnerség mellett.
Az MDF elmulasztott lehetőségét fogja mutatni, hogy a csendben, az érdemi kampány nélkül felálló és országos listát állító LMP marad az egyetlen választható alternatíva a jelen politikájából mélységesen kiábrándultak számára. Az LMP-nek semmi esélye nem volt a Parlamentbe jutásra, mert a szavazók számára az ismeretlen nem igazán támogatható alternatíva. Azzal, hogy az SZDSZ nem indult a választásokon és az MDF öngólokkal ellehetetlenítette magát, kifejezetten helyzetbe hozta az LMP-t, mint a megmaradó egyetlen alternatívát.
Mélyebben nem szeretnék foglalkozni az LMP-vel, mert Ő sem szeretett volna igazán bemutatkozni. Kifejezetten választási taktikai elemnek tartom, hogy nem mondott programot, nem mutatott be személyeket, sőt inkább elhallgatta a szerveződése alapját adó, a korábbi választásokon a választók által elutasított zöld párt és zöld mozgalmak szervezeteit. Nekem azért ez nem túl szimpatikus kiállás, hiszen már az indulás is hazugságon, udvariasabban az igazság elhallgatásán alapszik.
Úgy jelenik meg, mint egy most alakult spontán civil politikai szerveződés, és nem vállalta a tényleges politikai előéletét. Korábban esélytelennek tartottam a Parlamentbe jutásukat. Most úgy érzem a külső körülmények annyira kedvezően alakultak a számukra, hogy 50-50% esélyt adok nekik, míg az MDF-nek sajnos már semmit. Szerintem 2-3% körüli szavazattal számolhatnak.
Azt azért le kell írnom, hogy sajnálom Dávid Ibolyát, akinek tisztességes szándéka számomra továbbra is támogatható elemként megmaradt, de akinek erejét jelentős részben a mai magyar valóság, az MDF belső, többnyire oly méltatlan támadásai, és környezetének fentebb bemutatott vállalhatatlan javaslatai emésztették fel az elmúlt hónapokban.
A Jobbikról nem szeretnék írni, mert számomra annak nézetei, közszereplői a fentebb is leírtakra tekintettel vállalhatatlanok, és talán az írásomból is kiérezhetően kifejezetten dühős vagyok a térnyerésükért általam felelősökre, még ha közülük nem is kevesekkel nagyon jó emberi kapcsolatom volt, és talán van is az életpályámból adódóan.
Nehéz lenne bármit is írnom a FIDESZ, mint politikai alternatíváról. 1998-ban én rájuk szavaztam, bár számszerűségét tekintve talán többekkel voltam jóban a másik térfélen szereplők közül. Rájuk szavaztam, mert bíztam benne, hogy majd bizonyítani akarnak, és ha ez így lesz, akkor a hibák is megbocsájthatóak. 1998-2002 azonban az alkotás szándékának bizonyítása helyett, egy számomra elfogadhatatlan politikai stílus, arrogancia következett.
Mivel örök optimistának szeretném hinni magamat, és mindig optimistán ébredek, így remélem a holnapi napot követően tapasztalhatjuk majd, hogy az a politikai stílus nem hoz sikert és a választók négy évvel később ezt ki is fejezik. Reméljünk és bizakodjunk közösen, mert közös érdek, hogy a következő négy év más stílust, más tetteket hozzon, mert az közös érdekünk és egyben lehetséges is!
MELYIK PÁRT?
A leírtakon túl, a pártlisták tekintetében nem is tudok, és nem is szeretnék konkrétabb javaslatot adni mindazoknak, akik még nem döntöttek az általuk támogatandó politikai erőről. Ha végképpen nem tudunk dönteni, úgy javaslom, hogy az egyéni jelölt kiválasztását vegyük előre, az alább leírt választási elvek szerint, majd a jelölt szerinti politikai párt mellett döntsünk.
MELYIK JELÖLT?
Az egyéni jelölt kiválasztásában engem befolyásoló, pozitív hatást jelentő elemek:
Szerencsés esetben, a választó közvetlenül is ismeri, a lakókörzetében élő jelöltek kisebb vagy nagyobb részét. Mégis igaz, hogy a választópolgárok nem rendelkeznek a személyes ismeretekkel, amire hivatkozással sokan maradnak távol a választásoktól. Az általános elveknél már leírtam, hogy meggyőződésem szerint el kell menni a választásra és valami illetve valaki mellett támogatóan kell szavaznunk. Nyilván igaz, hogy a pártok is többet tehetnének a jelöltjeik bemutatásának érdekében. De igaz az is, hogy valamilyen szinten tőlünk is függ, hogy mennyire vagyunk fogékonyak a felénk érkező információk befogadására. Számos körzetben a politikai pártok – ez általános törekvésük is – igyekeznek ismertebb, közszereplőnek is nevezhető személyeket elindítani képviselő jelöltjükként. Minden körzetben igaz, hogy a jelöltek, egy vagy több helyi fórumon bemutatkoznak. Többnyire rajtunk áll, hogy szánunk-e időt a fórumok meghallgatására.
Mindenki számára adott, hogy legalább elolvassa a jelöltek által a postaládákba bedobott bemutatkozó szórólapokat, megnézze az utcai plakátjaik üzeneteit. Ennek időigénye még az ún. nagyon elfoglaltak számára is minimális!
Abban az esetben is maradhatunk a valaki melletti döntési elv keretein belül, ha csak ránézünk az egyes jelöltek szórólapjain található képekre, névre, foglakozásra, életkorra stb., és ezen, legszűkebb adatokból, de a legtámogathatóbbat kiválasztva adhatjuk le a valaki támogatottsága melletti voksunkat. Lehet ez akár csak az első benyomás alapján való döntésünk, aminek a későbbiekben vagy örülünk majd, vagy megbánjuk, de legalább a mi döntésünk. Valószínűtlen, hogy a választókörzetenkénti 3-6 jelölt egyikének kisugárzása, az első benyomás érzete se legyen pozitív, támogatható!
A szélsőséges nézetek, és a szélsőséges nézeteket képviselők számomra soha nem támogathatóak. Még a szélsőséges anyaszeretet is a gyermek életének tönkretevője, nem ritkán a gyermek öngyilkosságának okozója lehet. Pedig aligha van szebb magyar szavunk, beleértve az általa kimondott érzéseket is, mint az anya és a szeretet.
Egyéb gondolatok a voksunk felelős felhasználása mentén:
Szerintem támogatható és elfogadható érvelés valamely politikai erő támogatottsága mellett, ha az egyéb információk szűkös volta miatt, előtérbe helyeződik a pártok által felvonultatott, bemutatott, mindenki számára jobban megítélhető emberi értékekkel bíró ún. ismert közszereplők alapján való döntés. Ezen személyek életútja, viselkedése, és egy-egy párt, politikai irányvonal értékrendje, ha többnyire nem is azonos egymással, de vélhetőleg jellemzi a személyek által felvállalt politikai erő értékrendjét, de legalábbis nem zárják ki egymást!
Az meg az adott politikai erőt jellemzi, hogy mely közszereplőket tud megszólítani, maga mellé állítani, illetve képes befogadni, az egyéniségüknek teret engedni!
Tudom nem tudtam sok jót, segítőt mondani holnapra. Aki megteheti, és van rá képessége, annak javaslom, hogy holnap menjen el szavazni. Nem csak a következmény lesz a miénk, hanem a felelősséget is magunknak tudhatjuk be elsődlegesen!
Amikor Fodor Gábor barátom bejelentette, hogy a választási kudarc után lemond az SZDZSZ elnöki pozíciójáról és már néhány héten belül új elnököt, egy új hiteles arcot kell választania a pártnak, sajnos tudni lehetett, hogy az elmúlt évek sok-sok hibás döntése után, egy újabb, nagyon kockázatos döntést hoztak.
Nem az volt a baj, hogy keresni akartak egy új hiteles arcot, hanem az, hogy ezt úgy jelentették be, hogy elképzelésük sem volt az elképzelt személyre. Ugyanakkor olyan rövid határidőt szabtak maguknak, hogy ezalatt esélye sem volt egy új arc megjelenésének, bemutatásának. Ez a megoldás, főként egy sokhatású kudarc után, kizárólag a minden pártban jelenlévő, addig esélytelen, demagóg, szemléletében szélsőséges személyek számára nyitja (nyitotta) meg a nem várt lehetőséget.
És a forgatókönyv ez alkalommal is bejött. Néhány nappal az elnökválasztás előtt, emlékeim szerint a Nap Kelte reggeli műsorában mutatkoztak be az új, „hiteles” arcok, köztük Retkes Attila! A beszélgetés során bennem egyre erősödő rossz érzéssel szemben, még nyugtathattam magam, hogy Ő csak az egyik a sok jelölt közül, és nyilván senki nem szavaz majd rá!!
TÉVEDTEM!
Tévedtem, de sajnos csak a szavazás tekintetében. Retkes Attilát az SZDSZ küldöttei nagy többséggel megszavazták a Párt új elnökének. Sajnos abban, amiben jó lett volna tévednem, abban nem tévedtem, sőt! A jelölési időszakban még visszafogott szélsőséges mondatokat, a győzelem mámora már nem tudta kordában tartani. Mind a felszólalása, mind a saját csapat név szerinti kijelölése, mind a köszönet mondatai számomra nyilvánvalóvá, egy demokratikus jogfelfogásban nyilvánvalóan elfogadhatatlanná tette az SZDSZ új elnökének személyét.
Megítélésem szerint kisebb csodára lett volna szüksége az SZDSZ-nek, hogy 2010-ben átlépve az 5%-os küszöböt, bekerüljön a Parlamentbe. Ma már a csoda sem segíthet az SZDSZ-nek és nem az öt százalékos küszöb a kérdés, hanem az 1%-os támogatási határ. Meggyőződésem, hogy a többre, szebbre hívatott Szabad Demokraták Szövetsége 2010-ben az 1%-os határt sem fogja elérni és a választásokat követően az állami támogatás megszűnésekor megkezdődik a párt „végső olvadása”, egyszer csak nem veszik majd fel a telefont, a már nem létező irodában, és az elérhetetlenség okán, törlik a pártot a nyilvántartásokból!
Kár érte, mert 1990-ben ez a párt sokkal többre volt hívatott. Számos kiemelkedő személység vallotta magáénak. Nem tudott azonban ellenállni annak, hogy a magasból nézzen le a „vezetettekre”. Annak, hogy a vélemény szabadságát összekeverje, a támadhatatlan igazság hangoztatásával. És nem utolsó sorban azzal, hogy véleményem szerint okkal vált részesévé annak a közérzetnek, hogy a politika korruptsága már minden képzeletet felülmúló méreteket öltött! Kétszázmilliós villamosokat vásároltunk egymilliárdért, 6-8 milliárd értékű hídfelújítást végzünk el, zártkörű meghívásos tendert követően közel harmincmilliárdért, utakat javítunk a piaci ár három-ötszöröséért, és vagyontárgyakat, ingatlanokat adnak el az érték tizedéért. Ez már sokkal több annál, hogy „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani!”. Itt már nem a látszattal van a baj!
