Én (is) dühős vagyok Kosztolányi Dénesre. Miért? .. Teszem fel a kérdést magamban. Emlékezetem szerint soha nem találkoztam vele személyesen, soha nem kerültünk közvetlen kapcsolatba. Figyelem önön magam, és nem értem igazán saját reakciómat. Nem jellemző rám, hogy egy-egy személy, legyen ő akár hitvány alakja mindennapjainknak, nehezen leplezhető indulatokat hozzon felszínre bennem. Kosztolányi Dénesnek pedig nincs előzménye közéletünkben. Utánanéztem, és az 1998-as Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda még meg sem említi az Eötvös Lóránt Tudományegyetem egyetemi doktorát. Kosztolányi Dénes a Fidesz budapesti területi listájáról került be 1998-ban a Parlamentbe, és lett egyből két bizottság (önkormányzati és a nemzetbiztonsági) tagja, majd Orbán Viktor elhíresült nyilatkozata után, a miniszterelnök szavahihetőségének legfőbb kincstárnoka, a Megfigyelési Vizsgálóbizottság elnöke.
Mint számos írásomban már érintettem, megítélésem szerint Orbán Viktort egyrészt megvezették jól értesült munkatársai az ominózus megfigyelési nyilatkozatát megelőzően, valamint azon a vasárnapon ő is áldozata lett a politikusokkal oly gyakran előforduló, nyilatkozati kényszerbetegségnek. Az udvarias mondat lényege, hogy Orbán Viktor nyilatkozata nem felelt meg a valóságnak. Ez ugyan egy miniszterelnöktől nem szép dolog, de Orbán Viktor megjelenésekor a televízió képernyőjén mégsem leszek indulatos, a Kosztolányi Dénes által védett mondatait ugyan elítélem, de nem értékelem túl.
Akkor mi bajom van Kosztolányi Dénessel, aki a politikában és a közéletben oly súlytalan, végrehajtói szerepe sem több mint egy politikai bábfiguráé. Jelen írásomig egyetlen képviselői önálló indítványt sem nyújtott be a Parlamentben, összesen tizennégy felszólalása volt. Mint a legtöbb dologra, úgy erre is van válasz, csak oly nehezen felfedezhető. Az a tekintet, az a stílus, az a nyugalom, ahogyan szembenéz velem a televízió képernyőjén, az az ami annyira sértő. Sért, mert ekkora nyugalommal átlépni minden demokratikus jogelvet, mert a szemembe nézve állítani a nyilvánvaló valótlanságot, oly mélyen lealacsonyítja a képernyő előtt ülőket. Azt sugározza, hogy én bármit mondhatok, nektek ezt kell elfogadnotok, ez jár nektek, ez az a szint, amit megérdemeltek.
És valóban tehetünk-e ellene valamit. Annál többet, mint, hogy várjuk a 2002-es választást. Igaz ez sem kínál igazi megoldást, mert 1998-ban sem a választópolgárok akarták őt látni a képviselők között, hanem a budapesti területi listáról kaptuk ajándékba.
Én valóban azt gondolom, hogy Kosztolányi Dénes mind erkölcsi, mind politikai és már büntetőjogi értelemben is átlépte a demokratikus jogrendszer határait. Atyánszky György megítélésem szerint érdemtelen mentelmi jogának felfüggesztése kapcsán igyekeztem rámutatni a parlament döntési mechanizmusának ellentmondásaira. Attól tartok, hogy a demokratikus jogérzésünk újabb pofonját Kosztolányi Dénes kapcsán viselhetjük majd el. Kifejezett jóérzéssel olvastam, hogy több érintett, köztük a Pinpoint Kft. vezetői elégelték meg jogaik szembetűnő sárba tiprását, személyük minden jogkövetkezmény nélküli lejáratását. A legfőbb ügyészhez intézet feljelentésük sorsát azonban sajnos ma borítékolni lehet. A nagy nyilvánosság előtt, közepes jogérzékű emberek által is érzékelhető törvénysértések nyomozásához, a vádemeléséhez ugyanis, az elkövető személy parlamenti képviselő volta miatti mentelmi jog előzetes felfüggesztésére lenne szükség.
A parlament mentelmi bizottsága önmaga is állítja, illetve a parlamenti gyakorlat is mutatja, hogy a képviselők nem vizsgálják egy-egy ügyben, a mentelmi jog felfüggesztésének kérelmében, a kérelem indokoltságát, hanem a rágalmazás, a hamis vád stb esetekben érdemi vizsgálat nélkül megőrzik (fenntartják) a képviselő mentelmi jogát. Így válhatnak emberek érinthetetlenné, míg a sértettek kénytelen viselik alkotmányos jogaik sokaságának semmibevételét. Bár őszintén hiszek abban, hogy előbb vagy utóbb, de a parlament változtat ezen a gyakorlatán, mégsem hihetem, hogy erre pont Kosztolányi Dénes esete nyújt lehetőséget, aki a parlamenti többség miniszterelnökét védte ily gyalázatos módon.
Az alábbi gondolatok előtt el kell mondanom, hogy ebben az esetben különösen indokolt az írásaim egészének címet adó kifejezés „Szubjektíven Magyarországról”. Atyánszky Györgyöt ugyanis közel hét éve ismerem, s bár az utóbbi években jó, ha évi egy alkalommal találkoztunk, mégis barátként dolgoztunk együtt több éven át. Tudom, hogy a politikáért elkötelezett, gondolkodásában tisztességes ember.
A híradás szerint, amellyel mostanában valamennyi média visszatérően foglalkozik, a Legfőbb Ügyész az Országgyűlés elnökénél indítványozta Atyánszky György mentelmi jogának felfüggesztését.
Az Ügyészség vádja abból indul ki, hogy az országgyűlési képviselő által ügyvezetőként irányított társaság a felszámolást megelőző egy éven belül két olyan – összességében kettőmillió forint értékű – ügyletet hajtott végre (lemondás egy lízingelt gépkocsi maradvány értéken való megvásárlásáról és egy ingatlan eladása), amelyre nem volt joga a cégnek, illetve az ügyletek hátrányos helyzetbe hozták a későbbi felszámolási eljárásban érintett hitelezőket.
A rendelkezésemre álló iratok és médianyilatkozatok alapján az én megítélésem szerint az Ügyész tévedett, és a két szerződés mindenben megfelelt a hatályos jogszabályoknak, illetve nem okozott kárt egyetlen hitelezőnek sem. A szerződések jogszerűségének érdemi megítélésére természetesen nem én, hanem – ilyen irányú megkeresés esetén – a közigazgatási bíróság illetékes. Fontos, hogy az Ügyészség azt megelőzően kívánja a bűntető eljárást megindítani az országgyűlési képviselővel szemben, hogy előtte erre hivatott bíróság határozott volna arról, hogy egyáltalán van-e kár, illetve károsult, volt-e jogosulatlan gazdasági lépés. Ennek eldöntése ugyanis a jog megfogalmazásában előkérdés, amelynek eredménye nélkülözhetetlen annak megítéléséhez, hogy egyáltalán felmerülhet-e a bűncselekmény fogalma. Saját példámon is megtanultam, hogy a magyar jogrendben – szemben számos fejlett demokráciával bíró országgal – nincs kötelező elvként átvezetve az ún. előkérdés vizsgálata. Általában tehát az Ügyészség figyelmen kívül hagyhatja az előzetes jogi alap végleges megítélését, bár ezt meggyőződésem szerint indokolni lenne köteles. Kivételt képez azonban, ha az érintett személy parlamenti képviselő, akinek személye minden demokráciában kiemelt védelmet kell, hogy kapjon az átgondolatlan államigazgatási és hatósági zaklatással szemben. A mentelmi jog intézménye az adott esetben feloldja törvényi szabályozásunk hiányosságát, és korlátozza a képviselői feladat ellátásának – utóbb tévedésnek minősíthető – akadályoztatását.
Atyánszky György esetében, a felszámolási eljárás során a bíróság által kijelölt felszámoló biztos kizárólagos feladata a társaság helyzetének feltérképezése, és a társaság által, a felszámolás megindítását megelőző egy év szerződéseinek vizsgálata. A felszámoló biztos köteles felszólalni abban az esetben, ha megítélése szerint egy éven belül a hitelezőknek kárt okozó szerződéseket kötött a társaság. Ez esetben a felszámolást irányító a kétséges szerződéseket köteles közigazgatási (nem bűntető!) bíróság előtt megtámadni. Joghatályosan csak ez a bíróság mondhatja ki, ha ezek a szerződések törvényt sértőek, érvénytelenek.
Kizárólag ennek eldőlte után, amennyiben e szerződéseket jogellenesnek minősíti a közigazgatási bíróság – merülhet fel, hogy a jogellenes szerződések mögött tévedés vagy szándékos jogsértő akarat húzódik meg. Mert még ebben az esetben is, csak ez az utóbbi jelent bűncselekményt. A szabálytalan üzleti döntés bizonyított volta tehát előkérdése a bűntető eljárásnak.
Mivel jelenleg az ügyészi vád alapja olyan vállalkozási döntések szabályos vagy jogsértő volta, amit közigazgatási bíróságnak kellene előbb eldöntenie, és a mentelmi jog szabályai szerint a közigazgatási eljárások bírósági lefolytatásának nincs akadálya a mentelmi jog fenntartása mellett, ezért a mentelmi jog felfüggesztésének jelen pillanatban nincs jogi megalapozottsága.
Abban az esetben, ha a közigazgatási bíróság elmarasztalja a társaságot szabálytalan, és a felszámolásban érintett hitelezőknek kárt okozó lépések miatt, akkor alapos gyanú esetén lehet majd kérni, hogy a képviselő mentelmi jogát a Parlament függessze fel, és ezzel váljon lehetővé annak eldöntése, hogy szándékosan kárt okozóak voltak-e, vagy téves jogértelmezésen alapultak a társaság lépései.
Annak eldőlte előtt, hogy a társaság szerződései jogszerűek voltak-e vagy sem, bűntető eljárásban a szándékot vizsgálni, megítélésem szerint kifejezetten a képviselői munka indokolatlan akadályoztatását jelenti. A mentelmi jogintézménynek célja pedig a demokratikus Parlamentekben az ilyen hatósági fellépés lehetőségének kizárása. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy a mentelmi jog megtartása mellett sincs semmi akadálya a közigazgatási eljárás lefolytatásának. Igaz, hogy ebben a szakaszban az eljárást nem a hatóságoknak kell kezdeményezniük, – ez szokatlan, sőt jogilag is elég kétséges számomra -, hanem vagy a felszámoló biztosnak, vagy valamely károsult hitelezőnek, ha úgy érzi, hogy a társaság eljárásában jogsérelem érte!
Budapest, 1999. november 9.
És a folytatás! … 1999. november 30-án a Parlament felfüggesztette Atyánszky György mentelmi jogát, azaz helyt adott az Ügyészség kérésének, így az most már hivatalosan is folytathatja nyomozását. A parlamenti indoklás szerint a képviselőház nem mérlegelte az Ügyészség előterjesztett indokait, azaz se egyet nem értett azokkal , se nem vitatkozott velük, hanem általános gyakorlatát követte, amikor közigazgatási kérdésekben lehetővé kívánta tenni – úgymond a képviselő érdekében is – az igazság kiderítését.
Megint nem az az én bajom, hogy a Parlament másként foglalt állást, mint ami az én meggyőződésem volt. Én ugyanis áttekintettem az iratokat, és azok alapján állítottam, hogy nem alapozzák meg az Ügyészség álláspontját. Így azt, hogy melyikünknek volt igaza, azt majd az évek múltán várható bírói ítélet dönti majd el. A parlament pedig nem mérlegelt, tehát nem is vitatkozott sem velem, sem az ügyészi előterjesztéssel.
Az igazi bajom demokratikus Parlamentünknek azzal az – önmaga által is bevallott – általános gyakorlatával van, amely arra utal, hogy nem érti a demokratikus alapelvek lényegét. A demokráciában már évtizedes gyakorlattal bíró országok jogrendjének átvétele fontos lépés saját demokráciánk kiépítésében, de szinte semmit nem ér, ha joggyakorlatunk nem követi e törvények lényegét.
Jelen esetben a képviselő mentelmi jogának felfüggesztését a törvény szerint azért kell az előterjesztő ügyésznek megindokolnia, hogy a mentelmi bizottság, majd a Parlament ezen indokok köteles vizsgálata után határozhasson arról, hogy fenntartja vagy felfüggeszti képviselőtársának mentelmi védettségét. A törvény alkotmányos garanciáinak lényege veszik el akkor, amikor a parlament e döntéseinél a konkrét ügy érdemi vizsgálata helyett ún. általános elvek szerint hoz döntést. Így fordulhat csak elő, hogy a megítélésem szerint szakmailag is hibás ügyészi megítélés zavartalanul folytathatja Atyánszky György lejáratását, míg Csurka István bárhol és bárkit rágalmazhat, törvényekkel védett személyiségi jogait nagy nyilvánosság előtt korlátozás nélkül semmibe veheti, de a Parlament általános gyakorlata szerint Csurka István mentelmi jogát a közös összetartás megvédi. A választópolgár pedig nem jogtudós, de végképpen nem érti meg honatyáink igazán meg sem érthető döntési elveit. Ezért csak azt látja, hogy Atyánszky György ügyében folyhat a nyomozás, ezért a Parlament is biztosan gyanúsnak tartotta a képviselő üzleti döntéseit, míg Csurka Istvántól, azaz a hatalmon lévő személyektől pedig jobb, ha tartanak, mert azok kettőjük viszonyában bármit megtehetnek megaláztatásukkal, lejáratásukkal, hamis vádjaikkal, mert ezt a jog által (itt a parlamenti mentelmi joggal) védetten tehetik!
Állítom, hogy ez nem jó parlamenti gyakorlat, sőt ez a felfogás a parlamenti demokrácia elveit, törvényeit és a demokratikus garanciákat is sérti. Teheti, mert a Parlamentet már nem lehet törvénnyel büntetni jogsértéseiért. A következményeket mindig a következő választáson érhetik tetten mindazok, akik ma a választópolgárok bizalmából ott ülnek. Bízom benne, hogy előbb vagy utóbb a fenti gyakorlat tarthatatlanságát is felismerjük majd. Azért észre kellene venni, hogy nálunk négy évente oly mértékben rendeződik át a Parlament összetétele, amelyhez a fejlett demokráciák esetében 4-5 ciklus is kevés lenne!
Dr Torgyán József – földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter
Már csak néhány hónap és az Országgyűlésnek új köztársasági elnököt kell választania Magyarországon. Amint közeledik a választás időpontja, egyre többször vetődik fel a nyilvános vitákban, hogy vajon ki lesz Göncz Árpád utódja a köztársasági elnöki székben. Akik már olvasták politikusokról szóló jegyzeteimben Göncz Árpádról írott gondolataimat, azok tudják, hogy számomra ő a legmegfelelőbb személy. Bárki kövesse is Göncz Árpádot, nem lesz könnyű dolga, ha a társadalom megbecsülésében is követni szeretné elődjét.
Az írásomnak adott címből nyilván az is kitűnik, hogy magam a közvetlenül választott köztársasági elnöki intézményben látnám a demokratikus berendezkedésünk számára legkívánatosabb megoldást. Sajnálom, hogy ehhez eddig nem sikerült politikai támogatást kapnom. Az 1990-es parlamenti ciklusban Király Zoltán képviselőtársammal mindent elkövettünk egy olyan törvénymódosításért, amelyben a parlament helyett a választópolgárok voksai döntik el, hogy ki legyen a Magyar Köztársaság Elnöke. Előterjesztéseinket egyetlen parlamenti párt sem támogatta, és a szavazáskor, emlékeim szerint alig néhány képviselő igenlő voksát tudtuk megszerezni. Ezért sem igazán hitelesek ma azok a politikai nyilatkozatok számomra, melyekben – eltérő indíttatással ugyan – az MSZP és a Kisgazdapárt is a közvetlen választás mellett áll ki, és sajnálja, hogy egy ilyen irányú törvényjavaslathoz nem rendelkeznek megfelelő szavazattal a tisztelt házban. Az MSZP és koalíciós partnere számára, az elmúlt négy évben minden lehetőség adott volt a szükséges jogalkotási munka elvégzésére. Igaz, abban az időben még bízott abban, hogy a mostani parlamenti ciklusban is kormányzati pozícióban marad, így sokkal kényelmesebb és biztosabb, ha parlamenti többségével élve a számára szimpatikusabb jelölt lesz a biztos befutó. A helyzet mára jelentősen megváltozott, hiszen az elvesztett választás után ma semmilyen ráhatással sem rendelkezik a megválasztásra kerülő elnök személye tekintetében.
Úgy tűnik, mintha a FIDESZ lenne az egyetlen párt, aki következetesen kitart saját álláspontja mellett, azaz szerintük Magyarországon a parlament által megválasztott elnöki intézmény a kívánatos megoldás. Igaz, hogy állításukat valódi indoklással soha nem tudták (akarták) alátámasztani. Lehet, hogy őket sem az érvek, hanem sokkal inkább az érdekek befolyásolják. A FIDESZ számára ugyanis soha nem nyílt meg a saját jelölt lehetősége. Az ellenzéki kerekasztal idején nem támogathatták a közvetlen elnökválasztás intézményét, mert akkoriban szinte biztosan az MSZP-s Pozsgai Imre mellett voksolt volna az ország. Az Antall- és a Horn-kormány idején ellenzékben voltak, de nem rendelkeztek olyan országosan támogatott személyiséggel, akinek reális esélye lehetett volna megnyerni egy közvetlen választást. 1998-ban pedig a koalíció feltétele volt, hogy a Kisgazdapárt kapja meg a jelölés jogát.
Nem igazán kell indokolni, hogy az emberek miért érzik inkább magukénak a köztársasági elnöki intézményt, és magát a megválasztott elnököt abban az esetben, ha az elnök személyét közvetlen választáson, önmaguk választhatják meg. A demokrácia egyik lényegi eleme, hogy a legfőbb döntéshozókat a választópolgárok akarata helyezi és tartja pozíciójukban. Lényegi garancia továbbá, hogy nem egy, hanem több, egymást kontrollálni, és esetenként korlátozni is képes intézmény között osztódnak meg a hatalmi funkciók (parlament, kormány, köztársasági elnök, bíróságok stb). Mindig az adott ország demokratikus berendezkedését összefoglaló alkotmány határozza meg azokat a kereteket, melyek megosztják az egyes közjogi területek közötti feladatokat, és meghatározzák azok alkotmányos kontrollját.
A köztársasági elnök közvetlen választását elvetők indoklásainak kedvelt fordulata, hogy Magyarország a lehetséges változatok közül a miniszterelnöki kormányzást választotta, így felborítaná a kialakult irányítási struktúrát, ha a köztársasági elnököt a társadalom közvetlenül választaná meg, mert ebben az esetben számos, ma kormányzati feladatot és jogot át kellene adni a köztársasági elnöknek.
OK! De miért?! Tettem föl már sok százszor a kérdést azonnal, várva, hogy a nyilatkozótól is visszakérdezzen beszélgető partnerejk vagy vártam az állítást megfogalmazótól saját gondolatának kifejtését. Mindeddig hiába!
Soha és senki nem kérdezett vissza, hogy miért kellene csak azért változtatni a köztársasági elnök jogállásának szabályozásán, mert a köztársasági elnök választásának módjáról rendelkező, és egyébként teljesen különálló törvényi előírások módosulnának. Amennyiben tehát ez az egyetlen ok, úgy igazán teljesíthető lenne sokak akarata oly módon, hogy változatlan maradna az elnöki jogkör, de a személyről a választópolgárok közvetlenül szavazhatnának. A politika szereplőinek nyilatkozatait jó lenne mindig tárgyilagosan és higgadtan végighallgatni. Sokszor azért ez nagyon nehéz. Az elnök megválasztásának parlamenti kényszerét magyarázó politikusi indoklások átlátszó voltát és érvek nélküliségét hallván én mindig küszködöm a visszafogott belső dühömmel.
A leírtakon túl természetesen nekem még egy kérdés hiányzik. Miért jelentene gondot, ha tényleg újra kellene gondolni a kormány és a köztársasági elnök döntési rendszerét. Eddig valamennyi kormányváltás egyben jelentősen átrendezte a kormányzati intézményrendszer egészét. Az egyes új kormányok minisztériumokat hoztak létre, másokat megszüntettek, összevontak. Létrehozták a társadalombiztosítás önkormányzatait, majd egyetlen döntéssel megszüntették azokat. Kötelező kamarai tagságot alkottak törvényi erővel a gazdaságban, majd most annak megszüntetéséről döntöttek. Alapvető változásokat hoztak létre a bíróságok működtetésében, a jegybank szabályozásában stb. Miért pont a kormányfő és a köztársasági elnök közötti hatalmi megosztás érinthetetlen?! Számomra egyáltalán nem az!
A valódi akadályt vélhetőleg a gyarló emberi okok között kell keresni. A választásokon sikert elérő pártok számára a közvetlen hatalomgyakorlást – azonnal – a kormányalakítás lehetősége biztosítja, és az első számú pártvezető előtt a kormányfői poszt áll. Sem a győztes párt, sem az újdonsült kormányfő nem érdekelt a frissen megszerzett jogaiból átengedni akár a köztársasági elnöknek, akár a bíróságoknak stb. Az eddigi pártvezetők egyikének sem volt emberi sajátja a saját döntésen alapuló hatalmi, döntési önkorlátozás. Ellenkezőleg, a jogkör bővítésére, más területek jogainak elvonására több-kevesebb sikerrel – valamennyien számos kísérletet tettek. Ilyen volt a társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolása, a KBI létrehozása, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal felállítása, és ezen kormányfelügyelettel rendelkező intézményekhez történő jogkörök átcsoportosítása. Ilyen visszatérő kísérlet az ügyészség kormányzati felügyelet alá rendelésének törekvése is.
