palotas.net

POSTABANK – Bevezető

A Postabank és Takarékpénztár Rt. több, mint tizenegy éves története a mai Magyarországon már sokkal inkább politikai kérdés, mint gazdasági. Már közel két éve szinte nincs olyan nap, hogy a gazdasági hírek valamelyike ne a Postabank körüli eseményekről számolna be.

A napi elemzések megértéséhez nélkülözhetetlen a bank történetének rövid felidézése. A Postabank esetében különösen igaz, hogy a véleményem szubjektív, mivel a bankalapító elnök-vezérigazgató évek óta a barátaim közé tartozik. Ugyanakkor talán az sem mellékes, hogy azon kevesek egyike vagyok, akik már a bank szervezésekor is ott voltak, véleményt alkottak, és segítették létrejöttét.

A nyolcvanas évek legvégén megalakult bank indíttatásának körülményeit máig titokzatos homály fedi, de szerintem a Postabank-ötlet egy – akkoriban a Nemzeti Bankban dolgozó – fiatal bankszakembertől, Princz Gábortól származik. Igaz, ezt önmaga soha nem állította. Tette ezt szerintem azért, mert már az alapításkor is kitűnő érzékkel „keverte a lapokat”. E nélkül valószínűleg soha nem engedélyezték volna a bank létrejöttét, vagy a kor szokásai szerint a kellő pillanatban „lenyúlták” volna, azaz nem az ötletgazda vezetésével jött volna létre. Számomra már akkoriban úgy tűnt, hogy a bankvezér mindenkinek – ideértve legközelebbi munkatársait is – csak annyit árult el az egészből, amire napi feladataik sikeres elvégzéséhez szükségük volt. Nekem, mint a Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ) akkori társelnökének annyit árult el egy ismerkedő ebéden, hogy meg kell alakítani az első olyan kereskedelmi bankot, amelyik nem az MNB korábbi szétválásával, a vállalatok mesterséges szétosztásával jön létre, hanem maga a gazdaság teremti meg annak feltételrendszerét, a szükséges forrásokat. Így a bank tiszta lappal indul, maga határozhatja meg irányultságát, amelyben központi szerepet játszanak a magyarországi magánvállalkozások. Ezért szinte meghatározóan fontos, hogy bármely csekély részesedéssel is, de a VOSZ ott legyen az alapító tagok között. Amit mondott, az igaz is volt, meg nem is. Magam, aki a legnagyobb magyar magánvállalkozói szövetséget szerveztem, alapítottam, kevés dolgot szerettem volna ez idő tájt jobban, mint egy jelentős bankot a hazai magánvállalkozói körnek. Mint a makrogazdasági folyamatokkal foglalkozó közgazdász ugyanakkor pontosan tudtam, hogy egy ilyen bank működőképtelen lenne. Olyan mértékű aránytalanság jellemezte ekkor a magánvállalkozói kör forrásösszetételét, amelyben a forrásigény sokszorosan felülmúlta e vállalkozások időszakos forrás-megtakarításait. Ezen túlmenően a magánszektor néhány százalékos súlyt képviselt csak a gazdaságban, így annak bankja sem lehetett volna egy kiemelkedő súlyú, jelentős befolyással bíró bank.