Úgy látszik, hogy minden év hoz valami aktualitást a forint/euró árfolyam alakulásának elemzése tárgyában. Az alábbi írás megértéséhez nélkülözhetetlen elolvasni az e témában írt korábbi írásaimat. Az alábbi linkekre kattintva az írások elolvashatóak.
Fontos kiemelnem, hogy a korábbi írások egy „normális” piaci időszakban készültek, és ugyanezen piaci környezetre vonatkoznak. Ez nem jelenti azt, hogy a leírtak ma ne lennének érvényesek, csak a válság időszakára vonatkozóan kiegészítésre szorulnak.
A 2008. októberében kirobbant válság ráadásul éppen egy nemzetközi pénzügyi válság, amely a piac vásárlóerő finanszírozási oldalának korlátozott voltában jelent meg. Így a magyarországi gazdasági válság háttere a finanszírozó forrás hiánya, ami elsősorban devizahiányt jelent. Ennek egyenes következménye a devizaforrások átmeneti, akár jelentős felértékelődése. Ezt a folyamatot tovább erősíti a válsághoz kapcsolódó bizonytalanság és bizalmatlanság, és kisebb részben a forint „támadhatósága” olyan spekuláns befektetők által, akik az általános pénzügyi válságból adódó veszteségeiket bármi áron megpróbálják máshol kompenzálni.
A leírtak alapján is állítható, hogy a forint/euró árfolyamának elszakadása nem a forinthoz kapcsolódó reálgazdasági folyamatokból ered, így annak hatása is elsődlegesen a válsághoz kötött, azaz átmeneti. A nemzetközi pénzpiac rendeződésével, a devizaforrások elérhetősége is normalizálódik, ami a hiányból adódó felértékelődést tereli vissza a normális mérték szintjére, míg az euró magyarországi bevezetésének közeledte, esetleg felgyorsulása a forint támadhatóságából eredő árfolyamveszteség okait szüntetheti meg. Végül a válságból való kiút időszakában, a mai bizalmatlansági veszteségek okai is visszaszorulhatnak.
A hosszú, sőt a középtávú prognózisom tehát nem változott, de rövidtávon a várható folyamatok korrekcióra szorulnak.
Átmeneti prognózisom szerint a forint/euró árfolyamának mélypontja valahol 330 forint/euró környékén várható, de az sem kizárt, hogy a mai 320 forint körüli árfolyam már az alja. Ebből adódóan aki ma teheti, devizatartalékait szerintem jól teszi, ha forintra váltja. Bár ma nagyon nehéz devizahitelhez jutni, de akinek sikerül, az már a 3-5 éves hitelek esetén is, a hitelidőszak egészére nézve átlagosan negatív hitelkamattal számolhat.
Egy éves távlatban én jövő tavaszra, kora nyárra 260-270 forint körüli árfolyamra számítok. Abban az esetben, ha a válság következményeként nem a normál folyamatok között lép be Magyarország az euró övezetbe, hanem a forint biztonsága érdekében politikai támogatás mellett felgyorsított ütemben, rövidebb várakozási idővel, akkor a korábbi biztonság árát az árfolyammal kell majd megfizetnünk, ami így akár 250-260 forint körül is lehet, a reális 230 körüli árfolyam helyett. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de a magyar politika „puha” tárgyalóképessége, és még gyengébb felkészültsége, és a leggyengébb önbizalma miatt nem számíthatunk briliánsan érvelő, az érdekeinket megvédő tárgyalásokra. Mivel a bevezetéskor rögzített árfolyamot nem a piaci folyamatok, hanem nemzetköz szerződésben kölcsönösen elfogadott érték szerint határozzák meg, így itt biztosan veszíteni fogunk 20-30 forintnyi árfolyamértéket!
Mottó: Válasszál olyan célt, amelyért érdemes tenni, és keressél hozzá tudást, amely a célodhoz juttat! A legszebb hegycsúcsokról sem szép a kilátás, ha egyedül jutottál el a csúcsig!
Ha elérjük a célunkat sikeresek vagyunk! De mi történik, ha rosszul választottunk célt!
Ha minden pillanatodban csak a bajra koncentrálsz, akkor a legjobb dolog, ami történhet veled az, hogy elkerülöd a legrosszabbat, amitől a leginkább féltél! A csúcsokra úgy feljutni, hogy egyszer sem emeljük fel a fejünketghjk és egyszer sem fogalmazzuk meg önmagunk számára, hogy a mi igazi célunk a csúcs, és nem csupán az út mentén található szakadékok elkerülése, biztosan nem lehet. Elkerülendő a vádat, hogy a kalandoroké a jövő, a csúcsra úgy sem lehet eljutni, ha útközben figyelmen kívül hagyjuk a szakadékokat, mert akkor többnyire valamelyik szakadék válik majd az utunk végpontjává. El kell azonban kerülni azokat a túravezetőket is, akik csak a szakadékok veszélyeit ismerik, és meg sem kísérlik számunkra felkutatni az utat a csúcsra, amelyért jöttünk.
Igaz ugyan, hogy a politikai gyökerek sokkal régebbre nyúlnak vissza, de sajnos igaz az is, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő magyar gazdaságpolitikájának talán egyetlen stabil pontja éppen egy olyan gondolkodásmód, döntéshozói mechanizmus állandó jelenléte, amely felvállaltan, önmaga számára kitűzött feladatként szinte kizárólagosan a szakadékok elkerülését célozza meg. Mindezt hol nagyobb hozzáértéssel, hol több dilettantizmussal, hol a szakadékot eltorzítva, a politikai hatalom megtartása okán vagy kicsiny gödröcskének vagy éppen ellenkezőleg leküzdhetetlennek mutatva.
Sajnos mindvégig hiányzott, és hiányzik ma is annak felismerése, hogy a magyar társadalomnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy jobban éljen, hogy Európa legfejlettebb országai közé tartozzon. Mindezt úgy, hogy az emberek akár már holnaptól jobban éljenek, a gazdaság napról napra versenyképesebb legyen, a ma nyugdíjasai piacot teremtő vásárlóerőként ne tíz-húsz év múlva jelenjenek meg, mert ehhez megnyerni őket nem csak lehetetlen, hanem erkölcstelen is.
A fenti szóképek közül a csúcsok, amelyek eléréséhez közös jogunk lenne, és amelyhez esélyt kellene kapnunk, az egyre jobb életfeltételeket biztosító társadalmi környezet, a versenypépes gazdasághoz nélkülözhetetlen jogi- és infrastrukturális eszközök létfeltételeinek megteremtése, a konfliktusokat feloldó-, a feltételrendszereken folyamatosan javító politika, a folyamatosan fejlődő oktatási rendszer, a kultúrához való hozzáférés, az egészséges környezet, a jogbiztonság stb.
A magyar gazdaságpolitika évtizedek óta összekeveri a célt, a cél elérésének feltételrendszerével. Folyamatosan az aktuális gazdaságpolitika céljaként fogalmazza meg például az infláció-, az államháztartási hiány-, eladósodottság mértékének maximálását, az állami kiadások csökkentését stb., és évről évre ehhez keresi a saját eszközrendszerét. Pedig az infláció, az államháztartási hiány vagy az állami újraelosztás növekedésének megakadályozása nem lehetne a gazdaságpolitika célja, az csupán egy elvárt feltétel, azaz a szakadékok elkerülésének követelménye, amelynek figyelmen kívül hagyása ugyan butaság, és szinte biztosan elérhetetlenné teszi a csúcsok elérését. A magas infláció, a magas államháztartási hiány, a növekvő állami újraelosztás tehát maguk az út mentén található szakadékok, amiket ugyan el kell kerülni, de súlyos szakmai hiba, ha az elkerülésüket nem egy kitűzendő valós célhoz vezető úttól elvárt feltételként, hanem az út céljaként fogalmazzuk meg. A rossz célmeghatározás magában hordja, hogy szinte folyamatosan rossz válaszokat kapunk.
Így például a vásárlóerő csökkentése átmenetileg kordában tarthatja az inflációt, de értelmét veszti a gazdasági tevékenység végzése (ha igaz, hogy ma már nem raktárra szeretnénk termelni).A vásárlóerő visszafogása tehát maga is egy szakadék, amit el kellene kerülni, de a cél hibás megfogalmazása miatt, alkalmazhatónak látszik, hiszen egy másik, célként kitűzött szakadékot rövidtávon ki lehet vele kerülni.
Ha a kitűzött és megkövetelt cél, már rövidtávon is a gazdaság növekedése, a folyamatosan emelkedő életszínvonal elvárása lenne, akkor ugyanúgy el kellene vetni azon javaslatok mindegyikét, amelyek akár az infláció elszabadulásával, akár a vásárlóerő csökkenésével járnak, mert mindkét következmény a kívánt céllal ellentétes.
Közeledve a mához, szinte naponta hallhatóak a jó szándékkal született, de látványosan rossz elképzelések, jobb esetben kormányszintű bejelentések, rosszabb esetben döntések. Az észlelt gazdasági feszültségek közül, a munkahelyek szűkülésének megállítására a kormány aktuális javaslata ma az, hogy csökkenteni kell a vállalkozásokat terhelő elvonásokat (megszüntetve néhány adónemet, csökkentve az élőmunka járulékait). Ez az elképzelés az első hallásra jó gondolatnak látszik. Ugyanakkor, figyelemmel a célként nevesített, és nemzetközi szerződéseinkben kötelezettségként vállalt államháztartási hiány mértékének maximális voltára, az adó- és járulékcsökkentés bevételi ellenoldalaként az ÁFA emelését, vagyoni típusú adók bevezetését, az állami beruházások visszafogását nevesítette a kormány.
Nekem is határozott közgazdasági álláspontom, hogy az államháztartás további eladósodottsága nem növelhető. Egy helyes célmeghatározás azonban ezt csak feltételként nevesítené, és a hiány növekedésének tilalmával azonos megítélés mellett kizárná mindhárom javasolt kormányzati eszköz alkalmazását. Mi értelme van ugyanis a vállalkozások adó és járulékterheit csökkenteni, ha a piacukat vesszük el! Ha ugyanis sikerül a piacon érvényesíteniük az ÁFA emelését, akkor a vásárlóerő csökken, és tovább szűkül a mai gazdasági válság legfőbb okaként megnevezhető piac, vásárlóerő. Ha pedig éppen a piacszűkülés miatt nem tudja érvényesíteni az árban az ÁFA emelés mértékét, akkor a magasabb ÁFA kulcs közvetlenül a vállalkozásnál jelenik meg növekvő elvonásként, azaz a vállalkozás adó és járulékterhelése nem csökkent, csak jogcímet váltott.