Míg korábban a napi beszélgetések és viták inkább a köztársasági elnök megválasztásának módjáról szóltak, addig ma már a ki lesz az új köztársasági elnökünk? kérdésre keressük a választ, hiszen a választásokig hátralévő idő már nem engedi meg a változtatást a választás módjáról. Ma már nincs idő sem egy népszavazásra, sem egy új választási törvény kidolgozására, előterjesztésére, megszavazására. Így a választás módja leghamarabb az elkövetkező elnöki választás idejére módosulhat.
A ma kérdése tehát az, hogy ki lehet Magyarország elkövetkező köztársasági elnöke. A választ keresve több befolyásoló körülményt kell egyidejűleg áttekinteni.
Ma már köztudott, hogy a sokáig titokban tartott koalíciós megállapodás szerint a jelölés joga a Kisgazdapártot illeti, míg a FIDESZ számára adott az ún. vétójog intézménye. A Kisgazdapárt számára vélhetőleg a legjobb megoldást Torgyán József jelölése jelentené. Ez a párt számára számos, ma problémát jelentő kérdésre adna jó megoldást. Torgyán József személyisége, politikai ambíciója is teljes kielégítést kapna, hiszen életútján elérhetné a létező legmagasabb közjogi méltóságot. Lehet, hogy Torgyán József számára a több hatalmat, befolyást biztosító kormányfői poszt értékesebb lehetne, de vélhetőleg ő is felismeri, hogy a Kisgazdapártnak az elkövetkező választáson sincs reális esélye a legtöbb szavazatot begyűjtő pártként végeznie, így 2002-ben sem lehet ő a kormányfőjelölt.
A Kisgazdapárt mai támogatói a párt elnökének köztársasági elnökké választásával igazolva látnák saját választásukat, és pártjuk befolyásának megerősödését látván pártelkötelezettségük valószínűleg jelentősen megnövekedne.
Mivel a hatályos jogszabályok szerint a köztársasági elnöknek le kell mondania párttagságáról, ezért a Kisgazdapártnak új elnököt kellene választania. Az elnökváltásra ez esetben viszont nem a korábbi elnök bukása (így híveinek távozását is jelentő körülmények) miatt kerülne sor, hanem egy büszke tagság keresne még egy vezetőt. Az új pártvezető megválasztása pedig egy újabb lehetőséget nyitna meg a Kisgazdapárt előtt. Aligha vitatható ugyanis, hogy Torgyán József erős személyisége ma sokakat tart vissza a párt felvállalásától mind a vidék lakossága, mind az értelmiségiek körében. Egy jól kiválasztott új elnök felszabadíthatja ezt a gátat, és a párt Torgyán-hívőinek megmaradása mellett akár jelentős mértékű, új hívekre (szavazókra) is szert tehet.
A FIDESZ számára Torgyán József jelölése nem igazán szerencsés, mivel – szintén nem vitathatóan – a Kisgazdapárt elnöke az ország lakosságának egésze tekintetében nem egy népszerű, támogatott politikus. Így Torgyán Józsefnek a FIDESZ általi köztársasági elnöki megbízatásba emelése – átmenetileg – biztosan csökkenteni fogja, a már amúgy is jelentősen megcsappant támogatottságát. Ugyanakkor a FIDESZ-nek nincs olyan, a koalíciós partnerrel szemben felvállalható érve, amellyel a kisgazda pártelnök jelölésének vétóját meg tudná indokolni. Torgyán József miniszterként, a kormány koalíciós partnereként nem követett el olyan hibát az elmúlt másfél éves kormányzás alatt, amelyre partnere hivatkozhatna. A Kisgazdapárt viszont saját tagjainak nem tudná megindokolni, hogy miért nem él a jelölés jogával, miért jelöl esetleg más elkötelezettségű személyt az elnöki posztra. Nem mondhatja, hogy a párt elnökét népszerűtlennek és/vagy alkalmatlannak tartja köztársasági elnöknek. Ezt igazolják ma már a párt egyes megyei szervezeteinek jelölései is, melyben valamennyien a pártelnök jelölésére tesznek javaslatot.
Az ország lakosságának többsége számára természetesen az lenne a kívánatos, ha az országot reprezentáló legnagyobb közjogi méltóságot nem a párthívek, a pártelkötelezettség, és nem is a koalíciós alku jelölné erre a posztra. Erre utal az az alkotmányos követelmény is, hogy az ország köztársasági elnöke nem lehet politikai párt tagja. Nem jelent erre jó érzésű megoldást, hogy a megválasztott elnök lemond párttagságáról. Ezért is kínálna több lehetőséget az elnök közvetlen választása, szemben a parlamenti politikai erők döntési lehetőségével.
A fejlettebb demokratikus berendezkedésű országokban az elnöki jelölés nagyobb teret ad azon jelöltek felvetésére, majd jelölésére, akik nem politikusi, hanem ún. közszereplőkként váltak ismertté, váltottak ki köztiszteletet. Ilyen személyek Magyarországon is vannak, életútjuk sokban hasonlít más demokráciák választott köztársasági elnökeihez.
Ilyen életutat kínál például a tudomány. Gyakran vetődik fel egy-egy országban a tudományos akadémiák, vagy valamely tudományos intézmény választott vezetőinek személye, elismert jegybanki-, számvevőszéki vezető, az Alkotmánybíróságok elnökei és/vagy tagjai, a bírói kar vezetői, vagy az állami intézményekben szakmai karriert befutó vezetők. Így volt igazságügyminiszterek, külügyminiszterek, gazdasági tárcák vezetői (kiemelve, hogy tisztségüket nem pártmegbízatásként, hanem technokrata miniszterként kapták).
A felvázolt lehetőségeket ki-ki saját szimpátiája szerint töltheti be megfelelő nevekkel. Azért én bízom benne, hogy már nem sok választási ciklust kell kivárnunk ahhoz, hogy a magyarországi elnökjelölés elveiben is az utóbb felsoroltak váljanak meghatározóvá!
Ebben a rovatban azokat az ún.”kishíreket” szeretném a magam nézőpontjából röviden és egy kicsit másképpen kommentálni, melyek történéseinek helyszíne a világ valamely, az országhatárunkon kívüli tája, de a történet rólunk szól.
Az egyes írásokat elválasztva, címmel és dátummal jelenítem meg oly módon, hogy a legújabb írások kerülnek mindig legelőre, közvetlenül e bevezető mondatok után. Így, amikor az első olyan írást olvassa, amelyet már korábban megismert, tudhatja, hogy a következő sorok mindegyikét már korábban is elolvashatta. Továbbra is megmarad a lehetősége annak, hogy a kedves olvasó, a korábbi írásaimat is bármikor újra elolvashatja, amennyiben ezt szeretné.
1999. november 25. – A gyűlölködő lélek veszélyei – Jeszenszky Géza nagykövetünk levele
Pályám során sokszor találkoztam olyan – egyébként nagy tudással bíró – emberekkel, akikkel beszélgetve rossz érzés fogott el, akikről éreztem, hogy mások mint én. Idő kellett hozzá, hogy felismerjem idegenkedésem okát. Ma már tudom, hogy többségüknél a saját értékrendjükhöz való viszonyuk az, ami engem taszított. E gondolatokat nem volt könnyű felismerni. Az általános, vagy akár szakmai beszélgetéseinken elhangzottak, vagy előadásuk hallgatása, írásaik olvasása – akár éveken át is – maradhatott olyan keretek között, amelyben az elhangzottak igen közel álltak hozzám, legfeljebb a szóhasználat volt kicsit idegenszerű.
A felismerés mindig váratlan formában jött el. Egy érdektelen vita, egy miniszteri válasz, egy magánlevél mutatott rá, hogy ennek az embernek a személyisége valóban nagyon távol áll tőlem. Egy ember, akiben becsülhettem korábban, hogy felismerhetően van saját értékrendje, gondolatai következetesek, tudása lehetett akár kiemelkedő is. A baj ott kezdődik, és ott is végződik, hogy az önmaga értékrendjét kialakító nem csak önmaga számára teszi kötelezettséggé annak elfogadását, hanem másoktól is elvárja saját felfogásának kritika nélküli követését!
Lehet ezt a viselkedést elhivatottságnak, konokságnak, vagy bigott felfogásnak nevezni, de számomra leginkább a szélsőséges emberek sajátja ez a belső önkép. Ilyen emberek minden korban léteztek, minden szakmában megtalálhatók, létük nincs sem korosztályhoz, sem nemhez, sem képzettséghez kötve . Én nem szeretem őket akkor sem, ha nevükhöz a tudományban számos tudományos felismerés, a művészetben világhíres alkotás, a történelemben az emberi nagyságra utaló áldozat is kapcsolódik. Az is igaz azonban, hogy hatalmi, döntési pozícióban ezek az emberek futtattak éveken át vakvágányra kutatásokat, üldöztették a másként gondolkodókat, és a háborúk kirobbantásának többsége is ilyen személyekhez köthető. A szélsőséges gondolkodásban nincs jelentősége annak, hogy az érintettek szélsőséges nacionalisták, baloldaliak vagy vallási elkötelezettségük erőszakos képviselői. Természetes mivoltuk, hogy saját hitük elkötelezettjeként maguk előtt is tagadják bigott mivoltukat, így politikusként meggyőződéses demokraták. Bizony nagyon sokszor szörnyülködtem a parlamenti beszédek hallgatása során, az önmagukat elkötelezett keresztényeknek valló, ám beszédeikben megkövező, kritikusaikat saját soraikból kizáró képviselőket figyelve. Vajon olvasták-e egyáltalán a tízparancsolatban foglaltakat. És ha olvasták, akkor meg is értették-e a parancsolatokat?
Jeszenszky Géza beszédei a kilencvenes évek elején még csak zavartak. Később már éreztem, hogy ezt az embert nem szeretem, talán őszintétlennek tartottam. Ma már azt gondolom, hogy az ő esetében is tévedtem. Jeszenszky Géza hisz abban amit mond, gondolatainak elkötelezettje. Elkötelezettségének mikéntje azonban ártalmas. Ártalmas, de nem törvénytelen mindaddig, amíg nincs eszköze, beosztása, funkciója saját véleményének erőszakos képviseletére. De törvénytelenné is válhatnak tettei, ha köztisztviselővé válva már a jogot lépi át meggyőződése érdekében, „a cél szentesíti az eszközt” ismert elv alapján. Ártalmas és törvényt is sért, ha külügyminiszterként valótlan nyilatkozatot tesz a fegyvereladásokról (1991. február), majd beosztásával külföldön járatja le hazánkat, a nekem mindent szabad, mert felelős beosztásban elhivatott személy vagyok (Ausztria 1993. december) vagy ellenségességet uszíthatok megszólalásaimmal nyíltan vagy magánlevélben (1990. december, 1999. november).
Meggyőződésem, hogy Jeszenszky Géza, bár elvei sokkal közelebb állnak hozzám, mint például Csurka Istváné, személyében éppen úgy alkalmatlan egy demokratikus ország közalkalmazottjának, miniszterének vagy nagykövetének lenni, mint ahogyan az lenne a hazai szélsőjobb vezére is.
Végső megjegyzésem: Orbán Viktor a fentebb leírtak szerint vélekedett 1990. szeptemberében Jeszenszky Gézáról, alkalmatlansága miatt követelte leváltását. Jeszenszky Géza – vélhetőleg- önmaga szerint sem változott ezen idő alatt. Jeszenszky Géza ma Orbán Viktor által kijelölt nagykövete hazánknak az Egyesült Államokban. Ha Jeszenszky Géza nem változott, akkor talán Orbán Viktor értékrendje módosult?!
1999. november 01. – Orbán Viktor a külföldön élő magyarok választójogáról nyilatkozott Kanadában
Politikusi pályám során sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor tudtam,hogy a felvetett kérdésre nincs olyan válasz, ami a jelenlévők mindegyike számára elfogadható. Ez egyszerűen abból következett, hogy társadalmi vagy nemi hovatartozásuktól függetlenül a kérdésben jelentős véleményeltérések jellemzik az embereket. Ilyen kérdés a halálbüntetés, az abortusz engedélyezése, a gyilkosságot elkövető gyermekkorúak büntethetősége, a halálosan beteg ember döntési szabadsága a gyógykezelés folytatásáról vagy a halál választhatósága stb.
Az általam nem becsült politikusi iskolák ilyenkor azt javasolják, hogy a megkérdezett térjen ki a válaszadás elől, vagy a válasza legyen többféleképpen értelmezhető, homályos stb. Én ezt (is)másként közelítem meg. Amikor egy politikus bizalmat kér a választóktól, akkor ezt a bizalmat önmaga megismerhetőségével neki is meg kell adnia azoknak, akik bizalmát megszerezni szeretné. Ez a kezdetekkor jelenthet veszteségeket, de a későbbiekben sok-sok magyarázkodástól menthet meg. Orbán Viktor anélkül, hogy a saját álláspontját igazán felvállalta volna, válaszában arra hivatkozott, hogy a választójogi törvény módosításához kétharmados támogatottságra van szükség, és ezt az ellenzéki MSZP és SZDSZ nem biztosítaná. Szerintem pedig a parlamenti szavazással történő tényleges támogatottságot meg kellene és meg is kell ismernünk. Ez a kérdés ugyanis tipikusan nem pártpolitikai (keresztény, baloldali és/vagy liberális) kérdés, így én inkább azt valószínűsíteném, hogy minden párt szabad döntést engedélyezne tagjainak. Én biztos vagyok benne, hogy egy ún. név szerinti szavazásnál számos MSZP-s és SZDSZ-es politikus támogatná a külföldön élő magyarok választói jogát, míg sok ma kormánykoalíciós képviselő ellenezné azt. Szerintem fontos lenne, hogy valóban megismerhetővé váljon ebben a kérdésben a többségi álláspont ugyanúgy, mint a már említett kérdésekben. Demokráciákban a többségi véleményt pedig illik a többieknek méltósággal elfogadni. Én szeretnék e helyütt is hű maradni saját elveimhez. Ezért a saját szavazatom tartalma elől nem térek ki az általános elvek fentebb történő kifejtésével. Tudom, hogy a saját szavazatom most nem okoz majd osztatlan támogatást olvasóimban, hiszen írásaim kétnyelvűsége, az Internetes elérhetőség éppen azt célozza, hogy gondolataimat a magyar határon túl élők is megismerhessék. Az én szavazatom valószínűleg egy olyan megoldást támogatna, amely szerint a világ bármely pontján élő magyar állampolgár dönthesse el, hogy mely Parlament összetételében kívánja saját voksát leadni. Magyarországon is lehet valakinek több lakása, élhet több városban. A szavazás előtt azonban el kell döntenie, hogy hol kíván élni a szavazati jogával, mert egy embernek egy szavazata van. A szavazatok száma nem növekszik azáltal, hogy csak egy lakhelyem van, vagy életem, lehetőségeim miatt több helyen élek, dolgozom. Az sem lehet különbség, hogy ez a több hely több magyarországi város, illetve, hogy egy vagy több külföldön található. Elszólíthat az élet több évre külföldre, de szerencsére ma már mind az elmenetelről, mind a hazatérésről magam dönthetek. Ezért szerintem a választások idején bizony döntenem is kell. Ez tehát az én véleményem. Ugyanakkor minden lelki teher nélkül tudomásul venném, ha a többség másként látná. Számos köztes megoldás is felvethető. Így a külföldön élő magyarok csak listás szavazási jogot kaphatnának, míg az itthon élők a listán túl, saját körzetük egyéni képviselőjére is szavazhatnának. Számos parlament ismeri a kisebbségek parlamenti képviseletét biztosító külön szavazás eltérő szabályozását. Ezen az elven meghatározott számban felvethető lenne a külföldi magyarság szavazataival megszerezhető néhány képviselői hely stb. Biztosan sok gondolat lenne még megvitatásra érdemes.
Javaslom, hogy minél előbb vitassuk meg!
1999. október 31. – Orbán Viktor az atomfegyverekről nyilatkozott Kanadában
Egy kanadai újságíró kérdésére Orbán Viktor miniszterelnök kanadai útján úgy nyilatkozott, hogy figyelemmel az oroszországi, fehér-oroszországi bizonytalan belpolitikai helyzetre, a következő választások eredményeinek esetleges következményeire, egy kedvezőtlen fordulat esetén a magyar kormány, a NATO kérésére, megvizsgálná atomfegyverek magyarországi telepítésének lehetőségét. A kanadai lapokban megjelent hírt Magyarországon igen vegyes érzelmekkel fogadták.
Magam részéről a nyilatkozatot átgondolatlannak és politikailag hibásnak tartom. Az egyes sajtómegjelenések hírkörnyezete bizony nem segítette elő a hiba tompítását, hanem annak káros hatását megsokszorozta, ezzel megítélésem szerint részesévé vált a felelősségvállalásnak is. A fejlett országok politikai etikettjének íratlan szabályai közé tartozik, hogy az ún. leszerelési tárgyalások eseteit kivéve nem szabad nyilatkozatokat tenni az atomfegyverkezés kérdéskörében, és az ilyen természetű újságírói kérdéseket válasz nélkül hagyva kell elhárítani. Az atomfegyverek ugyanis mérhetetlenül pusztítóak, embertelenek és erkölcstelenek, hatásuk felfoghatatlansága miatt félelmet és bizonytalanságot keltenek. Felelős és befolyásos politikusok általi emlegetésük önmagában is kiszámíthatatlan politikai döntéseket gerjeszthetnek, de a téma tárgyalása által keltett félelemérzet kifejezetten kedvez az adott ország szélsőséges és nacionalista irányzatainak demagóg felszólalásaihoz, nem kívánt támogatottságuk növekedéséhez. A kérdés elhárításának nem sikeres megoldása az a válasz, hogy a kormány megvizsgálja, ha majdan ilyen felkérést kapna. Ez ugyanis konkrét válasz, és mint ilyen, alkalmassá is vált politikai viták kirobbantására. Sokkal kifinomultabb lett volna, ha a kormányfő válaszában csak annyit mond, hogy a kérdés ma nem időszerű, és egyben értelmetlen is Magyarországon. A kormánynak szerencsére ma nem kell foglalkoznia az atomkérdéssel. Az atomfegyverek magyarországi telepítésének gondolatával ma senki nem foglalkozik, sem Magyarországon, sem a NATO-ban stb.
Az a politikailag sem szerencsés tény, hogy a miniszterelnök nem kerülte el a válaszadást, tartalmában is hordoz szakmai kétségeket. A mai kornak megfelelő katonapolitikai felvetések ugyanis a béke megőrzésére törekszenek, a bizonytalan térségek határát éppen fegyvermentesítik, – oldandó a térségi feszültséget. Évszázadokkal ezelőtt az eltérő politikai, vallási berendezkedésű területek határain(végeken) telepítették a hadakat, mivel a védelmet biztosító fegyverek hatósugara néhány száz méter volt. Pusztultak is ekkor a magyar végvárak a keresztény Európáért! A mai hordozóeszközök, az elrettentő légiegységek sok száz, vagy több ezer kilométerről is indíthatóak, mint első vagy megelőző csapást mérő egységek. Így semmi szükség nincs arra, hogy a térség határvonalán helyezzenek el olyan eszközöket, melyek okkal idegesítik a szomszédokat, ellenlépéseket válthatnak ki, valamint közelségük miatt – meglepetésszerű katonai lépésekkel – létfontosságú katonai eszközök kerülhetnek nem kívánt ellenőrzés alá. Az ilyen fegyverek határ közeli tartása igen kockázatos, fokozott biztonsági őrzése rendkívül költséges, miközben katonailag szükségtelen.
Pályám során sokszor találkoztam olyan – egyébként nagy tudással bíró – emberekkel, akikkel beszélgetve rossz érzés fogott el, akikről éreztem, hogy mások mint én. Idő kellett hozzá, hogy felismerjem idegenkedésem okát. Ma már tudom, hogy többségüknél a saját értékrendjükhöz való viszonyuk az, ami engem taszított. E gondolatokat nem volt könnyű felismerni. Az általános, vagy akár szakmai beszélgetéseinken elhangzottak, vagy előadásuk hallgatása, írásaik olvasása – akár éveken át is – maradhatott olyan keretek között, amelyben az elhangzottak igen közel álltak hozzám, legfeljebb a szóhasználat volt kicsit idegenszerű.
A felismerés mindig váratlan formában jött el. Egy érdektelen vita, egy miniszteri válasz, egy magánlevél mutatott rá, hogy ennek az embernek a személyisége valóban nagyon távol áll tőlem. Egy ember, akiben becsülhettem korábban, hogy felismerhetően van saját értékrendje, gondolatai következetesek, tudása lehetett akár kiemelkedő is. A baj ott kezdődik, és ott is végződik, hogy az önmaga értékrendjét kialakító nem csak önmaga számára teszi kötelezettséggé annak elfogadását, hanem másoktól is elvárja saját felfogásának kritikanélküli követését!
Lehet ezt a viselkedést elhivatottságnak, konokságnak, vagy bigott felfogásnak nevezni, de számomra leginkább a szélsőséges emberek sajátja ez a belső önkép. Ilyen emberek minden korban léteztek, minden szakmában megtalálhatók, létük nincs sem korosztályhoz, sem nemhez, sem képzettséghez kötve . Én nem szeretem őket akkor sem, ha nevükhöz a tudományban számos tudományos felismerés, a művészetben világhíres alkotás, a történelemben az emberi nagyságra utaló áldozat is kapcsolódik. Az is igaz azonban, hogy hatalmi, döntési pozícióban ezek az emberek futtattak éveken át vakvágányra kutatásokat, üldöztették a másként gondolkodókat, és a háborúk kirobbantásának többsége is ilyen személyekhez köthető. A szélsőséges gondolkodásban nincs jelentősége annak, hogy az érintettek szélsőséges nacionalisták, baloldaliak, vagy vallási elkötelezettségük erőszakos képviselői. Természetes mivoltuk, hogy saját hitük elkötelezettjeként maguk előtt is tagadják bigott mivoltukat, így politikusként meggyőződéses demokraták. Bizony nagyon sokszor szörnyülködtem a parlamenti beszédek hallgatása során, az önmagukat elkötelezett keresztényeknek valló, ám beszédeikben megkövező, kritikusaikat saját soraikból kizáró képviselőket figyelve. Vajon olvasták-e egyáltalán a tízparancsolatban foglaltakat. És ha olvasták, akkor meg is értették-e a parancsolatokat?