A gondolat arra viszont jó volt, hogy számos ajtót kinyisson, az új bank gondolata a politikai körök többségében elfogadhatóvá váljék. Másokat azzal lehetett a bank mellé állítani, hogy tovább kell folytatni a bankok közötti verseny kialakítását, és az OTP monopol helyzetét a lakossági körben csak egy olyan bank törheti meg, amelyik minden községben jelen van. Ilyen hálózat belátható időn belüli gyors létrehozása egyetlen kereskedelmi banktól sem volt várható. A postával szövetkező bank azonban azonnal az „ország háromezer-kétszáz pontján ott vagyunk” gondolattal nyithatott. Az OTP-t nem szeretni akkoriban pedig politikailag is sikk volt. Princz Gábor és csapata rendkívüli ügyességgel döntött le minden akadályt. Ha valaki ellenállt, akkor a szembenállás helyett felkutatták, hogy mi lenne az, amivel a bank gondolata mellé lehetne az illetőt állítani. Ha lehetett, akkor ez ténylegesen beépült az új bank koncepciójába, de az abban elfoglalt súlyt egyedül Princz Gábor ismerte és határozta meg. A magánvállalkozások segítése például minden más banknál jobban beépült a bank arculatába. Önálló Magánvállalkozási Igazgatóságot hozott létre, melynek épületében helyet kapott a VOSZ országos központja. Tíz éven keresztül a Postabank volt a VOSZ pénzügyi stabilitásának legnagyobb támogatója. A bank tényleges gazdálkodásán belül a magánszektor súlya a gazdaság mindenkori reálfolyamataihoz illeszkedett. Így a bank igazi stabilitását azon kiemelkedő pénzforgalmú cégek adták, melyek vezetését még a bank megalapítása előtt sikerült Princz Gábornak meggyőzni arról, hogy számlavezetésükkel az új bankot bízzák meg. Ezek a vállalatok pénzügyi folyamataik nagysága alapján akár „saját bankot” is képesek lettek volna eltartani, számos országban valóban önálló bankjuk bonyolítja pénzügyeiket. Itthon, korábbi pénzintézeteiknél mégis „az egyik ügyfél” kategóriájába tartoztak, megtartva a közelmúlt – egy bank, tehát ez van – ügyfélhelyzet kényelmességét. Princz Gábor kiemelt ügyfélkezelést, a tömegszerűségből adódó olcsóbb bankköltséget, de főként számlapénzükért magasabb térítést ígért és adott. Az OTP valóban megkapta máig legjelentősebb versenytársát, amelynek meggyőződésem szerint kiemelt szerepe volt abban, hogy az OTP-nél felgyorsultak a fejlesztések, a bank jelentősen változtatott üzletpolitikáján, a lakosság kiszolgálásán, főként az ügyintézési- és pénzügyi tranzakciós időknek a korábbiakhoz viszonyított töredékére való csökkentéséhez.

Az ötlet legfontosabb eleme azonban – soha ki nem mondottan – a posta megnyerése volt. Azt mindenki látta, hogy a posta háromezer-kétszáz fiókja potenciálisan igen nagy lehetőséget jelent. Ez azonban nagyban függött attól, hogy a posta milyen mértékben „engedi be” a bankot fiókhálózatába. Kevesen látták azonban, hogy miközben az infláció jelentősen felgyorsult, a pénz egyre többe került, addig a posta – némi fogyasztói megkárosítással ugyan -, de technikai nehézségekre, elavult gépeire és infrastruktúrájára hivatkozva, átlagosan is több mint egy hétig pihentette számláján a lakosság és a jogi személyek postai átutalásainak milliárdjait. Nem volt olyan pillanat, amikor a postán „pihenő” pénzünk együttes összege ne lett volna milliárdos nagyságrendű. Ezért a számlapénzért azonban senkinek nem kellett fizetni, azaz kamatmentes volt azon időszakokban is, amikor a hitelkamatok évekig meghaladták a harminc százalékot is. Ez egy olyan egyedülálló pénzügyi hátteret jelentett mind a postának, mind a számlavezető banknak, ami a többiekétől jelentősen eltérő hitel- és betétpolitikát engedett meg kialakítani. Ilyen háttérrel biztosította a bank, hogy új ügyfeleinek minden más banknál többet adott betéteikért, számlapénzeikért, ugyanakkor modernebb és magasabb színvonalú kiszolgálást is biztosítva számukra. Ennek megfelelően viszont kicsit drágábban biztosította a szükséges forrásokat. Igaz a banknak mindig volt pénze, még azon időszakokban is, amikor más bankok rendre a bankközi piacon szereztek be, – ha tudtak, – igen drága forrásokat.