A magyar társadalom számára valóban hiányzik egy olyan társadalmi, gazdasági, politikai program kidolgozása, közmegegyezés melletti elfogadtatása, amely az aktuális politikai szereplőktől csak az elfogadott célhoz vezető utak közötti választásban való versengést, és a folyamatok szakszerű irányítását várja el, de megköveteli, hogy a célok nem változtathatóak, és feltételként meghatározza, hogy a célhoz vezető út kiválasztásakor melyek azok a közbenső feltételek, amelyeket átmenetileg sem hagyhat figyelmen kívül.
Az infláció, az államháztartási hiány, az állami újraelosztás arányának növekedésén kívül, a tiltott körbe kellene sorolni minden olyan intézkedést, amely szűkíti a belső piacot, rontja az elért életszínvonalat, csökkenti a foglalkoztatottságot, növeli bármely olyan adó mértékét, amely már ma is a versenytársaink átlagos adómértékénél magasabb, olyan új adónem lenne, amely nem jellemző a környezetünkre, többlet adminisztrációs terhet róna az adóalanyokra, növelné a bürokráciát. Tiltott lenne tehát minden olyan javaslat felvetése, amelynek hatására akár csak átmenetileg is tovább növekedne a magyarországi átlagos életszínvonal elmaradása az uniós átlagtól, vagy rontaná a magyar gazdaság versenyképességét, növelné a bürokráciát, rontaná az állampolgárok és a gazdaság szereplőinek jogbiztonságát, stabilitás érzetét.
Ma nagyon nagy szükségünk lenne, egy a fentebb megfogalmazott szellemben létrejött társadalmi konszenzusra. A szabályok betartása csak első látszatra annyira bonyolult. Egy ÁFA kulcs emelése melletti törekvésről elindult szakmai vita gyorsan lezárulna azzal, hogy a magyarországi ÁFA értékek nagysága már ma is magasabb, mint a környezetünket alkotó országoké, így annak bevezetését, az elfogadott társadalmi konszenzus alapelvei több szempontból is kizárnák. A tilalom nem jelentene mást, mint egy elvárást, hogy tovább kell dolgozni egy jobb, az alapelveknek, és az elvárt célnak valóban megfelelő javaslat, társadalmi-, gazdasági fejlesztési program és a programhoz tartozó eszközrendszer kidolgozásán. El kellene hinnünk, hogy Magyarországon létezik olyan tudás, szakmai felkészültség, amely képes a fentebb megfogalmazott elvárások mellett is olyan javaslatokat kidolgozni, amely reagál akár egy nem várt pénzügyi-, gazdasági válság naponta előjövő kihívásaira, egyben lépésről lépésre közelebb visz, és még átmenetileg sem távolodik egy, a társadalom által jogosan elvárt folyamatos fejlődéshez.
A nemzetközi szerződéseinkben vállalt és a pénzügyi-, gazdasági válság nem várt nehézségei mellett számunkra ma is hatályos ún. Konvergencia Program, a maga következetességében is csak arra a nagyon leegyszerűsített matematikai megoldásra koncentrál, hogy a bevételek és a kiadások között, valóban – a spekulatív megoldási kísérletek jelentős részének elhagyásával – a vállat pénzügyi egyensúly megvalósuljon. Ennek érdekében a kormány legújabb elképzelései szerint, a lehetségesnek ítélt szintig megnövelné a személyi jövedelemadón, a társadalombiztosítási járulékon, a vállalkozási tevékenységen látszólag kívül eső területeken az elvonásokat, (új adónemek, adóemelések, egyéb befizetési kötelezettségekstb.), majd az így realizálható bevétel maximum értéke és a vállalt hiánymaximum alapján, meghatározta a kiadások maximumát. Ennek megfelelően, az elvárt egyensúlyi helyzetig az elkövetkező években csökkenti és/vagy megszünteti az általa elhagyhatónak ítélt kiadásokat (támogatásokat, költségvetési kereteket, állami beruházásokat stb.).
A pénzügyi válság társadalmi és az egyénekre is kiható negatív következményeitől való „félelem” miatt, ma valószínűsíthető, hogy a kormány keresztül tudja vinni a fentebb vázolt modell szerinti gazdasági egyensúlyt megtartó intézkedéseit. A központi költségvetés túlköltekezésének mértéke és az ország jelenlegi gazdasági potenciálja alapján, az egyensúlyi értékhez sem az elvonások összességégét, sem a kiadások mérséklését ma még nem kell olyan nagyságrenddel megváltoztatni, amely már a társadalom toleranciáját meghaladná, azaz veszélyeztetné a társadalom nyugalmát és egy társadalmi robbanással fenyegetne.
A ma felvázolt program legfőbb gyengesége egyrészt a változatlanul hibás célrendszere, hogy a mértékek minimális átrendezése érdemben semmit nem változtat a bevételi források megteremtésének szabályozásán, elvi rendszerén, sem a kiadási oldal hatékonyságán, pazarló voltának átalakításán.
Szakmailag ugyanis nehezen vitatható azon állítás, hogy a bevétel növelése nem csak az elvonás mértékének emelésével, illetve az elvonással érintett kör szélesítésével lehetséges, hanem oly módon is, ha egy-egy jövedelemtermelő csoport számára olyan jogi és gazdasági környezetet teremtünk, amely okán a csoport jövedelemtermelő képessége akár jelentősen is javulhat. Így az elvonás mértékének emelése nélkül, illetve az elvonással korlátozottak körének szélesítése nélkül is szert lehet tenni lényegesen nagyobb költségvetési bevételre.
Ez egy, a mai gyakorlatnál biztosan jobb megoldás, de az is állítható, hogy a sima összeadáson és kivonáson alapuló matematikai modellnél lényegesen több szakértelmet, tudást, szakmai felkészültséget, szakmai alázatot és felelősségvállalást, kreativitást stb. igényel. Példaként tudni és ismerni, sőt alkalmazni azon politikai magatartást, társadalmi kommunikációt, nemzeti marketing eszközöket, amelytől az ország iránti érdeklődés fokozódik, így az idegenforgalmi bevételek, vagy az országba áramló működő tőke stb. akár nagyságrendekkel is növekedhetne, éppen úgy, mint a belföldi vállalkozói kör vállalkozói kedve, bátorsága stb.
A kiadások terén is visszatérően hiányzik a programból az állami kiadások szerkezeti hibáinak feltárása! Itt is csak példaként emelem ki, a napi híradások középpontjában álló ún. az egészségügyi átalakításaként bemutatott, majd javarészt megbukott intézkedéseket. A Konvergencia Program keretein belül, a láthatóan és bizonyítottan pazarló egészségügyi kiadásoknál, a kormányzati intézkedések a matematikai alapon hozott kiadáscsökkentést célozták meg. Így az alacsony hatékonyságú kórház és/vagy ágykihasználások okán, csökkentették az állami felelősségi, és ezen keresztül finanszírozási körbe vont kórházak és kórházi ágyak számát. Ez így csak egyszerű matematika volt. A szakmai megoldást az hozhatta volna, ha átgondolásra került volna, hogy milyen szabályozási és szervezeti okok miatt vagyunk az élen, az egy főre jutó gyógyszerigényünkkel, ami itt a gyógyítás hatékonyságára kivetítetten, a legmagasabb költséggel való gyógyítást is jelenti Európában. Az európai átlag gyógyszerfelhasználás elérése esetén, a támogatott gyógyszerek körének szűkítése és a támogatás százalékos mértékének csökkentése nélkül, a mai elvonási alapon történő kiadás csökkentés többszörösét eredményezné a megtakarítás, töredék társadalmi feszültség felvállalása mellett! Évtizedek óta nem azon gondolkodtak az egymás után meghirdetett egészségügyi reformprogramok, hogy milyen szabályozási és intézményi okai vannak annak, hogy a magyar munkavállalók többszörös napot töltenek táppénzen, mint Európában bárhol. Ez a tény ugyanis nem csak a táppénzes kiadások sokszorozódását, hanem a gazdaság teljesítményének több százalékpontos elmaradását is eredményezi a lehetőségeinkhez képest.
Ősszel a kormány bejelentette a fogyatékosoknak eddig járó támogatott gyógyászati eszközök körének szűkítését és a támogatás mértékének csökkentését. Az intézkedés melletti hivatalos állami érvelés is úgy indokolt, hogy az összehasonlító szakmai számok mellett nálunk sokkal többen, többször veszik igénybe e jelentős támogatást igénylő gyógyászati eszközöket, mint azt a szakmai ismereteink indokolnák. Azaz a kormány is látta, hogy hol pazarol, de csak összeadni és kivonni (itt elvonni) tudott. Annak feltárásához és megoldásához ebben az esetben is hiányzott a szakmai tudás és/vagy akarat, hogy milyen jogi szabályozási (itt felírási, kiutalási stb.) hiányosságok, intézmény rendszeri hibák vezetnek a pazarló, azaz magas költségvetési kiadást igénylő magyarországi gyakorlathoz. Az ok feltárható, a megfelelő megoldás pedig kellő akarat mellett megtalálható. Kis túlzás mellett állítható, hogy a megoldás nem igényel többet, mint néhány nyelvet beszélő egyetemistát, akik egy diák szakdolgozat keretében összevetnék a hazai szabályozást, a rendszert hatékonyabban működtető szomszédos országok szabályozásával. Majd e szakdolgozatok értékelésekor nem azon kellene töprengenünk, hogy igazoljuk a magyar modellt, hanem gyors jogalkotással hozzá igazíthatnánk a magyar egészségügy és egészségbiztosítás rendszerének szerkezetét, szabályozását a sokkal hatékonyabban működő országokban alkalmazottakhoz. További lehetőség számunkra, hogy amint elértük a ma fejlettebb egészségügyi szabályozással rendelkező országok egészségügyi szolgáltatási szintjét, beleértve a finanszírozási modell hatékony voltát is, semmi akadálya annak, hogy a magyar virtus okán, azt akár túl is szárnyaljuk. Szükség van a magyar virtusra már csak azon okból is, mert a legfejlettebb egészségügyi szabályozással bíró rendszereket alkalmazó országokban is komoly nehézségeket okoz a rendszer fenntartása, a fejlődő orvoslás kiszolgálása, az öregedő népesség örömteliségének elismerése mellett, az ebből adódó nehézségek kezelése.