Jeszenszky Géza beszédei a kilencvenes évek elején mégcsak zavartak. Később már éreztem, hogy ezt az embert nem szeretem, talán őszintétlennek tartottam. Ma már azt gondolom, hogy az ő esetében is tévedtem. Jeszenszky Géza hisz abban amit mond, gondolatainak elkötelezettje. Elkötelezettségének mikéntje azonban ártalmas. Ártalmas, de nem törvénytelen mindaddig, amíg nincs eszköze, beosztása, funkciója saját véleményének erőszakos képviseletére. De törvénytelenné is válhatnak tettei, ha köztisztviselővé válva már a jogot lépi át meggyőződése érdekében, „a cél szentesíti az eszközt” ismertelv alapján. Ártalmas és törvényt is sért, ha külügyminiszterként valótlan nyilatkozatot tesz a fegyvereladásokról (1991. február), majd beosztásával külföldön járatja le hazánkat, a nekem mindent szabad, mert felelős beosztásban elhivatott személy vagyok (Ausztria 1993. december),vagy ellenségességet uszíthatok megszólalásaimmal nyíltan vagy magánlevélben (1990. december, 1999. november).
Meggyőződésem, hogy Jeszenszky Géza, bár elvei sokkal közelebb állnak hozzám, mint például Csurka Istváné, személyében éppen úgy alkalmatlan egy demokratikus ország közalkalmazottjának, miniszterének vagy nagykövetének lenni, mint ahogyan az lenne a hazai szélsőjobb vezére is.
Végső megjegyzésem: Orbán Viktor a fentebb leírtak szerint vélekedett 1990. szeptemberében Jeszenszky Gézáról, alkalmatlansága miatt követelte leváltását. Jeszenszky Géza – vélhetőleg- önmaga szerint sem változott ezen idő alatt. Jeszenszky Géza ma Orbán Viktor által kijelölt nagykövete hazánknak az Egyesült Államokban. Ha Jeszenszky Géza nem változott, akkor talán Orbán Viktor értékrendje módosult?!
Sokat tanulhatunk az állatvilágból ahhoz, hogy megérthessük mindennapjaink érthetetlennek tűnő feszültségeit. Példaként az alábbi kísérlet szolgálhat arra, hogy miként alakulnak szokásaink, és miért kell azokat időről időre ismét átgondolnunk.
Vegyünk egy ketrecet, amiben öt majom van. A ketrecben egy madzagon lóg egy banán. A banánt a ketrecben lépcsőkön feljutva lehet csak elérni. Az egyik majom előbb vagy utóbb, de odamegy a lépcsőhöz, és elkezd felmászni a banánért. Ahogy hozzáér az első lépcsőfokhoz, az összes majom azonnal hideg zuhanyt kap egy szerkezetből. Kicsit később egy másik majom is megpróbál felmászni a banánért. Az eredmény számára is ugyanaz. Ez még számos alkalommal megtörténik.
Nem sokkal később, amikor egy majom éppen csak elindul a lépcső felé, a többiek már a kísérletet is megpróbálják megakadályozni.
Most már el lehet zárni a vízcsapot, azaz a banán úgy is elérhetővé válik, hogy nem áznak el a többiek. A banán mégis a helyénmarad, mert senki nem meri megkísérelni elvenni, illetve a többiek már a kísérletet is megakadályozzák.
Az egyik majmot ki kell cserélni egy újoncra. Az új majom meglátja a banánt, és azonnal megpróbál érte felmászni. Természetesen a többiek azonnal megtámadják, és nem engedik, hogy a lépcső közelébe menjen. Amikor minden mászási kísérlet kudarcba fullad a többiek támadása miatt, az új majomcsemete feladja. Most ki kell cserélni még egy régi (a zuhanyt megtapasztalt) majmot egy újoncra. Az új jövevény hamarosan megpróbálkozik a banánhoz jutással, de a többi négy megtámadja és megakadályozza ebben. Az előző újonc is boldogan vesz részt a támadásban. Amikor már a második újonc is feladta, ki kell cserélni a harmadik majmot is. Amikor ez is megpróbál eljutni a banánért, a többi négy természetesen megtámadja őt is, pedig a négy támadó majom közül kettőnek elképzelése sincs arról, hogy miért nem szabad a banánnal próbálkozni.
Miután a negyedik, majd az ötödik majmot is kicserélték a ketrecben, már a bent lévő majmok közül egyiknek sincs emléke a hidegzuhanyról. Mégsem próbálnak eljutni a banánért, és ezt az új társaknak sem engedik meg.
Ha a majmok embernek születtek volna, akkor persze megkérdezhetnék önmaguktól, hogy miért? A majmok nem kérdeznek. Ők elfogadják, hogy ez mindig így volt, ezt mindenki így csinálja. Az emberek azonban kérdezhetnének. A többség mégsem kérdez. A közösségek többnyire kétkedve fogadják, ha egy új jövevény mégis rákérdez a mindennapok szokásainak miértjére. Ezért tapasztalhatjuk, hogy egy nagyvállalat óriási tőkeereje ellenére sem tud oly gyorsan reagálni a változásokra, mint a berögződésektől mentes néhány fős kisvállalkozás. Ezért tűnik sokszor lehetetlennek az állami bürokráciát a változó élet követelményeihez igazítani. Ezért nehéz a tudományban, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában az újhoz támogatókat szerezni.
Az ember származhat ugyan a majomtól, de az emberiség múltját, jelenét és jövőjét, a változásokhoz való viszonya fogja meghatározni. Nagyon sok múlik azon, hogy továbbra is engedjük-e megtámadni, a hatalom eszközeivel is visszatartani mindazokat, akik kétkednek abban, hogy nem lehet jobban, akik kérdeznek és tesznek is a jobbért.
Minden társadalomban voltak és ma is vannak a hatalom által végsőkig védett személyek. Egy idő után persze ezt el is hiszik magukról, és tetteiket már önmagukban is felmentik. Hiszem, hogy mindig voltak, és lesznek is olyanok, akik – saját érdekeiken is túl – elvállalják az érinthetetlenek valós énjének bemutatását, és ehhez végül megtalálják a segítőket, a megfelelő utat anélkül, hogy hasonlóvá váljanak. Személyes tapasztalatom szerint Magyarországon is vannak kimagasló tartású vezetők, elismert szaktekintélyek. Nem először kerestem meg Polt Pétert, az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Általános Helyettesét.
Dr. Polt Péter Úrnak
Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa Általános Helyettese 1054 Budapest, Tüköry utca 3.
Tisztelt Dr. Polt Péter Úr!
Ezúttal is szeretném ismételten elnézését kérni, hogy lassan visszatérő ügyfélként keresem fel Hivatalát. Szeretném azonban hinni, hogy bár megkereséseim alapja általában saját államigazgatási eseteimből indul ki, mégis tartalmaznak általánosítható tapasztalatokat a jövőt megcélzó társadalmi berendezkedésünk számára. Azt gondolom, fel kellett tárni az APEH elnökének a mérlegelési jogkörét meghatározó korlátait, az APEH vezetőinek nyilvános szereplései során történt megnyilatkozások jogi-, valamint az APEH adatvédelmi kötelezettségeinek, iratkezelésének hiányosságait. Talán az elsők között vetettem fel annak szükségességét, hogy egyértelmű jogszabályok határozzák meg a média titokvédelmi kötelmeit. Ezek az esetek ma már a közélet mindennapjait károsan befolyásoló botránykrónikák sztártémái közé tatoznak, és nem kevés politikai színezettel is rendelkeznek.
Természetesen az is oka többszöri visszatérésemnek, hogy az OBH döntései, vizsgálati eredményei általában igen közel álltak saját jogfelfogásomhoz. Ezekre igen nagy szükségem is volt a – velem szemben eljáró államigazgatási szervek ma már többnyire bizonyított, többszörösen jogsértő fellépése nyomán – bennem kialakult jogbizonytalanság feldolgozásában.
Külön szeretnék elnézést kérni azért, mert jelen beadványom, mely elsősorban a rendőrségi, majd az ügyészségi eljárásban tapasztalt alkotmányos visszásságok feltárását kéri, a konkrét ügy bonyolult volta miatt szükségszerűen terjedelmes és elég összetett.
Konkrétan:
Az alább részletezettekkel szeretnék rámutatni arra, hogy
· I. – A velem szemben folytatott adóigazgatási eljárás során személyesen is tapasztaltam, majd később több sajtónyilatkozatban értesültem arról, hogy az Adóhivatal – egy önmaga által, belső szabályozásában meghatározott, vélt adóhiány nagysága felett – automatikusan büntető feljelentést is tesz vélelmezett, vagy ismeretlen elkövetővel szemben adócsalás bűntettének alapos gyanúja miatt. Megítélésem szerint, a feljelentettek oldaláról ez az eljárás sem a hatályos törvényekkel nincs összhangban, sem az alkotmányos elvek teljes körű érvényesülését nem biztosítja.
· II. – A Magyar Köztársaság ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény jelenlegi szabályozása, főként az ügyészség döntési rendje, a vádlottak oldaláról számos alkotmányos aggályt vet fel, melynek jogszabályi rendezése megítélésem szerint nélkülözhetetlen.
· III. – A büntetőeljárásom során a vádat emelő ügyész (Ügyészség), az adó-, üzleti- és magántitkaimat is tartalmazó vádirat egészét hozzáférhetővé tette a Világgazdaság című gazdasági napilapnak, majd a Legfőbb Ügyésznél történő személyes felszólamlásom ellenére is személyes interjút adott a lapnak, melyben valamennyi adatvalódiságát megerősítette.
· IV. – A rendőri intézkedések (itt nyomozás megtagadása) elmaradásával gyakran okoznak a sértettek számára jelentős alkotmányos joghátrányt, amiért is kétségesnek tűnik számomra – a ma többnyire formálisnak tekinthető – ügyészi panasz elbírálási rendszere. Megfontolandó lenne annak törvényi szabályozása, hogy a saját meggyőződése szerint kárt szenvedett fél, az ügyész elutasító döntésével szemben bíróságon kérhessen jogvédelmet, ahol a bíróságnak – a nyomozati kötelem körében – soron kívül kellene döntenie. Ennek hiányában viszont annak lehetőségét kellene törvényileg biztosítani, hogy az állampolgár, a későbbiekben (általában már igen nehezen) bizonyítható esetekben kárfelelősséget vethessen fel a nyomozást megtagadó rendőri szervekkel, illetve az ezt jóváhagyó ügyészséggel szemben. Ezért kérem a Budapest IX. kerületi Ügyészség 1999. szeptember 30-án kelt B.IX.640/1999. számú határozatában foglaltak alkotmányossági vizsgálatát, kiterjesztve azt annak előzményes okirataira is, mivel megítélésem szerint az ügyészi határozat, és az azt megelőző eljárás számos ponton sértette az Alkotmányban is rögzített alapjogaimat. Ezen belül kérem annak külön megítélését, hogy okozott-e, és ha igen, milyen mértékben alkotmányos visszásságot, hogy a nyomozó hatóság a rendőrségi feljelentésemben elkövetőként leginkább gyanúsítható adóhivatali vezetőket bízta meg az érdemi eljárás lefolytatására, a rendőrségi nyomozás helyettesítésére.
Részletezve:
I. rész
Az adóhatóság 1995-ben összevont adóvizsgálatot tartott cégeimnél és nálam, mint adózó magánszemélynél. Bár a tíz különböző helyen tartott vizsgálatból hatot ún. nullás jegyzőkönyvvel zárt le, illetve a teljes vizsgálat által átlagosan átfogott ötéves időszak többezer szerződését, több tízezer számviteli bizonylatát ellenőrizve összesen tizenöt tételt talált tévesen könyvelve, mégis az összes megállapítást – személyemhez kötött, szándékos bűncselekmény gyanújával- feljelentésben összegezte. Az sem bírt igazi jelentősséggel, hogy magam soha nem vettem részt a könyvelésben, sőt esetenként még irányítói kapcsolatban sem álltam a vizsgált céggel. A hivatal fellépése nyilvánvalóan retorzió volt irányomban, mert az adóhatósági eljárás – ma már bizonyított – törvénytelen intézkedéseivel szemben felszólaltam (lásd. melléklet). Az ellenőrzések lezárását követő vizsgálati jegyzőkönyv azt is tartalmazta, hogy az adózó a saját álláspontja szerinti nyilvántartási és adóelszámolási kötelezettségeknek minden esetben eleget tett. Ezt követte 1995. május 30-án, az Adóhivatal elnökénél személyesen és írásban tett első eljárási kifogásom, ahol a Hivatal elnöke szóban még a munkatársai által is érdeklődéssel várt szakmai vitának minősítette álláspontjukat, kizárva minden előítéletet. Távozásomat követően, minden újabb vizsgálati lépés nélkül, egy héten belül a sajtóból már arról értesülhettem, hogy az adótitkaim nyilvánosságot kaptak, illetve az APEH büntető feljelentéssel is élt. Hónapokkal később, a meggyanúsítást követő rendőrségi irat megtekintés során láthattam először, hogy a feljelentés valamennyi megállapítást, mint gyanúra okot adó tételt tartalmazott. Ennek logikája szerint, az ún. Palotás cégeknél sok éves tevékenységük során, vétlen számviteli és/vagy adózási tévedés – az APEH feljelentése szerint – nem volt vélelmezhető. Ez a felfogás, ha általános adóhivatali gyakorlatot követ, akkor törvényileg és alkotmányosan aggályos. Abban az esetben pedig, ha ez egy bejelentés miatti retorzió, úgy több bűncselekmény alapos gyanúját veti fel egyszerre, és a bejelentő oldaláról alkotmányos joghátrányt is jelent.
II. rész
A rendőrségi, majd az ügyészi vizsgálat végül három vitatott kérdésben tartotta fenn a vádat. A vádemelést követően 1998. márciusában került sor a büntetőeljárásra, melynek már a második tárgyalási napja ítélettel zárult. Ítéletében a Fővárosi Bíróság valamennyi vádpontban felmentett. Az ítélet azonnal jogerőre is emelkedett. Bár a rendőri és ügyészségi szakaszban lefolytatott többéves eljárás annak nyilvánvaló alaptalansága és szakszerűtlen volta miatt erősen megviselt a gyors és határozott bírói döntés, a kizárólag szakmai alapra helyezett tárgyalásvezetés nagyon sokat visszaadott a jogrendszerünkkel szembeni megtépázott bizalmamból. Erősítette jó érzésemet, hogy addigi tapasztalataimmal ellentétben, a vádat képviselő ügyész is a joghoz, a szakmai megközelítéshez ragaszkodva vett részt a tárgyaláson. Az ügyésszel sem a tárgyalást megelőzően, sem azt követően soha nem találkoztam, vele semmilyen kapcsolatom soha nem volt.E kijelentésnek az alábbiakban lesz jelentősége.
Az ügyész a tárgyaláson elhangzott bizonyítási indítványokat követően az egyik vádponttól már az első napon elállt, majd a befejező, második napi vádbeszédében egy újabb vádpont tekintetében tartotta önmaga is tarthatatlannak a vádiratot. Végül a bíró felmentő ítéletét elfogadva, – a tárgyalóteremben elhangzottak alapján, valamint a vád alapját képező szakértői vélemények megváltozását követően, – lemondott a fellebbezés jogáról. Ebben a pillanatban még elég magas szinten éreztem az engem ért igaztalan vádakkal szembeni erkölcsi elégtételt.
Az igazi hidegzuhany aztán másnap következett. Az Ügyészség nyilatkozatban tette közzé, hogy nem az Ő több éves vádemelése volt szakszerűtlen, hanem az ügyészséget képviselő ügyész járt el helytelenül, amikor a tárgyaláson feltárt bizonyítékok miatt az egyik vádponttól elállt, és különösen akkor, amikor nem élt a fellebbezés jogával. Az Ügyészség, a kiadott nyilatkozattal összhangban, belső eljárást kezdeményezett saját képviselőjével szemben. Az ügyészségi fellépés „eredményeként” kellett az – igazát és szakszerűségét mindvégig fenntartó – ügyésznek hivatalából felállnia és pályát módosítania. Az Ügyészség a legfontosabb vádat saját ügyészével szemben úgy fogalmazta meg, hogy az ügyész a tárgyaláson – az Ügyészségről szóló törvény szerint – csak képviseli felettesét, végső soron a Legfőbb Ügyészt, aki a konkrét esetben korlátozott jogkörrel küldte el a tárgyalásra helyettesét, így annak nem volt joga sem a vádtól elállnia, sem a fellebbezési jogról lemondania. Az érintett ügyész pedig azt hangoztatta, hogy számára ilyen korlátot nem fogalmaztak meg, illetve azt kötelezettsége esetén sem tarthatta volna be, mert lelkiismereti okból nem tarthatott fenn vádat olyan esetben, amikor annak valótlansága a tárgyalóteremben nyilvánvalóan bebizonyosodott. Vádlotti oldalról én nem tudom – és nem is akarom eldönteni -, hogy a tárgyalóteremben megjelenő és a vádat képviselő ügyészt milyen jogkörrel látták el. Az eset arra világított rá, hogy a hatályos törvény vagy megengedi az egyes ügyészek feletteseinek, hogy a helyettesítő ügyésznek korlátozó jogkört adjanak, vagy az ügyészségi gyakorlatot alkalmazzák jogellenesen a leírtak szerint. Meggyőződésem szerint az egyik esetben a jogszabály, az utóbbi esetben pedig a jogalkalmazás gyakorlata vet fel – a vádlott oldaláról – alkotmányos aggályokat.
Egyrészt a vádlottak egy jelentős része a tárgyalás végén ártatlannak bizonyul, másrészt a végén elítélteket is megilleti, hogy csak az elkövetett cselekményükért, az elkövetés összes körülményeinek ismeretében kapjanak büntetést. Gondolom nem vitathatóan a tárgyalóterem az a hely, ahol a bűncselekmény meglétét bizonyítani kell, majd az elkövetés összes körülményeire tekintettel az ítéletet meg kell hozni. Az Ügyész a magyar jogrendben – az államon keresztül – a vádat képviseli, ugyanakkor sajátos, de elvitathatatlan kötelezettsége az igazság feltárásához ragaszkodni. Így az ügyésznek törvényi kötelezettsége haladéktalanul elállni a vádtól, ha észleli annak valótlan tartalmát. A korlátozó jogkör megítélésem szerint két megközelítésében is alkotmányellenes:
1. Egyrészt az ügyészi álláspontban a végső döntést nem a tárgyaláson személyesen résztvevő, képviselő ügyész hozza meg. A döntést hozó ügyész a képviselő javaslatát vagy elfogadja, vagy elveti, miközben ő maga nem volt jelen a tárgyaláson, nem vett részt végig az eljárásban. Ezért nyilvánvalóan nem teljes körben áll rendelkezésére a tárgyalás minden mozzanata, és csak közvetett tájékoztató információk alapján állíthatja fel saját álláspontját olyan esetekben is, ahol döntésének következménye több éves szabadságelvonást is eredményezhet a vádlottnak. A bizonyítékok, szakértői felvetések és tanuk megítéléséhez meggyőződésem szerint nem nélkülözhető a tárgyalóteremben való személyes jelenlét. A jegyzőkönyvek vagy utólagos összefoglaló előadások nem képviselnek azonos értéket.
2. Másrészt amennyiben a korlátozó jogkör – éppen, mint esetemben- a vádtól vagy a fellebbezéstől való elállást írja elő, akkor egyszerűen nem érvényesülhet az a törvényi kötelem, hogy az ügyésznek késlekedés nélkül ragaszkodnia kell az igazsághoz. Nem hiszem, hogy a jogállamisággal összeegyeztethető lenne, hogy valakinek – akár csak három napra (egyetlen órára!) – azért kell a gyilkosság vádja alatt maradnia /miközben az igazi tettest már bizonyítottan fellelték/, mert a tárgyaláson jelen lévő ügyészt korlátozták a vádtól való elállásban. A jelenlegi gyakorlat akár azt is megengedi, hogy a tárgyalásra küldött helyettesítő ügyész utasításba kapja, hogy felmentő ítélet esetén a helyszínen jelentse be fellebbezését, vagy vádbeszédében ragaszkodjon a szándékos emberölés vádponthoz és a kapcsolódó ítélethez, miközben a tárgyalóteremben fellelték a valódi tettest, és nyilvánvalóvá vált az addigi vádlott ártatlansága. Egy ilyen esetben a másodfokon történő tárgyalás több hónapig vád alatt tarthat olyan személyeket, akiknél az első fokon már mindenki, így a jelen lévő ügyész számára is nyilvánvalóvá vált a vádlotti ártatlanság.
A leírtak alapján kérem annak vizsgálatát, és egyetértés esetén annak kimondását, hogy büntető eljárásom során a vádat képviselő ügyész döntési lehetőségének korlátozása az eljárásban számomra alkotmányos visszásságot okozott, és ezzel egy időben az eljáró ügyész számára is alkotmányosan aggályos, a törvényes kötelezettségét ellehetetlenítő helyzetet teremtett.