A bank néhány év alatt az egyik legismertebb bankká nőtte ki magát. A Postabank tervei szárnyalni kezdtek, és ez sokaknak tetszett, de sokak számára nemkívánatos körülményt jelentett. Akiknek tetszett, azok örültek a bank sikereinek, de magától érthetőként kezelték, amivel nincs mit tenni. Így például a tulajdonosok jóváhagyták a fejlesztéseket, a stratégiát, hogy nem lehet kihagyni a bank előtt álló egyszeri lehetőséget, de a fejlesztési döntésekhez tartozó újabb befektetések (tőkeemelés) helyett a nyereséghez kapcsolódó osztalék többségének kivonása mellett döntöttek. A „speciális források” az infláció csökkenésével-, a postai átutalások idejének jelentős mérséklésével-, a többi alapító nagyvállalat privatizációjával és többszereplőssé válásával jelentősen visszaestek, és a helyüket kiváltó új pénz sem tőkeemelésként, sem a saját felhalmozott vagyonnak a bankban hagyásával nem jelent meg. Az ellenérdekeltek viszont egyre aktívabbá váltak. Az általános gazdasági folyamatok, melyben például a gazdasági szereplők közel harmada került fizetésképtelen helyzetbe – ideértve a banki hitelek visszafizetési arányát is – minden bank számára nélkülözhetetlenné tették az állam konszolidációs beavatkozását, melyre törvény is született. A bankvezér személyét, nemkívánatos önállóságát rossz szemmel nézők, – köztük jelentős számban a konkurens bankok irányítói és az MNB több vezetője – ekkor látta elérkezettnek az időt a beavatkozásra. A konszolidációban való részvétel lehetőségét a Postabank csak úgy kaphatta volna meg, ha pozíciókat nyit meg a bank életébe, stratégiájába való beleszólásra. A Postabank vezetése és Princz Gábor erre nem volt hajlandó, és úgy döntött (szerintem tévesen), hogy nem kér a konszolidációból, saját maga oldja meg nehézségeit. Ezt a képességet hangoztatva, a bank arculatának bemutatásakor előnyére fordítja a nehézségeket. Ki ne fogadná el, hogy az a bank, aki ebben a gazdasági környezetben segítség nélkül, önmaga lábon tud maradni, sőt töretlenül fejlődik az állami források nélkül is, az csakis a legjelentősebb pénzintézet lehet.

A Postabank élete innentől a forráskeresés, az előre menekülés időszakává lett. Nem lehet tudni, hogy ki szervezte az 1997-es bankpánikot. Sokan voltak ekkoriban is azok, akik azt vallották, hogy „minél rosszabb a Postabanknak, annál jobb”! Az állam többször is segítséget adott nyílt (pld. tőkeemelés), vagy eltakart (pld. ÁPV Rt. portfolió csere) formában a banknak. Ezt a sajtó hol önkéntes, hol „szívességi” alapon rendre a Postabank várható ellehetetlenülésének előjeleként mutatta be. Pedig ezek a „segítségek” mind formájukat, mind mértéküket tekintve meg sem közelítették – az ekkor már kidomborított mellkassal büszkélkedő bankszektorban – a többi kereskedelmi banknak nagyságuk arányában juttatott konszolidációs összegeket. Pedig ezeknek, a nyilatkozatokkal ellentétben, csak töredéke volt ún. örökölt (a rendszerváltást megelőző időszakhoz kötődő, politikai jellegű), kétes hitel.

1998 tavaszán – ma már láthatóan – a bank újabb konszolidációs stratégiát dolgozott ki. Nehezítette ennek megvalósítását, hogy – a bankszektor sajátosságából adódóan – ezt úgy kellett végrehajtania, hogy közben folyton védekezett a bank biztos bukására fogadó nyilatkozatokkal szemben, állítva, hogy a bank gazdálkodása nem igényel segítséget. Ez vélhetőleg nem volt igaz, de mivel a bank az ügyfélnek a bankba vetett bizalmára épül, ezt nyíltan aligha vállalhatta. Tavasszal az állam az 1997. évi veszteséget is kipótolva, jelentősnek mondható tőkeemelést hajtott végre. Vélhetőleg a bank auditálását végző könyvszakértők kétségeit, a banki vagyontárgyak értékelésének vitáit csökkentve, a bank nehezen értékelhető üzletrészeinek és ingatlanjainak jelentős részét az ÁPV Rt. tőzsdén jegyzett, ezért a piac által elismert értékű portfolióra cserélte. Ez tovább csökkentette a bank ún. céltartalék képzési kötelezettségét. A tavaszi közgyűlésen döntés született arról is, hogy az év végével a bankot bevezetik a Budapesti Értéktőzsdén.