A leírt modell alkalmazható annak feltárására is, hogy a magyar munkavállaló táppénzes napjainak száma éves szinten miért többszöröse az uniós átlagnak, hasonlóan a gyógyszerfogyasztásunkhoz. A megoldás is hasonló. Nem is az ok a legfontosabb, hanem annak a szabályozásnak az átvétele, amelynek eredményeként az átlagostól eltérő értékek jellemezzék a magyar egészségügyi és társadalombiztosítási rendszert. Az okként oly sokszor megnevezett rosszabb egészségi állapotunk talán még indok is lehetne egy öt százalékos eltérésre, de semmiképpen nem indokolja a több száz százalékos eltérést.
Az egészségügy és a társadalombiztosítás terén ma kimutatható pazarlás, semmivel nem indokolható kifizetések összege éves szinten százmilliárd forintokban számszerűsíthető.
A politikai ellenzék nyilatkozatairól, amely szerint a kormányfő által bejelentett program minden elemében üres, a valóságtól teljesen elszakadt és a társadalmat romlásba döntő, nem kívánok hosszabban foglakozni. Az általam elvárt ellenzéki kritika fentebb olvasható, és a politikai ellenzék nyilatkozataitól, szakmaiságától, hangulatkeltésétől alapvetően eltérő volta reményeim szerint érzékelhető. Sem a valósághoz, sem az ízlésemhez nem áll közel, ha az emberekben félelmet keltenek. Én nem csupán a kormánytól várnék el olyan kommunikációs profizmust, amely itthon és külföldön növelné az ország, a magyar gazdaság vonzerejét és ezen keresztül az esélyeit, a vállalkozói kedvet, hanem minden szereplőtől, így a politikai ellenzéktől is. Így én az ellenzék kritikájától is elvárnám, hogy a politikai ellenfele esélyeit csökkentő szándékának elismerése mellett, a megszólalásai ne járjanak a társadalom egésze számára esélyvesztéssel, a vállalkozói bizonytalansággal, félelemmel a biztos nyomort felvázoló jövőképpel. Számomra a politika eszköztárából, az ellenzék vezette jobb és szebb jövőkép lehetőségének bemutatása, a hozzá vezető út ismeretének igazolása, az ellenzék szakmai tudásának, a politikai valamint szakmai alázatának igazolása az, amely elfogadható, vagy akár támogatható is. Ettől ma sajnos nagyon távol állunk!
A válság okainak megértése, a válságkezelés eszköztárának újragondolása.
Természetesnek tartom, hogy a munkám során ma is figyeljem a napi közéletünk alakulását, annak megszólalásait stb. Az igazat megvallva, ez többnyire elkeserít, miközben a munkám, a magam által vállalt feladataim itthon és külföldön jelentős kihívást, nagyon szép vállalásokat biztosítanak a számomra már hosszú évek óta.
Barátaim, szeretteim, partnereim gyakori kérdése, hogy nem hiányzik-e a politika, a nyilvánosság előtti napi fellépés? A kérdésre őszintén szoktam úgy válaszolni, hogy bennem ma is szép emlékek élnek a közéletben eltöltött évekről, rengeteg szeretetett kaptam és még ma is kapok az emberektől. A válaszom második részében ugyancsak őszintén emelem ki, hogy a napi közélet az elmúlt években mindent elkövetett annak segítésében, hogy minél kisebb legyen a nosztalgiaérzésem. Végül azt is el szoktam mondani, hogy az évek során itthon és külföldön felvállalt munkáim óriási kihívást jelentenek ma a számomra, és ezeket ma nem szívesen adnám fel az itthoni politikai életben való újabb szerepvállalásért.
Írásomnak tehát ma semmilyen összefüggésben nem célja a visszaút keresése a közéletbe. Kizárólag egy olyan pillanat adta meg az aktualitását, amikor egy „váratlanként” meghatározott nemzetközi pénzügy-, gazdasági válság napjait éljük, amely biztosan kihat, esetleg éppen esélyt nyújt a magyar pénzügyi- és gazdasági környezet alakulására, valamint a jövőbeni lehetőségeire is.
Talán szentségtörésnek hangzik, de a ma visszatérően publikáló, nyilatkozó gazdasági elemzők által hangoztatottakkal ellentétesen, meggyőződéssel vallom, hogy súlyos hiba az a felfogás, ami az ún. „kényszerpályán vagyunk” elméletre építi fel a szükséges lépéseket. A kormány, a parlament tehát nem tehet mást, mint elhalasztja az érdemi adócsökkentési elképzeléseit, legfeljebb az adónemek közötti méréskelt átrendezést vállalhatja, befagyasztja a béreket, részlegesen feláldozza a nyugdíjak értékállóságának kötelező biztosítását, és főként visszafogja, halasztja a megkezdett fejlesztéseket.
Ezzel a felfogással, ami sajnos évtizedek óta jellemzi a hazai pénzügyi gondolkodásmódot, eddig is nagyon sok lehetőséget halasztottunk el, ami egyben a magyar gazdaság számos ehetőségének a figyelmen kívül hagyását jelentette. Ugyanez a felfogás egy pénzügyi-, gazdasági válság időszakában nem csupán az esélyeink elvesztésével, hanem akár tragikus következménnyel is járhat! Szeretném, ha nem értenének félre. Én nem az osztogatás, a mát jellemző korrupciós beruházások elmaradását féltem, hanem egy bizonyítottan eredménytelen gondolkodásmód jelenléte miatt sajnálom a lehetőségeink folyamatos kihasználatlanságát, jelen esetben pedig a ránk váró nehézségek indokolatlan megsokszorozódását.
A gondolat lényegét kiemelve, egy jól pörgő gazdaságban az államnak minden lehetséges módon vissza kell, kellene vonulnia a közvetlen gazdasági szerepvállalástól. Egy pénzügyi-, gazdasági válság által kiváltott, időnként „hisztérikus” máskor csak „depressziós” piaci reakciók idején azonban az elkövethető legnagyobb hiba, ha a szűkülő piaci lehetőségeket, az állam saját döntési körében tovább szűkíti, csökkentve a gazdaság túlélési esélyeit, beállva a hisztériát keltők közé, felerősítve, hitelesítve a válsághangulatot. Ebben az időszakban, ami hasonlítható például a természeti katasztrófákat, konfliktusokat követő időszakhoz, az állami-, önkormányzati aktivitásból eredő piaci megrendelések növekvő, előrehozott megjelenésével kellene fellépnie a kormányoknak, önkormányzatoknak. Itt sem a hiány növelését tartanám ma kívánatosnak (bár egy a maitól eltérő más időpontban, ezt is elképzelhetőnek tartanám egy rövid időszakra korlátozva), hanem számos más, létező eszköz felgyorsított igénybevételét, valamint az állami-, önkormányzati kiadások fejlesztési, beruházási célú átcsoportosítását.
Ilyen eszköz lehet például, a még ma is jelentős privatizálható állami vagyon felgyorsított értékesítésének lehetősége. A privatizációs stratégia módosításán keresztül jól bemutatható a különbség, hogy a gazdasági környezet eltérő feltételei között, miként lehet, kell a döntési elveken módosítani. Egy önmagától is egészségesen bővülő, növekvő gazdasági környezetben, a privatizációs bevételt az államnak szinte egészében, az állam eladósodottságának csökkentésére kellett volna, kellene fordítania, mert ez jelentené az állam visszahúzódását a közvetlen piaci viszonyoktól. Jelen pénzügyi-, gazdasági válsághelyzetben pedig ugyanezen bevételeket azonnal a piac megrendelői pozíciójának emelésére kellene fordítania.
Ilyen piacbővítő hatása lehet annak is, ha a vissza nem térítendő állami források jelentős részét, a piaci szereplők hitelpozíciójának megerősítésére (kamattámogatás, hitelgarancia, ezen belül is leginkább az új beruházás által generált adókötelezettség terhére elszámolható kamattámogatás, stb.) csoportosítanák át, mivel ezzel ugyanazon költségvetési forrás három/ötszörös nagyságrendben hasznosulhatna.
Ilyen lehet, a ma nagyon alacsony hatékonyságú, megfelelő működtetés esetén is csak hosszabb távon piacbővítő hatás reményét kínáló munkaerő piaci alapok tíz és százmilliárdjainak azonnali megrendelői-, beruházási és fejlesztési források bővítéséhez szükséges állami szerepvállalásra történő átcsoportosítása.
Mindenképpen ide tartozik az állami, önkormányzati intézményrendszer működési, fenntartási költségeinek részbeni fejlesztési célú átcsoportosítása, ami megrendelői pozícióbővülést jelenthetne a gazdasági környezetünkben.
Nem álmodozó feltételezés, hogy egy válsághangulatú világgazdasági környezetben számolni lehet például az energiaárak, nyersanyagárak akár jelentős csökkenésével is, mivel egy szűkülő világgazdaság energiaigénye – prognosztizálhatóan – jelentősen csökkenteni fogja az elsődleges energiaforrások iránti keresletet, stb.
Sokan és sokszor felvetik, hogy csökkenteni kellene a gazdasági szereplőkre nehezülő adminisztrációs, bürokratikus terheket, de ezen a területen sem történt semmi az elmúlt években, vagy éppen ellenkező irányú hatósági túlterjeszkedést lehetett tapasztalni. Talán a válság kézelfoghatósága segíthetne ezen a területen is szemléletet váltani az állami intézményrendszer szereplői körében és érdemi lépéseket tenni a szolgáltató állam irányában. Amikor nincs idő, de van kényszer, gyakran a legegyszerűbb lépések kínálják a lehetőséget. Nem tartanék elképzelhetetlennek egy olyan jogalkotói döntést, amely két-három hónapos határidővel valamennyi, törvényi szinten meghatározott állami és önkormányzati, hatósági, intézményi, stb. döntési, intézkedési határidőt 50%-al csökkent, a ma hatályos előírásokhoz képest és ennek elmulasztása esetén felveti a hatóság kárfelelősségét is. Ideértve, az indokolatlan adatkéréssel „újraindított” határidővel való jogi visszaélést. Ugyancsak gyors jogalkotói döntéssel érvényt kellene szerezni annak a meglévő, de gyakorlatilag minden esetben figyelmen kívül hagyott jogszabályi elvárásnak, hogy az önkormányzat, a hatóság, az állami intézmény bármely engedély, igazolás, stb. megadásához olyan adatot, igazolást kérjen, kérhessen az állampolgároktól, a vállalkozásoktól, amellyel éppen maga az állam, az önkormányzat vagy annak intézményei rendelkeznek, tőlük kell az érintetteknek megkérniük. Az itt leírt és következetesen betartott intézkedések egyrészt jelzésértékkel bírnak a vállalkozásbarát gazdasági környezet irányába tett lépések terén. Másrészt szakmai meggyőződésem, hogy közvetlen és szinte azonnal jelentkező hatásként munkahelyek tízezreinek korábbi megjelenését eredményezné azáltal, hogy a ma is alakuló vállalkozások, folyamatban lévő beruházások, fejlesztések hetekkel, hónapokkal korábban kezdhetnék meg gazdasági aktivitásukat.