III. rész.
A harmadik pont tekintetében – kiemelten a saját eljárásomra, de azon túlmutatva is – kérem annak alkotmányossági vizsgálatát / ideértve az adatvédelmi jog áttekintését is/, hogy az államigazgatási, hatósági eljárások körében a törvényileg védett adatok megőrzése mennyiben kötelezettsége a büntetőeljárást lefolytatóknak. Nem vitatom, hogy a résztvevők szándéka szerint azokban az esetekben, amikor az eljárás tárgya állami, kormányzati hivatal (például szolgálati vagy államtitok) – érvényesül a gyakorlatban az eljárás alatti adatvédelem. Személyes eljárásomban azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az érintett eljárók számára már korántsem ilyen egyértelmű, és talán fel sem ismert kötelezettség a gazdasági szereplők, a magánszemélyek esetenként alkotmányosan is védett titkainak megőrzési kötelezettsége. Büntetőeljárásom során a vádat emelő ügyész (Ügyészség), az adó-, az üzleti- és magántitkaimat is tartalmazó vádirat egészét hozzáférhetővé tette a Világgazdaság című gazdasági napilapnak (lásd. melléklet), majd a Legfőbb Ügyésznél történő személyes felszólamlásom ellenére személyes interjút adott a lapnak (lásd. melléklet), melyben valamennyi adat hitelességét saját szavaival is megerősítette. A vádirat – sajtómegjelenésének napján – még nem érkezett meg a Fővárosi Bíróságra, így azt megelőzően kizárólag az Ügyészségnél, konkrétan az eljáró ügyésznél volt csak hozzáférhető. A vádirat megküldése előtt két-három nappal már több napilap tudósított róla, hogy a vádirat elkészült, és a napokban küldik meg a bíróságnak.
Az már szinte mellékes, hogy a nyilatkozat szakmai színvonala igen kétes volt, és mint később kiderült, jogi tévedésen is alapult, miközben megszámlálhatatlan tárgyi tévedést, összekevert jogügyletet is tartalmazott. Ez az ügyészi eljárás tette már a továbbiakban értelmetlenné számomra, hogy a büntetőeljárás bírósági szakaszában zárt tárgyalás elrendelését kérjem. Meggyőződésem, hogy ezt ott okkal és eredményesen éppen azon indokok alapján kérhettem volna, melyek jogszabályi gátját kellett volna, hogy képezzék az eljáró ügyész magatartásának.
A rendőrségi eljárás során sem éreztem biztosítva személyiségi jogaimat. Néhány (be)avatott napilap minden esetben pontosan tudta, hogy mikor és hol lesz a meghallgatásom: életszerűen felismerhető volt a belső tájékoztatás. Az esetenként két-három órás meghallgatást követően- kérésemre – egyébként nem a szokásos kapun hagytam el a rendőrségi épületet, mégis a fényképezőgép felkészített kézbentartása bizonyította, hogy percre pontosan tudták távozásom időpontját és helyét. A rendőrségen legalább arra figyeltek, hogy az eljáró vizsgálótiszt ne adjon interjút, és főként ne fedjen föl titoknak minősülő adatokat.
IV. rész
Végül – figyelemmel az előzőekben már részletesen kifejtettekre is – meggyőződésem, hogy a budapesti IX. kerületi Ügyészség – jelen beadványomhoz is mellékelt – határozata, illetve az eljárás előzménye számos pontban sérti a hatályos jogszabályokat, és ezen keresztül az Alkotmányban is rögzített jogaimat.
A Budapesti Rendőrfőkapitányság IX. kerületi Rendőrkapitánysága a 2009-bü/1999. számú határozatával (lásd. melléklet) döntött a – Budapesti II. és III. kerületi Bíróság által a 7.B.III.1218/1997/8. számon kezelt büntető eljárás során, Tóthné dr.Langó Katalin bíró által hivatalból elrendelt – nyomozás megszüntetéséről. A Bíróság végzésében azzal az indokkal szüntette meg a Bossányi Katalin és két társa ellen folytatott, magántitok megsértésének vétsége miatti ún. magánvádas eljárást, hogy az eljárás során előkerült iratokból magasabb színtű bűncselekmény alapos gyanúját észlelte, és kötelezte az eljárásban illetékes ügyészséget és rendőrséget nyomozás lefolytatására.
Az ügy előzménye kapcsán nem mellékes, hogy – az érintettek által velem szemben 1995-ben elkövetett jogsértést követően – én haladéktalanul feljelentést tettem magántitok megsértésének vétsége miatt a Pesti Központi Kerületi Bíróságnál (lásd. melléklet), és üzleti,valamint magántitok megsértésének bűncselekménye miatt a BRFK Gazdaságvédelmi Főosztályánál (lásd. melléklet). A Pesti Központi Kerületi Bíróságnak megküldött feljelentésem az újságírókon kívül érintettként nevesítette az APEH elnökét, Pitti Zoltánt, alelnökét, Monostori Lajosnét és az adótitkot kiadó számomra ismeretlen személyt. Természetes jogérzékem tartott távol attól, hogy elkövetőként nevesítsem a hivatal két vezetőjét, mivel ennek bizonyításához számomra nincsenek meg a feltételek. Ugyanakkor az Adóhivatal büntető feljelentésére, majd titoksértésére néhány nappal azt követően került sor, hogy a Hivatal vezetőinél jogszerű formában panasszal éltem bizonyított jogsértő magatartásuk miatt! A leginkább valószínűsíthető elkövetők a későbbiekben sajátos szerepet kaptak az eljáró hatóságoktól a nyomozásban. A saját ügyükben várt gyanúsított mivoltuk helyett felkérést kaptak a vizsgálat lefolytatására, és álláspontjuk vált meghatározóvá a hatósági döntésekben. Az elkövetkező hetek az illetékességi viták eldöntésével teltek, s végül így került mindkét feljelentés nyomozati feladata a IX. kerületi Ügyészséghez és Rendőrkapitánysághoz.
Az első kellemetlen meglepetés 1995. szeptember 13-án ért, amikor megküldték a Budapesti Rendőrfőkapitányság Vizsgálati Főosztályának nyomozás megtagadásáról szóló határozatát (lásd.melléklet). A határozat számos, ma már bizonyított olyan tévedést tartalmazott, amelyet éppen a rendőrségnek kellett volna kinyomoznia. Így vélelmezte, hogy a nyilvánosságra került APEH- irat nem volt szolgálati titoknak minősítve (a valótlan tájékoztatást az iratok szerint az APEH elnöke adta). Évekkel később a III. Kerületi Bíróság eljárásában felfedte, amire nekem korábban értelemszerűen nem volt lehetőségem, hogy az érintett iratot az APEH – annak kikerülése előtt már – szolgálati titoknak minősítette, és ezzel az indokkal kötelezte az Ügyészséget nyomozás elrendelésére. A BRFK megtagadó határozata egyben több feljelentettről is elfeledkezett, így az APEH valamennyi vezetőjéről. Személyüket sem vizsgálatával, sem a megtagadó határozattal nem érintette, kihagyta. Ugyancsak „tévedett” az újságírók megítélésekor, mivel a már hivatkozott bírói végzés szerint a jogosulatlanul megszerzett, titokvédelemben részesített adatok nyilvánosságra hozatala is bűncselekmény, ezért a nyomozást e körben is le kell folytatni.
Természetesen a határozattal szemben panasszal éltem (lásd.Melléklet). A Fővárosi Főügyészség határozata a felvetett bűncselekmények tekintetében elutasított, míg a magántitok vétsége tekintetében nekem adott igazat (lásd. Melléklet). Az elutasításban a legtöbb felvetésem továbbra is válasz nélkül maradt, ami önmagában is kétségessé teszi a határozat jogszerűségét, hiszen fellebbezésemet nem bírálta el a maga teljességében . A bírósági álláspontból ma már az is kitűnik, hogy az ügyészség felfogása nem esik egybe a bíróság jogértelmezésével.
Ezzel eljutottam az egyik legfontosabb alkotmányos aggályomhoz. Amennyiben nem maradt volna fenn a magántitok vétségének magánvádas eljárása, úgy a Rendőrség és az Ügyészség hibás jogértelmezése miatt bűncselekmények maradtak volna elleplezve az eljáró hivatalos szervek hathatós közreműködése által!
Jelen beadványom áttekintésekor fedeztem fel, hogy a BRFK megszüntető határozata, valamint a panaszt elbíráló ügyészi határozat szerint az APEH Elnöke hivatalosan nyilatkozott arról, hogy az újságírók által megszerzett, és nyilvánosságra hozott, az Állami Számvevőszék részére megküldött tájékoztatást nem minősítette szolgálati titoknak. A bírósági eljárásban a bíró (lásd. melléklet), valamint a mellékelt, az Állami Számvevőszék Elnöke által küldött levélből (lásd. melléklet)viszont kétséget kizáróan megállapítható, hogy az iratot az APEH Elnöke titkosította, azaz vélhetőleg valótlan nyilatkozatot tett. Így az érintettektől (megvádoltaktól) kért nyilatkozat – ami időközben a bírói iratokból kitűnően eltűnt – helyettesítette a nyomozást, majd szolgált alapul a nyomozás megtagadásához, az így már elhagyható későbbi vádemeléshez. Érdekes kérdést vet fel, hogy az APEH Elnöke honnan tudta,hogy a bírói vizsgálat szerint az ÁSZ Elnökének küldött tájékoztatóval mindenben megegyező másolat az elnök titkosítását megelőzően készült. Szerencsére a Bíróság nem osztotta sem az APEH Elnökének, sem az ő nyilatkozatát kontroll nélkül átvevő Rendőrségnek az álláspontját. Csak az irónia íratja le velem azt a nem kívánt helyzetet, amikor egy gyilkossággal gyanúsítható személy esetében elégséges indok lesz a nyomozás befejezésére (ha ez a cél!), hogy ha ő maga nyilatkozik arról,hogy nem Ő ölte meg az áldozatot. Nem töltött el büszkeséggel, hogy az eljárás rendőri és ügyészi anyagainak egyszerű sorba rendezésével, majd összeolvasásával azonnal szembetűnt az APEH egykori Elnöke hivatali minőségében tett nyilatkozatainak lényegi ellentmondása, amely legalábbis megalapozza néhány hivatalból üldözendő – és ma még nem elévült – bűncselekmény alapos gyanúját. A nyilatkozattétel körülményei szerint akár a hamis tanúvallomás büntette, a hivatali visszaélés büntette, vagy a bűnpártolás esete is megállhat, mivel ez a nyilatkozat tette lehetővé, hogy az elkövetőkkel szembeni nyomozást megszüntessék. Ez azonban a panaszt elbíráló, és az e feladatra hivatott nyomozóhatóságnak ezúttal is elkerülte a figyelmét.
Hátra volt még ekkor a PKKB által, a magántitok megsértésének vétsége ügyében elrendelt nyomozása. A BRFK itt is következetes maradt, azaz 1996. február elsején a nyomozást megszüntette arra való hivatkozással, hogy nem sikerült felfednie az elkövetőket, és ez a továbbiakban sem várható. Itt is figyelmen kívül hagyta, hogy az egyik feljelentett maga az Adóhivatal vezetője, ugyanakkor a saját nyomozása helyett a Hivatal Elnökétől kért tájékoztatást arról, hogy mekkora kör lenne gyanúsítható, és szerinte várható-e a konkrét személy kilétének megállapítása. A válasz „nem” volt, így a nyomozást lezárták. Az érintett újságírók tekintetében pedig megelégedett a nyomozás arra vonatkozóan, hogy az újságíró nem köteles megadni a bűncselekményt elkövető személy adatait. Azt azonban nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta, hogy ez nem jelent mentességet az újságírók által – a titkok nyilvánosságra hozatalával – elkövetett jogsértés tekintetében. E nem igazán mellékes körülményre is felhívta a figyelmet a III. kerületi Bíróság évekkel később nyomozást elrendelő határozatának szóbeli kiegészítésekor. Most már meg sem lepett, hogy a megszüntető határozattal szembeni panaszt a Fővárosi Főügyészség 1996. május 8-i határozatával elutasította. Az elutasító határozat érvelésének minősítésétől magam tartózkodni szeretnék, de állítom, hogy az számos pontjában tévedésen, illetve az ügyészi mérlegelési jog jelentős túlterjeszkedésén alapszik. Kizárólag példaként emelem ki, hogy az ügyészi érvelés is elfogadta annak bizonyíthatatlanságát, hogy az APEH Elnöke által személyesen, a feljelentésben megadott napon és időpontban, a Magyar Rádió Reggeli Krónika műsorában saját szavaival elhangzott kijelentése (titoksértése) utólag már nem rekonstruálható. Mivel a jogszabály a további panasz lehetőségét számomra már nem biztosította, ezért fordultam számos kérdéssel ebben az időben az Állampolgári Jogok Hivatalához, az alkotmányos jogsérelem oldaláról megközelítve sértetti mivoltomat. Az OBH több eljárásban, az érintett államigazgatási hivatalok és személyek tekintetében közel tíz esetben mondta ki, hogy alkotmányos visszásságot észlelt.
Mivel ebben az időben még folyamatban volt – az APEH feljelentése kapcsán – velem szemben elrendelt büntetőeljárás, annak elfogultságát növelte volna, ha az eljárást folytató rendőri és ügyészi szervek alkotmánysértő tevékenységének is ekkor adok hangot. A történtek tükrében ma is úgy gondolom, hogy okkal tarthattam volna az érintettek retorziójától. Nagyon nehéz volt ugyanakkor magamban feldolgoznom, hogy – ma már bizonyítottan minden szakmai alapot nélkülözve – éveken át igen jelentős anyagi és szakmai kapacitást lekötve, nyomozati- és vádemelési eljárást folytattak velem szemben egy olyan vád mindenáron történő fenntartásával, amelyben én vétlen voltam. Eközben a nyilvánosság előtt történő, így látható bűncselekmények sorozatának sértettjeként nem sikerült elérnem, hogy érdemi nyomozást folytassanak le még az ismert elkövetőkkel szemben sem.
Több éves szünet után került sor a III. kerületi Bíróságon a magántitok megsértésének vétsége ügyében lefolytatott bírósági eljárásra. Több tárgyalási fordulót követően a tárgyalást vezető bíró végzéssel megszüntette a pert, mivel az általam évek óta felvetett és fentebb részletezett bűncselekmények alapos gyanúját észlelte az eljárás iratainak áttekintésekor. Így törvényi kötelezettsége szerint lezárta a magánvádas eljárást, és a magasabb szintű bűncselekmény tekintetében elrendelte az iratok megküldését az illetékes ügyészi és rendőri szerveknek, kötelezve őket a korábban megtagadott nyomozások lefolytatására, az elmaradt nyomozati cselekmények pótlására. A bíró végzésében és annak szóbeli indoklásában osztotta azt a véleményemet is, hogy az újságírókkal szembeni szolgálati titoksértési eljárás akkor is lefolytatható, ha az ismételt nyomozás sem tárja fel az adatokat szolgáltató adóhivatali munkatárs személyét. Megerősítette továbbá, hogy nem igazán megfelelő nyomozati cselekmény a rendőri szervektől, ha a feljelentett adóhivatali elnöktől tudakozódnak arról, hogy a titkosítást megelőzően adták-e ki az adatokat az újságíróknak, vagy azt követően, illetőleg várható-e az újságíróval kapcsolatot tartó személy kilétének felderítése. Az eljáró bíró döntésében rámutatott arra, hogy az újságírótól a Bíróság által megkért, a Számvevőszéknek írt levél már a titkosítás utáni változat, így a szolgálati titoksértés várhatóan megáll.
A bírósági végzést követően meg voltam győződve arról,hogy eljárásomban – minden rendőri és ügyészi próbálkozás ellenére – végre helyreállt a jogrend. Ezt követően sem a Rendőrség, sem az Ügyészség nem folytathatja szereptévesztését, melyben a nyilvánvaló(látható) és bűncselekménynek minősülő törvénysértések felderítése helyett nem kevés energiával dolgozott azon, hogy a bűncselekmény sértettjét megfossza a jogorvoslat valamennyi lehetőségétől.
Be kell vallanom, ismételten tévedtem! 1999. május 10-én elkészült a beadványom elején már hivatkozott BRFK IX. kerületi Rendőrkapitányságának nyomozást ismételten megszűntető határozata (lásd.melléklet). A határozatot olvasva, annak arcpirító volta miatt, órákon át nem tértem magamhoz döbbenetemből. A határozat lényege szerint, bár a bírói döntés miatt vélhetőleg igazam volt az elmúlt években, de a rendőri-ügyészi összjáték mégiscsak győzedelmeskedett, mert a vélelmezhető elkövetőkkel szemben a felróható bűncselekmény elévült. A határozatot meghozó személyben fel sem merült, hogy az elévülés ez esetben a nyomozóhatóság és az illetékes ügyészség súlyos mulasztása, és sorozatos tévedése következtében állt be, ezért némi felelősségvállalással, és a sértettel szembeni elnézést kéréssel is foglalkoznia kellett volna.
Több nap kellett ahhoz, hogy érdemben áttekintsem a határozatot,és az abban hivatkozott jogszabályokat. Igaz, hogy a jogalkotásban, jogelemzésben ma már évtizedes tapasztalattal rendelkezem, de végzettségemet, szakterületemet tekintve közgazdászként dolgozom. Ennek ellenére a határozat érdemi áttekintése tovább rontotta a már amúgy is megingott jogbiztonsági érzetemet. Annak szakmai színvonala minden képzeletet alulmúlt. A határozat arra a jogalapra helyezkedett, hogy a nyomozati munka nélküli, és így csak vélelmezett – legkisebb súlyú és csak egyszeri – elkövetés esetén adható büntetési tételhez tartozó elévülési idő már letelt, azaz nem kell nyomozni. Fel sem merült a nyomozóban, hogy nyomozati cselekmény nélkül eddig még nem fedte fel, hogy mi az a legsúlyosabb bűncselekmény, aminek alapos gyanúja fennállhat. Az elévülés kezdete a törvény szerint nem az első elkövetés, hanem értelemszerűen a bűncselekmény végleges befejezésének időpontja. Fellebbezésemben (lásd. melléklet) csak a köztudomású tényre kellett rámutatnom, amikor csatoltam számos közelmúltbeli ismétlő újságcikket, nyilatkozatot.
Egészen más a büntetési tétel, ha többszörös és folytatólagos jogsértésről van szó, ha a titoksértés mögött haszonszerzési szándék is bizonyítható. Kifejezetten valószínűsíthető, hogy ma is fennáll, és állandó kapcsolatként zavartalanul működik tovább az Adóhivatalban dolgozó adat-szivárogtató és az újságíró közötti folyamatos és üzletszerű kapcsolat, melyre az évek során folyamatosan megjelenő (más sértettek rovására elkövetett) újabb és újabb újságcikkek mutatnak rá. Már ez a tény is kötelezővé tenné a jogellenes kapcsolat feltárását. Nem véletlen az a jogalkotói szándék, hogy ez a terület már nem a magánvádas körbe tartozik, hanem az állam érdeke annak hivatalból történő üldözése. Az egész folyamatban többször visszatért az a rendőri-ügyészi vélekedés, hogy nyilvánvalóan nem haszonszerzési szándék állt a titokvédelem alatt álló adatok jogosulatlan megszerzése, átadása és közlése mögött. Jó lenne akkor tudni, hogy mi állt mögöttük? Az ilyen hivatali állításokat saját értékrendemben már bűncselekménynek tartom, a valós jogértelmezés természetesen nem az én feladatom, de meggyőződésem, hogy a határozatokat megfogalmazók elvtelen viselkedése mindjogrendünkkel, mind a sértettek alkotmányos jogaival összeegyeztethetetlenek.
A fellebbezés (lásd. melléklet) tarthatatlan helyzetet teremtett a IX. kerületi Ügyészségen. Az Ügyészség ezért első lépésben – figyelemmel a büntető ügy nagyobb terjedelmére, szerteágazó voltára – a panasz elbírálásának határidejét a jogszabályi nyolc napról, meghatározhatatlan időre megnövelte. Újabb három hónap múlva azonban, az elbíráló határozatban (lásd. melléklet) a korábban szerteágazó és nagy terjedelmű büntetőügy rendkívül leegyszerűsödött. Gondolom az előzmények birtokában már senki nem lepődik meg azon, hogy most sem született nyomozást elrendelő határozat.
Mivel nem volt tartható az elévülési indok, ezért több hónapos munkával új joghelyzetet tárt fel az Ügyész, mely szerint a még érdemben soha nem nyomozott ügy, amiről nem tudjuk, hogy ki és milyen céllal, egyszer vagy többszörösen követte-e el, sőt az elkövetés módjában is ismeretlen cselekmény – nem bűncselekmény, tehát nem kell nyomozni. Szerencsére az ügyészség ismét pontosította a rendőri határozatot a tekintetben, hogy a magánvádló jogom vétség tekintetében azért még most sem került elvonásra.
Az ügyészi határozatot egyáltalán nem zavarta, hogy a nyomozást elrendelő bíróság már észlelte a szolgálati titoksértés bűncselekményét, azaz e körben nem tett fel kérdést a nyomozó hatóságnak, csupán felszólította, hogy érdemi nyomozati tevékenységgel tárja fel a bűncselekmény összes körülményeit, és főként a szolgálati titok megsértésén túli, esetlegesen annál súlyosabb bűncselekményeket tárja fel vagy azok meglétét nyomozással zárja ki. Így különösen a megszerzés módja, célja, üzletszerűsége, a jogellenesség egyszeri vagy visszatérő volta stb. Az eljáró ügyész határozatával gondolkodás és lelkiismereti kétségek nélkül felülbírálta a bírói álláspontot a szolgálati titoksértés megítélésében, másrészt elfelejtette végrehajtani a bírói utasítás egyéb részeit.
Mivel a panasz elbírálása után további fellebbezésnek már nincs helye, lehetősége, ezért sajátos helyzetet teremtett számomra, hogy az érdemben megcáfolt rendőrségi határozat után, egy azzal még részeiben sem azonos, új joghelyzetet teremtett az elbíráló ügyész, amivel szemben már nem maradt felszólamlási lehetőségem, – véleményeltérésem kifejtése és indoklása ellehetetlenült.