A közérthetőség okán talán el kell mondani, hogy a bankoknak – különleges jellegükből adódóan – rendszeresen át kell tekinteniük vagyonelemeiket (társaságaikat, befektetéseiket, ingatlanjaik értékét, követeléseiket, kihelyezett hiteleik várható visszafizetési valószínűségét stb). A vagyonelemek értékelését össze kell vetniük a bank könyveiben szereplő értékkel, és ha az kevesebb, mint az ún. könyv szerinti érték, akkor az adott vagyonelem értékesítéséig, a hitelszerződés lezárásáig stb. a különbség száz százalékára a bank nyereségéből, vagy felhalmozott tartalékából ún. „céltartalékot” kell képezniük. Ez jelent ugyanis teljes biztonságot a bankban pénzüket elhelyező ügyfeleknek. Amennyiben erre sem a nyereség, sem a tartalék nem ad lehetőséget, akkor a bank csak úgy működhet tovább, ha ezt a tulajdonosok pótolják (például tőkeemeléssel). Számomra úgy tűnt, hogy – a tulajdonosok pénztárcáját is kímélendően – a bank vezetői kidolgoztak egy saját konszolidációs stratégiát is. Mivel az állami tőkeemelés kellő forrással látta el a bankot, így meglévő kapcsolatrendszerében olyan nagy értékű befektetési lehetőségeket kutatott fel, ahol már a vételt megelőző vagyonértékelések jelentősen nagyobb vagyonértéket, üzleti értéket állapítanak meg, mint amennyiért az eladó szükséghelyzetéből, az adott befektetés alacsony forgalomképességéből, ritka voltából adódóan a bank azt megvásárolhatja. Ezek a befektetések a bank befektetéseinek együttes értékelésekor – ellentétes irányultságukból adódóan – pozitív fedezetet jelentenek, azaz csökkentik a bank céltartalék képzési kötelezettségét. Jelentősen csökkentette ezen befektetések kockázatát, hogy – főként az ingatlanpiacon – várhatóan néhány éven belül, az inflációt sokszorosan meghaladó árnövekedés valószínűsíthető. Ezt a folyamatot tovább erősítheti Magyarország uniós csatlakozása, vagy akár már a csatlakozás pontos időpontjának hivatalos bejelentése is. Így a mai befektetések jelentősen felértékelődő jövőbeni értékesítésekor várható jövedelem vélhetőleg fedezetet jelenthetne az ún. rossz hitelek lejártakor keletkező végleges veszteségekre, ami jelentős összegű céltartalék felszabadítását eredményezheti.

A Princz Gábor és munkatársai által megkezdett konszolidációs terv megvalósulása azonban 1998. július végén megszakadt. A választásokon – az előzetesen vártakkal ellentétben – az MSZP elvesztette kormányalakítási lehetőségét, és a FIDESZ MPP vezetésével új kormány alakult. A Postabank vezetésének a FIDESZ köreiben is voltak értékes politikai kapcsolatai, így maga a kormányfő, Orbán Viktor is jó személyes kapcsolatot tartott Princz Gáborral a választást megelőző években. A pénzvilág, a bankszektor egészén belül azonban több olyan személy vette körül a FIDESZ döntéshozóit, akik „nem voltak érdekeltek” a Postabank megerősítésében Princz Gáborral. Annál kézzelfoghatóbb érdekeket véltek felfedezni viszont abban, hogy egy elértéktelenített Postabank számukra számtalan lehetőséget kínál fel. Ezért elérték, hogy a politika hirtelen eltávolítsa a Postabank teljes vezetését, és saját – főként kérdések nélkül is lojális – embereket helyezzenek a bank élére.

Azt csak találgatni lehet, hogy kiket és milyen indokok vezéreltek ebben az időben. Én azonban most is valószínűsítem, hogy miként a bank alakulásakor, úgy most is sokan és eltérő okokból váltak érdekeltté a bank „megbuktatásában”. Biztosan állítható, hogy sok korábban, illetve ma is funkcionáló bankvezető, köztük sokan az MNB vezetésében, kifejezetten személyes ellenszenvből drukkoltak meglehetősen nagy aktivitással Princz Gábor bukásáért. Valószínűleg igaz azok vélelme is, akik állítják, hogy sokan kifejezetten kedvező pénzügyi lehetőséget láttak abban, hogy a bank „szanálásakor” a valós hiány többszörösét lehet majd az előző vezetés számlájára írni, majd ezt állami forrásokból pótolva, később a többletet saját hasznukra fordíthatják. Ennek ma naponta láthatjuk a gyakorlati megvalósulását. Főként a bank vagyontárgyainak érték nélküli (például a bank sajtóholdingja), vagy az érték töredékéért való (például a bank követeléseinek, ingatlanjainak, stb.) „kifosztását”. Igen széles azon érdekeltek köre, akik a bank vezetésének kézbevétele után jelentős jövedelmet biztosító pozíciót, a bank rendes működése során is milliárdokat jelentő megrendeléseket, jelentős forrásokkal bíró jövőbeni szponzort láttak a Postabankban önmaguk számára. A naponta megjelenő hírekből láthatjuk, hogy ezek a várakozások megalapozottak voltak.