A magyarországi vállalkozások számára évtizedek óta az egyik legkiszámíthatatlanabb kockázati elem a szabályozás, az adórendszer állandó változása, az adminisztratív, a jogi és adókörnyezet stabilitásának teljes hiánya. Mára „értéktelenné” vált minden állami, kormányzati nyilatkozat, hiszen senki nem tud egyetlen példát sem mondani arra, hogy ezen a téren tett bármely ígéretét, bármely politikai erő betartotta volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a területen nem tudunk előrelépni. A magyar jogrendszer azért nyújt olyan jogalkotói lehetőséget, amely keretek között a mindenkori állami intézményrendszer számára értelmetlenné teszi a törvényben előtte garantált vállalásának törvényi úton való visszavonását, a törvényi vállalásához a jogalkotás pillanatában kárfelelősségi kötelezettséget is felvet az állam, az önkormányzatok, az intézményrendszer felé.
Elkerülhetetlen lenne, hogy közös kormányzati és ellenzéki előterjesztésként, a magyar gazdaságpolitika meghatározza azt a négy-öt területet, ha úgy jobban érthető, akkor kitörési pontot, amely területeken törvényi garanciák mellett csak olyan állami intézkedés hozható például az elkövetkező tíz évben, amely az adott terület versenyképességét növeli, amely területen elvonás növekedést garantáltan nem alkalmaz, amelyet minden fejlesztési-, támogatási eszközével ún. pozitív diszkriminációban részesít. Az államnak ugyanis általában nem feladata, hogy aktív gazdasági szereplőként tevékenykedjen, de mindenkor feladata lenne a gazdasági környezet jogi- és infrastrukturális feltételrendszerének alakítása, fejlesztése, ideértve a legfejlettebb információs környezet, jelzőrendszer kialakítását is. Magyarország nagysága, földrajzi elhelyezkedése, a magyar munkaerő képzettségi szintje alapján számos lehetőség közül választhat, ha meg szeretné határozni saját jövőképét. Példaként választható terület lenne az idegenforgalom, a pénzügyi szolgáltatás, a kutatás-fejlesztés, az oktatás, a logisztikai központ, a gyógyszeripar, de bármely meglepő, az egészségügyi szolgáltatás, a rehabilitáció stb.
A felsorolt példák alapvetően különböznek a kormányfő február 16-i parlamenti bejelentésében foglaltaktól. Ez nem véletlen, és még csak nem is a kormányzati javaslatok alternatívája és/vagy kiegészítése. Egyszerűen más, mert a javaslatok más feltételrendszerben születtek, másként feltett kérdésekre adnak választ. A példák egy olyan megoldáskereső gondolkodás elemei, amelyek célkeresztjében nem az infláció, az államháztartási hiány, az eladósodottság mértéke áll, csupán figyel arra, hogy ezen mutatók ne sérüljenek, hanem feltárja a gazdaság kiinduló állapotát, majd egy fejlődési, növekedési elvárást fogalmaz meg. Az átlagos magyar életszínvonal, figyelemmel földrajzi elhelyezkedésünkre, gazdasági fejletségünkre nem túlzott, nem pazarló, ezért annak visszafogása a megoldások ismeretének hiányával magyarázható, és nem a megoldási lehetőségek hiányával.
Természetes követelmény, hogy a kiinduló állapot feltérképezésekor ma nem hagyható figyelmen kívül a világgazdasági szinten jelen lévő pénzügyi-, gazdasági válság hatása a magyar gazdaságra, társadalmi fejlődésre. Valóban fel kell(ene) tárni, hogy mi is történt, és valójában mi is vesz most minket körül. Pénzügyi válság, vagy már gazdasági válság, esetleg lehet tovább finomítani a válság jellemzését. Szerintem lehet, sőt kell! Az induláskor hangoztatott pénzügyi válság szerintem túl általános, és nem is fejezi ki a válság legfőbb jellegzetességét. Nem általános pénzügyi válsággal kerültünk ugyanis szembe. Nem az infláció szabadult el kezelhetetlenül a világban, nem valamelyik meghatározó fizetőeszköz értéktelenedett el, a mögöttes gazdasági folyamatok válságából adódóan. Sokkal inkább, a fejlett világ banki folyamatainak egy meghatározott területén általánosan alkalmazott szabályozási és ellenőrzési rendszer elavultsága, csődje pukkadt ki, mint egy óriási luftballon, és okozott finanszírozási válságot a gazdaság piaci környezetében, ma nem elérhetőek a vásárlóerő meghatározó részét képező hitelek, azaz nem a vásárlási szándék hiányzik, ami levezethető lenne egy túltermelési válságból, hanem a vásárlási szándék nem fér hozzá a finanszírozási rendszer normális elemeként szükséges hitelpiaci kínálathoz.
A válságot kirobbantó banki csődök, egy mára teljesen elavult, a befektetők védelmének hamis illúzióját keltő szabályozás mindenki által ismert alkalmatlanságának bizonyítottságát jelentette. A szabályozás igen leegyszerűsített alapelve szerint, a banki hitelezés, forráskihelyezés nagyságának korlátja, a kihelyezéssel szembeállítható fedezet nagyságához igazított arányszám. A bankok könyveiben megjelenő fedezet piaci értékelése majdnem lehetetlen, jó „kikerülési” algoritmusok terjedtek el, és nem kis részben az érték kockázatát megítélő könyvvizsgálói ellenjegyzés megszerzése is egyre inkább csak a könyvvizsgálatot végző cégnek, a könyvvizsgálati díj nagyságától való függőségének kérdése lett.
Azt, hogy a bankok számviteli adatainak valódisága világszerte ezer sebből vérzik, és a befektetői biztonság mindenhol harmadrendű kérdéssé vált már mindenki tudta, csak a manipuláció nagyságát nem tudhattuk, így csak a lufi kidurranásának időpontja, és a felszínre került nagyságrend volt váratlan, amire így fel sem lehetett készülni. Sajnos az is állítható, hogy ma sem tudjuk milyen arányba került napvilágra az adatok manipuláltsága, mikor és mekkora lufik várnak még ránk. Az elmúlt hónapokban talán az a legmeglepőbb számomra, hogy sehol nem hoztak a kormányok azonnali intézkedéseket a válsághoz vezető szabályozás azonnali újragondolására. Pedig ebben a bankok érdekeltsége legalább akkora kellene, hogy legyen, mint a piac többi szereplőjének.
Ha a válság okait és jellemzőit helyesen, és nem standardok szerint értékeljük, akkor persze ki kell egészíteni a korábban leírt tennivalóinkat. Ez esetben soron kívül újra kellene szabályozni a bankrendszer működésének számos törvényi szabályozását. Így a bankok hitelezési korlátait nem a mai manipulált fedezeti elvből levezetve kellene egységesen meghatározni, hanem új, a mai piaci környezetnek sokkal jobban megfelelő, egyszerű, átláthatóbb, és nehezebben manipulálható mutatókon át. Ilyennek tudnám elképzelné a bank kihelyezéseinek „problémamentes” visszafizetési mutatóját, annak a kihelyezéshez viszonyított arányát. Ennek megfelelően annál nagyobb lehet egy bank esetében a hitel kihelyezése, minél magasabb a kihelyezett hitelek szerződésszerű visszafizetési aránya. Azon bankok esetében, ahol a szerződésszerű visszafizetési arány egy meghatározott érték (például 80 százalék) alá esik, ott automatikusan megvonásra kerülne a bank hitelnyújtási engedélye. Egy ilyen szemléletű törvényi követelmény mellett például azonnal ellehetetlenülnének az olyan, morálisan biztosan elítélendő bankok, mint amilyen ma a piac egyik legagresszívebb szereplője, a PROVIDENT.
A banki szabályozás módosítása nem tenné feleslegessé például a könyvvizsgálók szakmai ismeretének jelenlétét a bankok hitelezésénél, csak más, sokkal valósabb és értékesebb szerephez, a hitelkérelmek mögötti projektelemzés értékelésében kellene megjelenniük. A valós értékítélet nélkülözhetetlen lenne a bankok számára, de nem megrendelt tartalmi elemekkel, hanem azon elvárások mellett, hogy a felvett hitelek visszafizetése valószínűsíthető legyen. Véleményem szerint, egy új szabályozási környezet kialakításakor, a betétesek érdekében létrehozott, az Állami Számvevőszékhez hasonló szabályozási elv szerint működő, így a betétesek érdekében vizsgálódó hatósági ellenőrzés bevezetése is szóba jöhet.
Egy gyorsan megalkotott új mérőrendszer kialakítását követően számos, ma is korszerű és hozzáértő hitelbírálati rendszert működtető bank számára oldódna a ma meglévő korlát, a kihelyezhető hitelek együttes nagyságában, míg más bankok számára véglegesen bezárulna a hitelezési lehetőség.
A piaci folyamatok hitelezési válságának felismerése további segítséget adhatna a kormány, a törvényhozás számára. Így megértenénk, hogy miért érinti a legnagyobb mértékben a gépkocsik értékesítését, az építőipart, a vállalkozások beruházásait, stb. a jelenlegi válság. Ezeken a területeken a normális piaci folyamatokhoz tartozik, hogy a vásárlási szándék előrehozott források mellett jelenik meg. Normális dolog, hogy a lakás, amiben lakunk, egy életkereset fedezetéből vásárolható meg. Normális elvárás, hogy nem az életünk végén, a már megtakarított forrásainkból szeretnénk megvenni, hanem a lakásban lakva, oda hazatérve szeretnék azt az életpálya kezdetén megvásárolni, majd a hitelt törleszteni. Ha a pénzügyi rendszerben nincsen kihelyezhető hitelkeret, akkor egy normális piaci folyamat nem tud elindulni, mert nem tudunk lakást, gépkocsit vásárolni, vagy vállalkozóként egy beruházást megvalósítani. Utóbbi esetben is normális, hogy a beruházást, annak jövőben várható gazdasági aktivitásából szeretnénk megvalósítani, ami feltételezi a hitelhez való hozzáférés nélkülözhetetlen voltát. Bár alapvetően egyetértenék a gépkocsi vásárláshoz kötött regisztrációs adó eltörlésével, de a folyamatok helyes értékelése mellett, fel sem merülhetne egy olyan felvetés, hogy a regisztrációs adó eltörlése mentené meg a hazai gépkocsiforgalmazást. A regisztrációs adónak, a teljes vételáron belüli tíz százalék alatti mértéke ugyanis nem válthatja ki még részben sem a gépkocsi vásárlásánál életszerűen elvárható 70% körüli hitel hiányát. Teljesen mindegy, hogy mennyi pénz hiánya hiúsítja meg a vásárlást. Ebből adódóan a megoldást nem a regisztrációs adó léte vagy nem léte hozhatja meg, hanem a lakásvásárláshoz, gépkocsik beszerzéséhez, fejlesztésekhez, beruházásokhoz indokoltan szükséges hitelforrás feltárása és mielőbbi elérhetővé tétele.