A leírtakon túlmenően a határozat indokoltságának látszatát fenntartandó célzattal újabb ügyészi bravúrra volt szükség, hiszen csak így vált alkalmazhatóvá a hivatkozott jogszabály. Az ügyész mérlegelési jogkörének azonban mind jogszabályi, mind alkotmányos korlátjai is vannak, melynek kimondását is várom az OBH vizsgálatától. Így a korábbi határozatokban törvényi tévedésen alapult az az ügyészi felfogás, mely szerint az adóellenőrzés ténye, megállapításai nem tartoznak az adótitok körébe (1990. évi XCI. törvény 46-48-§). A megszüntető határozathoz azonban a törvény kifejezett felsorolása ellenére az ügyésznek így kellett – nyilván tévedésből – nyilatkoznia. Ellenkező ok megnevezése nélkül annak kimondása, hogy az üzleti alapon működő újság, az írásonkénti jövedelmet szerző újságíró nem üzleti szándékkal szerzett, majd használt fel törvénnyel védett titkokat, illetve nem haszonszerzés vezérelte az Adóhivatal munkatársait, meggyőződésem szerint nem védhető egyéni felfogás az eljáró személyektől. Érdekes olvasatot jelentett számomra, amikor a megszüntető határozatban olvastam, hogy a sértett, azaz szerintem sem ért engem anyagi hátrány. Tőlem ugyan ezt elfelejtették megkérdezni, míg életpályámból az ellenkezőjét bizony ki lehet olvasni, de a gyanúsítás minősítése szemszögéből alapvetően fontos állítást vélelmezni aligha volt törvényes és főként nem volt szakszerű. A felsorolt példák csak kiemelésszerűek voltak, de egyben meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az eljárás lefolytatásának megtagadásával esetleg súlyos törvénysértések maradhassanak elleplezve. Ezt a sort bővítette a legújabb ügyészi határozat, amely kimondta, hogy a szolgálati titkosítás tényétől függetlenül nem minősülhet szolgálati titoknak az Adóhivatalból az újságíróknak átadott anyag, mert az Adóhivatal esetében „Bárkinek a terhére megállapított adóhiány nem olyan jellegű adat, amelynek illetéktelen személyek által történő megismerése a szervezet működésének rendjét vagy biztonságát veszélyeztetné.. ” Az eljáró ügyész szerint az Adóhivatal működési rendjére nincs érdemi kihatása, ha a Hivatal alaptevékenységét jelentő adóellenőrzései során, a hivatal és az állampolgár kapcsolatában a hivatalt törvényileg kötelező, a teljes tevékenységére kiterjedő titokvédelmi kötelezettségét még a minősített esetekben sem tudja megtartani. Azt gondolom, hogy az ügyész tévedett és tévedésével a sértetti érdekeken túl a bűncselekmények felderítésének elmaradásával általános értelemben is jelentős társadalmi érdeksérelmetokozott.
A leírtak bonyolultságára, összetett voltára is tekintettel természetesen valamennyi felvetődő kérdés tisztázására, áttekintésére bármikor rendelkezésre állok.
A kilencvenes évek elején parlamenti képviselőként vettem részt a titkosszolgálati eszközök alkalmazását, alkalmazhatóságát szabályozó új törvények elfogadásában. Emlékszem, milyen parázs vita folyt az ülésteremben a kormányzati előterjesztés ellenzéki kritizálásakor. Igaz, hogy képviselőtársaim számos koalíciós módosítási indítványt is előterjesztettek. Én tartottam magam ahhoz, hogy saját javaslataimat elsősorban a gazdasági kérdések körében terjesztem elő, így e témakör vitáját – igaz nagy érdeklődéssel -, de csak szemléltem. Összességében elégedett is voltam a végeredménnyel, mert a számomra igazán fontos emberi alapjogok védelme, úgy tűnt, elégséges garanciákat kapott a törvényben. Két elv volt számomra különösen fontos. Az egyik, az ún. titkosszolgálat különleges eszközeinek (levélbontás, lehallgatás, megfigyelés stb.) alkalmazását megelőző engedélyezés kötelezettsége volt. A legtöbb felszólamlásra e körben került sor, kölcsönösen vitatva a másik fél elképzelését, felmagasztalva a saját javaslatot. Számomra az igazi garanciát azonban egy másik törvényi hely jelentette. Ennek az volt a lényege, hogy a megfigyelésről, az ún. titkosszolgálati eszközök alkalmazásáról a megfigyeltet utólag kötelesek mind a titkosszolgálatok, mind a rendőrség tájékoztatni. Amennyiben a megfigyelés alapos indokúnak bizonyult, úgy a következményként indult bírósági eljárás keretében, a vád ismertetésekor kell tájékoztatni a megfigyelt személyt, míg alaptalannak bizonyult gyanú esetén a megfigyelés lezártát követően jár részletes tájékoztatás mindazoknak, akiknek törvénnyel védett magántitkait fedték fel egy gyanú alapján. Fontos állampolgári érdek ugyanis, hogy a megfigyelt személy legalább tudomást szerezzen arról, hogy mely titkai váltak ismertté harmadik fél előtt. Az alapos gyanú esetén pedig a védelemhez kapcsolt jogok miatt kell a megfigyelés tényét és eredményét is a vádlottak számára ismertté tenni.
Azt gondolom, hogy nem sokan gondolták át, mennyire fontosak ezen törvényi kötelezettségek. Számos országban más és más rendszert dolgoztak ki a megfigyelés engedélyezésére annak érdekében, hogy korlátozzák az állampolgárok jogos magántitkainak indokolatlan felfedését. Valószínűleg több, egymástól eltérő rendszer is képes az arányos érdek képviseletére. Az engedélyezés mégis egy emberi tényezőn alapuló, tehát szubjektív döntés. A döntést mérlegelő számára azonban igen komoly felelősséget vet fel, ha az általa megadott engedélyről az érintettet, igaz csak utólag, de tájékoztatni kell. Ebben az esetben ugyanis az érintett okkal számon kérheti, és várhatóan számon is fogja kérni, ha elégséges ok nélkül kotorásztak illetéktelen személyek az ő magánéletében. Így az engedélyt megadó személynek számítania kell arra, hogy az utóbb indokolatlannak bizonyult ügyekben a sértett személy magyarázatot, indoklást fog követelni az engedély megadásakor, és akár jogi úton is felvetheti, hogy az engedély megadásához fennálltak-e a törvényben megfogalmazott elvárások. Ezért számomra ez a tájékoztatási kötelezettség jelentette és jelenti ma is a törvényesség legfontosabb védelmi elemét.
Éppen ezért kell azt mondanom, hogy a ma gyakorlata bizony nem adja meg a joggal elvárható jogbiztonságot. Néhány kivételtől eltekintve, a nyilvánosságot kapó megfigyelési ügyek vitáiban szinte soha nem kerül előtérbe, hogy a megfigyeléseket végzők szinte egyetlen esetben sem tartották, tartják be a törvény e legfontosabb előírását. Lehet politikai vitát folytatni arról, hogy az egyes felszínre került ügyek elrendelésére ki adott megbízást, ki finanszírozta azt, milyen céllal stb. A valós megbízói szándék helyett többnyire általánosságokat lehet felvetni. A rendszer egészének működéséről viszont csak akkor lehetne valódi képet kapni, ha nem csak a véletlenül kiszivárogtatott ügyekről folyna vita, hanem rálátással bírnánk az egészre. Jó lenne tudni, hogy hány esetben kértek, és hány esetben kaptak az előterjesztők engedélyt a megfigyelésre. Milyen arányban hoztak elutasító döntést? Nem vált-e formálissá az engedélyezési rend? Erre utalna ugyanis, ha az előterjesztések döntő többsége azonnali engedélyre számíthat a gyakorlatban. Jó lenne tudni, hogy az engedélyezett megfigyelések milyen aránya bizonyult a későbbiekben indokoltnak, a gyanú visszaigazoltnak. Én nyugodt lennék a szakszerűség tekintetében, ha ez utóbbi adat például meghaladná a nyolcvan százalékot, miközben nyugtalan lennék a törvényesség tekintetében, ha az eredmény húsz százalék alatti lenne. Mindezek a kérdések fedve maradnak azonban, ha nem szerezhetünk tudomást arról, ha valakit célszemélyként megfigyeltek, és a megfigyelés nem hozott eredményt, de az érintettet elfelejtették erről tájékoztatni. Meggyőződésem, hogy nem fűződik társadalmi érdek ahhoz, ha az indokolatlan titkosszolgálati működés hiányosságai, az engedélyezés rendszerének hibás mérlegelési gyakorlata fedve marad, s így kisebb az esélye a hibák, törvénysértések felfedésének.
Az előzőekben megfogalmazott kétségeim sajnos nem alaptalanok. Naivnak bizonyult a törvények elfogadása idején érzett nyugalmam, amely a garanciák elégséges volta alapján volt meg bennem. Arra ugyanis akkor még nem számíthattam, hogy a törvényi kötelezettségnek az érintettek – minden jogi következmény nélkül – egyszerűen nem tesznek majd eleget az elkövetkező években. Sajnos ez mára bizonyítottá vált!
Az első igazi meglepetés 1995-ben ért. Az akkori titokminiszter, Nikolits István a parlamentben közzétette az előző négyéves ciklusban végzett, és titkosszolgálati eszközök alkalmazását is felhasználó megfigyeléseinek vizsgálati eredményeit. Az összegzésben megállapítást nyert, hogy a titkosszolgálati eszközök alkalmazására – közel ezer esetben – a vonatkozó törvényi előírásokat részben, vagy döntően figyelmen kívül hagyva került sor! Emlékezetem szerint a törvényt sértő eljárások aránya az összeshez viszonyítva közel nyolcvan százalék volt. Az első hallásra nem akartam hinni a fülemnek. Majd a részletek magyarázata közben, mintegy mellékes adatként említette a miniszter, hogy a törvénysértések döntő többsége abból állt, hogy a megfigyelteket elfelejtették utólagosan értesíteni a megfigyelés tényéről, az így megszerzett információk magánjellegének megszűnéséről. A törvénysértő eljárásban második helyen szerepelt az alaptalannak bizonyult megfigyeléseket követő adatmegsemmisítési kötelezettség megszegése. Máig sem értem, hogy a bejelentést követően miért nem vált a kormánypártok és a média sztártémájává a miniszter bejelentése. Miért nem figyelt fel a jogásztársadalom, hogy ez a trehányság a gyakorlatban a legfontosabb jogi garanciájától fosztotta meg az érintett törvényeket.
Néhány nappal ezelőtt egy televíziós nyilatkozat ismét eszembe juttatta a történteket. Boros Péter, aki miniszterelnöksége előtt volt belügyminiszter, illetve néhány hónapig felügyelte a titkosszolgálatokat is, az MTV műsorában Betlen Jánossal beszélgetve hozta szóba Nikolits egykori parlamenti beszédét. A mai beszélgetés témája Orbán Viktor miniszterelnök közel egy évvel ezelőtti és még ma is sztártémaként jelen lévő FIDESZ megfigyelési ügyben tett nyilatkozata volt. Boros Péter, mint lényegtelen példát említette fel, hogy egy társadalmi rendszerváltás idején kikerülhetetlen az új politikai hatalom számára a közéleti szereplők megismerése. Így fontosnak tartott kapcsolatfelvételek, megbízatások kiadása előtt bizony ő is kért adatokat a számára ismeretlen személyekről, megtudakolva, hogy kik is ők egyáltalán. Boros Péter szerint tehát az új és törékeny demokrácia érdekében kellett kissé felületesen értelmezni a törvényeket, a többség érdekét szem előtt tartó óvatosságból kellett néhány száz személynek az Alkotmányban védett jogait kicsit korlátozni. Amikor aztán a kutakodás megmutatta, hogy az illető jogkövető állampolgár, akkor meg miért kellett volna őt idegesíteni azzal, hogy egy kicsit körülszaglászták a magánéletét. Boros Péter egy gyakorlott, és mondatait átgondoló politikus. Ezért is volt megdöbbentő számomra, hogy vajon tényleg így gondolkodik-e, vagy a hallgatók meghalló képességét tartja ennyire alacsony szintűnek?
Demokráciánk építésében már túl vagyunk az első tíz éven. Ez ugyan történelmi távlatokban nem túl hosszú idő, de azt már egyre kevésbé mondhatjuk, hogy még az átmenet társadalmát építjük.
Azt tehát már tudjuk, hogy voltak, és félő, hogy ma is vannak olyan megfigyelések, melyeknek akár az elrendelése, akár a megvalósulás módja sérti a hatályos törvényeinket. A megfigyeltek köréből szinte biztosan nem maradtak ki a politikusok és más közszereplők sem. Ez már csak azért is így van, mert az egyes közszereplők nem képesek az őket támogatók körének folyamatos és teljes körű átvilágítására. Így az egyes megfigyelések kapcsán többnyire nem ők az ún. célszemélyek, hanem a megfigyelt személyekkel való találkozásuk, telefonbeszélgetésük válik ismertté a szolgálatok előtt. A megfigyelést végzők ilyenkor próbálják leginkább fedve tartani a megfigyelés tényét, pedig ha értenék a törvények tényleges célját, akkor ez esetekben közölnék az első lehetséges alaklommal az érintett politikusokkal, állami- és államigazgatási vezetőkkel, hogy kapcsolataikban kétes személyek is szerepet kaptak.
Akkor tehát Orbán Viktor igazat mondott, amikor azt állította, hogy az előző kormány idején közpénzen és törvénytelen módon figyelték meg a FIDESZ egyes politikusait és családtagjait?
Nem! Én azt gondolom, hogy a miniszterelnök mondatai tudatosak és átgondoltak voltak ugyan, de téves helyzetértékelésen alapultak, azaz a miniszterelnök hibázott. Azt nem állítom, hogy hazudott, mert a hazugság szándékosságot feltételez. Nyilatkozata idején vélhetőleg úgy ítélte meg, hogy azok az adatok, amelyekkel rendelkezett, alkalmasak arra, hogy azokból – megfelelő összerendezés után – akár a fenti állítás is levezethető legyen. Ma már tudható, hogy a miniszterelnök saját szavaival mondottak, melyeket a média közvetített, nem igazolhatóak, mert ilyen értelemben nem is valósak. Biztosan volt olyan megfigyelés ugyanis, amelyet akár a hivatalos szolgálatok valamelyike végzett, és annak kapcsolati körében akár a FIDESZ-hez tartozó személy(ek) vagy családtagjaik is jelen lehettek. Az előzőekben részletezettek szerint okkal feltételezhető, hogy e vizsgálatok között is voltak olyanok, melyeknél nem kerültek betartásra a törvényi előírások. Ilyen esetet lehet keresni, és ha eddig nem is találtak, még találhatnak majd.
A miniszterelnöki állítás azonban másról szólt! Annak tartalma szerint a FIDESZ tagjainak és családtagjainak, a saját politikai hitvallásukból levezethető megbízási okkal elrendelt megfigyelésekben kellett volna közvetlen célszemélyeknek lenniük. A beszédben megfogalmazott törvénytelen módon végzett megfigyelésben a törvénytelenség nem a szolgálatok általános működési zavarainak törvénytelenségére (például az eredménytelen megfigyelés személyeinek tájékoztatási kötelezettsége elmulasztására) utalt, hanem arra, hogy maga az elrendelés politikai célzata volt összeegyeztethetetlen hatályos törvényeinkkel. A közpénzekből való megfigyelés tartalma sem az volt, hogy az értelemszerűen közpénzből finanszírozott szolgálatok dolgozói, régi jó magyar szokás szerint sokszor munkaidőben, az állami munkavégzésükhöz biztosított eszközökkel maszekoltak különböző magánnyomozó irodáknál, hanem arra, hogy maguk a szolgálatok kapták az ellenzéki politikusok megfigyelését feladatul.
Éppen ezért ezt az átpolitizált megfigyelési ügyet rövid időn belül le kell zárni. Fontos lenne azért néhány tanulságának megőrzése. A politikai tanulságokat mindig az idő vonja majd le. A vitáknak azonban lehetne némi haszna is a jövőnkre nézve. Így meg kellene követelni a megfigyelési eljárások törvényességét, annak valamennyi elemében. Kizárólag ez biztosíthatja, hogy az indokolatlanul elrendelt megfigyelésekhez garantáltan kapcsolódó panaszok vizsgálata előbb vagy utóbb, de megtalálja a felelős döntések arányosságát. Valószínűleg egyidőben kellene szabályozni a szolgálatok munkatársainak magánidőben való maszekolási lehetőségét a megélhetésüket biztosító keresetük biztosításával. Vélhetőleg törvényileg pontosított szabályozást igényelne, hogy az egyes magánnyomozói irodák milyen megbízást fogadhatnak el. Meggyőződésem szerint korlátozni kellene az olyan megbízások elfogadhatóságát, amelyek általánosságban kérnék, hogy a megfigyelő iroda kutasson fel a megfigyelt magán és/vagy üzleti életében lejáratásra, zsarolásra alkalmas információkat.
Orbán Viktor előtt pedig ugyanazon lehetőségek állnak, melyeket egy másik írásomban Kövér László titokminiszter átgondolatlan parlamenti beszédje kapcsán írtam. Számomra az elegáns megoldás annak beismerése lenne, hogy korábbi mondatait nem kellő körültekintéssel adta közre. Ez egyrészt mondatai félreérthetőségéhez vezetett, másrészt néhány állítást több kétséggel kellett volna közreadnia. A vizsgálatok, a megfigyelések körében számos problémára mutattak rá, de azt is feltárták, hogy tudatos politikai utasítást a Horn-kormány nem adott a titkosszolgálatoknak ellenzéki politikusok megfigyelésére.
Ezt itt nem értem kristálytisztán:
****Ez a megoldás is lehetőséget adna arra, hogy az előzőekben részletezett működési zavarok feltárásának hasznát kiemelve indokolja az elmúlt hónapok vizsgálatainak részleges indokoltságát.****
Politikusi, bár számomra sokkal kevésbé szimpatikus magatartás, ha a miniszterelnök saját mondatainak magyarázatát visszamenőleg és más tartalommal ruházza fel. Olyannal, amely már nem az előző kormány közvetlen felelősségére utal, hanem arra a rendetlenségre, amelynek következtében rendezetlen a szolgálatok munkatársainak magánszférán belüli foglalkoztatása, a magánnyomozó irodák és megbízóik szándékainak és tetteinek a törvényességet sokszor átlépő működése. Ez esetekben szokott és elvárt lezáró mondat, hogy a nyilatkozó elnézést kér azért, ha szándékai ellenére mondatai félreérthetőek voltak, és így azt néhányan sértőnek érezhették.
Félek, a leírtak szerinti lezárásra még várnunk kell. Pedig jó lenne ezt elkerülni, mert az egymást vádoló és gyakran vagdalkozó viták számos veszélyt rejtenek magukban. Nem szabadna eljutni olyan helyzetbe, amikor már a bizonyítékok magyarázata helyett esetleg a bizonyítékok gyártása is felmerül, mint lehetőség. És ez az az út, amelynek következményeit már gondolatban sem szeretném tovább folytatni!
A Parlament tegnap elfogadta a személyi jövedelemadóról (SZJA) szóló törvények következő évre vonatkozó módosításait. Az elmúlt napok a kormány és az ellenzék számháborújával teltek el mind a parlamentben, mind a média hasábjain.
Az adózási elvekről általában
Írásomban ettől a számháborúzástól szeretnék eltérni. Az adózásnak, ideértve a személyi jövedelemadó kérdését is, egyszerűen körülírható elvei vannak. Ami igazán fontos lenne az az, hogy az 1988-as adóreform óta végre át kellene váltani – a magyar kormányzati szokást jellemző – évenkénti törvénymódosítás rendszerét egy, az elveiben átgondolt és politikailag is felvállalt stabil törvényi szabályozásnak.
Számos országban és egymástól eltérő gazdasági helyzetben is előfordul, hogy a gazdaságpolitika jelenét megfogalmazó kormány a lakosság (SZJA és ÁFA) és/vagy a gazdaság (Társasági adó és ÁFA) általános adóterhelésének növelésében látja legjobban megvalósulni programját. Természetesen lehetséges, és a lakosság számára is kívánatosabb egy olyan kormányprogram, amelynek megvalósítása az általános adóterhelés csökkentését teszi lehetővé. Az is előzetes politikai döntést igényel, hogy az adott társadalmat mindig jellemző szociális gondoskodás részben az adórendszeren keresztül valósuljon-e meg, vagy az adórendszer gazdasági hatásait nem „gyengítik” le szociális peremfeltételekkel, hanem teljes körűen érvényesülni tud az adó gazdasági hatásmechanizmusa. A szociális elemeken túl az állam egyik lehetősége a gazdasági folyamatok befolyásolására, a gazdasági reálfolyamatoknak a kormány által elképzelt irányba terelgetésére, ha az adórendszerbe különböző kedvezményeket épít be.
A kormányoknak tehát dönteniük illene afelől, hogy – a gazdasági szereplők tekintetében – a gazdasági folyamatokhoz tartozó adók mérséklésével a növekedés irányába kívánják-e ösztönözni a gazdaságot, vagy egy túlfűtött gazdaság esetén ezen adók növelésével mérsékelni kívánják a gazdasági beruházások, fejlesztések ütemét. A lakossági adók változtatásai is befolyásolhatják az állampolgárok döntéseit. Így a fogyasztási javak megszerzéséhez kötött adók mérséklése biztosan kiváltja a fogyasztás bővülését, míg ugyanezen adók növelése, kapcsolva például a jegybanki alapkamatok emelésével, biztosan a megtakarítási hajlam növekedését és a fogyasztás visszaszorulását eredményezi. A jövedelemhez kötött adók érdekeltséget gerjeszthetnek a teljesítmények fokozódásához, a munkahelyek számának növekedéséhez, de az elvonások szintjének emelése a foglalkoztatottság szintjében is visszaesést fog eredményezni.
Különösebb fogadókészség nélkül sokszor vetettem már fel, hogy az adóelvek váltásainál a javasolt változtatás mértékének el kell érnie egy kritikus tömeget ahhoz, hogy a gazdasági, fogyasztási, beruházási, megtakarítási várakozásaink valóra válhassanak. Így például a személyi jövedelemadó átlagos terhelésének 1 %-os mérséklése esetén okkal bízhat a kormány abban, hogy az állampolgárok a zsebükben maradó adóforintokat döntően fogyasztásbővítésre fogják fordítani. Ahhoz azonban, hogy a jövedelemhez kötött adómérséklés – mint a munkaerő költségeinek csökkenése – hatást gyakoroljon a munkahelyek számának bővülésére, valamint a teljesítmények emelkedésére, az adófizetési készség fokozódására, bizony 4-10 %-kal is csökkenteni kell az elvonás szintjét. Ez estben viszont bizton számítani lehet az adóalapoknak, akár az elvonási szint csökkenését is ellensúlyozni képes bővülésére.