Ehhez azonban a bank számára új konszolidációs stratégiára volt szükség. Az állam előre elkötelezte magát, hogy a bank teljes hiányát kipótolja azt követően, hogy ennek „valós” nagysága ismertté válik. Az összeg – ugye emlékszünk – naponta változott. Eleinte harmincmilliárdról szóltak a nyilatkozatok, majd az érték felfutott ötvenmilliárdra, később hetven-, kilencven-, száztíz-, és végül egyszázötven milliárd lett belőle. Ez az összeg azonban már sokakban felvetette, hogy itt valami nincs rendben. Szakmailag már nehezen volt tartható, hogy százötven milliárdot nem vettek észre a nemzetközi tekintélynek örvendő könyvvizsgálók korábbi munkálkodásaik során. Tényleges százötven milliárdos hiány mellett a bank már régen fizetésképtelenné vált volna. Az Állami Pénz és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) vezetője levelet írt a Pénzügyminisztériumnak, hogy legkevesebb ötven milliárddal „túltervezik” a Postabankot. Tarafás Imrének ezt követően távoznia is kellett beosztásából. 1998 decemberében – a bank felügyeleti szerve elnökének fentebb hivatkozott álláspontját figyelmen kívül hagyva – a bank új vezérkara az eredeti elképzelése szerinti összeget fogadtatja el a bank közgyűlésével. A túltőkésített bank vagyonának „kezelése” azonban nehézkes és talán veszélyes is a mintegy kétezer ún. kisbefektetővel. Ezért ki kellett egészíteni a bank konszolidációs megoldását egy olyan elemmel, ahol a kétezer befektetőtárs elveszti befektetését, majd az állam gyakorlatilag kizárólagos tulajdonossá válik, a banktitok védelme alatt teljes szabadságot kap az általa áhított vagyongazdálkodásban.

Ezt a kiszorítósdit az állam – a maga több, mint háromnegyedes többségével – „jogszerűen” is megtehette volna, de az további tizennégymilliárd forintjába került volna. Erre azonban nem kívántak pénzt áldozni. Így maradt a kétezer befektető „szédítésének” próbálkozása, ahol a bank veszteségeinek okán, a befektetők vagyonvesztésének elvét kísérelték meg nyilatkozatok sokaságával elfogadtatni. A stratégia kidolgozói meglehetősen rossz néven vették, hogy elképzelésük annak ellenére sikertelen maradt, hogy a gazdasági lapok, hírműsorok szerkesztői bizony hónapokon át „megették” a hivatalos nyilatkozatokat, minden szakmai kontroll nélkül továbbították azokat a nyilvánosság, és így az érintettek felé is. Amikor kiderült, hogy több befektető – talán szokatlan módon – a szakmai befektetői körből került ki, és ráadásul csak egy részük áll állami befolyás alatt, kelletlenül kellett tapasztalniuk, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondolták. Számomra már az is elkeserítő volt, hogy egy állam takarékosságra hivatkozva megkísérli átejteni közel kétezer állampolgárát, de azt már félelmetesnek tartom, hogy a kötelező jogkövető magatartást azután sem tartja önmaga számára (is!) kötelezőnek, hogy a próbálkozása úgymond „nem jött be”. Ma ugyanis már nem hivatkozhat arra, hogy nem vette észre a törvényből fakadó kötelezettségeit. Az meg egyszerűen valószínűtlen, hogy saját szakértői ne tudnák, hogy amit tesznek, az mind törvénysértő, és egyben erkölcsileg is elfogadhatatlan. Perek sokasága indult a Postabank és a magyar állam ellen, aminek kimenetelét előre lehet és kell is látni. Ez biztosan sok milliárd kiadás lesz ismételten. A perköltségek, a kamatok többletkiadásainak felvállalása aligha nevezhető jó gazdasági döntésnek. Igaz, ezt csökkenti majd, hogy sok károsult kisbefektető a megfelelő jogi háttér hiánya, vagy a pereskedéshez kapcsolódó költségek nagyságának vállalhatatlansága miatt véglegesen kárvallottja lesz a bank magatartásának. Ennek erkölcsi vállalása a bank mai döntéshozói részéről azonban számomra már végképpen érthetetlen és főként elfogadhatatlan.