Válság vagy egy újabb kitörési lehetőség!
Minden gazdasági válság egyben egy lehetőség a megcsontosodott folyamatok újragondolására, a megtisztulásra, a versenyképesség növelésére, azaz esély a kitörésre. Talán érdemes lenne átgondolni, hogy a válságot kirobbantó amerikai gazdaság jövőjének, piaci szerepének megítélése miért nem romlott a válság hatására, sőt jelentősen felértékelődött. Ez nem csupán a magyar gazdaság megítélésével összevetve igaz, amit jól jelez a nyolc hónappal ezelőtt még 140 Ft körüli forint/USD árfolyam, szemben a mai 240 forint körüli értékkel, ez 70 %-os emelkedés. A dollár az euróval szemben is több, mint 25%-os erősödést ért el a válság kirobbanása óta.
Lehet ezt igazságtalanságként megélni (vélhetőleg az is), de sokkal jobban járunk, ha megértjük ennek okát, tanulunk és profitálunk belőle! Barack Obama elnök által meghirdetett, és néhány nappal ezelőtt elfogadott nyolcszáz milliárd dolláros újabb válságkezelő program bemutatásának egyszerűsége, rövid szenátusi vitája, az ellenzék és az államfő közös kommunikációja figyelemre méltó lehetne számunkra. A csomag jellemzését, az amerikai gyakorlatnak megfelelően igen egyszerű szavakkal, röviden és mindenki számára érthetően tették közzé. A nyolcszáz milliárd dollár fedezetéül szolgál a vásárlóerőt növelő adócsökkentéseknek, és az előrehozott, megnövelt állami beruházásoknak! A korábbi állami mentőcsomag százmilliárdjai pedig a banki hitelkibocsájtást korlátozó, rossz, elértéktelenedet banki papíroknak az állam általi felvásárlásával (ezen keresztül az állam banki tulajdonrészhez jutott) a fedezethiány kiváltására fordították döntő hányadában. Amerikában talán tudják, értik, hogy nem túltermelési válsággal kell szembenéznünk, hanem a piac hitelfinanszírozási rendszere lehetetlenült el és az ebből eredő látszólagos keresleti válságot kell állami eszközökkel is kezelni.
Az csak hab a tortán, hogy míg Amerikában, Angliában stb. az államnak a rossz, elértéktelenedett banki papírokat kellett felvásárolniuk, tulajdonrészt szerezve a „kipukkadt” bankokban, addig Magyarországon az állam, akár a tőzsdén keresztül is valós piaci értékkel bíró, a kapitalizációs szint fele alatti árfolyamon tehetne szert tulajdoni hányadra, javasolhatna például tőkeemelést. Lehet, hogy merész gondolatnak tűnhet, de nehezen tudnék jobb időpontot javasolni a magyar kormánynak arra, hogy lépéseket tegyen a társadalombiztosítási-, egészségügyi- és nyugdíjalapok legalább részleges vagyoni feltöltésére, mint a mostani. Egyrészt ma negyed áron vásárolhatna vagyont az alapok részére, mint öt hónappal ezelőtt. Okkal feltételezhetné, hogy ez a vagyon már rövidtávon, akár egy éven belül is megduplázódhat, míg két-három éven belül várhatóan három-négyszeres értéket képvisel majd. Egy ilyen megoldási út felvállalása esetén, a magyar tőzsdei papírok átlagos értékvesztése lényegesen kisebb lehetett volna, mint a térség más tőzsdéin jegyzett papíroké. Ez jelentősen növelte volna a magyar gazdaság stabilitásának nemzetközi megítélését. A lehetőség még ma is adott, de az elvesztegetett idő sok tízmilliárdos kárként már elkönyvelhető. A gondolat felkarolása ma a magyar tőzsdének, a térség tőzsdéit megelőző, gyorsabb értéknövekedését eredményezné, ami szintén pozitív jelzésként értékelnének a nemzetközi befektetők. Nem utolsó sorban, egy ilyen megoldás oldaná azt a jogilag is vitatható gyakorlatot, hogy ma Magyarországon valamennyi biztosítási szolgáltatást, a mai befizetők pénzéből finanszíroznak. Ez a gyakorlat abban az esetben, ha nem az állam, és nem törvényi jóváhagyással tenné, az minden más piaci szereplőnél büntetőjogi kategóriába tartozna, hiszen a ma befizetők pénzét nem a biztosításuk fedezetére, hanem korábbi kötelezettségeinek teljesítésére fordítja az állami biztosítási rendszer.
A válság kezelésére a magyar állam által felvett, illetve rendelkezésre álló euró milliárdok felhasználási jogosultsága lehet, hogy ma nem terjed ki az itt leírt modellre, de az biztosan állítható, hogy megfelelő indokrendszer mellett semmi akadálya nem lenne tárgyalásokat kezdeményezni egy újszerű válságkezelési elképzelésről. Ez a forrás ma éves szinten 6% körüli kamatterhet jelent, míg például a tőzsdén ma 2000 forintos árfolyam alatt megvásárolható OTP részvények után várható osztalék nagysága négy hónap múlva, akár 300 forint is lehet, ami a befektetési érték 15%-a. Ezt egészíti ki annak valószínűsíthetősége, hogy ugyanezeknek a részvényeknek az értéke akár egy éven belül is megduplázódhat. A magyar társadalombiztosítási, egészségbiztosítási, nyugdíjbiztosítási alapoknak, a magyar banki, olajipari, gyógyszeripari papírok iránti euró milliárdos nagyságrendű kereslete mással nehezen helyettesíthető pozitív fordulatot indíthatna el a magyar befektetési piacon. A biztosítási alapok részleges vagyoni ellátottsága a következő években jelentős tehercsökkentést jelentene az állam kiegészítő befizetéseinek szükségtelenné válása okán, és/vagy az ellenoldalát biztosítaná a gazdaság versenyképességét ma csökkentő, a béreket, jövedelmeket terhelő magas járulékkulcsok tartós csökkentésének.
Az írás egészéhez viszonyítva kicsit terjedelmesebben kifejtett fenti modell bemutatásával az a célom, hogy konkrét példákon keresztül mutassam be, hogy egy válság jelenségeinek objektív áttekintése olyan, korábban reménytelennek tűnő területeken kínál kitörési, megoldási esélyt, amelyre ha nem figyelünk fel, elmegy mellettünk és a megoldatlanul hagyott probléma évtizedeken keresztül rajtunk marad. Az itt leírt gondolat nem eget rengető újdonság, legfeljebb annak felvetése az, hogy hol lehet alkalmazni. Ismert közgazdasági igazság, hogy gazdasági válság idején lehet a legolcsóbban fejleszteni, eszközöket beszerezni, beruházni, felkészülve arra, hogy a piac rendeződését követően, a korábbinál sokkal nagyobb szeletet (piaci részesedést) tudhassunk a magunkénak, mint amivel a válság előtt rendelkeztünk. Az amerikai gazdaság látványos felértékelődése mögött is ez áll, azaz a piac tudja, hogy az amerikai gazdaság, jelentős piaci térnyeréssel fog a válságból kijönni.
A legpesszimistább elemzők szerint is, a jelenlegi világgazdasági válság következtében a piac 3-5 %-os visszaesésével kell számolni. Ugyanakkor, valamennyi elemzés ennek többszörösére becsli a piaci szereplők számának visszaesését, ami akár 20-30 %-os is lehet. Nem túl bonyolult matematikai ismeretanyag kell ahhoz, hogy a fenti esetben, a piacon megmaradó nyolcvanszázaléknyi szereplő számára, a válságot követően a korábbi piac nyolcvan százaléka helyett, annak 95 %-a nyílik meg, azaz közel húsz százalékkal magasabb keresletet kell kielégíteniük az egyébként kisebb piacon.
Ez a folyamat, már a válság időszakában is jelen van. Itt is fontos lenne az állam helyes folyamat elemzése, a piac szereplőinek informálása, és a fenti folyamatokhoz illeszkedő intézkedések útján más segítséget kínálni azoknak, akik várhatóan túlélői lesznek a válságnak, és mást azoknak, akik számára a válság, a jelenlegi gazdasági tevékenységük befejezését jelenti.
Utóbbiaknak jogi és adózási eszközökkel is segítséget kellene nyújtani ahhoz, hogy minél egyszerűbben, bürokráciamentesen zárhassák le a jelenlegi gazdasági tevékenységüket, minél gyorsabban juthassanak hozzá az esetlegesen még megmaradó nettó vagyonukhoz. A megmaradt forrásaikat ne terheljék állami elvonásokkal, ha új, a korábbinál lényegesen kisebb, de hitelterhektől mentes, esetenként teljesen más területen folytatott új gazdasági vállalkozásba kezdenek. Ez nem csak morális kötelezettség lenne, hanem az inaktívvá vált vállalkozások más területeken, kisebb méretben, de életképes formában való gyorsabb újraindulása, hamarébb teremt újabb munkahelyeket, lesz állami befizető és gyorsítja a magyar gazdaság újrarendeződését, a folyamatok fejlődés irányába fordulását. Sajnos a jelenlegi kommunikációs gyakorlat, intézményi rendszer sokkal inkább arra ösztönzi a szinte biztosan csődbe jutó vállalkozásokat, hogy tartson ki minél tovább, azaz élje fel valamennyi tartalékát, hogy később esélye se legyen az újrainduláshoz. Igaz ezzel némileg késlelteti a válság elmélyülését, később bocsájtja el a foglalkoztatottjait.