Fontos lenne, hogy a stabilitásra törekvő adószabályozás kidolgozása előtt a pénzügyi kormányok számára a politika egyértelműen meghatározná a fentieket. Kizárólag ezen döntések tudatában lehet szakmailag megalapozott konkrét adójavaslatokat előterjeszteni. Sajnos nem tudok olyan évet, ahol ezek a döntések az adószabályok kidolgozása előtt valós tartalommal rendelkezésre álltak volna.
Ennek ellenére nem mentem fel az éves előterjesztéseket készítőket, mert munkájukat még soha nem jellemezte az az elvárható szakmai színvonal, amely ma már hozzáférhető lenne a jogalkotók döntéseit előkészítők számára. Soha nem kerültek bemutatásra azok a modellszámítási technikák, amelyek alapján az előterjesztők kiszámították az egyes javaslatok következtében várható kiadási és bevételi adatokat. A modellezés mai matematikai szintjén joggal várható el, hogy a tényadatok a számított tervezetekhez viszonyítva általában 1-2%-os hibahatáron belül maradjanak. Még a legváratlanabb esetekben sem térhetne el 4 %-ot meghaladó mértékben a számított, valamint a tényleges érték. Én pedig alig ismerek olyan adónemet és olyan évet, amikor az egyes adóbevételek várt adatai ezen értékhatárokon belül maradtak volna a tényleges bevételekhez viszonyítva. A modellezés fentiek szerinti pontossága nem csupán az egyes adónemekre, illetve az összesített adótömegre igazak, hanem az egyes adófajtákon belül azok lényeges összetevőire is. Elvárható modellezés esetén például az ún. olajmilliárdok sem tűnhettek volna el éveken át, mert a számított értékektől eltérő adóbevétel azonnal felhívta volna a figyelmet az olaj adózásában megkezdődő visszaélésekre, sőt azok konkrét nagyságára is.
Még az Érdekegyeztető Tanács tagjaként, a kilencvenes évek közepén vetettem fel a PM egyik politikai államtitkárának – amint az éves adómódosítások szokásosan magabiztos indoklását előadta, ideértve a javító szándékú módosító indítványok teljes körű elvetését is, – hogy * elgondolkodott-e azon, hogy az elmúlt öt évben az általa és munkatársai által hasonló önbizalommal indokolt előterjesztéseiket a következő időszak soha nem igazolta vissza. Ugyanakkor a tényleges történések végül mindig tetten érhetőek voltak a javaslatok előtti viták során „lesöpört” felszólamlások között. * Az államtitkárt természetesen nem zavarták mondataim, és nyugodt szívvel vállalta új ötleteit mindaddig, amíg nekünk még marad libánk! Mondataimmal csak arra szerettem volna rámutatni, hogy az is statisztikailag valószínűsíthető, hogy ha egy számítási modell tíz év alatt egyszer sem hozza a tényadatok tekintetében az elvárható értékeket, akkor az a számítási eljárás biztosan megérett a cserére!
Várom a magyar adójog történetében annak az előterjesztésnek az első felbukkanását, amelynél az előterjesztő modellezéssel igazolja, hogy a korábban jelzett politikai döntések keretei között az előterjesztett adóértékekre igaz az ún. adóoptimalizált érték. Ez azt jelenti, hogy ezen adóértékek várható hatásához tartozik az a gazdasági produktum (adóalap) és az az adómorál, ideértve az adómegfizetési képességet és az akaratot is, melynek együttes szorzata adja a költségvetés számára a legnagyobb adótömeget. Hitelesen csak egy ilyen számítás igazítana el bennünket abban, hogy a ma adott körülményekre is tekintettel, valóban túladóztatottak-e a magyar lakosok, illetve a magyar gazdaság szereplői, vagy sem.
Meggyőződésem, hogy kizárólag az előterjesztői munka szakmai színvonalának elvárható és azonnal bevezethető jelentős emelésével, azonos adóterhelés mellet éves szinten akár 5-8 %-kal megnövelhető lenne a költségvetés bevétele. Természetesen ez megfordítva is igaz. Ez azt jelenti, hogy azonos költségvetési „éhség” mellett az átlagos adóterhelés szintje adónemenként akár 4-6 %-kal is csökkenthető lenne, a bevételi értékek változatlanságának megőrzése ellenére.
Személyi jövedelemadó 2000-ben
A Parlament kedden elfogadta a személyi jövedelemadóról (SZJA) szóló törvények következő évre vonatkozó módosításait. A szokásoknak megfelelően az elmúlt napok a kormány és az ellenzék számháborújával teltek el mind a Parlamentben, mind a média hasábjain. Sajnos abban sem történt változás, hogy az előterjesztések hátterében felfedezhető lenne a fentebb kifejtett és nélkülözhetetlen politikai döntések tudatossága.
Miközben a kormány programjában az adóterhelés jelentős mérséklése szerepel, indokolva a gazdasági növekedés által biztosított reális lehetőséggel, a végső döntés az adósávok és az adókulcsok változatlanul hagyása lett. Ez pedig számháborúzás nélkül is, a matematika szabályainak alapismerete alapján, – a várható bérnövekedésnek az inflációt kiváltó részével azonos szintű (6-8 %) részének adótartalmát tekintve – az adóterhelés növelését jelenti. A növekedés százalékos arányát úgy lehet megkapni, ha meghatározzuk az előzőek szerinti adótömegnek a korábbi adóbevételhez viszonyított százalékos arányát. A kormány tehát az egyéb céljainak finanszírozásához „lenyeli” a gazdasági növekedés által biztosított adórendszeri váltások forrását.
A kormányprogram kiemelten kezeli az ún. családtámogatási törekvéseket. Az eredeti felvetések – megítélésem szerint helyesen – önálló szociális programban, e célra létrehozott minisztériumi szintű államigazgatási struktúrával kezdtek hozzá a megvalósításhoz. Az adórendszerben viszont kifejezett célként nevesítette a kormány programja, hogy az adószint jelentős mérséklését a várható gazdasági növekedés mellett a kedvezmények, valamint az adórendszertől idegen elemek visszaszorításával, az adóalapok szélesítésével teszi lehetővé. A kormányprogramban leírtak újraértékelése nélkül az adószint növelése következett be, miközben jelentősen bővült az adórendszeren belüli, az adórendszer gazdasági hatékonyságát negatívan befolyásoló, az adóztatástól idegen szociális és egyéb kedvezmények köre.
Magyarországon ma már nem lehet „erőből” megkárosítani a befektetőket! Első fokon megszületett az első ítélet Palotás János felperes és a Postabank Rt., illetve egyszemélyes leányvállalata, a Postabank Invest alperesek közötti perben a Fővárosi Bíróságon. A Fővárosi Bíróság – ma még nem jogerős – ítéletében mindenben helyt adott felperes keresetének, és kötelezte az alpereseket, hogy vegyék vissza a ma alig kétszázezer forint névértékű, de a Palotás János általi befektetésekor még több, mint háromszázmillió forintos névértékű, közel félmilliárd forintos befektetést igénylő részvényeit, és a kamatokkal együtt fizessen felperesnek több, mint ötszázmillió forintot, valamint tizenötmillió forint perköltséget. Az alperesnek, a ma már szinte száz százalékban állami tulajdonú banknak tehát vissza kell fizetnie a felperes befektető által a teljes befektetéséért kifizetett összeget, és ezen felül – jogsértő magatartása következtében okozott kárként – a mai napig több, mint százhúszmillió forint kamatot és tizenötmillió forint perköltséget. Ezt a veszteséget már a bank mai vezetése okozta a költségvetésnek és ezen keresztül az adófizetőknek. Várható, hogy azonos veszteséget jelent majd a banknak a további kétezer „kisbefektetőnek” okozott kár, ami együttes összegében a mai napig eléri a hárommilliárd forintot, és naponta tízmillió forintot meghaladó összeggel növekszik.
A felelős döntéshozók közül valakinek át kellene gondolnia, hogy meddig tartható fent dacból, hogy az állam társasága folyamatosan kárt okoz közel kétezer állampolgárának, és ezért milliárdos nagyságrendben kell majd közpénzekből kártalanítania a bank korábbi befektetőit. Természetesen a bank mai vezetői nem saját pénzükből fedezik e károkat.
Itt is meg kell említeni, hogy a bíróság nem vizsgálta a bank tényleges értékét 1998 nyarán, mivel a bank új vezetése, tulajdonosai és az állam döntötte el, hogy érték nélkülinek tekintik az 1998-as banki helyzetet. Ez alapozta meg, hogy a bank visszamenőleg – negatív értékűre – módosította a bank 1997. év végi mérlegét, és a tízezer forint névértékű részvényeket öt forintra értékelte le. Ha pedig ezt tette, akkor visszamenőlegesen módosította ebben az időszakban a befektetői információkat, ami megalapozza, hogy a befektetők mások hibájából tévedésben voltak döntéseik meghozatalakor. A bank korábbi vezetői és sokan mások is kételkednek abban, hogy valóban öt forintos bank lett-e a Postabank, vagy ez egy sajátos érdek szerinti értékelés?
FIGYELEM!
Az alább kifejtetteket az olvasó csak úgy tudja helyesen értelmezni, ha előzetesen elolvassa a már korábban közreadott, a „Postabankról általában” és a „Postabank kétezer kisbefektetője” írásokat!
Sokan kérdeznek nap mint nap, hogy mit tegyenek, mivel postabanki befektetéseik elértéktelenítésének következtében elvesztették összes megtakarításukat. Ők, a legkisebb befektetők veszítettek eddig legtöbbet a Postabank és az állam jogsértő magatartása miatt. Ők sem szakmailag, sem jogilag nem elég felkészültek egy „nagy hatalmú bank” vagy az állammal szembeni perben, pedig igazuk alapvető szakmai tény. Több ezren vannak, és én nem tudom vállalni a személyenkénti tanácsadást, magyarázatot. Ezért vállaltam, hogy e helyütt adom közre a lehetőségek szakmai kifejtését, és alább bemutatom saját bírósági keresetemet, valamint a más joghelyzetben lévő „kisbefektetők” keresetéhez alapul szolgálható iratmintákat.
Kiemelem, hogy ezen iratminták felhasználásához szabadon hozzájárulok, de azt mindenki kizárólag csak saját felelősségére és saját döntése szerint használhatja fel. Mivel az egyes ügyek esetleges sajátosságait nem ismerem, így ennél többet nem tehetek. Hiszem ugyanakkor, hogy az államnak és a Postabanknak erkölcsi kötelessége lenne az általa pontosan ismert kétezer befektetőnek ma már peren kívül és külön kérés nélkül kártalanítania mindazokat, akikkel szemben több, mint egyéves tartozása van!
Palotás János keresete, melyet ítéletével megalapozottnak tartott ma délután a Fővárosi Bíróság!
FONTOS figyelmeztetés! Keresetem közléséhez kizárólag a részvények összértéke meghatározása nélkül, valamint a forrásra való hivatkozással járulok hozzá! A peremmel kapcsolatos iratokat, keresetlevél, ítélet, ajánlott iratminták stb. az Interneten www.palotas.com WEB lapon adtam közre! Ezt kérem forrásmegjelölés esetén használni.
Palotás János
Keresetemben a jogi képviseletet Dr Hidasi Gábor ügyvéd, illetve a Hidasi és Társai Ügyvédi Iroda (H-1055 Budapest, Balaton utca 16. Tel.: 2693575) látta el. http://www.hidasi.hu
Tisztelt Fővárosi Bíróság!
1998. május 29-én kötöttem meg a mellékelt részvény-átruházási szerződést (1. sz. melléklet) a Postabank és Takarékpénztár Rt. egyszemélyes részvénytársaságával, a Postabank Invest Rt-vel. A szerződéskötéskor aktuális alperesi céginformációt mellékelem, (2.sz. melléklet).
A szerződés szerint az abban megjelölt részvényeket 139,75%-os árfolyam figyelembevételével vettem meg. A részvények jelenleg a Postabank és Takarékpénztár Rt-nél a mellékelt igazolás szerint letétben vannak (3. sz. melléklet).
Az alperes kívánságára, az általa szerkesztett szerződésben kijelentettem, hogy az adott árfolyamot a kibocsátó bank gazdasági és jogi helyzetének ismeretében megalapozottnak ítélem. Tettem ezt azért, mert az alperes valamint a kibocsátó Postabank és Takarékpénztár Rt. közleményei, a Magyar Fejlesztési Bank 140%-on történő tőkeemeléssel összefüggő részvényjegyzése és ilyen árfolyamú egyéb állami részvényvásárlások (pl. Szerencsejáték Rt., MFB Rt. részvényvásárlás a Reál-csoporttól), továbbá sajtóhírek és cégbírósági adatok ezt támasztották alá.
1998. júliustól kezdődően a médián keresztül értesültem arról, hogy a kibocsátó bank valószínűleg már 1997-ben elvesztette saját tőkéjét, helyzete a helytelen gazdálkodás folytán megrendült.
1998. szeptemberétől kezdve több könyvvizsgáló cég is megállapította, hogy az 1997-es auditált éves mérleg és beszámoló nem felelt meg a valóságnak, a mérleg és éves beszámoló alapjául szolgáló adatok arra utalnak, hogy a kibocsátó bank már 1997-ben elvesztette saját tőkéjét, kockázati tartalékot nem képzett, a Bank csak alaptőkeleszállítás és egyidejű alaptőkeemelés révén menthető meg.
Erre a mellékelt 1998. december 30-i közgyűlési meghívó napirendje szerint (4. sz. melléklet) sor került és a részvények árfolyama 0,0005%-ra csökkent. (A közgyűlési jegyzőkönyv e keresetlevél szerkesztésekor még nem készült el, ezért csatolása és az arra való hivatkozás csak utólagosan válik lehetségessé.)
Ugyanezen közgyűlésen az 1997-es auditálást végző könyvvizsgáló elismerte, hogy a könyvvizsgálói záradék mögött nem volt irat- és adatteljesség, az eredeti auditálás nem volt hiteles. A valós, de most már teljességi nyilatkozat nélkül készült módosított auditált éves mérleg és beszámoló az 1998. december 30-i közgyűlésen került elfogadásra. Ez szolgált az alaptőke-leszállítás és – emelés alapjául.
Nincs ismeretem arról, hogy az 1997-es és az 1998 első félévi valós helyzetet és a tavaszi-nyári részvény-árfolyamszint okát az alperes ismerte-e, de kapcsolt vállalkozási jellegéből, a nyilvánvaló belső információáramlás okán és a személyi összefonódások miatt valószínűleg ismernie kellett.
A szerződés megkötésekor tévedésben voltam, mikor azt hittem, hogy a kibocsátóról napvilágot látott információk és az egyszemélyes állami részvénytársaságok részvényjegyzésének (részvényvásárlásainak) árfolyama, továbbá a sajtó és cégbírósági információk valós gazdasági helyzetet tükröznek.
Mint 1998. második félévében sejthető volt és december 30-án bebizonyosodott, 1998. első félévében a kibocsátó bank, a megbízott könyvvizsgáló, a Magyar Állam és egyes társaságai, továbbá az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet magatartására visszavezethető okokból a valós helyzet nem volt felismerhető.
Lehetséges az is, hogy társasági, gazdasági és szakmai közelsége ellenére az alperes sem volt abban a helyzetben, hogy ezeket a valós körülményeket ismerje, felismerje, ezért lehetséges, hogy a szerződéskötéskor ő is tévedésben volt, ami kölcsönös téves feltevést jelent.
Amennyiben a szerződéskötéskor a valós helyzetet ismertem volna, nem vásároltam volna postabanki részvényeket. Feltételezem azt, hogy ha az alperes a valós körülményeket ismerte volna, a szerződéskor és a szerződésben erről tájékoztatott volna.
A szerződést 1999. január 5-én az alperesnek írt és mellékelt levélben megtámadtam, de arra a megadott határidőn belül választ nem kaptam.
A fentiek és a Ptk. 211.§ (1) és (3) bekezdései alapján az alperessel 1998. május 29-én kötött részvény-átruházási szerződést a törvényes határidőben megtámadom, mert az tévedés vagy kölcsönös téves feltevés okán érvénytelen.
Kérem,
1. hogy a Tisztelt Bíróság az érvénytelenséget tévedés vagy kölcsönös téves feltevés alapján állapítsa meg, 2. a szerződéskötést megelőző eredeti állapotot ítélettel állítsa helyre, ennek keretében kötelezze az alperest a …… ,- ( …………….. ) forintos vételár 15 napon belüli visszafizetésére és egyidejű teljesítéssel adja a részvényeket az alperes tulajdonába akként, hogy feljogosítja őt arra, hogy részvénycsomagomat letétként kezelő Postabank és Takarékpénztár Rt-nél a vételár és kamatai igazolt visszafizetése után a részvényekről rendelkezhessen; 3. Kötelezze az alperest az 1. pontban írt összeg 1998. május 30-tól a kifizetésig járó évi 20% kamata tőkével egyidejű megfizetésére; 4. Kérem, hogy kötelezze az alperest a perköltség 3%-ának megfelelő ügyvédi munkadíj és a lerótt illeték, mint perköltség 15 napon belüli megfizetésére.
Tisztelettel:
Palotás János felperes
Mellékletek: 1. részvény-adásvételi szerződés 2. céginformáció az alperesről 3. letéti szerződés 4. 1998. december 30-i közgyűlési meghívó és tájékoztató anyag, 5. ügyvédi meghatalmazás
Az ítélet
Fővárosi Bíróság
10.P.20.753/1999/28.
A Magyar Köztársaság nevében!
A dr. Hidasi és Társai Ügyvédi Iroda /1055 Budapest, Balaton u. 16., ügyintéző: dr. Hidasi Gábor ügyvéd / által képviselt Palotás János /**** Budapest, ********** **** szám alatti lakos/ felperesnek, – a dr. Dessewffy Alice és Társai Ügyvédi Iroda /1051 Budapest, Vörösmarty tér 4., ügyintéző: dr. Desewffy Alice ügyvéd / által képviselt Postabank Invest Rt. /1051 Budapest, József nádor tér 1. szám alatti / I. r. és a Postabank és Takarékpénztár /1051 Budapest, József nádor tér 1. szám alatti / II. r. alperesek ellen szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perében meghozta a következő
Ítéletet:
A bíróság megállapítja, hogy a felperes és I. r. alperes között 1998. május 29-én kelt adásvételi szerződés érvénytelen. A bíróság kötelezi felperest, hogy 15 napon belül adjon ki I. r. alperesnek 6836 db 10.000 Ft névértékű törzsrészvényt és 27.290 db 10.000 Ft névértékű bemutatóra szóló elsőbbségi részvényt.
A bíróság kötelezi I. r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg felperesnek 473.261.000 /Négyszázhetvenhárommillió-kettőszázhatvanegyezer/ forintot és ennek 1998. május hó 30-tól a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát és 15.000.000 Ft perköltséget.
A teljesítésben I. r. alperes köteles elöl járni. A bíróság megállapítja, hogy I. r. alperes perbeli tartozásáért I. r. alperes korlátlanul felel.
Kötelezi a bíróság II. r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg felperesnek 7.000 Ft perköltséget.
Az ítélet ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül 4 példányban benyújtandó fellebbezésnek van helye, melyet ennél a bíróságnál, de a Legfelsőbb Bírósághoz címezve kell előterjeszteni.
A bíróság tájékoztatja a feleket, hogy a Pp. 256/A § /1/ bekezdés b-d / pontjaiban felsorolt esetekben tárgyalás tartását kérhetik, illetve a fellebbezési határidő lejárta előtt előterjesztett közös kérelmük alapján a fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálása kérhető.
Indokolás:
II. r. alperes 1998. április 10-én rendes évi közgyűlést tartott. A közgyűlésen felperes is részt vett mint az egyik részvényes képviselője. II. r. alperes akkori elnök-vezérigazgatója a második napirendi ponthoz szóbeli kiegészítést fűzött. Eszerint figyelemmel az 1997. februári bankpánikra, az volt II. r. alperes feladata, hogy ebben a helyzetben is megőrizze a piaci jelenlétét, megőrizze piaci potenciálját, illetve visszaállítsa azt a bizalmat, amit azokban a napokban nyilvánvalóan elveszített ügyfelei körében. Úgy gondolta, hogy ennek a feladatnak II. r. alperes többé-kevésbé eleget tudott tenni. II. r. alperes megtudta őrizni piaci szerepét és 1997. évben arra is volt ereje, hogy új nagyvállalati partnerekkel kerüljön közeli és üzleti kapcsolatba. Semmit sem kellett feladnia az infrastruktúrából, az új konstrukciók, új kártyák kijövetelét nem állították meg. II. r. alperes újjáépítését segítette elő a költségek, közöttük a marketing kiadások visszafogása, a végrehajtott alaptőke emelés és számos más intézkedés. A kormány részéről is komoly támogatást kapott a bank. 1997. évben folyamatos átvizsgálások történtek a banki tevékenységben, három nemzetközi auditor négy alkalommal vizsgálta át egész folyamatában a bankot. Fél éves audit, éves audit, a külföldi partner megrendelésére készült audit, tehát elég jól átvilágításra került II. r. alperes. Álláspontja szerint azért nem volt elegendő a bank tőkéje, mivel minden évben az utolsó fillérig osztalék formájában a bank kifizette a profitját. 1998. elején olyan megoldási lehetőség került elő, amelynek kidolgozásában nagyon aktívan részt vett a Magyar Állam is azzal, hogy a bank megpróbál egy 24-28 milliárd forint összegű tőke emelést megvalósítani. Ezzel a tőkével gyakorlatilag a bank most már olyan tőkeméretet érne el, ami megnyugtató helyzetet jelentene a bank mutatói, a bank tőke-előírási szempontjából és ezzel a második legnagyobb tőkeerejű bankká válna az országban. A tőke emelést 140%-os árfolyamon kívánnák megvalósítani. 24 milliárd forint erejéig állami tőkeinjekciót kap a bank, és így 24-28 milliárd forintos ázsióval számított tőkeemelés történne. A kormány felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy elvi jellegű szándéknyilatkozatot adjon ki arról, hogy a stratégiai befektető bevonásakor az állam kész további garanciát segíteni a befektetés megvalósulását, ha II. r. alperes lehetővé teszi, hogy a pénzügyminiszter által megbízott tanácsadó felmérje a kezességet igénylő eszközök körét, nagyságát. Mivel pontosan és komoly mértékekben és garanciákkal kirajzolódtak a tőkeemelés kérdései, egyeztetni lehet a könyvvizsgálókkal, hogy ebben az évben zárják le az összes olyan negatív és káros hatást, ami felhalmozódott 1997-ben, és hozzon létre olyan megfelelő tartalékokat, amelyek megnyugtatóan és megbízhatóan szolgálják a bank 1998. évi fejlődését, tehát ne kelljen olyan elemekkel és tényezőkkel számolni, amelyek bármilyen módon továbbra is negatív módon determinálnák a bank fejlődését, vagy jövőképét.