Annak, aki részt vállalt egy új bank, a Postabank létrejöttében, és drukkolt annak fejlődéséért, elismertségéért, sikereiért, ma nagyon nehéz naponta látni, hallani és tapasztalni, hogy az alkotásban mindeddig oly keveset felmutatók a gátlások legkisebb jele nélkül hogyan teszik tönkre mindazt, amink van. A bank elmúlt éve, a bank életének „szégyene” marad már mindörökre. Nem az a baj igazán, hogy egy új politika új lehetőséget látott önmaga számára valamiben, ami döntően az ő tulajdonában állt. Az elmúlt kormányok éppen így „kedveztek” önnön maguk és kegyeltjeik számára tíz és százmilliárdos nagyságrendben. Bár ezt elfogadni soha nem lehet, de ezen változtatni igen nehéz lesz bármikor is. Persze jó lenne, ha a markolási vágy nagyobb önmérséklet mellett válna láthatóvá, ha az értékteremtés mellett a saját érdek előtérben tartása csak töredék esetben válna vélelmezhetővé. Az igazán nagy baj az, ahogyan a Postabank kisajátítását, magánosítását végrehajtották. Magam is láttam 1998 nyarán a televíziók híradásaiban, amikor Princz Gábor bejelentette, hogy nem kell az államnak „felvásárlási rohamot” szerveznie a bank részvényeinek több, mint hetvenöt százalékáért annak érdekében, hogy eltávolíthassa őt funkciójából. Egy bank nem vezethető „szembe” a többségi tulajdonossal, ha az nem bízik a személyében. Ezért, ha felkérik, akkor lemond tisztéről.

Nem volt szükség tehát arra, hogy a közgyűlés előtt néhány nappal egy látványos, de értelmetlen és a bankkal szembeni bizalomnak, a bank körüli hangulatnak rendkívül ártó tisztogatással, erőből vegyék át a bankot annak korábbi vezetőitől. A jövőben bárki által is vezetett Postabank annyi pofont kapott új gazdáitól, hogy tényleg a csodával egyenértékű, ha tartósan állva tud ezek után is maradni. Sem emberileg, sem a jog oldaláról, de még a bank érdekeiből sem lehet megindokolni azt a lejárató kampányt, nyilatkozatok sokaságát, amellyel a bank új tulajdonosai, vezetői saját tulajdonuk múltját ócsárolták, és az ahhoz bármely viszonyban kapcsolódó személyeket igyekeztek lejáratni. Ez a módszer a Postabank jövőjének biztosan csak tízmilliárdokban mérhető károkat okozott a semmiért cserébe, tehát értelmetlenül. Ez talán a legfájóbb! Az értelmetlen csapkodás, a céltalan károkozás, ami számos esetben még a törvények tudatos átlépésével is párosult. (……………………………………………………………………………………………………………………… Az itt található mondat törlését rendelte el ítéletével a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2002. április 2.án ………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………..) Ha ennek figyelmen kívül hagyásával a múltat lehetett rossz színben feltüntetni, akkor nem okozott visszatartó erőt egy kis törvénysértés. Gazdasági és jogi szakemberek számára sokszor szinte fájdalmasak az egyes megszólalások. Itt nem véletlen mondatokról van szó, hanem a megtervezett nyilatkozatok szakszerűségéről. Legalább tíz alkalommal hallottam, amikor valamely kötelezettségre való figyelemfelhívásnál a bank illetékes vezetője azzal indokolt, hogy a bank mai vezetői nem vállalják fel a korábbi vezetés által vállalt kötelezettségeket, döntésekből és szerződésekből adódó helytállást. Meggyőződésem, hogy a szakma szégyenfoltja lesz majd egyszer az a megbízás, és az annak eredményeképpen létrejött cégaudit, amely aztán alapja lett a banki alaptőke leszállításának, majd az azt követő tőkeemelésnek. A bank 1998 decemberében tartott közgyűlése a gazdasági társaságokra, a bankokra és pénzintézetekre vonatkozó törvényi szabályok megcsúfolásának közgyűlése volt.

E bevezető gondolatok felvázolása megítélésem szerint nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy azt követően a Postabankhoz kapcsolódó napi témák érthetővé, egy rendszerbe illeszthetővé váljanak. Bízom benne, hogy a leírtakat átolvasva majd jobban tudnak a sorok (mondatok) között olvasni, a beszélő (mellébeszélő) valós szándékára felfigyelni.