Teljesen más intézményi kapcsolatot kellene biztosítani azoknak, akik képesnek látszanak a válság túlélésére, stabil a finanszírozottságuk, kicsi a hitelpiaci függőségük. Ők lehetnek, lehetnének megfelelő helyzetértékelés mellett azok, akik a válság stabilitását követően a mainál lényegesen nagyobb hatékonyság, versenyképesség mellett szállhatnának ringbe, a magyar gazdaság sikeréért. Példaként emelném ki, hogy mennyire fontos lenne, a megfelelő célzatú, a megcélzott körhöz szóló kommunikáció alkalmazására. Ma általános riogatás mellett, a devizahitelek romlásba döntő szerepét sugallják a vállalkozói kör, valamint a magánszemélyek felé. Pedig a meggyőződésem szerinti helyes elemzésnek legalább három eltérő helyzetet kellene bemutatnia. A korábban, sokkal alacsonyabb árfolyamszinten felvett, rövidtávú, vagy egy-két éven belül lejáró hitelek esetében abban kell segítséget nyújtani, hogy az akár 30-40 %-al megnövekedett törlesztő részlettől megszabadulhassanak az adósok. A hosszabb lejáratú, öt-tíz éves hitelek esetében szinte biztosan állítható, hogy a futamidő egészére kivetítve sokkal jobban jár a hitelfelvevő, mintha forinthitele lett volna. Segíteni kellene a hitelképesség fenntartásában, és a lehető leghatározottabban bemutatni számára, hogy a lehetséges legrosszabb döntést akkor követi el, ha ma váltja át korábbi devizahitelét, amikor biztosan és jelentősen alulértékelt a magyar fizetőeszköz. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik jelenleg nagyon alacsony eladósodottságúak, vagy egyáltalán nincsen hitelük, és igen jó a hitelképességük, bonitásuk. Számukra be kellene mutatni, hogy nagy valószínűséggel soha nem lesz jobb alkalmuk fejlesztési elképzeléseiket előre hozniuk, akár jelentős és leginkább devizahitel felvétellel, mint most. Egyrészt ma messze a beruházási érték alatt vásárolhatnak, másrészt nagy valószínűséggel állítható, hogy a ma rettenetesen alulértékelt fizetőeszköz, már rövidtávon is javítani fog az árfolyamán, így ma ugyanazon forintban meghatározott fejlesztéshez a reálisnál kisebb devizahitel felvételére van szükség, míg a törlesztéshez szükséges deviza vásárlásakor, az erősebb forintárfolyam mellett, kevesebb forintra lesz szüksége, azaz csökkenő törlesztő részlettel kell számolnia. Két-három év távlatában a pozíciójavulás azt is jelentheti, mintha negatív kamattal vette volna fel a forinthitelt.
Határozott meggyőződésem, hogy a jelenlegi válság sokkal inkább egy nem várt esély az ország számára, mint depressziós kényszer, ha helyesen értelmezzük, ha kihasználjuk, hogy a világ pénzügyi, gazdasági folyamatait mindig az inga túllengése jellemzi, ami számunkra egy lehetőség.
Magyarországi sajátosság, hogy ma nagy a politikával szembeni bizalmi válság, és talán ma nem is fontos igazán, hogy ezért kit terhel nagyobb mértékben a felelősség. Ezt a helyzetet is érteni és kezelni kell tudni. Ma fontos lenne, hogy a kívánatos programok mellé, azok meghirdetőiként olyan intézményi kör, olyan személyek álljanak, akik még jelentős bizalmi tőkével bírnak. A kormány, a politika szerepe nem nélkülözhető, de a szerepvállalás formája alakítható. Ma a szükséges programokat nem a politika által meghirdetetten kell elindítani, a politika, a kormány ezen programok megvalósítója, végrehajtója, segítője, támogatója kell, hogy legyen. Ezért is érthetetlen számomra, ugyanakkor kritika is az érintettek felé, hogy egy ilyen időszakban semmit nem lehet hallani például a Magyar Tudományos Akadémia javaslatairól, a Közgazdasági Társaság javaslatairól, mélyen hallgat a Bankszövetség, semmit nem tudunk a Kereskedelmi és Iparkamara elgondolásairól. Pedig kerülendő lenne minden olyan, mélyen hiteltelen kommunikáció, amikor a kormányfő, az általa kiválasztott vezető üzletemberekkel találkozik, és a szóvivői tájékoztatás szerint a vezető üzletemberek javaslata a piacszűkítő ÁFA emelés, és a szintén piacszűkítő állami beruházások halasztása volt egy olyan időben, amikor az üzleti szereplők legnagyobb problémája az indokolatlanul beszűkült piac.
Az első döntés a legnehezebb, vagy mégsem!
Sokáig gondolkodtam azon, hogy az alábbi gondolatokat leírva vállaljam-e, a szakma tudományos gondolkodóinak kritikáját. Kritikát, amit az vált ki, ha egyes fetisizáltan bonyolultként bemutatott kérdéseket vagy a közérthetőség okán, vagy azért, mert a lényeg tényleg ennyire egyszerű, valaki nagyon letisztítva, egyszerűen megválaszolható kérdésként próbál bemutatni. Ilyenkor könnyen előjön a „demagógia” vádja. Mégis úgy gondoltam, én vállalni tudom a méltatlan kritikát, ha ennek árán sok átpolitizált, ma már átláthatatlanná vált folyamat lényegét segíthet bemutatni.
Nézzünk néhány példát, aminek szakmai megítélésében szerintem segítséget nyújthat egy igen egyszerű gazdasági „gyorsteszt”. A példákért az alábbi linkre kell kattintani!
A fentebb leírtak csak példák, és sokkal érzékenyebb elemzést igényelnek. Arra viszont jól rámutatnak, hogy mely felvetések érdemesek vizsgálatra, és mely gondolatokat kell, kellene mind az átpolitizáltságuktól letisztítani, mind további vitájukat elvetni, mert egyes területeken látszólag javíthatnak valamely nemkívánatos gazdasági mutatón, de bizton állítható, hogy közvetett hatásain keresztül a felvetés megvalósulása összességében több kárt okoz, mint amilyen vélt előnnyel rendelkezik.
Zárásként egy meggondolandó mottó:
Az a tény, hogy én egy adott problémára nem tudom a jó megoldást, csak a kevésbé rosszat, kellő szakmai alázat mellett nem jelenti azt, hogy más se tudna rá megoldást felvázolni, hogy nincsen jó válasz! A fejlődés a jó válaszok közötti versengés megjelenítése. Bizalmat békeidőben a fejlődéshez illik kérni bárkiktől és bármikor!
Tényleg sokszor érzem úgy, hogy a magyar politikai elit nem tud, vagy nem akar megszabadulni attól a nagyon rossz szokásától, hogy tartósan éretlennek, ötévesnek, a köznyelvben „hülyének” nézik az ország lakosságát. Köztük azokat az embereket is, akiknek bizalmából tölthetik be állami vezetői, politikai funkciójukat.
Lassan nem telik el egyetlen nap sem úgy, hogy a fenti bevezető gondolat ne lenne időszerűen alkalmazható. Rossz nézni a többnyire képzett vezetőket, amikor belenéznek a kamerába, és úgy kell (?) elmondaniuk, a többnyire szakmailag rendkívül primitív mondataikat. Engem – és biztos vagyok benne, hogy még százezreket – nagyon sértenek ezek e mondatok, hiszen ott van bennük a nézők, hallgatók, olvasók felkészültségének, odafigyelésének teljes lenézése. Meggyőződésem továbbá, hogy további milliók számára talán nem azonnal felismerhető a nyilatkozatok elvtelensége, nem ritkán hazugsága, de mindannyian érzik, hogy a nyilatkozattal nincsen valami rendben, nem logikus, és azzal eltakarják az igazságot!
Arra, a magamnak feltett kérdésre, hogy van-e valami a mindennapokban, ami a leírtakkal összemérhetően elkeserít nap, mint nap, bizony igennel kell válaszolnom. Igen van! Talán meglepő, de a válaszom a média cinkossága! Abban nem hiszek, hogy ez tudatos cinkosság, de azt hiszem, hogy oszthatatlanul nagy a felelőssége abban, hogy felkészületlensége, szakmai hiányossága okán első számú felelőse annak, hogy ez a politikai viselkedésminta évtizedek óta háborítatlanul terebélyesedik Magyarországon, válik részesévé mindennapjainknak. A híreket nézve, hallgatva, olvasva mindig belém nyíllal, hogy miért marad el a nyilvánvalóan felteendő kérdés, ami legalábbis nehezebbé tenné a nyilatkozó magatartását. Elmarad a kérdés, mert a kérdező felkészültsége többnyire rendkívül felszínes, és azért is, mert a szerkesztőségek többségének napi munkájában is folyamatosan tetten érhető a közönség, az olvasó „lenézése”!
A fentebb írtakat valóban naponta odailleszthetném akár több nyilatkozathoz, a politika bármely oldalán. Így az alább írt példa talán igazságtalan is abból a megközelítésből, hogy miért pont ez a nyilatkozathalmaz hozott ki a sodromból, miért pont ezzel „telt” be nálam a pohár. A kérdésfeltevés egyébként jogos, és az sem igaz, hogy pont ma telt be, csordult ki nálam a pohár. Az ugyanis már régen betelt, csak most volt időm, hangulatom hozzá, hogy leírjam. Talán azért is, mert az a híres kéttonnás bomba, éppen ma alakította át a napomat a kötelező kiürítéssel, zárta be az irodámat, a lakásomat és kötelezett egy nem várt szabadnapra.
A HÍR! … A kormány szándékát is átírta kicsit, hogy egy kéttonnás bomba miatt ma le kellett zárni majdnem egy egész kerületet, és a kiürítéssel volt elfoglalva az ország, de már nem lehetett visszakozni, a hónapok óta előkészített kormányzati bomba is felrobbant, a hírt már közzétették, így nyilatkozni kellett!
Előre szeretném bocsájtani, hogy én nagyon sajnáltam, amiért nem valósult meg a kormányzati negyed, és a leállításban döntő szerepet vállaló korrupt önkormányzatok viselkedése, pénzsóvársága is megérdemelne egy terjedelmes cikket, de az már nem fér bele a mai napomba! Számomra igen primitív ellenzéki felszólalásnak tartottam, hogy a helyzetet kihasználva, a FIDESZ politikai nyilatkozatai nem az elmaradt lehetőséget kérték számon a tényleges felelősökön, hanem arra élezték ki a történteket, hogy „Mennyibe került az országnak, a kormányzati negyed kialakítási elképzelése”.
A kormányzati válasz színvonala azonban tényleg mindent alulmúlt!
Nem a valós válaszokat kezdte boncolgatni, hanem a kommunikáció felelősei valami vélhetetlenül primitív válasszal rukkoltak elő. A válasz lényege szerint nem érte kár az országot, mert a kormányzati negyed céljára felvásárolt földterületet a kormány igen jó áron, azaz olcsón szerezte meg, és így a bizonyíthatóan ráfordított több mint kilencszázmillió forint ellenére a terület értéke ma meghaladja a vételár, és az elpazarolt százmilliók együttes értékét!
Bár a kilencszázmilliós kiadási tételek között is érezhetően jelen volt, a korrupciós költségek kellemetlen illata, de talán még az sem zavart annyira, mint amikor a kormány felkért egy szakértőt, hogy néhány milliós (mivel kormányzati megbízásról van szó, vélhetőleg néhány tízmilliós) újabb kiadással, szakértőt találjon az állításának alátámasztására, a társadalom butítására.