Ezért az igazgatóság olyan változatot terjesztett a közgyűlés elé, amelyben nagyobb veszteséget és nagyobb tartalékokat képez, erre a fedezetet pedig a 140%-os árfolyam, pontosabban a 40%-os ázsió jelentené – így alakult ki a 140% -, ami gyakorlatilag a tőkeemeléshez kapcsolódva lehetőséget biztosítana arra, hogy ezeket a tartalékokat megképezvén, ezeket a veszteségelemeket feloldván ebben az évben és a jövőt tekintve semmilyen hátralékkal, semmilyen teherrel a múlthoz kötődő csomaggal ne kelljen továbbhaladni. Az csak a számok véletlen egybeesése, hogy ma a OTC-n körülbelül hasonló, ezt megközelítő árfolyamon mozognak a banki részvények. II. r. alperes tervezte, hogy tőzsdére jut, azonban főleg a külföldi részvényesek miatt nemcsak a magyar, hanem egyidejűleg a külföldi tőzsdén is meg fog jelenni. A Felügyelő Bizottság akkori alelnöke kijelentette, hogy a bizottság a II. r. alperes működését folyamatosan ellenőrizte. A Felügyelő bizottság ülésein nemcsak a könyvvizsgáló, továbbá a meghívott vezérigazgató-helyettesek és a vezérigazgató vett részt, hanem az ÁPTF munkatársai is, akikkel a könyvvizsgálóhoz hasonlóan konkrét és tárgyszerű együttműködés alakult ki. A felügyelő Bizottság II. r. alperes 1997. évi beszámolóját megtárgyalta, az eredménnyel kapcsolatos észrevételeket az írásos jelentés precízen tartalmazza. Kérte a Felügyelő Bizottság jelentésének elfogadását.
Ezt követően a könyvvizsgáló II. r. alperes 1997. december 31-i mérlegének – amelyben az eszközök és források egyező végösszege 365.251.342.000,- forint, saját tőkéje 15.731.246.000 forint, az adózott eredmény 12.015.574.000,- forint veszteség és az általános tartalék felhasználásával a mérleg szerinti eredmény 8.592.373.000,- forint vesztesét. Kijelentette a könyvvizsgáló, hogy a nem konszolidált éves beszámoló a közgyűlésen történő jóváhagyás céljából készült, és mint ilyen, nem tartalmazza a közgyűlésen hozandó döntések hatásait.
A könyvvizsgáló a könyvvizsgálatot a nemzetközi könyvvizsgálati szabványok és a magyar könyvvizsgálatra vonatkozó érvényes törvények és egyéb jogszabályok alapján hajtotta végre. Ennek értelmében kellő bizonyosságot kell szerezni arról, hogy a pénzügyi kimutatás nem tartalmaz-e jelentős mértékű tévedéseket. Az üzleti jelentéssel kapcsolatos könyvvizsgálat az előbbi területekre korlátozódott és nem tartalmazza a vállalkozás nem auditált számviteli nyilvántartásaiból levezetett információ áttekintését.
A könyvvizsgáló véleménye korlátozás nélküli, azonban három ügyben a könyvvizsgálat lezárását követően a céltartalék képzésére felhívta a figyelmet. Arról is nyilatkozott a könyvvizsgáló, hogy II. r. alperes valós vagyoni helyzetéről csak a konszolidált mérleg és konszolidált beszámoló adhat teljes körű képet. Ugyanakkor a záradék összeállításakor a tervezett alaptőke emelést figyelembe vette a könyvvizsgáló.
Nyilatkozott arról is a könyvvizsgáló, hogy a nem konszolidált éves beszámoló II. r. alperes vagyoni- és pénzügyi helyzetéről megbízható és valós képet ad. A közgyűlés 2/1998 sz. határozatával és 99,04%-os szavazataránnyal elfogadta a Felügyelő bizottság jelentését a 1997. évi beszámolóról, a mérlegről és a tevékenységről.
A közgyűlés 3/1998 sz. határozatával 99,99%-os aránnyal elfogadta a könyvvizsgáló jelentését az 1997 évi mérleg és vagyonkimutatás megvizsgálásáról. A közgyűlés 4/1998 sz. határozatával 99,21%-os aránnyal elfogadta II. r. alperes vagyoni helyzetéről szóló jelentést és mérlegét, a szóbeli kiegészítésekkel együtt.
A közgyűlés 7/1/1998 sz. határozatával 99,95%-os arányban elfogadta II. r. alperes zártkörű alaptőke emelésre vonatkozó javaslatát azzal, hogy az alaptőke emelés összege nem lehet kevesebb 17.142.860.000 Ft és nem lehet több, mint 20 milliárd forint. A jegyzés során kizárólag pénzbeli hozzájárulás fogadható el. Az új részvények kibocsátási ára a névérték 140%-a és a jegyzett részvények értékének teljes összegét a jegyzési ív aláírásával egyidejűleg kell befizetni.
Az igazgatóság jelentése szerint II. r. alperes tőke-megfelelési mutatója 1997. december 31-én 9,91%, míg a könyvvizsgáló jelentése szerint 7%. Ismeretes volt a közgyűlés előtt, hogy II. r. alperes a betétkivonást követően a jegybanki tartalékolási kötelezettség alól felmentést kapott, továbbá az ÁPV Rt. és II. r. alperes között ingatlan-részvény cserére kerül sor, illetve az állam más eszközökkel is megsegíti II. r. alperest /140/1997./IV.29./ és 1074/1997/VII.9./Korm. határozatok.
Az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet megküldte a II. r. alperes OTC piacon forgó részvényeinek forgalmi kimutatását. Eszerint 1997. december 29 és 1998. április 13-a között 9.000-12.500 Ft között volt.
1998. április 20-a és május 31-e között a maximumár 13.000 és 10.500 Ft, míg a minimumár 13.000 és 8.800 Ft között mozgott.
Felperes a Büki Golf Klub Kft-ben lévő üzletrészét átruházta II. r. alperesre, majd az ebből befolyó vételárból 1998. május 29-én I. r. alperessel részvény adásvételi szerződést kötött.
A szerződés szerint felperes 6.836 db 10.000 Ft névértékű névre szóló törzsrészvényt és 27.290 db 10.000 Ft névértékű bemutatóra szóló elsőbbségi részvényt vásárolt. A részvények vételárát felperes és I. r. alperes 139,75%-os árfolyamon, azaz 473.261.000 Ft-ban állapították meg. A vételárat felperes 1998. május 30-án fizette meg I. r. alperes számlájára.
A szerződés 2. pontja szerint felperes a társaság üzleti- jogi helyzetét ismeri, a részvények értékét a vételárral arányban állónak jelenti ki. II. r. alperes 1998. augusztus 7-én rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlés megállapította, hogy a cégbíróság az 1998 április 10-i közgyűlési határozat alapján az alaptőke emelést a cégjegyzékbe bejegyezte, és így a közgyűlés figyelemmel az 1997. évi CXLIV. tv. /Gt./ 299. § /2/ bekezdése alapján az alapszabályát az új Gt. hatálya alá helyezte. A közgyűlés elfogadta a régi igazgatósági tagok és felügyelő bizottsági tagok lemondását, illetve azok felmentését.
Ezt követően a közgyűlés megtárgyalta II. r. alperes 1997. évi konszolidált mérlegét. Eszerint II. r. alperes saját tőkéje 17.173.274.000 Ft, az adózott eredmény 13.149.055.000 Ft veszteség, amely az általános tartalék felhasználásával a mérleg szerinti eredményt 9.740.239.000 Ft veszteségre alakította. A konszolidált mérleget a könyvvizsgáló korlátozó záradék nélkül fogadta el, és nyilatkozott arról, hogy a könyvvizsgálatot a nemzetközi könyvvizsgálati szabályok, valamint a Magyarországon érvényes könyvvizsgálatra vonatkozó törvények és egyéb jogszabályok alapján hajtották végre. Ugyanakkor több befektetéssel kapcsolatban alapján hajtották végre. Ugyanakkor több befektetéssel kapcsolatban fenntartásait hangoztatta. A közgyűlés 18/1998 sz. határozatával 97,91%-os arányban elfogadta a Felügyelő bizottság jelentését az 1997. évi konszolidált beszámolóról. ezt követően a közgyűlés 19/1998 sz. határozatával elfogadta a könyvvizsgáló jelentését az 1997. évi konszolidált beszámoló megvizsgálásáról.
A közgyűlés 20/1998. sz. határozatával 97,41%-os arányban elfogadta II. r. alperes 1997. évi konszolidált mérlegét. Ugyanakkor a közgyűlés a nagy részvényesi indítványok hatására az 1998. első félévi gazdálkodás eredményéről nem határozott.
A közgyűlés 24/1998. sz. határozatával az igazgatóság javaslatára határozott arról, hogy felhatalmazza az igazgatóságot, hogy II. r. alperes névre szóló szavazásra jogosító törzsrészvényeinek teljes mennyiségét 1998. december 31-ig bevezesse a Budapesti Értéktőzsdére.
II. r alperes 1998. december 30-án rendkívüli közgyűlést tartott. II. r. alperes igazgatóságának elnöke kijelentette, hogy nagy bajban van a bank. Az 1997. évi auditált beszámoló módosítása során sokkal nagyobb veszteséget kell elszámolni, mint az korábban kimutatásra került.
II. r. alperes vezérigazgatója szerint megkerülhetetlen kérdés a múlt lezárása, a felhalmozott veszteség okainak tisztázása és a konzekvenciák levonása. A bank elvesztette saját tőkéjét, szavatoló tőkéje negatív. Az 1998 évi várható veszteség eléri a 158 milliárd forintot. A veszteség döntő részét a korábban meg nem képzett céltartalékok megképzése okozza 141 milliárd forint összegben, míg az 1998. évi banküzemi veszteség várhatóan eléri a 17 milliárd forintos összeget.
A bank korábbi beszámolói, illetve jelentései következetesen tévesen mutatták be a bank pénzügyi helyzetét azzal, hogy a bank nem képezte meg a szükséges céltartalékokat a hitelekből és befektetésekből várható veszteségek fedezetére nem realizált vagy egyáltalán nem létező nyereségeket mutatott ki, illetve kisebb mértékben működési költségeket határolt el.
A bank pénzügyi helyzetének téves bemutatása nem egyszerűen a szavatoló tőke téves meghatározásában merül ki, hanem sokkal inkább a saját és konszolidált éves beszámoló jelentős hibáit és a bank gazdasági realitásainak félrevezető bemutatását jelenti.
Fent említett körülmények ahhoz vezettek, hogy éves beszámolója a bank vagyoni és pénzügyi helyzetéről félrevezető információk között az érdekelt felek részére, akik között megtalálhatók a bank betétesei és más hitelezői, a felügyeleti szervek és az üzleti társadalom egésze.
Ezen körülmények már több mint egy éve fennállanak, aminek egyik konzekvenciája a mai közgyűlésre vonatkozóan az 1997. évi mérleg módosítása.
A tőkehelyzet nem jelentett romlását és a bank ebből következő bizonytalan pénzügyi helyzetét világosan megerősítik azok az ügyletek, amelyeket a bank különösen 1997. és 1998. folyamán kötött, így a tőke és alárendelt kölcsöntőke bevonása kormányzati és más forrásokból egyaránt, másrészt az eszközállományt érintő ügyletek, amelyek abból a célból köttettek, hogy a bank eszközstruktúrájának megváltoztatásával jelentős céltartalék képzést kerüljenek meg, vagy több esetben egyébként nem realizált vagy egyáltalán nem létező nyereségek kimutatását tegyék lehetővé. Ezen ügyletekkel kapcsolatban jelentős likvid eszköz – magyarul pénz – áramlott ki a bankból.
A tőkeemelések olyan körülmények között valósultak meg, amelyek következtében a tulajdonosok nem rendelkeztek megfelelő információkkal a bank valós pénzügyi helyzetét illetően. Ugyancsak valószínűsíthető, hogy a bank részvényeinek árát mesterségesen magasan tartotta, azaz a hamis információkon túl is manipulálta az árakat. Mind e azt jelenti, hogy legalábbis az 19998-ban kialakult részvény árakat nem tekinthetjük valós piaci áraknak. A bank többször is megsértett több jogszabályi előírást és ugyancsak többszörösen hibás adatokat jelentett az ÁPTF részére. Némely esetekben a nyilvánvalóan jogszabályi előírásba ütköző ügyleteket olyan konstrukcióban bonyolították, amelyek célja egyértelműen a formális jogszabályi megfelelőség fenntartása volt, bár az ügylet tényleges gazdasági tartalma változatlan maradt.
A könyvvizsgáló kijelentette, hogy a bank 1997. évi módosított eredménye megkérdőjelezi a vállalkozás folytatásának lehetőségét. Ugyanakkor álláspontja szerint a bank módosított nem konszolidált éves beszámolójában szereplő negatív saját tőke, és ebből adódóan a szavatoló tőke negatív voltára a bank megszegte a 1996. évi CXII. tv. /Hpt./prudens működésével kapcsolatos valamennyi előírást. Ugyanakkor a bank ügyvezetése nem írta alá a módosítással kapcsolatos teljességi nyilatkozatot.
A bank 1997. évi tevékenységével kapcsolatban nincs abban a helyzetben a könyvvizsgáló, hogy az 1997-es módosított nem konszolidált éves beszámolójáról véleményt tudjon nyilvánítani, emiatt a bank 1997. évi beszámolójához adott könyvvizsgálói jelentést a könyvvizsgáló visszavonta és a módosított 1997. évi beszámolót elutasító záradékkal látta el.
Ezt követően a közgyűlés az 50/1998. sz. határozatával 90,30%-os szavazati aránnyal elfogadta a Felügyelő Bizottság jelentését az 1997. évi auditált éves beszámoló módosításáról.
A közgyűlés 51/1998. sz. határozatával 86%-os arányban elfogadta a könyvvizsgáló jelentését az 1997. évi auditált éves beszámoló módosításáról.
A közgyűlés 52/1998. sz. határozatával elfogadta az 1997. évi auditált éves beszámoló módosítását.
E szerint az adózás előtti eredmény – 30.174.147.000 Ft, a mérleg szerinti eredmény – 26.750.946.000 Ft, a saját tőke – 2.427.327.000 Ft.
E szerint a II. r. alperes 1998. szeptember 30-i könyveinek tanúsága szerint az alaptőkéjét elvesztette. Ugyanez a helyzet azonban már 1997-ben fennállt.
A közgyűlés II. r. alperes alaptőkéjét 21.062.630. Ft-ra leszállította. Ezt követően a közgyűlés alaptőke felemelést határozott el, mely szerint a bank 20 milliárd forinttal zártkörű alaptőke felemelés formájában felemelte az alaptőkét, amelyet az ÁPV Rt. és a Pénzügyminisztérium hajtott végre.
I. r. alperes többségi tulajdonosa a felperessel kötött szerződéskötéskor II. r. alperes volt, a szavazati jogok 97,925%-ával. Felperes módosított keresetében az 1988. évi VI. tv. /Gt./ 325. § a/ pontja alapján a részvény adásvételi szerződés semmisségének a megállapítását kérte. Másodsorban a szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte a Ptk. 210. § /1/, /3/ és /4/ bekezdésére hivatkozva.
Hivatkozott a Ptk. 237. § /1/ bekezdésére, hogy a bíróság az eredeti állapotot állítsa helyre azzal, hogy a részvényeket visszaadja I. r. alperesnek és I. r. alperes a vételárat és kamatait fizesse vissza felperesnek a vételárat és a kamatokat az igazolt visszafizetést követően.
II. r. alperessel szemben a Gt. 328. § /2/ bekezdése alapján a tartozásokért való helytállás vonatkozásában megállapítási keresetet terjesztett elő. Alperesek a kereset elutasítását indítványozták. Álláspontjuk szerint a semmisségre történő hivatkozás alaptalan.
A megtámadás vonatkozásában előadták, hogy a bíróság elsősorban jelen perrel egyesítse a felperes és pertársa jelen per II. r. alperesével szembeni perét. Alperesek álláspontja szerint a tévedésre való hivatkozás alaptalan. Ugyanakkor felperes a részvény vásárlás során nem tanúsította minimális befektetői gondosságot sem. A gondatlan felperesi magatartás pedig önmagában kizárja a tévedést és a kölcsönös téves feltevést.
Gondatlanul járt el felperes, hogy egy veszteséges kibocsátó esetében nem nézte meg a mérleget és nem tájékozódott a veszteség okait illetően. Hivatkozott arra is II. r. alperes, hogy a tőke-megfelelési mutatója 1998. óta folyamatosan csökkent és az 1998. április 10-i közgyűlésen a könyvvizsgáló által ellenőrzött mérleg szerint a Hpt. 76. § /2/ bekezdésében foglaltak ellenére 8 % alá csökkent.
Hivatkoztak arra is, hogy II. r. alperes mérlegének áttekintése során II. r. alperes működésének veszteséges tendenciája felismerhető volt.
A kereset az alábbiak szerint alapos:
A bíróság nem találta alaposnak azt az alperesi indítványt, hogy a jelen bíróság előtt folyó felperes és pertársa és jelen per II. r. alperese közötti szerződés érvénytelensége iránti pert jelen perhez egyesítse. Felperes személyes meghallgatása során, továbbá Jávori Péter tanúvallomása alapján megállapítható, hogy a Golf Klub Kft. üzletrész átruházása és jelen per egymással nincs tárgyi összefüggésben.
A per adatai alapján kizárólag az állapítható meg, hogy felperes a Golf Klub Kft. üzletrészének elidegenítéséből származó bevételt a perbeli részvények adásvételére fordította. Ezért a Pp. 149. § /2/ bekezdésében írt előfeltétele nem állanak fenn.
A bíróság álláspontja szerint a semmisség megállapítására vonatkozó kereseti kérelem az alábbiak szerint alaptalan:
A régi Gt. 233. §-a úgy rendelkezik, hogy a részvénytársaságra vonatkozó rendelkezésektől eltérni csak akkor lehet, ha azt törvény megengedi. A Gt. 325. § a/ pontja úgy rendelkezik, hogy többségi részesedés esetén az ellenőrzött részvénytársaság a többségi részesedéssel rendelkező részvénytársaságban újabb részvényeket sem vásárlással, sem jegyzéssel nem szerezhet, és a már meglévő részvényei alapján megillető szavazati jogát sem gyakorolhatja.
Amennyiben felperes a Ptk. 200. § /2/ bekezdésére figyelemmel az előbbi alapján semmisségre hivatkozik, úgy I. r. alperes tulajdonszerzésének érvénytelensége iránti keresetet kellett volna előterjeszteni, amely jelen esetben nem történt meg.
Másodsorban a semmis szerződéssel kapcsolatos perindítási lehetőséget vagy a jogi érdekeltség, vagy a perlési jogosultságot biztosító jogszabályi felhatalmazás alapozza meg. Jelen esetben a bíróság álláspontja az, hogy mivel I. r. alperes tulajdonszerzésére felperessel történő adásvételi szerződés megkötése miatt került sor, így felperes kereshetőségi joggal nem rendelkezik.
Harmadsorban jelen jogvita elbírálása szempontjából közömbös az, hogy I. r. alperes tulajdon szerzésére mikor és hogyan került sor, hiszen felperes sem vitatta azt, hogy a bemutatóra szóló részvényeket megkapta, a névre szóló részvényeket a régi Gt. 240. § /2/ bekezdése alapján szintén átvette.
Alapos viszont a kereset a szerződés megtámadásával kapcsolatban. A Ptk. 210. § /1/ bekezdése úgy rendelkezik, hogy aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt, a szerződési nyilatkozatát megtámadhatja, ha tévedését a másik fél okozta, vagy felismertette.
A bíróság álláspontja az, hogy felperes a szerződés megkötésekor a részvények értékének tekintetében mint lényeges körülmény, tévedés volt. Nincs azonban peradat a vonatkozásban, hogy I. r. alperes II. r. alperes gazdasági helyzetét a szerződés megkötésekor ismerte, avagy felismerhette volna. Az, hogy II. r. alperes utasította I. r. alperest a szerződés megkötésére, egyéb bizonyítékok híján nem teszi alkalmazhatóvá a Ptk. 210. § /1/ bekezdésének alkalmazhatóságát, figyelemmel a régi Gt. 328. § /1/ bekezdésében foglaltakra.
A Ptk. 210. § /4/ bekezdése úgy rendelkezik, hogy akit a másik fél megtévesztéssel vett rá a szerződés megkötésére, a szerződési nyilatkozatot megtámadhatja. Ezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha a megtévesztés harmadik személy részéről történt és erről a másik fél tudott, vagy tudnia kellett.