Mára elkészült a nagy mű, a szakértői jelentés arról, hogy éppen tízmillió forinttal, de a terület értéke meghaladja a vételárat, és a feleslegesen kiadott közel egymilliárd forintot! Magyarországon természetesen találtak, az e feladatra is szívesen jelentkező, a szakmaiságot a sor legvégére állító szakértőt! Ez nem okozhatott semmilyen problémát, hiszen az elmúlt évtizedekben mindkét politikai oldal létrehozta a saját lépéseit mindig visszaigazoló igen sikeres „szakértői” csapatot. A sikerüknek éppen az a titka, hogy igen jól fizető, és felelősségmentes megbízást kapnak folyamatosan a létrehozóiktól!
Számomra viszont elkeserítő volt, hogy a szakmai felkészültségét tekintve képzett pénzügyminiszterünk személyesen bevállalta a „szakvélemény” nyilvánosságra hozatalát. Pedig ennek a szakvéleménynek a megrendelése biztosan a közpénzek tudatos és hűtlen felhasználása.
Nem kell ugyanis kiemelkedő pénzügyi szaktekintélynek lenni ahhoz, hogy bármilyen fordulatokkal dúsított nyilatkozat ellenére, ha elköltenek több mint kilencszázmillió forintot valamire, amit később nem valósítanak meg, és az így megrendelt munkák a későbbi megvalósulásban nem hasznosíthatóak, akkor az veszteség! A kérdés itt csak az lehet, hogy ki fizette meg!
A kormányzati nyilatkozat abból indul ki, hogy neki csak azt kell igazolnia, hogy nem Ő fizette. Pedig bizony ő tette, mert a kiadás végül is felesleges volt! Ez akkor is így lenne, ha a területet olcsón, például egy külföldi tulajdonostól vásárolta volna meg. Mert ez esetben is a vétel egy önálló üzlet, melynek nyereségét köteles lett volna a társadalom számára hasznos dologra fordítani, és nem egy meg nem valósuló beruházásra.
A valós helyzet azonban ennél is sokkal szomorúbb! A területet ugyanis az állam, egy egyszemélyes állami tulajdonú részvénytársaságtól, a MÁV Rt-től vette meg, ezek szerint a befolyásával visszaélve olcsón! A MÁV milliárdos veszteséggel, állami forrásokkal működő részvénytársaság, amelynek a valós áron történő vagyoneladása esetén pontosan ennyivel csökkent volna az adóssága, másképpen ennyivel kevesebb állami támogatásra lenne szüksége. Az már jogászkodás, hogy a vonatkozó törvényi előírások, elvárások esetén az állam közpénzből nem vásárolhat állami tulajdonból sem olcsón, sem drágán. A vételkor köteles hitelesnek mondható értékbecslést végezni, és azon az áron kell vásárolnia! Sem olcsóbban nem veheti meg, mert akkor a MÁV szállítóitól von el követeléseik fedezetéül szolgáló vagyont, sem drágán nem vásárolhat, mert akkor az állampolgárok pénzét költi törvénytelen módon.
A nyilatkozat primitív hátterét még oldalakon keresztül lehetne szakmailag elemezni úgy, hogy a leírtak egyik érvét sem hallhatták, olvashatták az erre hivatott ellenzéki kontrolt felvonultató nyilatkozatokból, és a média elemzéseiből, a miniszternek kérdést felvető „szakkommentátoroktól”. Ez pedig komoly baj, mert mással nem helyettesíthető a demokráciákban!
Emlékeztető 2001-ből! … ekormanyzat.hu több mint nyolcszáz millióért!
A napokban jelentették be, hogy indul a kormanyszovivo.hu web oldal, amelynek kifejlesztése és első éves működtetése „mindössze” kettőszáz millió forintba került!
Annyit azért pontosítanék, hogy az első hírekben a web oldal költsége volt 200 millió forint, majd kiderült, hogy az ár tartalmazza a szükséges hardware-t is. Végül már belefért a költségekbe az első éves üzemeltetés költsége is.
A hír ismét sikeresen elrontotta az estémet. A világ több mint száz országát bejárva, és a legkülönbözőbb kultúrákban végzett szakértői munkám során szerzett tapasztalatokkal a hátam mögött, azt gondolom, hogy már edzett vagyok az állami szinten gyakorolt és korrupciót sejtető közbeszerzések létének elfogadásában. Nem ismerek olyan fejlett demokráciát, ahol ennek mindennapi jelenléte nem volna felismerhető.
Mégis olyan rossz érzés fog el, amikor az ország napi problémáinak felvetésekor, a folytonos megszorítások ismétlődő kormányzati indoklásainak ismertetésekor csak néhány tízmillió forint megtakarítása a megfogalmazott cél, ugyanakkor semmilyen erkölcsi aggályt nem vet fel, ha valamire néhány millió forint helyett több-százmilliós kiadást hagynak jóvá!
Az állami vezérléssel működő gazdaság éppen azért veszítette el versenyképességét a dominánsan magántulajdonra épülő gazdaságokkal szemben, mert a mások pénze, vagyona felett rendelkező állam, önkormányzat ún. puha tárgyaló az ár/érték alapú üzleti tárgyalásokon. Szinte mindegy, hogy a drágábban megfizetett szolgáltatással a másokéból juttatott extra profit a saját zsebébe, vagy a baráti, érdekeltségi körébe tartozó szereplők zsebébe vándorol. Végső levezetettségében mindkét eset korrupció. Nemzetközi kitekintésbe az ilyen korrupció megjelenése, mértéke azonban számos sajátossággal bír egy-egy országban.
Az Egyesült Államokban jellemzően az ár, a minőség és a határidő nem sérül érzékelhető mértékben. Ott is jól lehet „becsülni”, hogy várhatóan kié lesz a közbeszerzésként meghirdetett projekt. Mivel minden rendelés tartalmaz profitot is, így ez sem rossz üzlet a barátoknak!
Más fejlett országokban, így Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában stb. az ár is „drágul” a barátság okán, de ennek jól becsülhető mértéke maximum 5-20 %.
A köztudatban is erős korrupció mellett működtetett országokban ez az ár/érték vesztés átlagosan akár 30-40 % is lehet. Vélhetőleg a nagy számok arányát tekintve, a többségi állami, önkormányzati, intézményi közbeszerzéseknél Magyarország is ebbe a körbe tartozik.
A politikai elit csúcsán (ide értve az önkormányzatok csúcsán lévőket is) azonban mára ezek az értékek korábban elképzelhetetlen szintre emelkedtek. Az elit ma már nem százalékokban számol, hanem kockázatokban. Megbukni ugyanis szinte bármely projekten azonos eséllyel lehet. Ezért a korrupció már nem a projekt értékéhez, hanem a bukás veszélyéhez igazodik. Megbukni tehát néhány százezerért nem érdemes. Az alsó határ ezen a szinten már százmilliós! Így fordulhat elő, hogy a nagy vesztesek a néhány milliós projektek. Ezek vagy nem valósulnak meg, ha a megvalósításhoz a legfelsőbb szinten kell engedélyt szerezni, vagy a néhány milliós projekt mint százmilliós érték jelenik meg.
És ez ma már nem kormányfüggő, hanem napi gyakorlat! Véleményem szerint ide tartozott a FIDESZ kormány alatt összességében több mint nyolcszázmillióba kerülő ekormanyzat.hu web oldal beindítása, és ide tartozik ma, az MSZP kormányzás mellett beindított kormanyszovivo.hu web oldal is!
Nagy a baj, hiszen valóban pártoktól független a rendszer! Csak emlékeztetőül utalok az SZDSZ vezette főváros Kombinó villamosaira. (Ide kattintva olvasható!Ezért is hiteltelen, és éppen ezért hatástalan is a többpárti demokrácia egyik legfontosabb garanciája, az ellenzéki ellenőrző szerep. A FIDESZ vezetői ugyan gond nélkül nyilatkoznak arról, hogy ez a költekezés indokolatlan és drága, de az igazi lépések mint mindig, most is elmaradnak majd, a kritikájuknak nulla a morális hatása. Emlékeztetőül, a FIDESZ kormány alatt 2001. végén, hirtelenjében meghirdetett közbeszerzési eljárás során a tenderbontástól, a teljesítésig rendelkezésre álló alig negyven nap alatt, a győztes 635 millió forintért készítette el a web oldal (ott is benne volt a szükséges hardware beszerzés), majd külön 210 millió forintos éves költségért vállalták az üzemeltetést. Az éves szinte 210 millió forintos üzemeltetés kapcsán felidézhetem magamban, hogy több mint tíz éven át vezettem az ország legnagyobb munkaadói szervezetét, amelynek éves működtetési költsége székházastúl, munkatársakkal, web oldallal, nemzetközi kapcsolatokkal stb. 30-50 millió forint volt! A tender meghirdetése előtt 30 millióért készült a hatástanulmány, amit egy „valódi” tenderen indulók, az ajánlat részeként vélhetőleg ingyen is elkészítettek volna! Véleményem szerint a projekt valós értéke akkor sem haladta meg a néhány tízmillió forintot, míg a kormányszóvivői oldal önálló léte értelmetlen, sőt hibás döntés, értéke pedig tízmillió forint alatt van. A negyvenmilliárdos Kombinó projekt értéke annak talán ötöde.
Ez pedig a web oldalak esetén a tényleges értéknél nem 30-40 %-al több, hanem annak mintegy harmincszorosa!
A legnagyobb baj talán éppen az, hogy ameddig a folyamatok így maradnak, esélyünk sincsen annak felszámolására. A társadalom működésébe az elmúlt évtizedek mélyen beépítették a korrupció alkalmazását. Felszámolni néhány hét, hónap alatt nem lehet. A folyamat azonban elindítható lenne, de nem alulról, hanem éppen kormányzati szintről. Ott a korrupciómentes minta elindítása döntés kérdése. A szervezeti, törvényi hátterét tekintve független Bíróságok, a média sosem igazán független, többnyire követő magatartást folytatnak. Különösen a kormánytól törvényileg is függő rendőrség, ügyészség. Így ezen szervek a látható korrupcióval szemben akkor fognak, a ma is meglévő eszközeikkel fellépni, ha ez elvárásként jelenik meg feléjük kormányzati, politikai szinten. Biztosan tartózkodni fognak minden hathatós fellépéstől, a törvénysértések felismerésétől, ha az őket működtető környezet legteteje is érintett lenne. Az ekormanyzat.hu és a kormanyszovivo.hu web oldalak születésének szinte minden pontjában azonos feltételrendszere, kormányszintű támogatottsága ennek véleményem szerint ékes bizonyítéka!