Ebben az esetben sincs peradat arra vonatkozóan, hogy I. r. alperes megtévesztéssel vette volna rá felperest a szerződés megkötésére, továbbá arra sincs peradat, hogy I. r. alperes a megtévesztésről tudott, vagy tudnia kellett volna. E körben rámutat a bíróság, hogy I. r. alperes II. r. alperesnek a többségi részesedéssel rendelkező részvénytársasága, és így I. r. alperesnek nem kellett tudnia II. r. alperes gazdasági helyzetéről. Alapos viszont felperesi kereset a Ptk. 210. § /3/ bekezdése alapján. E jogszabályhely úgy rendelkezik, hogy ha a felek ugyanabban a téves feltevésben voltak, a szerződést bármelyikük megtámadhatja.
A megtámadás feltétele ebben az esetben az, hogy a tévedés olyan lényeges körülményre vonatkozzon, amely döntő a szerződéskötés elhatározására. Annak vizsgálata, hogy a felek téves feltevése fennállott-e, nemcsak a szerződésben rögzített nyilatkozatokat, hanem az eset összes körülményeit, így a szerződéskötést megelőző minden olyan tényt és körülményt figyelembe kell venni, amelyből a felek feltehető szerződési akaratára következtetni lehet. Jelen esetben ez speciális vizsgálatot feltételez, figyelemmel a Gt. 328. § /1/ bekezdésére. Felperes, aki részt vett II. r. alperes 1998. április 10-i közgyűlésén, lényegében a következő információkkal rendelkezett, hiszen saját előadása szerint a mérleget, a könyvvizsgálói jelentést, továbbá az igazgatóság és a Felügyelő Bizottság jelentését megkapta, azonban nem olvasta. A kormányt két határozatával is segítségére sietett II. r. alperesnek. Ehhez képest II. r. alperes képviselője a közgyűlésen kijelentette, hogy a veszteséget egyszerre letudja és így negatív módon a bank jövőképét nem determinálja. A közgyűléskor II. r. alperesi részvények OTC piaci ára 140% körüli árfolyamon mozogtak a könyvvizsgáló által elfogadott veszteség dacára. Ehhez képest II. r. alperes jelentő kormányzati támogatással 20 milliárd forinttal elhatározta II. r. alperes alaptőkéjének az emelését. A közgyűlés támogatta továbbá azt a javaslatot is, hogy II. r. alperes részvényeit 1998. évi végén a tőzsdére bevezetik. E körben tekintetbe kell venni azt is, hogy a tőzsde bevezetési szabályzata szigorú feltételeket támaszt a tőzsdei értékpapír-listán szereplő cégekkel szemben.
Ehhez képest megjegyzi a bíróság, hogy II. r. alperes 1998. augusztus 7-i közgyűlésén ismételten megerősítette azt, hogy a törzsrészvényeket bevezeti a tőzsdére. Így felperes a szerződés megkötésekor joggal bízott abban, hogy a részvények közel 140%-on történő adásvétele megfelel a szerződéskötéskor a részvények reális értékének. A régi Gt. 328. § /1/ bekezdése szerint ez az ár megfelelt I. és II. r. alpereseknek is.
Ezt tartalmazza egyébként a felperes és I. r. alperes közötti szerződés 2. pontja is. Felperes és I. r. alperes azonban a szerződés megkötésekor a közgyűlésen elhangzottak ellenére, sőt inkább az alapján – bízhattak II. r. alperes közgyűlési határozataira tekintettel – annak jó üzleti-, gazdasági helyzetére.
Ahogy az azonban II. r. alperes 1998. december 30-i közgyűlésén elhangzott, messzemenően nem felel meg a valóságnak. Az ott elhangzottakat alperesek nem is vitatták. Így az 1998. április 10-én elhangzottakkal szemben II. r. alperes elvesztette saját tőkéjét és szavatoló tőkéje negatív. Az éves beszámoló II. r. alperes vagyoni- és pénzügyi helyzetéről félrevezető információkat közölt, és valószínűsíthető, hogy II. r. alperes részvényeinek árát mindez magasan tartotta, így az 1998-ban kialakult részvényárak nem tekinthetők valós piaci áraknak.
Hozzájárult az is az ilyen állapot kialakulásához, hogy II. r. alperes könyvvizsgálója korlátozás nélkül fogadta el II. r. alperes 1997. évi mérlegét. A bíróság szerint alaptalan alperesek azon felvetése, hogy a részvényvásárlás kockázatos volt, és felperes elmulasztotta a minimális befektetői gondosságot.
A bíróság egyetért azzal, hogy a részvényvásárlás jelentős kockázattal jár. A részvényvásárlás kockázatát azonban lehet és kell minimalizálni. Mivel II. r. alperes részvényei a tőzsdei értékpapír-listán nem szerepeltek, felperes a közgyűlésen elhangzottak alapján tudta kialakítani vételi szándékát és a vételárat. Ebbe a kockázatba azonban a bíróság álláspontja szerint nem fér bele az, hogy II. r. alperes az 1997. évi mérleg elfogadásakor nem az 1998. december 30-i közgyűlésen elfogadott mérlegre tett előterjesztést, hanem ahogy azt az utóbbi közgyűlési jegyzőkönyv is tartalmazza, a jelentősen megromlott II. r. alperesi vagyoni- és pénzügyi helyzetet elhallgatta, illetőleg nem jelentette. Mindezt összefoglalva az 1998. április 10-i közgyűlési határozatok és a december 30-i határozatok messzemenően nem az üzleti kockázat körébe sorolhatóak, hiszen az kizárólag II. r. alperes magatartására vezethetőek vissza.
Felperes a befektetői gondosságot nem mulasztotta le, hiszen II. r. alperes 1998. augusztus 7-i közgyűlésén sem volt szó azokról a megállapításokról, amelyeket a december 30-i közgyűlésen az új vezető tisztségviselők tettek. Az új vezetés által végrehajtott vizsgálat viszont olyan mértékű, amely a minimális befektetői gondosságot messzemenően meghaladja. Ezt támasztja alá egyébként a becsatolt Állami Számvevőszéki jelentés is. Mindezek alapján a bíróság a Ptk. 210. § /3/ bekezdése alapján érvénytelennek nyilvánította a perbeli szerződést.
Mivel a Ptk. 237. § /1/ bekezdése szerint érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet vissza kell állítani, és a szerződéskötési helyzet visszaállítható, erről rendelkezett a bíróság. A rendezés során ugyanis olyan helyzetet kell teremteni, mint amilyen akkor lett volna, ha a felek az érvénytelen szerződést meg sem kötik. /PK. 32. sz./
A kamatról a bíróság a Ptk. 301. § /1/ bekezdése alapján rendelkezett.
A régi Gt. 328. § /2/ bekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányító társaság a közvetlen irányítás alatt álló részvénytársaság tartozásaiért korlátlanul felel. A perbeli szerződés megkötésekor II. r. alperes többségi részesedéssel rendelkezett I. r. alperesben. II. r. alperes alapszabályát az 1998. augusztus 7-i közgyűlésen módosította az új Gt. szabályainak megfelelően. Mivel a felperes és I. r. alperes közötti szerződés érvénytelen, így II. r. alperes felelősségét a szerződéskötéskor még alperesekre hatályos Gt. 328. § /2/ bekezdése alapján kell megítélni. Ezért a bíróság úgy rendelkezett, hogy I. r. alperesnek a perbeli tartozásaiért II. r. alperes korlátlanul felel.
I. r. alperessel szemben a bíróság a perköltségről a Pp. 78. § /1/ bekezdése alapján határozott, amely az ügyvédi munkadíjat és a felperes által lerótt illetéket tartalmazza.
A bíróság álláspontja szerint II. r. alperessel szembeni kereset megállapításra irányul és mint ilyen, meghatározatlan, ezért a bíróság II. r. alperessel szemben a perköltségről az 1990. évi XCIII. tv. 39. § /3/ bekezdés b/ pontja szerinti mértékben rendelkezett a Pp. 78. § /1/ bekezdése alapján.
Budapest, 1999. október 21.
Dr. Tőkés Géza s.k. bíró
A kiadmány hiteléül: …….. bírósági tisztviselő
FONTOS figyelmeztetés !
A Postabank és Takarékpénztár Rt. részvényeinek leértékelése miatt a részvényt eladó pénzügyi szolgáltatóval és a Magyar Állammal szembeni konszernfelelősségi perben benyújtható keresetek mellékelt mintái csak akkor használhatók fel perindításra, ha az ügy részleteit előzetesen jogász szakértő tanulmányozta és a keresetszövegek felhasználásával egyetértett. A keresetminták nem minősülnek jogi tanácsadásnak. Felhasználásuk önmagában nem jelenti az eljárás sikerességét. A minták közzétevője az egyes ügyek előre meg nem ismerhető sajátosságai miatt a felhasználás jogszerűségéért és eredményességéért felelősséget nem vállal!
Palotás János
A POSTABANK ÉS TAKARÉKPÉNZTÁR RT. RÉSZVÉNYEINEK LEÉRTÉKELÉSE MIATT A RÉSZVÉNYT ELADÓ PÉNZÜGYI SZOLGÁLTATÓVAL SZEMBENI PERINDÍTÓ KERESET
Tisztelt Bíróság!
199… .. .-én kötöttem meg a mellékelt részvény-átruházási szerződést (1. sz. melléklet) a (annak a pénzügyi szolgáltató megnevezése, amelyiktől a részvényeket szerezte) alperessel.
A szerződés szerint az abban megjelölt részvényeket .. %-os árfolyam figyelembevételével vettem meg. A részvények jelenleg (annak a pénzügyi szolgáltatónak a megnevezése, amelyik a részvényeket letétként őrzi)-nél a mellékelt igazolás szerint letétben vannak (2. sz. melléklet).
Az alperes kívánságára, az általa szerkesztett szerződésben kijelentettem, hogy az Eladó megvizsgálta, hogy az ajánlott befektetési eszköz, ügylettípus, befektetési konstrukció megfelel-e piaci ismereteimnek és kockázatviselő képességem szempontjából. Tettem ezt azért, mert az alperes valamint a kibocsátó Postabank és Takarékpénztár Rt. közleményei, a Magyar Fejlesztési Bank 140%-on történő tőkeemeléssel összefüggő részvényjegyzése, és ilyen árfolyamú egyéb állami részvényvásárlások, továbbá sajtóhírek és cégbírósági adatok ezt támasztották alá.
1998. júliustól kezdődően a médián keresztül értesültem arról, hogy a kibocsátó bank valószínűleg már 1997-ben elvesztette saját tőkéjét, helyzete a helytelen gazdálkodás folytán megrendült.
1998. szeptemberétől kezdve több könyvvizsgáló cég is megállapította, hogy az 1997-es auditált éves mérleg és beszámoló nem felelt meg a valóságnak, a mérleg és éves beszámoló alapjául szolgáló adatok arra utalnak, hogy a kibocsátó bank már 1997-ben elvesztette saját tőkéjét, kockázati tartalékot nem képzett, a Bank csak alaptőke leszállítás és egyidejű alaptőke emelés révén menthető meg.
Erre a mellékelt 1998. december 30-i közgyűlési meghívó napirendje szerint (3. sz. melléklet) sor került és a részvények árfolyama 0,005%-ra csökkent. (A közgyűlési jegyzőkönyv 6. sz. mellékletként csatolva).
Ugyanezen közgyűlésen az 1997-es auditálást végző könyvvizsgáló elismerte, hogy a könyvvizsgálói záradék mögött nem volt irat- és adatteljesség, az eredeti auditálás nem volt hiteles. A valós, de most már teljességi nyilatkozat nélkül készült módosított auditált éves mérleg és beszámoló az 1998. december 30-i közgyűlésen került elfogadásra. Ez szolgált az alaptőke-leszállítás és -emelés alapjául.
Nincs ismeretem arról, hogy az 1997-es és az 1998 első félévi valós helyzetet és a tavaszi-nyári részvény-árfolyamszint okát az alperes ismerte-e, de pénzügyi szolgáltatói jellegéből fakadóan szakmai kötelessége volt a befektetési kockázatok feltárása és ismertetése.
A szerződés megkötésekor tévedésben voltam, mikor azt hittem, hogy a kibocsátóról napvilágot látott információk és az egyszemélyes állami részvénytársaságok részvényjegyzésének (részvényvásárlásainak) árfolyama, továbbá a sajtó és cégbírósági információk valós gazdasági helyzetet tükröznek. Ezzel ellentétes információt az alperes sem közölt velem az ügyletkötéskor.
Mint 1998. második félévében sejthető volt és december 30-án bebizonyosodott, 1998. első félévében a kibocsátó bank, a megbízott könyvvizsgáló, a Magyar Állam és egyes társaságai, továbbá az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet magatartására visszavezethető okokból a valós helyzet a befektetők számára nem volt felismerhető.
Lehetséges az is, hogy szakmai kötelességei ellenére az alperes sem volt abban a helyzetben, hogy ezeket a valós körülményeket ismerje, felismerje, ezért lehetséges, hogy a szerződéskötéskor ő is tévedésben volt, ami kölcsönös téves feltevést jelent.
Amennyiben a szerződéskötéskor a valós helyzetet ismertem volna, vagy a fokozott kockázatról az alperes tájékoztatott volna, nem vásároltam volna postabanki részvényeket. Feltételezem azt, hogy ha az alperes a valós körülményeket ismerte volna, a szerződéskor és a szerződésben erről tájékoztatott volna.
A szerződést 199.. ……-én az alperesnek írt és mellékelt levélben megtámadtam, arra a megadott határidőn belül a mellékelt válaszlevelet kaptam (5. sz. melléklet).
A fentiek és a Ptk. 210.§ (1) és (3) bekezdései alapján az alperessel 199. …. . napján kötött részvény-átruházási szerződést a törvényes határidőben tévedés vagy kölcsönös téves feltevés okán történt eredménytelen megtámadás után
kérem,
hogy a Tisztelt Bíróság állapítsa meg, hogy 1. a részvény-átruházási szerződés érvénytelen, 2. hogy a Tisztelt Bíróság a szerződéskötést megelőző eredeti állapotot ítélettel állítsa helyre, ennek keretében kötelezze az alperest a ……,- (azaz……….) forintos vételár 15 napon belüli visszafizetésére és egyidejű teljesítéssel adja a részvényeket az alperes tulajdonába akként, hogy feljogosítja őt arra, hogy részvénycsomagomat letétként kezelő ……….nél a vételár és kamatai igazolt visszafizetése után a részvényekről rendelkezhessen; 3. kötelezze az alperest az 1. pontban írt összeg 199.. (vételár fizetés napja) napjától a kifizetésig járó évi 20% kamatának a tőkével együtt történő megfizetésére; 4. kérem, hogy kötelezze az alperest a lerótt illeték, mint perköltség 15 napon belüli megfizetésére.
Tisztelettel: felperes
Mellékletek: 6. részvény-adásvételi szerződés 7. letéti igazolás 8. 1998. december 30-i közgyűlési meghívó és tájékoztató anyag, 9. az adásvételi szerződést megtámadó levelem és az alperes válaszlevele 10. 1998. december 30-i közgyűlési jegyzőkönyv (Postabank Rt.)
Tájékoztató információ az iratminták mellékleteinek összeállításához, beszerzéséhez:
– A Cégközlöny érintett számai: 7. szám, 1999.02.18, 6685. oldal; 24. szám, 1999. június 17, 32317. oldal) Beszerezhető a Magyar Hivatalos Közlönykiadónál – 1085 Somogyi Béla u. 6. alatt. – A Postabank közgyűlési anyagai a Postabank és Takarékpénztár Rt-től szerezhetők meg vagy megtekinthetők a Fővárosi Cégbíróságon. A pénzügyminiszter által, az MTI-dán keresztül nyilvánosságra hozott szövege az MTI-től szerezhető be (1122 Budapest, Naphegy tér 8.)
FONTOS figyelmeztetés!
A Postabank és Takarékpénztár Rt. részvényeinek leértékelése miatt a részvényt eladó pénzügyi szolgáltatóval és a Magyar Állammal szembeni konszernfelelősségi perben benyújtható keresetek mellékelt mintái csak akkor használhatók fel perindításra, ha az ügy részleteit előzetesen jogász szakértő tanulmányozta és a keresetszövegek felhasználásával egyetértett. A keresetminták nem minősülnek jogi tanácsadásnak. Felhasználásuk önmagában nem jelenti az eljárás sikerességét. A minták közzétevője az egyes ügyek előre meg nem ismerhető sajátosságai miatt a felhasználás jogszerűségéért és eredményességéért felelősséget nem vállal!
Palotás János
PERINDÍTÓ KERESET A MAGYAR ÁLLAM ELLENI KONSZERNFELELŐSSÉGI PERBEN
Tisztelt Bíróság!
A pénzügyminiszter által képviselt Magyar Állam alperes 1998. július 23-án többségi részesedést szerzett a Postabank és Takarékpénztár Rt-ben (Gt. 288.§ (2) bek; 290.§). Ezt a tényt 30 napon belül be kellett volna jelentenie az illetékes cégbíróságnál és egyidejűleg közzé kellett volna tennie a Cégközlönyben (Gt. 292.§ (1) bek.). Az alperes bejelentési kötelességének csak 1998. december második felében tett eleget és a közzétételre csak 1998. december 31-én került sor úgy, hogy a Cégközlöny adott száma csak 1999. január 7-én jelent meg. Ennek ellenére a Magyar Állam már az 1998. augusztus 7-i banki közgyűlésen a többségi részesedésének megfelelő arányban gyakorolta részvényesi jogait, holott ezt a Gt. 292.§ (2) bekezdés szerint nem tehette volna. A többségi részesedés cégbírósági bejegyzésére és a bejegyzés közzétételére 1999. áprilisában került sor.
Az alperest többségi részesedés szerzését követően különböző időpontokban szólítottam fel ajánlattételre. Ő 1999. május 19-ét követően küldte meg a Gt. 295.§ (1) bek. szerinti ajánlatát a részemre. Az ajánlatok nem tekinthetők az alperes érvényes jognyilatkozatának. Az alperes ajánlatát érvényesen nem ismételte meg, nem egészítette ki. Az érvénytelen ajánlatban írt vételár a forgalmi érték helyett az 1999-es részvény-csere utáni névértékkel volt azonos (5,-Ft/részvény). Az árra vonatkozóan az alperes az MTI-nek 1999. május 12-én eljuttatott közleményében azt a helytelen magyarázatot adta, hogy a Gt. nem határozza meg, mit ért a részvény forgalmi értéke alatt, ezért az ajánlattevő joga a forgalmi érték megállapítása. Ezzel az alperes a Gt-t sértő mulasztásai után az Épt-t is megsértette. Az ugyanis az Épt. 105. § (3) bekezdésében kimondja, hogy „A befektetési eszköz forgalmi értékeként az utolsó tőzsdei záróárat, a tőzsdére be nem vezetett befektetési eszköz esetében a tőzsde által nyilvánosságra hozott, a tőzsdén kívüli piacon kialakult utolsó árfolyamot kell figyelembe venni.” A forgalmi érték megállapítására tehát van jogszabály, azaz a forgalmi érték meghatározása nem az ajánlattevőtől függ. Neki csupán arra van joga, és ez egyben kötelessége is, hogy az Épt. szerinti forgalmi értéket alkalmazza.
Az alperes akkor is rosszhiszeműen járt el, amikor ajánlatát nem azt az időt közvetlenül megelőző árfolyamhoz igazította, amikor többségi részesedést szerzett, hanem egy általa önkényesen kiválasztott későbbi időponthoz, minek során saját felróható (Gt-t sértő) magatartásából kívánt önmagának előnyöket teremteni.
A fentiek, a Ptk. 206.§ (1) bekezdése és a 212.§ (1) bekezdése, valamint a GKT 26/1973. alapján kérem a Tisztelt Bíróságot, hogy · az alperes és köztem a részvény-adásvételi szerződést létrehozni, · azok alapján, egyidejű teljesítés meghatározásával, az alperest a vételár és annak az ajánlati felhívásokat követő harmincadik naptól számított kamata, valamint a perköltség 15 napon belüli megfizetésére kötelezni szíveskedjen.
A részvényárfolyamot, ami alapján a létrehozandó szerződésekben a vételár meghatározható, 140%-ban jelöljük meg.
Azon részvények fajtáját és mennyiségét, amikre vonatkozóan az adásvételi szerződés létrehozását kérem, a mellékletben felperesenként közlöm. A letétkezelő brókercégektől az letéti igazolásokat mellékelem.
Tisztelettel:
felperes
Mellékletek: 1. ajánlattételi felhívás fénymásolatban, 2. alperesi megbízott ajánlata fénymásolatban, 3. részvény-letéti szerződés fénymásolatban, 4. a Cégközlöny közzétételt tartalmazó lapjának fénymásolata, 5. táblázat az alperes 1998-as postabanki részesedés-szerzéséről, 6. a Pénzügyminiszter MTI-hez eljuttatott nyilatkozatának szövege és az azzal összefüggő felperesi álláspont, 7. a Postabank Értékpapír-forgalmazási és Befektetési Rt. által a Magyar Állam nevében tett ajánlatával kapcsolatos levelezés 8. Postabank és Takarékpénztár 1998. augusztus 7-diki jegyzőkönyve
Tájékoztató információ az iratminták mellékleteinek összeállításához, beszerzéséhez:
– A Cégközlöny érintett számai: 7. szám, 1999.02.18, 6685. oldal; 24. szám, 1999. június 17, 32317. oldal) Beszerezhető a Magyar Hivatalos Közlönykiadónál – 1085 Somogyi Béla u. 6. alatt. – A Postabank közgyűlési anyagai a Postabank és Takarékpénztár Rt-től szerezhetők meg vagy megtekinthetők a Fővárosi Cégbíróságon. A pénzügyminiszter által, az MTI-dán keresztül nyilvánosságra hozott szövege az MTI-től szerezhető be (1122 Budapest, Naphegy tér 8.)
Őszintén bízom benne, hogy segíthettem! Senkinek nincs joga ahhoz, hogy megfosszon kétezer embert korábbi munkájának eredményétől!
